Gurupédia 3.

A kilépés bátorsága

Dzsiddu Krisnamurti

Világkorszakváltáskor, így tartja az ezoterikus hagyomány, menetrendszerűen betoppan hozzánk a Segítő, aláereszkedik a negyedik égből és elhozza a megváltást. Ő Maitréja, a segítő bodhiszattva, a neve szanszkritül „szerető kedvességet” jelent. Kérdéseink volnának ugyan (kinek hoz szabadulást?, mindenkinek?, úgy mindenkinek, ahogy az eddigiek?), de tegyük félre őket. Álljunk meg ott, hogy ki lesz a Megváltó és mikor jön? Annál is inkább, mivel az emberiség a Halak jegyéből mindjárt a Vízöntőébe lép.
Ezen a „mindjárt”-on már a 19. század végén is folyt a vita. Az előtérben a haladás diadalmenete: a lovakat leváltó robbanómotorok, levegőbe emelkedő gépmadarak, láthatóvá tett rádioaktív sugarak, szexualitásra visszavezetett álmok. A teozófusok többet tudnak: ők imbolyogni látják az emberiség hajóját és elkerülhetetlennek az Eljövetelt, a Világtanítóét. Blavatsky még 1975-re tette, utódja, Annie Besant már a 20. század elején közelinek érezte, munkatársa, a tisztánlátó Charles Webster Leadbeater pedig fel is fedezte a dél-indiai tengerparton. Tudniillik fürödni menet megakadt a szeme egy tizennégy éves hindu kisfiún. Pontosabban: az auráján. Leadbeater már rengeteg aurát megvizsgált, de ilyen foltmentesen önzetlent még életében nem látott. Ebből a fiúból nagy tanító lesz, jósolta, még a teozófus elnökasszonynál, Annie Besantnál is nagyobb.

Az indiai Pygmalion

A fiú dél-indiai bráhmin családba született 1895-ben, apja adószedő volt, a kérdéses időben (1909) már az adjari teozófus campus alkalmazottja. Tizenegy gyermeke közül hat érte meg a felnőttkort, a hibátlan aurájú a nyolcadik volt a sorban. Mivel Indiában a nyolcadszülött fiút előszeretettel nevezik el Visnu isten nyolcadik megtestesüléséről Krisnának, ő is ezt a nevet kapta. Dzsiddu Krisnamurti (magyarosan írom) sokat betegeskedő, lassan fejlődő gyerek volt, az iskolával nehezen boldogult. Apjának nem volt ideje foglalkozni vele, anyjától annál több törődést kapott, de őt meg elvesztette tízévesen. Otthon a szent szobában Annie Besant képe függött a főhelyen.
Elkezdődik az okkult Pygmalion-történet: a vézna, de csinos fiú öccsével, Nitjával együtt a teozófusok gondnoksága alá kerül: térdig érő hajukat rövidre vágják, angol ruhát adnak rájuk, gentlemant nevelnek belőlük. Öccse éleseszű, ambiciózus, Krisnamurti tompa, unja a tanulást. Mindegy, ő úgyis csak edény, a belé költöző „Világszellem” majdani hordozója. „Karmikus okokból” fontos, hogy bráhmin legyen (ahogy Jézus is „Dávid-házi”), még fontosabb, hogy tisztába jöjjön előző életeivel, ha netán nem emlékeznék rájuk. Leadbeater olyan pedigrét gyárt neki, amilyet még nem pipált a világ.
Ebben a 70 ezer éven átívelő inkarnációs szappanoperában több száz név sodródik, alakul át és ölt új sorsot, persze a teozófia történeti sémáiba szorítva. Az Atlantiszból elmenekült Manu király a Góbi-tenger egyik szigetén él, míg öt fia a szárazföldön, ezek egyike Krisna, vagyis Alküoné. Tőlük ered az a spirituális család, melynek leszármazottaiban a teozófus mozgalom magára ismerhet: az Alküoné-történet reprodukálja a teozófusok „láthatatlan” történetét. Változó konstellációkban, egymás házastársaiként, testvéreiként, gyerekeiként bukkannak fel az egymást követő nemzedékek során. Bekerülni a végül 48 életet felölelő ezer oldalas krónikába felért egy kitüntetéssel: állítólag a teozófus mellékszereplők némelyike még fizetett is ezért a nagy tisztességért.
Az eljövendő Világtanító esténként a saját életeit hallgatja, nappal angolra tanítják, brit történelemre, illemre, tisztálkodásra, biciklizésre, teniszezésre, és persze ezoterikus ismeretekre. Bevezetik a legendás „mesterek” körébe, azok pedig Maitréjával az élen befogadják az örök Élet Testvériségébe, valahol a Himalájában. Történik mindez éjszaka, az ágyon fekve, a padlón fekvő Leadbeater a közelből vigyázza Krisna „asztrálutazását”. Ez az önszuggesztióval párosuló rituális „tudatvezetés” az első beavatása.
Ettől szárnyakat kap, 15 évesen (bár alig tud angolul) Alküoné álnéven angol nyelvű könyvet jegyez, amolyan okkult erkölcsi útmutatót, A mester lábainál címmel. Nem, nem ő a szerző, szabadkozik az előszóban, ő csak leírta, amit Morija (alias Leadbeater) mester diktált. A könyv bestseller lesz, azóta több millió példány kelt el belőle.

