Vinaora Nivo Slider 3.xVinaora Nivo Slider 3.xVinaora Nivo Slider 3.xVinaora Nivo Slider 3.xVinaora Nivo Slider 3.xVinaora Nivo Slider 3.xVinaora Nivo Slider 3.x

Palermo

(Tamino és Pamina)

A szimpla fekete öltönyös férfi,
aki a palermói állomáson
összehajtott cédulát csúsztatott kint
a falon lévő egyik repedésbe,
nem hithű zsidó volt, aki fohászát
így adta át a Mindenség Urának,
hanem egy szimpla helyi maffiózó,
aki az alvilágnak tett jelentést,
hogy pontosan miről, az nem derült ki,
mindenesetre láttuk másnap éjjel,
Palermóban nem babra megy a játék,
nem véletlen jár rendőri kíséret
a turistabusztól a múzeumba,
még ha csupán öt zebracsíkon át is,
nem véletlen tűntek el egy csapásra
a helyi gyalogosok fényes nappal
a főutak járdáiról, a korzó
olyan kihalt, állapította N. meg,
mintha a pestis sújtotta Oranba
csöppentünk volna, Camus regényébe,
amelyet N. elszánt műkedvelőként
lefordított és szüntelen idézett
(a hivatalos fordító szerinte
mindegyik mondatot feltupírozta),
a hasonlat nem volt egészen pontos,
mert az, ami másnap éjszaka történt,
azután, hogy bezárt a játékbarlang,
mely ott üzemelt egy szinttel alattunk,
s a krupiék is megitták a részük,
az összes ajtót, kaput mind bevágták,
és autóik is felbőgtek az éjben,
és hosszan túrázva várták a nem tudom mit,
egyszer csak infernális lármájuk lecsengett,
az ember azt hihette, vége, vége,
kiengedhet egy nagy ölelkezésben,
ám ekkor a nászágy fölötti ablak
négyszer egymás után zörrent keményen,
mintha valaki bekopogott volna,
ami a harmadikon képtelenség,
az utca frontja felől legalábbis,
hacsak egy üzenő lélekmadár nem
akar bejönni, volt már erre példa,
de nem, szemközt a mellékutca sarkán,
az ablakon kinézve észrevettem,
valaki fekszik a fénytócsa szélén,
fekete sziluett, érinti éppen
a sárga kört, és ahogy most lepergett
a négy zörej az emlékezetemben,
rádöbbentem, ezek lövések voltak,
egy másfajta, nem éppen az a pestis;
vártuk, hogy majd felvijjog a sziréna,
de mintha tél volna és hóba veszne
a város, olyan süket csend szakadt rá,
még hajnalban is ott feküdt a holttest,
igaz, valaki közben letakarta;
a szállásadónőnk, lisztarcú, fonnyadt,
fekete ruhás, rengő mellű asszony,
akit mi csak Bubulinának hívtunk
(a játéktermet is ő működtette),
úgy köszönt reggel ránk, olyan mosollyal,
mintha a szobát mától ingyen adná,
csak meg ne gondoljuk, csak itt ne hagyjuk,
erényesebb helyet úgysem találunk,
mintha mi volnánk Tamino és Pamina,
akik a tűzpróbát éppen kiálltuk,
olyan anyásan fixírozott minket
hullámzó keble iker-Golgotája;
miniatűr termékenység-talizmán,
Krisztus fickándozott a vágatában.

Taormina

(Görög színház)

