A vers tartalom és forma szintézise: hangzás és értelem ötvözete. A fordítás kompromisszum: a két komponens közül egyszerre csak az egyik érvényesíthető maradéktalanul. Vagy a tartalom (szélső pólus: nyersfordítás) vagy a forma (szélső pólus: akusztikus tükrözés, értsd: zeneien formahű fordítás). E két szélső pólus között mozog a magyar irodalmi hagyományban műfordításnak nevezett szövegképződmény. Ezt az különbözteti meg a nyersfordítástól, hogy igyekszik az eredeti vers minél több trópusát, vagyis mikro- és makroszintű versszerkezeti (poétikai) egységét megőrizni. Ám az ilyen jellegű megfelelések is mindjárt két mezőben helyezkednek el. Az első esetben úgy teszünk, mintha az eredeti vers időtlen alakulat volna, és ennek feleltetjük meg a magyar változatot. Ekkor a két vers a kvázi egyidejűség viszonyába kerül. A fordítás olyan, mintha ma íródott volna a vers, a mindenkori mában: ez a szinkronikus fordítás. A másik esetben, amennyiben a vers klasszikus, a fordító arra törekszik, hogy időbeli távolságot teremtsen a ma és az egykor aktuális vers között. Történelmi patinával vonja be a szöveget, régiesíti. Ezt nevezem archaizáló, vagy diakronikus fordításnak.