Helytörténet. Josefstadt

A legkisebb bécsi kerület, gyalog egy óra alatt bejárható. A városmag körüli első övezet része. Ahogy a pesti hat-, hét-, nyócker. Kábé huszonötezren lakják, harmaduk nem itt született Ausztriában. A lakások nagyobbrészt 70-80 négyzetméteresek, egy főre a kerületben 40 négyzetméter lakóterület jut. A kerületi négyzetméter árak átlagosan meghaladják a másfél millió forintot, euróban persze. A keresetek bécsi viszonylatban a középmezőnybe tartoznak, az osztrák átlaghoz képest még alacsonyabbak. Ausztriában az egy főre eső évi átlagjövedelem több mint 40.000 euró, a josefstadtiak ennek ötnyolcadát keresik meg átlagosan.

Ennek ellenére Josefstadt nem proletárkerület, sőt. Lakóinak kétharmada közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Sok itt az egyetemista, sok az általuk bérelt szoba, lakás. Beépítettségét nézve Josefstadt a legsűrűbb bécsi kerület. Zöldfelülete alig van, de például a hasonló jellegű pesti Terézvároshoz képest még így is szellősnek mondható. Ezt az épületsűrűséget valószínűleg a helyzetének köszönheti.

Bécs mai urbanisztikai képe hasonló előtörténetet mondhat magáénak, mint Budapesté. Mutatis mutandis persze. Hiszen a várost kettéosztó vonal itt csak egy mellékág, a Donaukanal, Pesten viszont maga a Duna. A Duna Pestnél a Budai-hegység mentén vájt magának medret, Bécsnél pedig szabályos szárazföldi deltát épített, aminek kisöccse csak a pesti oldal egykori kusza ártere. Buda fenséges dombjai ráhullámzanak a „pesti" Dunára, a bécsi városmagra viszont tisztes távolból hajolnak csak a Wienerwald lankái.

Josefstadt nyugatról keletre lejt, a város közepe, a Duna felé. De nem olyan, mint egy csálén álló asztallap, mert akkor végig sima lenne a felszíne. Csakhogy van benne két kelet-nyugati irányú völgy, mindkettő a kerület széle felé. Ennek oka: két patakvölgy futott ezekben az utcákban valaha, amíg be nem csatornázták és le nem fedték őket. Az egyik az Als nevű folyócska volt, a másik az Ottakringer Bach. Ez a két patak töltötte fel üledékkel, kaviccsal, agyaggal, homokkal Josefstadt „épületalattiját".

A középkorban sok szőlőt telepítettek errefelé, nyilván hasonló bor termett itt, mint a Fertő-tó környékén, de a Pannon-medence is ugyanebbe a „bordialektusba" tartozik; a szőlőültetvényeket a merkantilizmus korában gabonaföldek váltották fel, a földek közé itt-ott gyárak települtek, festékgyár, textilgyár, az építkezési boomot pedig téglaégetők szolgálták a helyszínen. Erről tanúskodik például a Zieglergasse, Tongasse (Tégla utca, Cserép utca) elnevezés.

Már a tizenhetedik századtól előfordultak itt szórványosan főúri lakok, kastélyok, tekintélyes telekmérettel. Ahol én lakom, az a környék egy Strozzi grófné tulajdonában állt. A grófnő férje hadvezér volt, a mi Zrínyink fegyvertársa és 1664-ben Zrínyiújvár ostroma közben vesztette életét a török ellen. A már idős özvegy 1702-ben vette meg a „dürres Lerchenfeld" (szikkadt Pacsirtamező) elnevezésű, néhány pacalmosó és szabó által lakott területet, palotát épített rá, nagy zöldterülettel, a palota ma is áll (átalakítva) a Josefstädter Strassén, a zöldterület beépült. Ma a Strozzigasse neve emlékeztet az egykori „Strozzigrund"-ra, a családi telekre.

A Josefstadt természetesen a nagy egységesítőről, az elvágólagos racionalizmus hívéről, a kalapos királyról, II. Józsefről kapta a nevét. József uralkodása alatt a császári család felvásárolta a terület nagy részét, városi privilégiumokat adott a fellendülőben lévő településnek, és szokásához híven kaszárnyát telepített ide, lovas regimenttel. A kaszárnya egészen a huszadik század elejéig fennállt, amikor is számos társával együtt kitelepítették a város külsőbb részeire, a telket pedig eladták építési vállalkozóknak. Ma szolid bérházak emelkednek a helyén.

A városmag és a Josefstadt között, akárcsak a Josefstadt és a következő külső város (Hernals) között gyakorlótér helyezkedett el évszázadokon át. Ezek a „hadirónák", sík terepek nem tűrték a fát, de még a füvet sem nagyon. A Habsburg Birodalom komoly erőkkel védte a centrumot, Bécset. A városmag körül még a középkorban épült egy falgyűrű, ezt kiegészítette a török elleni erődfal, később a kurucok ellen kellett védekezni.

Érdekes módon a magyar szabadság leverése, 1849 után látott hozzá az osztrák kormányzat a városfalak teljes elbontásához: a győztes annyira biztonságban érezte magát, hogy el sem tudta képzelni Solferinót vagy Königgrätzet. Mi, Bécsben flangálók ennek a dekadens nyitásnak köszönhetjük a Ringet, a Burgtheatert, a bécsi operát, áttételesen Otto Wagnert és a csodás kerékpárutakat.

A várvédő bástyák előtere, amely addig a kilövést szolgáló kopár sávként övezte a Hofburgot és a városmagot, középületek egész sorának adhatott helyet: parlamentnek, bíróságnak, városházának.

A Josefstadt ma a Stephansplatz felől nézve e középületek mögött emelkedik a kavicsos, agyagos, löszös teraszokon, a Lerchenfelder Strasse, az Alser Strasse, valamint a Gürtel között. A Lerchenfeld őseredetileg nem a „Lerchen", hanem a „Lärchen" szót viselte a nevében. Előbbi pacsirtát, utóbbi vörösfenyőt jelent. A „Lerchenfeld" tehát luccal, vörösfenyővel, tölggyel, szillel borított terület lehetett, amíg a mohó város fel nem habzsolta, azaz el nem tüzelte a faállományt. Onnantól kopár vagy szikkadt mező maradt a helyén, azt benépesítették a pacsirták. Csakhogy a pacsirták éppoly kapósak voltak, mint korábban a fák. Papagenók járták a madárdaltól zajos területet, lépvesszővel, hálóval, csapdakosárral. És nemcsak azért, hogy az Éj Királynője csodás madárfüttyöt halljon, de nem ám. Népszerű csemege volt a pacsirta: nyársra húzták, megsütötték, megfőzték, pástétomot csináltak belőle.

Nem bécsi adat, párhuzamos történet: 1720-ban Lipcse kapuinál 400.000 pacsirta cserélt gazdát.

Litera Netnapló, 2018. november 20.