Ne gyere nekem mindig a szavakkal,
ez olyan irodalmi handabanda,
a színeket nem érted, az is egy nyelv,
olyan, mint a zene; mérték, arányok,
egy kép a nyelvek kvintesszenciája,
például a Sziklás madonna; ott van
a Natúra mint istenadta színtér,
a megmunkálatlan tömbök beszélnek,
a kő a Természet nagy barna csontja,
nézd csak, hogy fent és lent lebegve tartja
az ősegyensúlyt, a teher eloszlik,
leghátul az a kék hegy, az a zöld víz,
ha nem tudnád, a nemződés-előtti,
középen ez a barna sziklabarlang,
ez a szentély az intrauterális
lakóhelye az individuumnak,
amely elől négy személyben ölt testet,
a legkisebb a legnagyobb közöttük,
Keresztelő János a küszöb őre,
Mária mint Természet egyszerre óv-áld
s a Szellem előtt térdet hajtva hódol,
az isteni szférából jön az angyal,
ez a négy szféra a mi teljességünk;
és nézd a fényt, ahogy a testen olvas,
értelmezi a formát és kibontja,
a fény a kereszt függőleges ága,
a jang fele a lét-misztériumnak,
de egymagában puszta pózna volna,
sugárzó bot az űri pusztaságban,
ha vízszintesként nem szegődne hozzá
az árnyék és nem metszené az útját,
egyszerre több kinyilatkoztatás él
a képen, de maradjunk a színeknél,
a kívül kék és belül aranysárga
köpeny egy világkép a színek nyelvén,
a makro- és a mikrokozmosz ikrek;
valahol itt tarthatott N. előadása,
mikor feszült figyelmem, mint a magnó-
kazetta, lejárt, kattanva kikapcsolt;
az amfiteátrum álomszerű lett,
a földön fekvő oszlopdarabok, mint
kivert fogak, a falhiány középen,
mint a bezúzott orr, a bolthajtások
kétoldalt (át lehetett látni rajtuk),
mint Oidipusz fénytelen szeme párja,
vak száműzötté, fürkészték a semmit,
a sziklás dombok, gyapjas halmok vissza-
visszanéztek, mint istenbizonyíték,
mint véletlenül erre hajtott birkák
az idő véghetetlen legelőjén,
bukolikusan visszamosolyogtak:
kár erőlködni, na de azért szép volt –
egy óriás homlok zölden vetett ráncot;
ezt nem látta Odipusz jobb szemével,
a ballal meg azt nem volt módja látni,
ahogy a tajték számlálja a percet,
de elfelejti, hiszen túl sem éli,
erre gondoltam a romok fejével,
a görög színházéval: a szigetre,
melynek királya ott szemközt pöfékelt,
és nem volt messzebb, mint Szentendre Pesttől,
körüllebegte pára glóriája,
jótékonyan takarta Empedoklészt,
aki fejest ugrott a tisztulásba,
s minden bizonnyal tisztán él azóta,
nem izgatja szeretet és viszály sem,
úgy él, mint a király tanácsadója,
ő makulátlan, nem úgy a királya,
az nem bír uralkodni agynyomásán,
a tüzesen tekergő fortyogáson;
őrült volt, hallottam, királyt a napra
kitenni, írta, amatőr, dilettáns,
rajzolni sem tudott, sem komponálni,
azt mondta, bal szemével ellenőrzi
a nap energiáit, mutatott N. az égre,
az ég mintha tükörképe lett volna
N. akkori, még nem fáradt szemének,
akkorát nevetett, hogy beleszédült,
igen, a kék vele nevetett, a tükörkép,
világos, szúrós, mediterrán kék volt,
beleszédült egyik a másikába,
képzeljem, őrült volt, azt állította,
a Pozitívummal van kapcsolatban,
meg hogy: eddig késett, most kerül előtérbe,
de hallgassák meg, tenyésszenek selymet,
és garantálja, helyrejön az ország,
vagy százmilliót kapnak vagy egy inget,
N. úgy nevetett, hogy el kellett kapnom,
de estében azt mondta, jól jegyezd meg:
Csontváry csak egy naplementét festett,
a kultúra kifordult kulisszáit
épp eltűnés előtt a fehércsákós
Napóleon-Etna előterében,
egyetlen esetleges naplementét,
a rézarany dél és a poroszkék észak
találkozását egy őrült szemével,
na de hát ez csak színpad, hol a mélység?

 

Róma II

(Piazza Navona)

1

A brékelő az egyik vállán forgott,
fejtetőn piruettezett a másik,
a harmadik fél karon állva szökdelt
a dobgép agyzsibbasztó ritmusára.
Olyanok, mint a Laokoón-család, nem?,
miután otthagyták őket a kígyók:
a pokolban vergődnek fejen állva –
akárcsak te, így szólt hozzám a múzsa.

Prózai vagy, még látszólag se költő,
most is kitalálsz engem, mintha volnék,
beletöltesz egy szövegbuborékba,
buboréknak egy töltelékszövegbe,
holott ha volnék, nem szavakra bíznám
amúgy bizonytalan kiterjedésem,
kontúrjaim nem hagynám beleveszni
egy irreális tér forgatagába.

2

Prüszkölő ló ágaskodik: a tenger,
beszorítva egy márványmedencébe,
középen ember, dárdás tengeristen
alakját öltve, épp polipot ölne,
sugár a ló hasából, szörnypofából,
gyöngysorba fűződött cseppek füzére
hajlik, csobog a fodros víztükörre,
a durva dárda selymes ellenpárja.

A szomszédban faragott mészkőszikla
tartja a százhúsz tonnás obeliszket,
a föld háta, mind a négy kontinensé;
és nem szakad be, sem az ég fölötte,
a föld erős, az egyház diadalmas,
folyók szolgálják, kő izompacsirták,
alá szolgál a víz, az özön elmúlt,
fent bronzgalamb, csőrében olajággal.

Villog a víz a lila esti fényben,
a mészkövön a fény fodrozva lüktet,
egy lány vonja magára a figyelmem,
meztelen mártír, hajfüggöny takarja,
hajfüggöny, vízfüggöny, nem ég a teste,
fodrozó fények, tömeg, lökdösődés,
a Sorrentói-öböl temperával,
felhőn csókolózó angyalok szénnel.

3

A sötét győz a világossal szemben,
az ember fellélegzik, elmerülhet,
turista férfi sellők, női sellők,
hegyes a fülük, kagylónyakuk csillog,
uszonyuk nő, az elárasztott téren
nehéz tengeri szagok kergetőznek,
a vendéglők mint megannyi fedélzet,
imbolygó sziget a hullámverésben.

Kandeláberek, világító bóják;
a lámpavason lógnak, esemény van,
egy mutatványos futkos, tűzokádó,
a meztelen mártírlány templománál,
hömpölygő sötét, tigrissárga lángok,
izzó gomoly, aranyhab, szirombomlás,
mintha egy csillagrendszer keletkezne,
rőt hajzuhatag, vakító sziporkák.

A vízfüggönyön túl a tüzes függöny,
fehér, sárga, vörös, fekete felhő,
az okos tűz, ezt mondják a pokolról,
füst nélkül ég, fény nélkül ég és tisztít,
mi tápláljuk, ezt mondják a pokolról,
a születés, az öröm és a bánat,
a szemünk ég, a látás ég, a látvány
valami szörnyűt, fontosat feledtet.

4

Odahajolt elém, alulról nézett!,
kiabált N., a szeme zavaros volt,
a kocsit tologatta, mintha éppen
altatná a babát, de baba nem volt,
valami azt súgta, ő maga volna
a baba, és őt nekem kéne tolni,
az én babám, akit elmulasztottam
valamikor, de mikor?, felnevelni,
de hát ez őrület, futott át rajtam,
ez őrült, aki anyára vadászik,
holott az anyám lehetne, hiába
olyan az arca, mint egy óvodásé,
a bőre meg szinte egy újszülötté,
legalább ötven, egy koravén gyermek,
de mire ez átfutott rajtam, ő már
bele is csimpaszkodott a hajamba,
arcomba csapott az a csontos ökle,
egyszer, még egyszer, levegőt se kaptam,
és te, a nagy lovag, sehol se voltál!

5

Magamhoz szorítottam, eltaszított,
ököllel verte mellemet, magán kívül volt,
szégyelljem magam, hogy szégyenbe hagytam,
mivel foglalkozom a nászutunkon,
ha megölnék, az se izgatna engem!
De hát nem ölték meg, mentegetőztem,
nem is akarták, mért akarták volna,
és itt voltam, és nem láttam, úgy éljek,
ha láttam volna, dehogy hagytam volna!

Próbáltam megsimítani az arcát,
nem lehetett, a szeme zavaros volt,
enyhén megráztam, hátha magához tér,
hajamba markolt, szinte lógott rajtam,
mint egy gyerek, saját gyereke mintegy,
aki a saját anyjára vadászik,
egyszer, még egyszer, tologass, altass el,
de hát ez őrület, futott át rajtam,
eltaszítottam, magához szorított.

6

Tegnap már látta őt a Pantheonnál,
ma délelőtt a Piazza di Spagnán,
ma délután a Campo dei Fiorin,
egy babát tolt, de a kocsi üres volt,
fején fehér fityula, géz a száján,
cipője zöld vászonba bugyolálva;
esküdni merne rá, hogy őt követte,
azt motyogta a géz álarc alól, hogy
via Sevastopol, via Odessa –
vannak Rómában ilyen nevű utcák?

Rómában nincsen ilyen nevű utca,
nyugtattam, hiába, nem nyugodott meg,
nem nyugodott meg, remegett és vádolt:
Itt álltam, hogyhogy nem figyeltem őrá?
Megtámadták, hogyhogy nem vettem észre?
Vagy észrevettem és tétlenül néztem?
Néztem, ahogy az őt üldöző rémkép
babakék és rózsaszín takaróval
a vállán tovahussan a tömegben,
elcsörömpöl a babakocsivázzal?

7

Kék babapléd, a hátán összevarrva
egy rózsaszínnel, már nekem is rémlett:
egy vékony, pici nő. Ugye, hogy láttad,
triumfált N., és mégsem álltál mellém!
Kezét pirosló bal arcára tette.
Szevasztopol…, mondtam, mint aki indul.
… vagy mégis Odessza? A Trevinél, nem?!
A Trevi őre volt?! , bohóckodtam, de rosszul.
Csak ekkor tört elő N.-ből a sírás.

Odahajolt elém, alulról nézett,
tekintetében könny és sárga lángok,
a sötét győz a világossal szemben,
mondta, de mintha angyal harsonázna,
te nem látod, amit én belül látok,
nem tudod, mi az öngyilkos kívánság,
a szégyen parazsa a tenger mélyén.
És még az ilyen akar költő lenni!

8

Sokáig sírt egy szövegbuborékba,
polipba, belém döfködve a dárdát,
közben a létszomj hieroglifái
vésődtek fel a belső obeliszkre,
megnyílt és bezárult egy csillagrendszer,
mintha nem volna, mintha kitalálnám,
a meztelen mártírlány templománál,
hol angyal angyalt csókolgat egy felhőn.

 

Milánó

(Rondanini Pieta)

egy fát cipelnék, egy fa vinne engem?
az is én vagyok, az a bűntelen test
nincs benne bűn, hisz nincs már benne élet
aludni jó, és kőből lenni még jobb

nekem olyan, mint neked az Erlkönig
nem tudom, mást halálosan mi rettent
de én vagyok az a márvány duális
ahogy a talp is én, a tékozló fiúé
és a szakállas arc is, az atyáé

a tartás vagyok, a kezemben-tartás
fölé növök, az élettelen test lóg
nem bírom el, nem vagyok Christophoros
a halott segít, hátára vesz, ő visz

a kéz is én vagyok, a fiú hátán
belőlem árad abszurd megbocsátás
kinek ne adnám meg, kitől ne kapnám?
javulni jó, de képnek lenni még jobb

a kéz az arcán, amelyik lefogja
az is én vagyok, én, a szerencsétlen
nincs képtelenebb mozdulat a földön
egy arc, még él, de máris eltörölve

honnan vegyek, nem virágot, erőt én
az alázathoz, ahhoz, hogy gyilkoljak
leöljem azt, akit világra hoztam?

az arc is én vagyok, a kifelé fordított
virágkehely, a személyiség kelyhe
az élet kertésze is én, a kés is
a hattyúnyakon az a nyisszanás is
mintha enszülöttemen hegedülnék

nem kívánhatja, nem kívánom tőlem
inkább visszafutok az állatokhoz
vissza a sötét bozótba a hegyről
ott több az irgalom, nincs próbatétel
elmegyek selyemszőrű gödölyének
hogy legyen kit feláldozni helyette

fa voltam én is, talpig díszben álltam
körüldöngtek, nektárral összekentek
de mit követtem el, hogy tele lettem
idegenszerű, akarnok gyümölccsel?

nem, én nem ettem meg, én le sem tettem
a szememet is le nem vettem rólam
míg rám nem szakadt és én rá nem dőltem
alig ismertem fel a különbséget

egy fát cipelek, egy fa cipel engem
a tartás voltam, a kezemben-tartás
nem engedtem el keserű gyümölcsöm
meghalni jó, de kőből lenni még jobb

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kontakt