Muhammad Samsz ad-Dín Háfiz

Kit magához engedett ő, már örökké ott marad

Har-ke sod mahram-e del dar haram-e jár be-mánd

Kit magához engedett ő, már örökké ott marad;
   ezt a rest lélek nem érti, azt se tudja, mit tagad.
Hogy szivem ledobta fátylát, fel ne rójad vétkemül,
   mert a képzelgés a szívre oly keserves fátylat ad.
Visszavették mind a szúfik zálogba tett köntösük,
   csak mi hagytuk köntösünket bent a kocsmapult alatt.
Elvonultak a csuhások, mámoruk is messze tűnt;
   míg a mi történetünk betölti a bazárokat.
Volt egy köntösöm, amit száz jól elrejtett folt fedett,
   borra elment és zenészre, csak a zunnár-öv maradt.
Kedvesem kristály kezéből kapott minden korty rubin
   bor szememben gyöngy-eső lett, visszatartott áradat.
Ily erővel dolgozó szív, fáradást nem ismerő,
   sem ezelőtt, sem ezután, mint az enyém, nem akad.
Nincs a forgó ég alatt szebb, mint a szerelem szava;
   bármi csendül, minden elszáll, ez az emlék megmarad.
Bájoló tekintetedtől lett a nárcisz nagybeteg;
   bájt akart magára vonni, rá azonban baj szakadt.
Híre ment, a híres festmény szépségedtől megfakult;
   arcod minden műremeknél százszor valóságosabb.
Háfiz is elindult egyszer, megbűvölték fürtjeid,
   hitte, hogy még visszatérhet, ám örökre rab maradt.