Über den Autor

A szabadság rémképei

Interjú Elfriede Jelinekről, készítette Bán Zoltán András

Ismered személyesen?

Nem ismerem személyesen. Levelet váltottam vele, mármint e-mailt. Válaszolgatott a kérdéseimre. Úgy hatvanat tettem fel neki a Pihenő című drámájával kapcsolatban. Kb. a 25. kérdés után elege lett a válaszadásból, ezt írta: „Van nektek épp elég zsenitek, te is meg tudod csinálni egyedül.” És valóban, hatalmas koncentrációval és nagy amortizációval (a saját lehasználásommal) meg tudom csinálni.

 

Mikor Bécsben jártam, mindenki ezt kérdezte: hogy ismerem-e. Valaki felajánlotta, hogy ha legközelebb megyek, szóljak neki, ő szólni fog a mamájának, az ismeri Jelineket, együtt szoktak kutyát sétáltatni. Jó, mi? Csak az a bökkenő, hogy nekem nincs kutyám, nekem macskám van. És hát amúgy se ragaszkodom a vele való találkozáshoz. Nem egy nagy csevegő, én sem vagyok az. Múltkor láttam egy rövid interjút vele, a kedvenc rendezője, Einar Schleef halála kapcsán. És elmesélte, hogy amikor találkoztak, többnyire nagy csendben ültek, enyhe zavarban, egyik sem volt a szavak embere. Két zárkózott, magának élő művész. Tartok tőle, hogy Jelinek nekem sem nyílna meg. Fönt van a youtube-on egy svéd portréfilm róla, lehet látni a lakását, a tárgyait, a környezetét, a könyvtárát. Nekem ez bőven elég. Vagy szerinted próbálkozzam a kutyasétáltatással?

Ne tedd, kérlek, inkább beszélj még valamit az életmódjáról. Őrületes mennyiséget termel, a drámák és regények mellett írt nagyjából negyven hangjátékot is írt, és akkor még nem szóltam bődületes mennyiségű esszéről és fordításokról angolból, franciából spanyolból. Valahogy úgy képzelem, hogy gyakorlatilag egész nap ír, kivéve a kutyasétáltatás perceit. Megszállott?

Hát persze, hogy az. De hát Kafka nem volt az? Thomas Mann nem volt az? És Tolsztoj? Vagy pláne Dosztojevszkij? És akkor még az irodalmi enfant terrible-ekről (Céline, Genet, Gombrowicz) nem is szóltam. Megszállottság nélkül nem megy. Jelinek pontos napirendjét nem tudom, csak azt, hogy volt egy ifjúkori idegösszeomlása, elsősorban a túlterhelés miatt (zenésznek készült), és azt kezdte gyógyítani íráskúrával. Persze, az ilyen lelki szakadékok, amik egyszer megnyílnak, nemigen szoktak összezárulni, viszont jól járható hidakat, mondjuk, kötélhidakat lehet írni föléjük: azt hiszem, Jelinek életműve e fölött a mélység fölött táncol. Amíg ír, mozog és nem zuhan. Leegyszerűsítve talán ezzel magyaráznám a „grafomániát”. Közhasznú önvédelem.

Nemrég osztották ki az irodalmi Nobel-díjat, és komoly meghökkenést okozott, hogy Bob Dylan nyerte. De elég nagy felzúdulás volt akkor is, amikor 2004 -ben Jelinek kapta meg. Pár svéd akadémikus tiltakozásul ki is lépett a bizottságból. Ha jól tudom, maga Jelinek se nagyon örült a díjnak. Mit tudunk erről?

Hogy Ausztria egy emberként nem örült neki, ebben nincs semmi túlzás. Azt hiszem, Kertész Imrének sokkal több híve volt Magyarországon, mint Jelineknek a hazájában a Nobel-díj előtt. Jelinek frontálisan ütközött az osztrák mentalitással, állandóan karambolozott vele, egész életében. Az osztrák avantgárd legjobbjai, köztük Peter Handke azonban becsülték őt kezdettől fogva. Kettejük megbecsülése egyébként kölcsönös. Hogy Jelinek ne örült volna a Nobel-díjának, erről nem hallottam. Legfeljebb annyit mondott, hogy jobb lett volna, ha Handke kapja meg. Az osztrák irodalmárok „Wunschkandidatja” – akit szívük szerint jelöltek volna – Friederike Mayröcker, szintén avantgárd költőnő lett volna, az új osztrák líra nagyasszonya. Mayröcker is jobban el tudta volna képzelni magát ezzel a kitüntetéssel, mint a peremen élő és alkotó Jelineket. Jelinek máig nem reprezentatív író Ausztriában. De megjósolom: az lesz.

Ezt kötve hiszem. Hogy valaki reprezentatív legyen, ahhoz nem elég jó írónak lenni, annak is kell látszani. Amúgy mire alapozod a jóslatodat?

A Nobel-díj után Jelinek valóságos iparág lett. Kutatóközpont épült rá, egyetemi címeket lehet szerezni vele, nagyobb számban fordítják idegen nyelvre, mint bármely más élő osztrák írót: ez önmagában is tartós nimbuszt alakít ki. Az, hogy valaki exportképes árucikk, előbb-utóbb a belföldi piacot is megmozdítja. De nemcsak a kereskedelem állít alá szobortalapzatot, hanem a saját életműve is: az Ausztria-imidzset a világban Thomas Bernhardon kívül ő formálja a leghathatósabban. Ő teszi a világ szeme elé azt a szemüveget, amin át Ausztriát látni fogják az utánunk jövők.

Ha már Bernhard – hozzá hasonlóan Jelinek is elnyerte honfitársai egy részétől a saját fészkébe piszkító író címet. Ismerték egymást? Mert noha Bernhard 1989-ben meghalt, akkoriban már Jelinek is kezdett híres lenni, különösen persze Bécsben és Németországban.

Hát, Bernhard eléggé uralkodói személyiség volt, monarcha, hogy úgy mondjam, ő volt a Nr. 1., és ezzel számára be is telt a névsor. Nem tudok róla, hogy lettek volna bármilyen személyes viszonyban. Jelinek csillaga akkor volt emelkedőben, amikor Bernhardot elvitte a szíve. Írásaik zeneiségét szokás közös vonásként emlegetni, és nem alaptalanul, ehhez hozzátehetném még az erős filozófiai vonulatot is mindkettejük szövegeiben mint közös jellemzőt, de azért két nagyon eltérő karakter formálja itt meg önmagát és a saját világát. Bernhard a háború előtti klasszikumból épített magának abszurd katedrálist, Jelinek a posztmodern nyelvkritika alapjain állva konstruált egy újabb kísérteties „Világkastélyt” (à la Kafka) a saját szorongásából.

Mikor kerültél először kapcsolatba Jelinek írásaival?

Amikor a Krétakör felkért a Pihenő című dráma lefordítására. Konkrétan Lengyel Anna dramaturg. Ez 2004 karácsonya után volt. Bő két hét múlva már elő is adták. Komédia, a Mozart-féle Così fan tutte „táncrendjére” írt, szvinger-klubban játszódó modern pornó-paródia.

Ez most komoly? Három hét alatt fordítottad le?

Előadáskészre. Nyomdakészre három további hónap alatt. Ehhez meg kellett gyorsan teremtenem egy pornónyelvet, ami magyarul akkor még csak csírájában létezett, Ausztriában viszont már virágjában volt. A bemutató előtt napi 18 órát dolgoztam a szövegen, bele is haltam, de meglett.

És hány előadásig jutott vele a Krétakör?

Ez egy olvasószínházi előadás volt, egyetlen alkalom, oratorikus megszólalás, bár a színészek maszkírozva voltak, időnként plüss állatfejet viseltek. A Pihenő iszonyú vaskos komédia, álszent kultúrákban, amilyen pl. a miénk, nagyon kéne nyomatni. Az akkori előadás valójában a friss Nobel-díjnak volt köszönhető.

Koltai Tamás azt írta, amikor a müncheniek vendégszerepeltek nálunk a Rohonc. Az öldöklő angyal előadásával, hogy Magyarországon az ilyen darabot „nincs, aki megírja, nincs, aki eljátssza, nincs, aki megnézze”. Igaz ez szerinted? Vagy erős túlzás?

Ha elolvasod Unisono című rövid pamfletemet, megtudod a választ.

Elolvastam, de erről később kérdeznélek.

Vannak történelemidéző magyar darabok, jók is, bátrak is, nyelvileg is igényesek, de az az érzésem, hogy azt a szabadság- vagy inkább kívülállásfokot, ami Jelineknél az origó, egyiknél sem találod meg. Ezzel valószínűleg összefüggésben áll (szoros korrelációban, ahogy a szociológus mondaná) a közönség konformitás- és műveltségfoka. A németeknél létezik még középosztályi kultúra, bőven egészséges sznobizmus, nálunk a szocializmusbeli műveltségeszmény morzsáin tengődik a színházjárók többsége. Ehhez hozzájön még a német kultúra intellektuális színezete, ami a kortárs német darabok némelyikén átüt – Jelineknél meg egyszerűen táncra perdül. Az okosság és a gyász alkotja az egyik párost, a düh és a grand guignol vagy a farce a másikat. De akad még néhány kombináció ezeken kívül.

Az Unisono című esszéd, hát, szóval elég vitriolos. Ilyenek vannak benne: „Neki nem létkérdés az élet, nekünk igen. Bécsben lehet az ember irodalmi donkihóte, ott bejön. De Pesten tuti bukás. Nincs polgárság, nincs rossz lelkiismeret. Mért nem erről ír? Minket a Díjbeszedő furdal meg az ELMŰ. Meg a végtörlesztéseink. Meg a holnap. Ő meg csak a halottait költögeti. Nála az év minden napja Halottak Napja. Mi is kimegyünk a temetőbe, nem arról van szó. Akkor. Ez az állandó gyászmunka, ez kóros. Vizsgáltassa ki magát! Ő is rohan, mint mi. Csak ő a sírjaihoz, mi meg próbálni. Ilyen darabra ki ad ki pénzt? Négy cigányhulla nem csinál teltházat.”

Kiknek a nevében beszélsz többes szám első személyben? Mert itt mintha többről lenne szó, mint a magyar színházi emberek pitiáner sirámairól.

Itt egy kicsit felvettem a magyar színháziak közös akusztikus maszkját. Egyesítettem a grimaszaikat, a fintoraikat, az idegenkedésüket egyetlen hangba. És szatirikus hatványra emeltem. Nem mintha könnyű lenne ma Magyarországon tökös színházat csinálni úgy, hogy közben rendező, színész, dramaturg ne haljon éhen.

Azt írod, négy cigányhulla nem csinál telt házat. De a Rohoncban 180 zsidóhulla igenis folyamatos telt házakat csinál német nyelvterületen. Most akkor örüljünk ennek? Akik zsíros kasszákat csináló provokatőrnek tartják Jelineket, ilyesmivel szoktak előállni, nem?

A német nyelvterület közel százmillió embert jelent. És kb. ötszörös szorzót az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében. Ennyiben tényleg „zsírosabb” a helyzet, mint nálunk. Jelinek csakugyan provokál, már ha a halálmegvető bátorság provokáció. De nem okvetlenül Ausztria az első számú közellenség nála. Írt az amerikai fogolytáborokról is, a német terrorizmusról is. A négy cigányhulla (Kézimunka címen ment a darab magyarul) persze nem lőtt ki akkora biztosítékot a német lelkiismeretben, mint a 180 zsidó, de ez csak arra utal, hogy a kollektív tudattalan köreiben mekkora áramot indukál az emlékeztetés. Jelinek ebben az antik színházat követi: háborúkról, gyilkosságokról ír előszeretettel. Az úgynevezett polgári színjátszás nála abszolút passzé. De hát miféle jellemmel lehet egy mai vagy tegnapi háborút megindokolni, érthetővé tenni? A nácizmus nem a főkolomposok kriminalitásáról, hanem egy vagy több népközösség tömeggyilkolási készségéről szól.

Most a Téli utazás című, Münchenben 2011-ben bemutatott drámáját fordítottad le. Mit gondolsz, előadják Magyarországon?

Bízom benne. A darab nehéz, de olyan mély, olyan gazdag és olyan muzikális, hogy színpadért kiált.

Ha németül olvasom Jelineket, hát…, mit mondjak, nem irigyellek. Rettenetesen nehéz, észbontóan bonyolult. Átgondoltad, hogy mire vállakoztál?

A Téli utazás az első olyan Jelinek-mű, aminek önszántamból estem neki. A többi megbízásra készült. Ebben az esetben tisztában voltam a nehézségekkel. Most fésülöm át az egészet harmadszor, de még mindig jó néhány nem is rejtett aknára bukkanok benne. Jelinek programszerűen ”ungewiss” vagy „nichtgewiss”, azaz igyekszik elbizonytalanítani az olvasóit, a nézőit. Nem arról van szó, hogy homályos dolgokat közöl, inkább a nagyon is világos létfilozófiai állításokat csomagolja be komikus szituációkba.

Te egyébként melyik Jelineket kedveled jobban, a drámaírót vagy a prózaírót? Persze, nem könnyű elválasztani a kettőt.

Igen, nem könnyű elválasztani, főleg, amióta Jelinek darabjaiban nincsenek megadott szereplők és a szöveg egyvégtében, megszakítás nélkül hömpölyög, pont úgy, mint egy prózafolyam. Miközben időnként nézőpontot és hangforrást vált, csak ez nincs jelölve, és ha nem hallod meg, akkor elsiklasz felette, és persze nem is értetted meg. Én egyformán kedvelem a darabjait és a prózáját, bár ez utóbbit csak részlegesen tudom követni. Még fiatalon fejébe vette, hogy ír hét regényt a hét főbűnről. Ebből három már elkészült - Lust, Gier, Neid. Az első magyarul is olvasható Kéj címmel. A Kéj remekmű, a hatalmi viszonyok könyörtelen ábrázolása egy emberi kapcsolatban, sajnos a fordító nem remekelt. Jelinek fő prózai műve a Die Kinder der Toten (A holtak gyermekei), ebben minden benne van, ami a későbbi darabokban: a jelen kísértetvilága, szarkasztikus ember- és társadalomkép, a modern piaci társadalom elidegenedett viszonyai.

Persze Jelinek nem rögtön jutott el ehhez a nagyon eredeti, voltaképpen cselekmény nélküli drámai formához. A korai darabjai, pl. a Mi történt azután, hogy Nóra elhagyta a férjétami persze Ibsen híres drámájának a parafrázisa, még elég hagyományos módon dolgozik, némi Brecht-féle beütéssel. Talán a Burgtheater című drámájában jön az áttörés. És ekkor kerül elő a náci múlt is. Rettenetes szatíra, a szörnyűséges bécsi dialektusban megírva. Sajnos ez végképp lefordíthatatlan.

Ma viszont Jelinek a Burgtheater egyik kedves szerzője. Tipikus bécsi furcsaság, nem? Egyrészt bálványozzák, másrészt leköpik a kedvenceiket.

Azért a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli, Peymann vagy Schleef nevével fémjelzett Burgtheater nem azonos az ötvenes- hatvanas évekbelivel. Bécs városvezetése ekkor igényelte a társadalomkritikus hangot, művészetet vagy legalábbis elfogadta a jelzést. De aztán egy bizonyos választás alkalmával a legnagyobb példányszámú osztrák napilapban „penetranter Dreck”-nek, vagyis „orrfacsaró mocsoknak” nevezték a fenti rendezőket és velük együtt Jelineket, mire az utóbbi letiltotta a darabjait Ausztriában. A Kronen Zeitung (ez volt az a lap) talán még ma is hangadó Ausztriában.

Megjegyzem, nálunk sem ártana Jelinekhez hasonlóan feldolgozni pl. a Nemzeti Színház érdekes időszakait, vagy a nagy színészek (Páger) háború alatti és ötvenes évekbeli (Major, Gobbi) viszonyát a hatalomhoz.

Megjegyzem a Katonában volt ilyen kísérlet, Notóriusok címmel ment a sorozat. Egyébként úgy tudom, Jelinek elég jól ismeri a mai magyar viszonyokat. 2013-ban pl. nyílt levélben tiltakozott Balog Zoltán miniszternél. Nyilván vannak magyar barátai, vagy legalábbis informátorai, nem?

Balog Zoltánhoz én is írtam tiltakozó levelet, csak nem nyilvánosat. Rám nem is haragszik (ki vagyok én? egy népi sarjadék…), Jelinekre azonban orrolnia kellene, mert az mindenbe beleüti az orrát. Még a kerítésünkről is írni merészelt, a ToiToi vécék hiányát domborítva ki.

Hogy Jelinek kin keresztül tájékozódik, sejtelmem sincs, de nem hinném, hogy ebben bármi titok volna, nyilván olvassa az osztrák sajtót, nézi az osztrák tévét (nagy tévéző!) és ezen belül érzékeny a magyar vonatkozású hírekre. Amúgy az egyik anyai nagyanyja valahonnan Erdély déli végeiről származik, a resicai bányák környékéről.

Akkor most beszéljünk egy kicsit Jelinek családjáról, annál inkább, mivel az általad éppen most lefordított Téli utazás című drámája önéletrajzi jellegű. Az élete végén megőrült apa elég plasztikusan megjelenik benne.

Az apa bevitele a bolondokházába már A zongoratanárnőben is szerepel, ez az élmény sokáig kísérte, alighanem máig nyomasztja Jelineket. A papa alulról jött, szocdem családból, a mama félig nagy-, félig kispolgári környezetből. A mama tolta maga előtt az egész családot: ha már neki abba kellett hagynia az egyetemet és el kellett mennie könyvelőnek, akkor legalább a férje szerezzen diplomát, és írjon doktorit. A férj, Friedrich Jelinek tehetséges vegyész volt, a diplomát már a hitleráj alatt szerezte, nagy szerencsével, mivel félig zsidóként erre elvileg nem lett volna lehetősége. Aztán hadifontosságú vegyiüzemben dolgozott, a Semperit gumigyárban Pozsony mellett, így úszta meg a deportálást. De a halál ott lógott a feje fölött. A háború után, hogy elfelejtse ezt a nyomasztó életidőszakot, gyereket akart (akkor már 18 éve voltak házasok a feleségével), és 1946 októberében megszületett Elfriede, akit a családban mindenkit Elfinek becézett. A mama otthon maradt, még kipréselte a férjéből a doktorit, aztán csak a lányának szentelte az életét. Elfriede Jelinek gyerekkora nem volt boldog: a papa folyton holokauszt-dokufilmeket nézetett vele, a mama pedig beindította a zseniképzőt - először apácákhoz járatta, aztán konzervatóriumba iratta. A gyerek orgonát, blockflötét, brácsát tanult, később zeneszerzést, kórusban énekelt, kamarázott, és mellette magántanulóként letette a normál gimnáziumi vizsgákat. „Die Elfi schafft es”, az Elfi megbirkózik vele, ez volt a mama szavajárása. Közben a család életét befonta a papa Alzheimere: el lehet képzelni, mennyire nyomaszthatta ez a kislányt. Végül a papát már nem lehetett magára hagyni, és nem lehetett egy fedél alatt élni vele: beadták egy otthonba, majd felvitették a Steinhofra, a bécsi Lipótra.

Ami amúgy nem egy csúnya hely, egy Otto Wagner tervezte hihetetlen templommal.

De térjünk vissza a drámához. A Téli utazás cím mindenkinek Schubert döbbenetes dalciklusát juttatja eszébe, amelyet Wilhelm Müller verseire írt. A darabban számos sor előbukkan a versekből. Mit gondolsz, ez amolyan sorvezetőként szolgált Jelineknek? Vagy ennél azért jóval komolyabb a szerepe?

Jelinek saját elmondása szerint számtalanszor kísérte zongorán a Téli utazást. Ez egyszerűen a vérében van, ez a zenei anyanyelve, talán azon belül is az alapszókincse. A szöveget nem egyszerűen kívül tudja, hanem minden eleme jelent neki valamit. Ebben a színműben a Wilhelm Müller-dalciklus, illetve maga a Schubert-zene az alváz, amire ráépül a szövegkarosszéria, ha egy ilyen autós metaforával szabad itt élni. A sok lóerős motor pedig a magány, a kitaszítottságérzés.

Ezt a drámát önéletrajzi ihletésűnek tartják általában. De elég furcsán az. A negyedik részben pl. a monologizáló szereplő voltaképpen az elrabolt Natascha Kampuschsal azonosítja magát.

Itt, ebben a darabban végig egyfajta küzdelmet jelenít meg a szerző. Valami, ami fölényben van, ami ránk telepszik, elsodor minket, szóval ez a valami és mi, az egyének (már ha azok vagyunk) küzdünk egymással. Az ember mindenekelőtt küzd az Idővel, azzal az abszolút hatalommal, ami csak neki van az egész univerzumban: a többi létező “belemúlik” a saját eseménysorába. Az írónő szélsőséges helyzetben ábrázolja itt magát: ő, aki nem jár el otthonról, szinte mozgásképtelenként oda van szögezve a lakásához, a munkájához. Neki az írás a mozgás, ahogy már korábban mondtam, de az írás ugyancsak alá van vetve az időnek, az állandóan mindent lenullázó, érzéketlenül továbbhaladó idő folyamatosan érvényteleníti azt, amit az író írt - ez Jelinek filozófiai tétele. Sok író gondolja ugyanis olyan tettnek az írást, ami abban a pillanatban érvényes, amikor elkövetik. Ami Natascha Kampuscht, az elrabolt osztrák iskoláslányt illeti, akit nyolc évig tartott fogva egy atombiztos pinceodúban egy félőrült, egy kőhajításnyira Bécstől, mégse kapták el a rendőrök, Natascha Kampusch éppoly mozdulatlanságra kárhoztatva élte túl a saját rá oktrojált idejét, mint Jelinek a magáét íróként a mai, vele ellenséges, őt kiszorító Ausztriában. A Nobel-díj nem hozott szeretetet, csak pénzt.

Az utolsó, a nyolcadik rész viszont konkrétan kapcsolódik a dalciklushoz, mégpedig a lezáró, A kintornás című dalhoz. Jelinek itt saját magát ábrázolja a verklis képében. És megszólaltatja az olvasói, a közönsége hangját: „Mindig ugyanaz, már nyilván önnek is a könyökén jön ki! Hogy bírja? Hiszen önnek is hallania kell! Elvégre ön olyan közel van magához! Ön az egyetlen hozzátartozója önnek!” De hát nem tehet mást, egyre csak írnia kell, a szó szoros értelmében mindhalálig. Pokolian szomorú, keserű vég, nem? De hát nem ez minden radikális író sorsa?

Első hallásra tényleg úgy tűnik, hogy ez egy monomániás ember szomorú, félresiklott sorsa. Egy kényszerpálya, amire a család, a saját érzékenysége és a külvilág érzéketlensége szorítja rá az írót együttesen. Azért a magyar olvasók kedvéért megjegyezném, hogy a beidézett szöveg egy komikus színpadi szituációból érkezik hozzánk. A darabban a sípálya hangfelelőse, mondjuk disc jockey-ja intézi ezeket a szavakat az írónőhöz, az a hangzavargyártó iparos, aki gondoskodik arról, hogy hézagmentes lármalepel borítsa be az emberek agyát reggel, délben, este és éjjel. Ő az, aki azt az egész kultúrát a jég alá nyomja, amit Schubert képvisel a zenében és Jelinek az irodalomban. Ő, a sramli- vagy rock- vagy hiphopfelelős vádolja az írót azzal, hogy folyton ugyanazt darálja. Ebben azért érezhető az abszolút komikum jelenléte. A radikális író szembe mer nézni a világgal, ha ezt elmulasztaná, akkor lenne boldogtalan.

Vagyis boldognak kell képzelnünk Elfriede Jelineket?

Ha az írás pokolbeli büntetés, akárcsak Sziszüphosz sziklagörgetése, hogy aztán minden visszazuhanjon ránk, akkor nem feltétlenül. Én úgy látom, hogy minden kényszer közepette is ott ólálkodik az ember körül a szabadság, és igazából annak a rémképeivel kell megküzdenünk. A küzdelem egyik eszköze a nyelv, ez esetben az irodalmi nyelv. Ennek Jelinek jelenleg Európában az egyik legnagyobb mestere. A szorító egyik sarkában a zabolátlan félelmek gyülekeznek, menetről menetre, a másikban a megírt démonkollekció. Az ősvilági formátlanság vív a halálraszánt iróniával. Megítélésem szerint az Emberi Szabadság versus Elfriede Jelinek mérkőzés minimum döntetlenre áll. És ez már elégedettséggel, ha nem is boldogsággal töltheti az írót, hiszen a meccset az Idő és a Halál ellenében senki ember nem nyerheti meg.

Megjelent Akit bálványoztak és leköptek címmel az unikornis.hu-n 2016.10.14-én

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat