Misztériumok villája. Pompeji
 
Apád az anyját vette el anyádban,
anyád fiútestvért akart apádban;
anyádnak fájt, apád meg kevesellte.

Anyád halott nővérét látja benned,
boldog hogy feltámaszthat, eltemethet,
apád a tűrhetetlen vetélytársat.

És jönnek fiúk, lányok váltakozva,
apák és anyák variációi,
a tévedések szomorújátéka.

Mindenki dob valakinek kis aprót
az ösztön sötét aluljárójában
a földre tett, nyitott hegedűtokba.

Hol az Akácos út, hol a Chaconne szól,
hol rajtad játsszák, hol te vagy a koldus,
hol úgy díjazod, hogy oda se nézel.

Hol leköpdösnek, hol leszerződtetnek,
a mutatvány keres itt mutatványost,
helyek cserére, cél utakra vágyik.

Nézz a tükörbe, amit nekik tartasz:
nem te vagy, akit árvaházba adtak,
nem téged csodálnak a hódolóid.

Anyádat vette el az első férjed,
apádnak szólt a barátnői részvét:
neked felemás arcot, szellemképest

kínált a zöldhínáros ösztönélet.
A korong forog, most te táplálsz
gidát, holnap te viseled a bőrét.

Sosem tudod, a szexus kosarából
mikor mered elő, mintha belőled,
nagyanyád vágyának teljesítője,

és barlang falán, mikor ver visszhangot
szerelmed fülében, ismétléskényszer,
dermesztő sikolyod, a megerőszakolté.