A legjobb társaságban Angliában

Pörög a teozófusmarketing; nemcsak a fiút készítik fel az Eljövetelre, hanem a világot is (ezzel verik ki a biztosítékot Rudolf Steinernél, aki otthagyja őket: nem hisz az egészben). A hiszékeny gazdagok számára megalapítják a Keleti Csillag Rendet, mely 15000 tagot számlál fénykorában és nagyvonalú adományokkal egyengeti a Megváltás útját. Magát a „hordozót” öccsével együtt Angliában képzik tovább. A legjobb szabóval dolgoztatnak, a legelőkelőbb társaságba járatják, egy pillanat, mindjárt Oxfordba is beíratják, a Világszellem nem bújik bele akárkibe. És ha már belebújt, akkor ugye a központból, a high societyből kiindulva lehet a leghatékonyabb az emberiség testvériesítése, legalábbis ezt gondolják a „mesterek”, ezt gondolja Besant és Leadbeater.
Az apa először beegyezik a fiai elvitelébe, aztán félteni kezdi őket, pert indít szülői jogaiért, de elveszíti. Krisnamurti közben nagykorú lesz, akár haza is mehetne, de a Savile Row-öltönyt, a kézzel varrott kesztyűt, az aranyórát, az anyáskodó környezetet mégsem óhajtja lecserélni az otthoni szegénységre. Szülőhelyétől, családjától elidegenedett, mostantól a teozófusok a családja. Anyanyelvét, a telugut elfelejti, de angolsága se kifogástalan még. Oxford kitér a felvétele elől: mit taníthatnának ők egy Messiásnak? (Tényleg, mit is?) Öccse simán bejut a jogra, neki viszont még érettségije sincs; home schooling keretében oktatják. A teozófusoktól kapott évdíjból éldegél, motorozik, autókázik, golfozik. Az arisztokrácia liberális köreiben amolyan egzotikus herceg számba megy, mások szemében „színes majom”. Utaztatják, mutogatják, gyönyörű ifjúvá serdül, flört hátán flört, persze plátóian, a lányok és az anyák is imádják. Az aranyélet lassan kisöpri fejéből a „mestereket”. 1922 tavaszán Sydney-ben járva Leadbeater figyelmezteti, hogy megfeledkezett a küldetéséről.
Ausztráliából nem tér vissza Európába, Kaliforniában köt ki. Szeretett öccsén, aki mindenhová kíséri, kitör a tüdőbaj, az orvosok száraz, meleg klímát javasolnak. Egy teozófusnő rendelkezésükre bocsátja házát a festői Ojai-völgyben. Ez lesz Krisnamurti otthona a hátralévő évtizedekben. Nekiáll meditálni, próbál felnőni a szerephez. Kis idő múlva súlyos szomatikus tünetek lépnek fel, mintha a test (tényleg a test?) ellenállna. Rendkívüli fájdalmak gyötrik, rosszullétek törnek rá, eszméletét veszti, félrebeszél: anyját hívja, vigyék már haza, mindenki menjen távolabb. Elviselhetetlennek érzi a hangokat, a fényt, a szagokat. Csak akkor nyugszik meg valamelyest, amikor házvezetőnőjük, egy 19 éves lány odaül mellé, tenyerébe veszi a fejét és babusgatja. Aztán a fizikai krízis első tetőpontján a remegések, vonaglások, hasítások megszűnnek és helyet adnak valami olyan élménynek, amit ő a világgal való misztikus egységnek él meg.
Az indiai kultúrában ezt a nyugalmat hozó, világból kizökkent tudatállapotot „szamádhi”-nak nevezik. Számos olyan elvonult indiai szerzetes él ma is és élt Krisnamurti idejében is, akik évekig meg se szólaltak. Hallgatásuk nem feltétlenül azt jelenti, hogy megvetik a világot, sokkal inkább azt, hogy ha valaki megkérdezné őket, hogy mit éltek át, nem tudnának válaszolni, mert e különös állapotra nemigen alkalmasak a szavak.
„A nyelvem határai a világom határait jelentik”, állapította meg Wittgenstein. Ha azonban a Határtalan a világom, a mindent magába foglaló, akkor a nyelvem csődöt mond. Vagy sima banalitásokba torkoll: „tat twam asi” („te vagy az”), „ego kai ho pater hen esmen” („én és az Atya egyek vagyunk”), „ana’l haqq” („én vagyok az Igazság”). Banális vagy nem, minden valamire való misztikus ezt akarja átadni, hindu, keresztény, muszlim, ezt a semmihez sem fogható élményt, amikor, mondjuk így, megütötte a mennyei főnyereményt.

A teozófusok kreatúrája

Vissza Krisnamurtihoz: a pszichoszomatikus rohamok és azok megnyugvásszerű átmeneti feloldása, „the process” („a folyamat"), ahogy ő nevezte, nem áll meg, minden este rátör. Hogy epileptikus vagy skizofrén természetű, csak címkézés kérdése. Egyes vélemények szerint ezzel vette rá legszűkebb környezetét (különösen a fiatal nőket), hogy csak vele törődjenek. Egy kisfiú hangján beszélt, akit elvittek, nem tudja, hová, és arra kérte a jelenlévőket, vigyázzanak a védtelenül maradt testre. Miután „azok” feltöltötték (mivel?), eszmélete visszatért, és a hangja is visszaváltozott. Soha nem beszélt arról, hogy kik vitték el, miért és hová; már csak azért sem, mert nem emlékezett rá.
Egy másik olvasata ugyanennek a történésnek, hogy itt a jógából ismert tudatátvitel történik a meditáció során, ennek az energiaáramlásnak a kísérőjelenségei a testi tünetek, eredménye pedig az „egységélmény”. A fiatal Krisnamurti mindenesetre iszonyatosan szenvedett. Mentorai nem tudnak segíteni rajta, viszont az Eljövetele egyre sürgetőbb. Bemelegítésként turnéztatják: kastély várja Hollandiában, amfiteátrum Ausztráliában, árnyas liget Indiában, tizenkét „apostol” a világ minden táján, és mindenütt révült, odaadó figyelem.
A „Keleti Csillag” (hiszen ő az) két malomkő között őrlődik. Az egyik a nyomasztóan nehéz szerep, aminek meg akar felelni. A másik az elvárás, hogy adja fel a saját személyét, és az a belső tiltakozás, hogy ezzel az azonosságát (a szabadságát) adja fel. Hindunak már nem hindu, angolnak sem angol, csak a teozófusok kreatúrája. Ennél is többet várnak tőle: hogy a szócsövük legyen. Lehet, hogy megtette volna. De közben meghalt tébécében az öccse, pedig a „mesterek” azt ígérték, hogy meggyógyul. Mintha a múltját veszítette volna el. Egyre ingerültebben viselte a rá nehezedő nyomást: a nyári „Csillag-táborokat”, a szenzációhajhászást, a hindu Krisztus imázsát, a köré sereglő „apostoli” hierarchiát.
Nem mintha a Teozófiai Társaság holmi ördögi cselszövényre készült volna, ők tényleg lelkes béke- és testvériségpártiak voltak, csak az okkult doktrinájuk vezette őket a saját orruknál fogva. Be voltak zsongva önnön fontosságuktól. Háromezer ember ácsorgott 1929. augusztus 3-án Ommenben, a zöldellő holland pázsiton, hogy tanúja legyen az Eljövetelnek. Mert a vezérkar közhírré tette, hogy a Világtanító ezennel megkezdi működését. Képzelhetjük, mekkora lehetett a döbbenet, amikor Krisnamurti első intézkedésként bejelentette, hogy feloszlatja a Keleti Csillag Rendet (a megváltás infrastrukturális alapját), mert az igazsághoz sem rend, sem szekta, sem egyház nem visz közelebb. Az Igazsághoz nem vezet szervezett turizmus. Az ember boldogságra született és a boldogságot a szabadságon át érheti el. Neki egyetlen célja van, szabaddá tenni az embereket. Nincs szüksége követőkre, kövesse mindenki saját magát.

Az utazó guru

The Coming has gone wrong” („az Eljövetel félresiklott”), jegyezte meg keserűen Leadbeater, Annie Besant azonban kitartott mellette. Krisnamurti tanításának lényege, hogy az ember akkor juthat el önmagához, akkor sugározhat magából „szerető kedvességet”, ha dogmáktól, hiedelmektől, előítéletektől, filozófiai iskoláktól mentesen gondolkodik. Ha kialakítja magában az éber „önfigyelmet”, vagyis úgy nézi magát is, mintha egy másikat nézne. Ez a „metafizikus pszichoanalízis” vagy „extatikus egoizmus” visszautasít minden gurut, minden papot, minden rituálét.
Szép, szép, mondhatnánk, akkor hát tényleg leköszönt, tényleg bedobta a törölközőt és elment kecskét tenyészteni vagy articsókát termeszteni? Hát nem. Ő végül is egy dologhoz értett, a nyilvános előadáshoz, a
talkinghoz, erre edzették hosszú éveken át: valamiből neki is élnie kellett, miután kilépett a Teozófiai Társaságból. Kilépett, de személyes kapcsolatai erősek voltak, rájuk építhette a jövőjét. Besant támogatásának köszönhetően sokan a barátai maradtak, sőt, a kilépés radikális gesztusa még növelte is a nimbuszát. Krisnamurti lett az egyik legkeresettebb guru a nyugati féltekén, hatvan év alatt (1986-ban halt meg) annyi fellépése volt Oslótól Oaklandig, Buenos Airestől Benaresig, hogy össze se lehet számolni. Ő lett az első antiguru a gurugyárból. Ehhez persze kellett a szakadár teozófus, az anarchista próféta szexepílje, kellett a teozófus netvörk, kellett a művelt polgár ürességérzete, kellettek a vagyonos szponzorok.
Hogy azért a futószalag, ami a világhír felé vitte, nem volt zökkenőmentes, arról 1930-as balkáni turnéja tanúskodik. Athénben akkor járt először, megrendülten állt a Parthenon oszlopainál, térdre rogyott és megcsókolta az Akropolisz földjét. Következő állomásán, Bukarestben az egyetemi gárda tagjai (abban a meggyőződésben, hogy a teozófia is a zsidó világösszeesküvés része) bűzbombát dobtak az előadóterembe, egy rajongója pedig valami nyerstojásból kevert pempőt adott neki, hogy a hangszálait azzal erősítse. Az előadást megtartotta, a románok még hallhatták a híres mondatot: „
Truth is a pathless land” („az Igazság úttalan vidék”), de mire Budapestre ért, már gyomormérgezése volt (szalmonellás lehetett a tojás), úgyhogy legalább egy hétig lábadozott a svábhegyi szanatóriumban. A pesti nyelv egyszerűen „Krisna Mukinak” hívta, és mivel az egészsége nem jött rendbe, de talán a mi zsidóverő egyetemistáinkról is hallott egyet-mást, lemondta a Zeneakadémiára tervezett fellépését, és sietve távozott hollandiai birtokára. Az epés magyar sajtó a dúsgazdag szélhámost, a világszédítőt látta benne és nem hullatott könnyeket utána. Na és mit terjesztett róla? Hogy vegetárius létére jó zsíros gulyáslevest evett mérték nélkül, azzal csapta el a gyomrát. Mentális klímánk, a miénk, kelet-közép-európaiaké, a jelek szerint nem nagyon különbözött a maitól.
Krisnamurti „úttalan igazsága” a belső végtelen felé nyit. Nem észalapon közelít hozzá, az érzést, az érzelmet iskolázza. A csendet célozza meg, ahol a fogalmak szertefoszlanak. „Megvilágosodása” érzelmi alapú volt, bölcseleti állványzatra nemigen támaszkodhatott, nem is volt ilyenje neki, amikor „a folyamat” során a megmaradt énmorzsákból összerakott valami filozófiafélét. Ezek sosem álltak össze rendszerré, bár élete során számtalan könyve jelent meg, elsősorban a beszélgetéseiből, a naplóiból, de még verseket is írt (elég giccseseket).
Nagylétszámú hallgatóságával szemben a szókratészi módszert érvényesítette: igyekezett rombolni a konvenciókat, visszautalva valami többre, érvényesebbre, de Szókratésszel szemben neki nem volt módja a rendelkezésre álló egy-másfél órában dialektikusan tisztázni a fogalmakat, és hát a hallgatóság sem a Platón-korabeli Athénból jött. Több száz, helyenként ezer emberrel nem lehet normálisan beszélgetni, erre még egy Világtanító se képes. Krisnamurti végigbeszélte az életét, ennek ellenére, úgy érzem, nem a szavak embere volt. Jobbára bontókésként működő érvei mögött ott sejlik a rendszeres meditáció, a testileg is megszenvedett katartikus „folyamat”, ami idősebb korában sem szünetelt. Ebből merítette önbizalmát, ebből az energiáit. De amit mondott, nyelvileg végtelenül közhelyes („
Meg kell tisztítanunk az elménket” és „Csináld azt, ami boldoggá tesz, akkor jól csinálod. És bízz a jóságban”), filozófiailag pedig nincs mit érteni rajta. Akkor mi nyűgözte le benne az embereket (megnyerő külsején, nemes vonásain, finom modorán kívül)? A személyisége. A frissessége. A távolságtartása. A figyelme. A köztessége: keleten nyugati, nyugaton keleti. Talányos idegensége, személytelensége. A levegőben lógó kérdés: valóban magasabb erők médiuma? Erre ő is ráerősített.
Hallgatóira gyakorolt hatása leginkább egy fenséges vulkáné, amely ugyan kihunyt már, de a kitörés utórezgéseit érezteti szakadatlanul. Az önfelszabadítás katartikus ténye az, ami sugárzott belőle, ami annyi mindenkit elbűvölt később Aldous Huxley-től Bruce Lee-ig, Jaspers Johnstól John Lennonig. Mert mintha épp ez hiányozna mindenkinek, még ha illúzió volna is: a kilépés bátorsága.

Megjelent a Magyar Narancs 2019. október 31-i számában

 

Gurupédia 4.

Hazai tér

László András, Pap Gábor

Ezoterikus szemmel nézve a Kárpát-medence (Európa szíve és a szív Európája) bölcsőként (és koporsóként) függ az üdvtörténet mennyezetén. Hogy öt kultúrtáj géniusza rengeti-e, vagy hat, vagy egy se, ez felfogás és nézőpont kérdése. Fizikai értelemben ez a mi terünk, szellemi értelemben pedig az éterünk. Tőle alszunk el és belőle ébredünk.
A tér tehet mindenről. A helyekről, a viszonyokról. Egészen addig, amíg egy radikális fordulattal azt nem mondom, hogy én vagyok a tér. Mondom, de mire így is lesz, addigra még hatszor újjászületek, jó esetben. „Egyelőre elvarázsolt vagyok a Varázslat örvényében, a dolgok fölött csekély a hatalmam, de potenciálisan magam vagyok a Varázsló, a Varázslat Ura.” Ezt akár Harry Potter is gondolhatná vagy Bux Barnabás Boldizsár, de ők más-más tér ébredői, őket nem a mi Árpád-teknőnkben ringatták.
Zárófejezetünk első számú kárpát-medencei guruja 1941-ben született Budapesten, jó módba, keresztény középosztályba, az ő frazeológiájával élve, a „szellemi dominanciájú árja alaprassz” képviselőjének. Társadalmi hovatartozása a magát túlélő (tudatilag máig élő) magyar feudalizmus igenlőjévé, uralomfelfogása a bronzkortól máig ívelő arisztokrácia hívévé tette, egyértelműen a felsőbbrendűnek gondolt vezető réteggel azonosítva magát. László András „esszencialista meritokratizmusa” a 19-20. századi rasszizmusból táplálkozik.

Asztro-világóra

Röviden: a csillagokban „világóra” ketyeg, minden (asztrológiai) világhónapnak megvan a maga kulturális reprezentánsa a földön, az Atlantisz utáni „alrasszok” hét korszakos kultúra hordozói, mintegy 15000 évet fog át ez a „melegidőszak”, a hajdani Rák világhónaptól egészen a majdani Vízöntőig. A kultúrkorszakok sorrendben: óind, óperzsa, óegyiptomi, ógörög és római, germán-angolszász (ez van most), szláv, amerikai (ez jön, utána vége lesz a világnak). A többi földi nép alacsonyabb képességű, nem alkalmas kultúrahordozónak. A zsidók kevertek, ők csak átvesznek mindent, önálló szellemi karakterük (a bomlasztáson kívül) nincs.
E gondolatmenet képviselői, Blavatsky, Steiner és a többiek, a 19. századi „fehér felsőbbrendűség” szószólóiként, szellemi muníciót szolgáltattak (és szolgáltatnak ma is) a politikai esszencializmusnak. Népirtásra egyikük sem gondolt, de a később „elmérgesedő” magot ezoterikus körökben (az úgynevezett „gyökér-rasszok” kidolgozásával) ők hintették el.
Magyarország vesztesként kerül ki a második világháborúból, „a Sátán veszi át az uralmat” (László András szerint). Nagy kérdés, hogy a (kapitalista-kommunista) Sátán kinek dolgozik. Hiszen ha a mennyei forgatókönyv kész (esszencialistáink mind ezt vallják), akkor abban a Főgonosz is „előírt” szerepet játszik, nem csak úgy magától perdül a történelem színpadára. László ezzel teljes összhangban állítja, hogy a „neokathar életmódot élő” (vegetáriánus és absztinens) Hitlert titkos „neokathar” szervezetek szorították rá, hogy „a győzelemre irányuló látszat fenntartása mellett a háborút mégis elveszítse”. Másként nem magyarázható, hogy miért állíttatta le csöndben a csodafegyver gyártását. Lehet, hogy „Hitler volt a világ legnagyobb antifasiszta ellenállója”, így László. Szó sincs róla, hogy öngyilkos lett volna 45-ben: megbízói segítségével boldogan éldegélt (valahol), míg meg nem halt.
Eközben a szabadkőműves háttérerők megkaparintják a világ kulcspozicióit, a Magyar Királyságból Magyar Köztársaság, majd Népköztársaság lesz, az ember számára „a távlati cél és az élet értelme megragadhatatlanul alsó mélységekbe” süllyed. László András már gyerekként a teológia vonzáskörébe kerül. Nem úgy, hogy pap óhajtana lenni, inkább az isteneszmék értője és közvetítője, olyasvalaki, aki a kinyilatkoztatott tudást igyekszik összhangba hozni az élettel, az életével. Előbb az iszlám, majd a kereszténység, végül a buddhizmus foglalkoztatja a serdülőt, leginkább persze, mint mondja, „tradicionális megvilágításban”. A József Attila (ma Szent Imre) Gimnáziumban érettségizik, majd beiratkozik a Buddhista Papi Szemináriumba, levelező tagozatra, közben a Református Teológiai Akadémiára is jelentkezik, onnan azonban rendszer elleni izgatás miatt kirúgják és négy hónapra be is csukják.
Nagy szerencse, hogy visszakapaszkodhat a buddhista Körösi Csoma Intézetbe, sőt ott még elő is adhat, asztrológiát. Közben raktárosként dolgozik, mint Hamvas Béla, akivel néhány évig jó barátságban áll. Közkegyelem folytán megszűnik a priusza (1970), következhet a református, majd a katolikus hittudományi főiskola, végül a buddhista intézményben szerzi meg doktorátusát. Közel egy évtizeden át (1975-1983) a Buddhista Misszió tanára, ekkor és ettől fogva vallásbölcselet címszó alatt saját ARKHE (Ariszto-Rasszista Konspiracionista Hiperboreus Egozófia – HZ) típusú létszemléletét oktatja kis létszámú hallgatóságának.
A megújuló buddhista tanintézményből (A Tan Kapuja Főiskola) kollégái, volt tanítványai, egykori barátai kiszorítják, „közösségbomlasztó” hatása miatt. László nem érti, miért fordultak el tőle, mindenesetre halad tovább a maga útján. Saját lakásán ad elő, majd 1989 után rövidebb-hosszabb életű folyóiratok (Őshagyomány, Északi Korona, Pannon Front, Magyar Hüperion stb.) spirituális ösztönzője és munkatársa. Az addig magányos, de elveihez hű előadó a kilencvenes évektől kilép a szabad eszmék piacára, mindinkább szervezeti keretekben: előbb vallási közösséget alapít (Pantholokatholikus Tradicionális Egyház), később megalakítja a Kard-Kereszt-Korona-Szövetséget: a szövetségen és annak (Sacrum Imperium nevű) fórumán belül a hinduizmus-buddhizmus egyéni belső útja háttérbe szorul, elődomborodik a külvilágnak szóló kollektív iránymutás, ebben egyértelmű politikai üzenetek viszik a prímet.
László az általa korábban egyenesen baloldalinak titulált Jobbikhoz közeledik (vagy a Jobbik közeledik hozzá?), egyik tanítványa Vona Gábor tanácsadója lesz: létrehozzák a „tradicionális szellemiséget” propagáló Attila Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémiát (2012-2015), ennek megszűnte után ugyanaz a társaság a Last Exit nevű szellemi műhely körül csoportosul. László András esti előadásai a ma ismét Szent Imre nevét viselő gimnázium épületében hangoznak el.

A lét tudat

Rendkívül koraérett, kész versekkel indult. Tizenévesen írt, Weöresnek ajánlott sorai egyszerre gyászolják 1956-ot („az ember-csontkalászok rejtekén”) és mutatják a befelé fordulót („eltűnve önmagam elől önnön mélyeimben”). Ifjúkori érzelmeit hamar visszafogja, ebben valószínűleg már ekkor csírázó „ultrajobboldali tradicionalizmusa” is támogatja. A költő helyébe a filozófus lép, a szavak emberét az „énmegvalósító” váltja fel. Nem holmi „önzésről”, nem is a divatos „önmegvalósításról” van itt szó, hanem, úgymond, a Nagy Én, az Önmagam megtalálásáról. A bejárandó út egyéni ugyan, de fontos tudni: már az első lépésnél eldől minden. Tudniillik létszemlélet nélkül nem megy, illetve csak félremegy a dolog. Igazi létszemlélet pedig egy van: az övé, László Andrásé.
László szerint a lét tudat, és fordítva. Az én az egyetlen hiteles forrás, amiből az ember meríthet. (Ezt az álláspontot a filozófián belül szolipszizmusnak hívják.) Az egyetemes Én neve Alany. Ami nem Alany, az a Más. A Más nem én vagyok. Amíg Más is vagyok, nem vagyon teljesen Én. Ez triviális, mondom én, HZ. De tévedek, nem az, mert a Más nem semleges, nem előjel nélküli. A Más negatív. Amíg nem ismerem fel, hogy én vagyok a Mindenség, addig hibás, hiányos, csorba vagyok. Teljhatalomtalan, uralmi fogyatékos. „Az Alany a Lét létfeletti ura. Mágikusan és királyként uralkodik önmaga és az önmagával azonos Mindenség felett.” Objektív valóság nincs, az mind csak káprázat, fátyol, homály, jó vagy rossz varázslat. Az út szépneve „suprarealificatio metaphysica”: ez az alulról való felemelkedés valójában „felülről alányúló önfelemelés”, mondja László, vagyis az ember, mint Münchausen báró, saját hajánál fogva húzza ki magát a lét mocsarából.
Csakhogy ez bármelyik egyéni keleti útba, ösvénybe, de még nyugatiba is beleillik. Ehhez nem kell László iskolájába járni. Ehhez jön még azonban a lászlói létszemlélet „kollektív” fele: az Univerzum emberközpontú, az ember szellemi eredetű: a legkorábbi élőlény a legfejlettebb. Előbb volt az ember, mint az állat, az állat előbb, mint a növény stb. Az emberiség eleje a Sarkcsillag felől érkezett és a Föld északi tájain materializálódott. Ők a legmagasabb rendűek, az európai „hüperboreusz” fajta képviselői. Lágycsontúak voltak, ezért nem találhatnak rájuk a régészek. Ők lettek az ősi szakrális tudás letéteményesei. Tőlük származnak a Védák alkotói, az árják. A védikus kultúra történetfelfogása örök időkre szól: az emberiség arany-, ezüst-, réz- és vaskora jelzi, hogy állandó hanyatlásban vagyunk. Sötét, zavaros korunk (hindu nevén Kali-juga) immár hat-, öt-, négyezer éve tart (attól függ, hogyan számoljuk). De pár száz (pár ezer?) év múlva kilábalunk belőle. Csak addigra, ha megéri, totál leépül az emberiség.
A legrégebbi ismert társadalmi formáció a legtökéletesebb: a négy (három) kaszt rendszere. A legjobb berendezkedés az egyeduralmi, a leghatalmasabb a birodalmi. Az idő egyelőre ez ellen dolgozik (vagy nem, ki tudja?), mindenesetre minden, ami egalitárius, demokratikus, szabadságelvű, a Sötétség bomlasztó erőinek műve. Javasolt irány: a Világállam, élén egy Világhelytartóval. Közbülső lépések: Európa-Birodalom. Magyarországon jelenleg interregnum van: vagy kormányzó vagy király kelletik. Bármely monarchikus állam keretei közt méltóbb módon debilizálódna az ember, mint így: az elhülyülés (lásd fentebb, Kali-juga) elkerülhetetlen.
László felfogása következetes folytatása a 20. század elején-közepén fellépő tradicionalista „filozófiáknak”: Guénon, Evola, Scaligero, Schuon és társaik európaizálták a különféle keleti ezoterikus irányokat, de semmivel sem vitték előbbre a nyugati gondolkodást, nem is akarták, épp ellenkezőleg, hátraarcot parancsoltak neki („az embernek archaizálnia kell önmagát, szemben úszni az árral, visszafelé”, LA). Imperativisztikus emberképük a polgári világ összeomlásának egyik kísérőtünete alighanem. A merev hierarchiaigény például, a mániákus rangsorolhatnék, a doktrinérség. Egy példa: ha a férfi a teremtő (ami nyilvánvaló), akkor a nő ugye csak a passzív mindenség lehet maximum (azért ez nem kevés). És ebből nyílegyenesen, a dogma erejével következik, hogy barátság is csak férfi és férfi közt jöhet létre, végtére is a barátság természetfeletti (szellemi) természetű. Nő és nő között ilyesmit tételezni olyan volna László szerint, mintha azt állítanánk, hogy kavics és kavics közt is létrejöhet, mármint barátság. A legmagasabb rendű nő is alacsonyabb szellemi színvonalon áll bármely férfinél. Már ha az illető tényleg férfi.

A Nyilas népe

Másik hazai gurunk, Pap Gábor férfi voltához nem férhet kétség, barátai neki is vannak szép számmal. 1939-ben született, jeles református családba. Lelkész-teológus, Ószövetség-szakértő apja 1956-ban a református megújulási mozgalom egyik vezéralakja. A megtorlások idején a kommunista hatóságok sem maguk mellé állítani, sem beszervezni, sem megtörni nem tudják, végül leváltják a református teológia dékáni tisztségéből és falura száműzik segédlelkésznek. Fia, aki 1957-től végzi az ELTE magyar-művészettörténet szakát, családfenntartóvá lép elő, az ő ösztöndíja nélkül anyja és testvérei éheztek volna. Pap Gábor apját vallja példaképének. A kommunisták országlása, „nemzetrontó” kompromisszumai, „magyartalanító” kultúrpolitikája annyira alapélménye, hogy azóta is ettől igyekszik megszabadulni, illetve megszabadítani másokat. Mindazonáltal a 60-as években ő a televízió képzőművészeti rovatvezetője, később pedig a rangos Művészet folyóirat második embere. 1979-ben eltávolítják állásából, sőt, „Aczél utánanyúl”, nem engedi, hogy megyei múzeumi első ember legyen Bács-Kiskunban. Pap Gábor negyven évesen belekóstol a postai hírlapkihordók életébe.
Ám a kultúrpolitika libikókája billeg: két és fél év múlva Pap a kiskunhalasi könyvtár igazgatója. Világképe addigra már kiforrt. Ennek kulcsszava a „szerves műveltség”. Sokértelmű kifejezés. Elsősorban a „szervetlen” (modern, technicizált, idegen) ellentéte. Másodsorban gyűjtőnév: a hosszú távú folyamat jelzője. Hosszú távon Pap Gábor nem egyszerűen a szocializmus korából visszanyúlót érti, hiszen annak végpontja lehetne akár az európai újkor is. Nem. Pap Gábor szemében a „szerves” a kereszténység előtti, sőt, az urbanitás előtti, sőt a letelepedett életmód előtti ősvilág fejleménye. Egy olyan világé, amelyben az ember még harmóniában élt a természettel és a mindenséggel, és éppúgy vándorolt, mint körülötte az égbolt. Benne lakott a kozmosz, ő volt a mozgó univerzum titkainak tárháza és megfejtője is egyben.
Jó, de ezt már elmondta pl. Hamvas Béla is, mi ebben az új? Hát az, ahogy Pap Gábor a „szerves” kultúrtáj határait kijelöli: nem egyéb az, mint a Tarim-medencétől a Kárpát-medencéig tartó szteppeövezet, abban hömpölyög az élő gondolkodás és az élő kultúra folyama, az táplálja a világ további területeit. Csak ami „szerves”, az lehet egyetemes, eget-földet egyaránt magába foglaló. Jó, legyen így: akkor a mongolok, türkmének, kazahok és a többi egykor volt nomád nép képviseli a világkultúra tetejét. Miért ne? A jurta maga is világmodell, egyáltalán minden, ami kerek, vagyis 360 fokot zár be és 60-nal, illetve 12-vel osztható, az modellértékű, az a mi terünk. A mienk, magyaroké. Mi a vándorlásról ugyan letettünk, de az ég kerekét és a földkerekséget azért még igényeljük magunknak, nem mint hódítók, hanem mint abban otthon lévők, otthonosan mozgók. A mi teljességünk a kerekség, a szögletesség idegen tőlünk. Megfutjuk futásunk: az évkör a mi egyéni stadionunk, az állatöv a kollektív maratonunk: „Minimálisan elvárható egy nemzettől, hogy 26000 éves nagyságrendben tudjon gondolkozni.”
Pap Gábor víziója „szervesen” állt össze: Csontváry, Bartók, József Attila, bármely beszédes népművészeti tárgy, népmese, krónika, valamint a Szent Korona szolgált alapjául. Mindez a csillaghatások kereszttüzében vizsgálva. A „szerves műveltség” ágas-bogas képződményét a Tejút energiái sarjasztják, ezek az energiák ma már csak a Nyilas csillagkép felől nyerhetők, de nem akárkinek elérhetők, csupán nekünk, magyaroknak, akik mint ex-íjfeszítők magunk is Nyilasok (e csillagkép magunkra öltői) volnánk, csak arra kell vigyáznunk, hogy a többi nép le ne árnyékolja előlünk a kreatív „úti tejet”, amit a Boldogasszonyról, az Ég Királynőjéről (vagy az Égi Atyáról?) leszívhatunk.
Igazán hálásak lehetnénk Pap Gábornak, hiszen így a népek legkitüntetettebbjei lehetünk, ha ez megfelel nekünk. Kérdés persze, hogy ezt mire alapozza? Egyszerű: a szkíta-hun-avar-magyar kontinuitásra. Oké, ez nem kétséges: kontinuitás van. Épp most mutatják ki genetikusan, hogy Attila, sőt oldalágon a szkíta-pártus Jézus népe vagyunk, de PG már rég kimutatta nyelvileg is. Nem csak a gondolkodásunk „szerves” ugyanis, hanem a nyelvünk is. A magyar a kép és a hang egységének nyelve.
Ha látunk egy népi cserépedényre pingált szarvast, mely mellső lábait párhuzamosan tartja, hátsó lábait pedig keresztezve, akkor a kép a szavak nyelvén az „eGyeZő” és a „KeReSZTeZő” mélyértelmű igazságát adja tudtunkra. A magyar nyelv a mássalhangzókra épülő természetes nyelv. Természetes, tehát rugalmas. Gy és Z lehet J és S is, így mindjárt Jesura, vagy az olasz Gesura (ejtsd: DZSeSZu) ismerhetünk, K-R-SZ-T-Z pedig értelemszerűen KRiSZTuSt ad ki. Ezek nem átvételek, mondja PG, mi amolyan ősnyelvi alapon használjuk ezt a mássalhangzó-csoportot „a szóban forgó mozgástendencia” jelölésére. Ebből egyrészt az következik, hogy a galileai megváltó neve már azelőtt benne volt nyelvünkben, hogy népünket keresztvíz alá állították volna, másrészt az is, hogy bármiféle kereszténységnél tágabb értelemben szerepeltek ezek a szavak az ősi magyarban.
Pap Gábor szerint mi magyarok, amennyiben a saját lényegünk (nyelvünk, kultúránk) szerint élünk, átugorhatjuk az „időszakadékot”, tudniillik a Vízöntő világkorszakból (már ebben vagyunk) kizuhan az idő, volt-nincs, eltűnik. Ez nagyjából megfelel az Utolsó Ítéletnek. PG üzenete itt erősen közelít a jehovistákéhoz, gondolhatnánk, de tévednénk, mert egy dolog a „judeokrisztián” értékekhez megtérni a végidők napjaiban, és megint más magyarnak, azaz Nyilasnak lenni rendületlenül. Helyesen tesszük tehát, ha idegen világmagyarázatok helyett vigyázó szemünket „az ég mennyezetire” vetjük, annak is képírásos változatára, amely például a csengersimai vagy a técsői református templomok famennyezetén látható. Ez a növényi és állatalakokat, mitikus figurákat és égitesteket felvonultató 260 mennyezeti kazetta csakugyan szemkápráztató látvány. Pap Gábor folyékonyan olvassa a 18. századi festő asztalosmesterek vizuális üzenetét, szerinte az korántsem puszta dekoráció, inkább mélyértelmű prédikáció: egyszerre buzdít az egyéni lélekjobbításra és vési elménkbe az állatöv néptörténeti programját. Ez az időtlenné ezoterizált értelmezés annyira felvillanyozta egyik tanítványát, hogy ő már lólépésben haladva fejtette meg a csengersimai mennyezeten a Teremtés titkos történetét.
Pap Gábor a hetvenes évek óta járja előadásaival az országot. Videóinak akár hat számjegyű nézője is lehet a you tube-on. Nem mintha visszakapaszkodott volna a tudományba. A szaktudósok nem fogadják el érvelésnek szökdelős képzettársításait. Annál delejesebben hatnak egyéni meglátásai a szabadegyetemek, népfőiskolák, művelődési házak látogatóira. Időközben megkapta a Magyar Örökség díját, könyvet jelentetett meg Csontváryról, a Szent Koronáról (ő volt annak idején a hazatért koronát vizsgáló első tudóscsoport vezetője), a kazettás templommenyezetekről, egyes népmesék asztrális mondanivalójáról. Ma már elsősorban ősvallásunk (a szkíta kereszténység) hirdetője, másodsorban az Ószövetség elmagyarítója (Noé= Nő, BáRKa=BuRoK), harmadsorban szakrális nemzeti történelmünk újraírója (mi magyarok Szent István óta magasabb erkölcsiségből az eltévelyedett-bűnös Európáért hozunk áldozatot).
 

Ellenségfelmutatás

Mindkét gurunk az egyént-nemzetet tabusító-elmismásoló szocializmus valóságára ad jellegzetesen romantikus választ: egyik a végső Én felé rugaszkodik el, a másik a nemzeti Örökjelenbe katapultál. Egyikük individuális, másikuk kollektív esszenciát adagol be hallgatóságának csodagyógyszerként. A vontatott beszédű, szavait szinte előgyömöszölő, hosszú hatásszüneteket tartó László és a lendületesen előadó, vetített képekkel operáló, asztrológiával bűvészkedő Pap szuggesztivitása persze meddő maradna ellenségfelmutatás nélkül. A közönség kacajreakciói, a netes gyűlöletkommentek beszédesen tanúskodnak honfitársaink mérhetetlen elégtételigényéről. Szerencsére a szabadkőművesek láthatatlan „Zsidó Herceg”-e, a kunbélák és kaganovicsok (LA), a görbe orrú Mediciek, a mindent és mindenkit birtokba venni akaró indoeurópaiak (PG) elégséges magyarázattal szolgálnak nemzeti sérelmeinkre.

László szerint az emberiség degenerálódik, Pap szerint rovarosodik. Egyformán illegitimnek tekintik a köztársasági államformát, Magyarország szerintük ma is királyság. Akár szövetségesek is lehetnének. Csakhogy esküdt ellenségek, „labanc-kuruc” alapon, főleg 1848-49 miatt. LA törvényes uralkodójuk ellen lázadó, hazaáruló gazembereknek nevezi az aradi vértanúkat. PG ezt érthető módon nemzetgyalázásnak, „sátáni kifejtésnek” tartja. LA szerint PG „őrültmagyarkodó torzeszmeterjesztő” (a sötét Kossuthért rajongó jobboldalé), PG szerint LA „a jellegadó éceszgéber” (a Habsburg-restaurációt előkészítő Jobbiké).

Nem folytatom az egybevetést és a szembeállítást. A tér tehet mindenről. A provinciális és paranoid viszonyokról. A hazai tér. Az választ el, anyától, boldogságtól, teljességtől, igazságtól. A felvilágosodásnak, a rációnak befellegzett. Az identitások kísértete járja be a földet. Mindenki annyi posztfaktuális vizet önthet a Kali-juga örvénylő medencéjébe, amennyit csak elbírnak lyukas teóriavödrei.

Megjelent a Magyar Narancs 2019. december 18-i számában   

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat