Wolfgang Amadeus Mozart

Ki az irodalomból

Születéslegenda

1

Legalább annyira véletlen, hogy akkor születtem meg, amikor megszülettem, mint amennyire szükségszerű. Az én drága anyai nagyanyám ugyanis boszorkány volt másodállásban, de erről mélyen hallgatott. Hiszen a boszorkányság tudvalévően ragályos, öröklődik vagy átadódik, és akkor anyámra is átragadt volna. Lehet, hogy anyám is boszorkány volt, a boszorkányoknak abból a különleges fajtájából, amelyik egyáltalán nem művel semmi boszorkányosat, és épp ez benne a csodálatot és gyanút keltő, vagyis a boszorkányos. Nagyanyám azonban szabvány vajákoló volt, hogy úgy mondjam, minden ízével az anyaghoz tapadó, különben nem utazgatott volna a vonat tetején és nem állt volna oda a Teleki térre használt ruhát árulni a háború után, és nem seftelt volna a korai Kádár-korban trafikosok közbeiktatásával párizsi ajakrúzzsal, londoni szemceruzával, és nem csavart volna mindenkit, nemre-korra-foglalkozásra való tekintet nélkül, az ujja köré. Megélhetési boszorkánykodása megfigyelésem szerint senkinek nem volt ellenére, az emberek itták a szavait, aki találkozott vele a lépcsőházban, az utcán, a trafikban, úgy érezte, nagyobb szerencse érte, mintha egyszerre látna kéményseprőt és törött ablaküveget, és még a gombjához sem kellett odakapni bal kézzel.

Boszorkány nagyanyám polgári életében moziruhatáros volt, a háború előtt a Royal Apollóban, az én időmben pedig a Zuglóiban, az Angol utcában. Saját elmondása szerint az arca veszedelmesen hasonlított a tragikus véget ért, csirkecsont nyelésbe belehalt némafilm-sztárhoz, Lia de Puttihoz, akit hasonmási minőségében a mexikói díva, Orson Welles későbbi nagy szerelme, Dolores del Rio követett, illetve egészített ki. A sor nyilván folytatható lenne, nagyanyám azonban beérte ennyivel. Aligha tévedek, amikor felteszem, hogy ez a némely részletében elefánt idomú proletárasszony, a nagyanyám rendszerint úgy ült be a vetítésekre, hogy tulajdonképpen ő pingpongozik ujjatlan csíkos garbóban a manhattani magasház tetőteraszán, vagy őt adják kézről kézre a szombrérós tangózók a vadnyugati csehóban, a vásznon látott filmsztár pedig az ő, Manci, mert így hívták, túlsúlyos változataként süllyed el a zsöllye utolsó sorának szélén. Minden oka megvolt rá, hogy átálmodja magát egy másik lénybe, különösen fiatalabb korában, amikor még nem volt világos számára, hogy mi lesz az életfeladata. Hajnali háromkor kelt, hogy a családi kávémérés padlójáról lesikálja az éjjeli hányásfoltokat, és aztán őrmester természetű özvegy anyja szidalmait hallja egész álló nap. Nagyanyám ezekkel az esti utazgatásokkal, test- és személycserékkel tette magát alkalmassá arra, hogy kedvesnek, kellemesnek, adott esetben kívánatosnak, mindazonáltal önállónak és határozottnak látsszék a többiek szemében. Ehhez először saját magát kellett elvarázsolnia.

1952 táján, a háborús kataklizmán és a kommunista hatalomátvételen túl már pontosan tudta, mi az életfeladata. Nem hagyni, hogy rossz történelmi pillanatban lássam meg a napvilágot. Nagyanyám, akinek ugyan nemigen volt vagyona, de a teljes vagyontalanságot igen nehezére esett a történelem végcéljának látni, főleg azon az úton, ahogy afelé haladtunk akkoriban, mert például, gondolta nagyanyám, még a boszorkánykodáshoz is kell valami alaptőke, hiszen az ember nem repülhet olyan seprűvel, amit a tömbbizalmi utal ki neki kérvényre, és nem űzhet fehér mágiát az igetárból kölcsönzött ócska pártközhelyekkel, amit csak a hülye hisz el, szóval mélyen az anyaghoz tapadó nagyanyám a fejébe vette, hogy megment Rákositól. Ha már meggyőződéses szociáldemokrataként el kellett viselnie a szégyent, amit saját pártja hozott rá azzal, hogy 48-ban bevonatozott az MDP-be, azt nem fogja hagyni, hogy az ő szeme fénye (máris annak tekintett, pedig még nem is látott) ennek a lufifejű hóhérnak a születési statisztikáját javítsa. Rákosit nehéz lett volna kirobbantani a pártfőtitkári székből, ahová elég alaposan bebetonozta magát, bár nagyanyámnak végső esetben erre is lett volna megfelelő eszköze; egyelőre kénytelen volt beérni azzal, hogy anyám akkori lovagját sürgősen bevonultatta két éves szolgálatra a nép hadseregébe, tudva, hogy körülbelül ennyi idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy a lánya körül átrendezze a viszonyokat. Azt ő varázsgömb nélkül is kristálytisztán látta, hogy az anyámat már jó ideje kisajátító kárpitosinas, egy bizonyos Egon nem fogja nekem átörökíteni bizonytalan DNS-ét és még bizonytalanabb egzisztenciáját. Amíg Egon a türelem erényét gyakorolta valamelyik távoli dunántúli laktanyában, nagyanyám körbehordozta tekintetét, és egy majdnem-alföldi legényen akadt meg a szeme. Volt néhány álmatlan éjszakája, mire a maga utazós módján tisztázta a sors istennőivel, hogy ezt a komoly, megfontolt, megbízható fiatalembert fogják előnyben részesíteni akkor, amikor engem taszigálni kezdenek majd a napvilág felé. De ezzel még messze nem volt elintézve semmi. Nagyanyám biztosítékot akart arra, hogy Rákosi két, de inkább másfél éven belül le lesz váltva. Ennek érdekében titkos éjszakai kiruccanásokat tett Moszkvába, rábeszélte a zsidó orvosokat, hogy életük kockáztatásával addig piszkálják a vezér éberségét, amíg elmeszesedett agyerei el nem pattannak végre valahára, egy hosszú tivornya után. Akkorra már úgysem lesz orvos a Nagy Gyanakvó közelében. Merész beavatkozás a világtörténelembe, de nagyanyám nem ismert lehetetlent, ha rólam volt szó. Egyedül neki köszönhető tehát, hogy két hónappal a Népek Nagy Tanítójának távozása után a magával még mindig eltelt Rákosit leváltották. Szabaddá vált az út előttem.

2

Odaát minden másként van és minden ugyanúgy. Az éppen nem-létezőket időáramlatok sodorják. Nem olyan idők, mint mikor anyagi formát öltenek, és mégis olyanok. Létvágy hevíti, megsemmisülésvágy hűti a kavargó nincs-világot. Anyaga nincs, nem detektálható innen, mégis felépül valamiből. Műszereink legfeljebb a semmit detektálhatnák. A mozgó, kavargó űrt, ami egyáltalán nem űr. Üresnek a legkevésbé sem mondható. Ahogy az anyag atomból, molekulából, sejtből, szövetből – az odaát képekből áll. Képsejtekből, képatomokból, képszövetekből, képszervekből- és szervezetekből. Képek körforgásából leszünk, nem egészen úgy, ahogy Platón megírja, de valahogy mégis úgy. Nem mi vagyunk a képek, mi csak belekeveredünk a képekbe, hozzájuk adódunk, ahogy a sziklából levált kőzetmorzsalék elsodródik a hegyi folyóval, ahogy a levegőbe került porszemet elsodorja a szél. De nem erőltetem a hasonlatot: az ott nem olyan szél, az ott nem olyan folyó, és azok ott sem egészen mi vagyunk. Megkockáztatom: még a kép se olyan kép odaát, mint az itteniek. Cseppfolyósnak mondanám, ha volna odaát csepp, ami folyna. Egymásba alakulónak, ha volna alakja, és ha volna odaát egy és más. Valójában, ha ugyan van valója, a kép odaát olyan, mint a készétel, tartalmaz rengeteg összetevőt és elkészítési módot, és egyszersmind ő maga az evő is, önmagát fogyasztja el szüntelen, és miközben elfogy, el is készül újból, másként, mindig másként. De tegyük félre a hasonlatot, mert végeredményben csak félrevisz.

Az a valami, nevezzük jobb híján képnek, illetve képszervezetnek, ami majdan hozzám fog társulni – mint gazda vagy mint kutya, szinte mindegy –, az a valami legjobb emlékezetem szerint egyáltalán nem hozzám akart társulni, pontosabban, olyan áramlatokban utazott, amelyek nem errefelé, nem hozzám hajtották, nem a felé az elképzelés felé, amit nagyanyám mint a szeme fényét látott, még mielőtt engem megpillanthatott volna. Abból a szüntelen kavargásból, amit a képek életének nevezhetünk, tőlünk független és mégsem egészen független életnek, odaáti és mégsem egészen odaáti körforgásnak és szakadatlan képcserének, ebből a szinte követhetetlen forgásból és hullámzásból a képeknek az a mozgó sora, amely egyszer majd engem itat át, de csak azért, hogy hosszú időre elfelejtsem, ez a mintegy vízmélyről felbukó és szökőkútszerűen visszazuhanó, folyton változó képsor hosszú ideig fütyült a nagyanyám ábrándjaira. Az áramlat először a felé a lét felé sodorta, amely valahol Kanadában várt volna rá, egy volt Wehrmacht-katona és egy emigráns litván nő első gyermekében, aki favágóként él majd, ám cseppet sem egyszerű életet, egy erőszakos apa és egy ugyancsak erőszakos anya rossz kapcsolatának összes tüneteit hordozva, fát irtva és nőket erőszakolva, a börtönt is megjárva, hogy utóbb az ő lánya legyen az, aki évekre felköltözik egy vénséges vén kaliforniai mamutfenyőre, hogy ott nejlonsátorban lakva és onnan harcolva a fakitermelő társasággal, mint a mamutfenyők védangyala akadályozza a fa kivágását. Hadd tegyem hozzá, énemnek egy másik része, mely minden bizonnyal találkozott a nemlétben és valamiképpen összekeveredett a fent említett képhalmazzal, énemnek ez a növényi összetevője már többször időzött a földön fa alakjában, és nyilván ez a körülmény is növelhette a képkonglomerátum vonzódását Kanada irányába. Arról odaát nem tudnak, nem tudhatnak, hogy ideáti hüvelyük és lakóhelyük, ez esetben az ember mire használja az útravalóul kapott előéleti batyut.

Valami aztán ezt az állandó alakulásban lévő képhalmazt eltérítette, továbbterelte, át a Csendes-óceán felett, át Kína hegyei és folyói felett keletről nyugatra, el, egészen Kelet-Turkesztánig, ott is a hat oázisváros egyikéig, Hotánig, ahová a kínaiak éppen a polgárháború szétszóródó veteránjait telepítették és tömörítették határőr szövetkezetekbe, hogy végleg a birodalomhoz csatolják a lázongó ujgur területeket. Egyikük, a teájáról, rizsteraszairól és kőerdőjéről híres Jünnanból idevezényelt han paraszt már bele is szeretett a hotáni piacon friss zöldséget áruló ujgur lányba, ám a lány rokonsága hallani sem akart az esküvőről, még mit nem, egy gyarmatosítóval. Következett hát régi jól bevált recept szerint a lányszöktetés. A katona lefizetett egy jádehalászt, aki a hegyi kunyhójába menekítette a lányt. Onnan szöktek volna tovább, ha a jádehalász részegen el nem fecsegi titkukat. A lányrabló karját a rokonok levágták, őt magát a katonai hatóság tíz évi fogházra ítélte. A baj azonban így is megesett, még ott a kunyhóban. A kétségkívül a vadnász eredményének tekinthető kislányt a Népi Kína – némi joggal – saját gyermekének tekintette és maga nevelte fel az ország délkeleti végein; a lány egyike lett a leghangosabb és legradikálisabb tanítónőknek a kulturális forradalom idején, ám az ő fia már hallani sem akart eszméről, annál inkább hevítette a meggazdagodás vágya. Úgy lett egyike ma a hotáni jádét tonnaszám kitermelő és a lelőhelyet belátható időn belül teljesen kimerítő konzorcium vezetőinek, hogy közben sejtelme sem volt anyja fogantatásának körülményeiről.

Ezek szerint él egy imaginárius unokaöcsém Kínában és egy imaginárius unokahúgom Amerikában, egyik ádáz környezetpusztító, a másik harcos környezetvédő. Hogy mégse lettem egyiknek az anyja, másiknak az apja, az részben a véletlennek, részben Manci nagyanyám hathatós boszorkánykodásának volt köszönhető.

3

Az ideát odaátról nem úgy látszik, ahogy az odaát ideátról, vagyis sehogy, vagy esetleg lebegő ködképek formájában. Inkább úgy látszik, mintha kontúrok rajzolódnának a képek köré, illetve, mintha ezek a kontúrok hangvisszaverődésekből alakulnának ki. Mintha az ideát az odaáti képekből valami rejtélyes úton-módon hangzó reakciókat váltana ki. Mintha ezek a hangok határoznák meg a képek viszonyát az egy dimenzióval odébb mozgó, látható valósághoz. Jól emlékszem, hogy bár nagyanyám sorskeverő praktikáinak köszönhetően énelőttesem tovább sodródott az áramlattal a Kárpát-medence felé, ott azonban olyan hangjelzések folyták körül, amelyek, ha képek esetében lehet így fogalmazni, feszélyezően hatottak rá, aztán egyszer csak már szinte bilincsként szorították, úgyhogy hevesen össze-összerándult. Az itteni, ellentmondást nem tűrő parancsoknak feleltek meg ezek a hangok, annak a parancskultúrának, amely az itt élő emberek életét általában áthatotta. Heves számonkérések, türelmetlen elszámoltatások, és legfőképpen átgondolatlan és értelmetlen elvárások, és még ezeknél is értelmetlenebb törekvések egész dzsungele visszhangzott ezekben a szoros hangkörvonalakban. Az egész olyan benyomást tett a közeledőre, mintha számtalan kaloda felé közeledne, számtalan villogó csapda felé tartana, és bármelyiket kikerülné is, bár erre semmi esélye, egyenesen beleúszna abba a sűrű hanghálóba, amelyet azért vetettek ki a föld eme szögletén, hogy szemenként húzza össze a rajta átáramló képeket, lehetetlenné téve számukra a változást, a szüntelen egymásba alakulást. Pedig ez még csak az élet hangárnyéka volt.

Valószínűleg annyira elernyedhettem, én, vagy az a valaki, akiből majd leszek, hogy az ellenállás minden lehetséges formája elhagyott, itthagyott, maga mögött hagyott, és az idő, a telő-múló, mint valami örvény, álnokul beszippantott. Ahogy a hajótörött, mikor idegszaggatóan hosszú és halálosan elcsigázó hánykolódása után félöntudatlan állapotából hirtelen arra ébred, hogy idegen ég borul fölé, baljósan fénylő, ismeretlen csillagzatokkal, úgy döbbent rá még messze nem velem azonos én-elődöm arra, hogy elveszett, utat vesztett, de legalábbis megszakadt a kapcsolata az örök lehetőségek paradicsomian meghitt univerzumával. Utolsó erejével megpróbált visszakapaszkodni, belevetni magát egy fölötte elvonuló potencialitás-felhőbe, amely sokkal barátságosabb utazást ígért a képek körforgásában; egy bázeli orvos és egy kongói asszony szerelmi házasságának gyümölcse látszott előtte kibontakozni, először még kissé sejtelmesen, mintha telehold fénye csillogna valahol távol egy vörös árok mélyén kanyargó folyó szalagtükrén, aztán mintha mégis közelebbről, vidáman sikkangató és öblösen gurgulázó hangok váltogatták egymást gyorsan, fura képeket sokszorozó, szinte tűzijátékszerű élénkséggel, ám hiába nyúlt utánuk, a felhő és benne a kecsegtető sors csücske is ellebbent, maradt a fenyegető idegen horizont és a teljes elveszettség. Ekkor vagy valamivel ezután történt, hogy énem csírája, ez az idegen vizekre tévedt, felségjel nélküli képszállító hajó, kedvező változásban immár nem reménykedve, erejével elkészülve, megadta magát a véletlennek.

4

Nagyanyám mintha épp erre várt volna, hiszen világítótoronyként ott derengett alakja a határövezetben, ott pislákolt, ott hajlongott, ott integetett szinte nekem, szinte ráhajolt a tenger rengő hullámaira, istenem, a már akkor is rossz lábával és derekával, sonkás karjaival és opálosan világító, nemezfehér kalapkájával, hogy engem onnan kimentsen, kihalásszon. Nem vettem őt rögtön észre, sokkal inkább lefoglalt az, aminek látványosabb elemeit bizonyára nem volna érdektelen részletesen lefesteni, az alkonyat utáni halmok, dűnék és barkánok, bálnahát-buckák kék-sárga recéit, bordáit és fodrait, a tüzesbarna homokkősztélék szűk kapuját, a függőleges sziklarések alján folydogáló acélszürke port, a gombafej formájú és tortaszerűen réteges sziklakúpokat (egy pillanatra, valamelyik kőéletemre visszarévedve azt hittem, hogy én voltam az a kobaltkék sáv, amelyre a kadmiumsárga lapok kövesedtek), végül a paradicsommadár összes színében pompázó, csíkos kőzethullámokat, de ennél talán érdekesebb az, ahogy a képeim a hangok erősödésével elsötétültek, a hangok ugyanis már nemcsak visszaverődtek rólam, hanem, mondhatni, belém csaptak, eleinte a mennydörgés dübörgő morajával, később szaggatott, tompa puffanásokként. És ahogy így elsötétülni látszott lényegem, először hideg, majd egyre forróbb nyirokként kúsztak felé és telepedtek rá a szagok, szúrós, savas, ammóniás és kénes párák. Gőz burkolt be, mint valami sötét titkot, és amikor, két összeütött tenyérhez hasonlóan, a tapintás is elért, attól fogva megszűntem érzékelni korábbi közegemet, az anyagtalant. Talán örökre el is alszom ebben a szoros présben, ha nagyanyám fáradhatatlan jeladásai nem tartják ébren a figyelmemet.

Nagyanyám ekkora már régen összeboronálta, akit össze kellett, mármint a szüleimet, elmondatta Nagy Imrével, amit kellett, a júniusi határozatokat, az októberi irányelveket, aztán levette róla a kezét, levetítette a moziban, amit kellett, a Kétszer kettő néha ötöt, a Rákóczi hadnagyát, a Liliomfit, de Gerard Phillipe-t még Darvasnál is jobban imádta, a nyári árvíz után korai őszt rendelt, és még koraibb telet, ekkor már nagyon hiányoztam neki, ezért elkezdett alkudozni a napra; kerékbe tört Katalintól kosarat kapott, András apostol nem vállalta, Ambrus püspök nem tetszett neki, nagyanyámnak nem volt jó hallása, annál jobb volt a szíve, akkor még, így hát meg is egyezett Myra püspökével, Miklóssal, a jótéttel, hogy a hóesésben szépen, hangtalanul, még anyám se vegye észre, idecsempész engem a Rökk Szilárd utcába, és amíg bevisz a szülőszobába, majd ő vigyáz a szarvasfogatára. Amíg anyám kitojta azt a valakit, akit nagyanyám helyheztetett bele a püspök útján, amíg kitojta azt az üvöltéscsomagot, benne az én mindenét felejtett, elsötétült lényegemmel, addig nagyanyám tett két kört Budapest fölött a szarvasokkal, de elég vigyázatlanul hajtotta őket, a szán úgy siklott a levegő hópelyhes jegén, mint valami hullámvasút, így aztán aznap éjjel ismeretlen eredetű piros szabványcsomagok hullottak az égből, a hajnali busz- és villamosvezetők ropogós csokimikulásokat gázoltak sorban, a köztisztasági gumirádlerek úgy megteltek a sztaniol-staniclikkal, hogy aki arra járt, megsüketült a csörgésüktől, a zizegésüktől. Az iskolába menő gyerekek térdig trappoltak a mikuláscsomagokban. Még a szülőszobát is elborították a potyadékok, mint valami vörös szőnyeg, ugyanis hirtelen szél támadt, belökte az ablakot, és csak úgy zuhogtak befelé az arany- és ezüstvirgácsos mikik és krampuszok. Miklós püspök szakállát csóválva mosolygott, nagyanyám pedig, a két tiszteletkör után beesve, legszívesebben azonnal a hóna alá csapott volna, hogy csak hét év múlva, általános iskolásként adjon vissza a szüleimnek. Ilyen volt, ilyen lett.

5

Az odaát ha nem is látszik ideátról, azért vannak róla elképzelések. Zajos elképzelések vannak róla forgalomban. Gyűlölik és félik. Nem birtokolják, ezért szüntelenül magukévá akarják tenni. Van, aki eltolja magától, mintha nem volna, és ha félretolta, akkor már persze nincs is. Nincs a nincs, nem létezik a nem létezés. Ami azért, tudja, mégiscsak létezik, ha nem létezik is, mégiscsak van, ha nincs is. Pontosan úgy, ahogy mi valamennyien. Vagy nem pontosan úgy.

Odaát például, gondolja az ember, majd megbecsülik, amit ideát nem. És ha igen, akkor a fordítottja is igaz, gondolja az ember, nem becsülik meg, amit ideát igen. Ezek emberi gondolatok, de nem kell hozzá a gondolat emberének lenni, hogy belássuk, semmit sem tudunk az odaátról. Itt állunk az utca egyik oldalán, felhúzzuk a bölcsességet, mint egy cipőt, és azt hisszük, hogy átsétálhatunk benne az utca túloldalára. Cipőt a cipőboltból, bölcsességkanalat a gondolat embereitől, mert nem olyan könnyű belebújni ugyebár. És máris a piacon vagyunk, ott lógnak a bölcsességkanalak, a közelben az igazságfogasok, antracitszürke, krómoxidzöld, berlinikék igazságöltönyökkel, odaátból és ideátból, dogmákból és ideákból szőtt konfekciódarabok, csak beléjük férjünk, csak feljöjjenek ránk, csak ki ne hízzuk őket, csak le ne szakadjanak rólunk.

De nézzenek oda, mit adnak ezek a ceruza- és golyóstollkezű, ezek a billentyűfogú árusnépek? Kutya legyek, ha ezek is nem az odaáttal bíbelődnek ideát! Az egyik lyukas üvegben a könnyeit kínálgatja, alatta olajosan szivárványló könnytócsa, a másik a rémálmait, lángoló sárkányokból font virágos glóriát, a harmadik a saját elmosódott szent- vagy szellemképét, cafatosan irizáló aurával. Valamennyien a szó emberei, akik láthatóan szóba sem állnak a közvetlenül mellettük állókkal, mert, lám, azok szókorpát, szódarát, szemelgethető, morzsolgatható zsenge vagy érett szócsöveket árulnak zsákszám, de éppúgy elhúzódnak azoktól, akik velük szemben kandírozott szóképeket és csokimázas bonmot-ak ajánlgatnak ideátról odaátra függesztett tekintetük átlátszó edénykéiben, ám annál inkább dörgölőznek azokhoz, akik részben útszóró sót mérnek nagy jutazsákokból, részben betlehemnek látszó fehéres életképeket, valójában miniatűr só- vagy inkább cseppkőbarlang-termeket, saját odakövült cseppjeikkel.

Na, ide ne!, szólt rám a nagyanyám erélyesen, de hát ő cipelt ide a télikabátja zsebében két szoptatás között, mintha csak azt akarná megmutatni az ő kis Cupilinkójának, így hívott, még a kezdet kezdetén, hogy az élő szó, ahogy ő használja, megelégszik önmagával, nem játssza ki az odaátot az ideát ellen, sem az ideátot az odaát ellen, egyszerűen csak van, és használati értéke pontosan megfelel a névértékének, a hozzáadott tartalom pedig egyezik a szó képértékével. Nagyanyám boszorkány volt, el nem bírta volna viselni, ha az irodalom beleártja magát az életembe. Sarkon fordult, és már ott se voltunk, elenyésztek a kritikusok sóbálványai, a regényiparosok en gros standjai és a költők glóriás-könnyes-szellemképes ikonjai. Futott velem, mint valami éltes Eurüdiké a még hüvelykmatyi Orfeusszal – ki az irodalomból.

6

Nagyanyám azt szerette volna, ha egykettőre felnövök, és én leszek az ország első számú mozigépésze, és csak Gerard Philippe filmeket vetítek, a szünetben egy kis Chaplint és Lia de Puttit az archívumokból.

De még előbb azt szerette volna,
– ha valaki szombat esténként segít összeszedni neki a Rózsavölgyi Kertmoziban a párnáit, amit egy forintért adott bérbe a fenéktörően kemény padokra, és ő hozzáteheti, hogy ilyen lovagja még életében nem volt
– ha valaki vasárnap délelőtt kissé hamisan elénekli neki gitárkísérettel a „Sárika egy kicsikét butácska” kezdetű vérszegény slágerecskét, és ő hozzáteheti, hogy ennél szebbet még életében nem hallott
– ha valaki hétfőn reggel felhozza neki a két vödör szenet és fát, és ő hozzáteheti, hogy így még életében nem kényeztette senki
– ha valaki kedden délután főz neki egy jó erős pótkávét cikóriából, és ő hozzáteheti, hogy ennél jobbat még életében nem ivott
– ha valaki szerdán kikölcsönzi neki a fiókkönyvtárból Szilvási Lajos Ködlámpa című remekét, és ő hozzáteheti, hogy ennél érdekesebbet még életében nem olvasott, és így tovább
– ha valaki mindennap háromszor belecsöppent a szemébe, és ő hozzáteheti, hogy nem jó, még lát, de most már jó, mert nem lát.

Nagyanyám azt szerette volna, hogy csak az övé legyek.

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat