Johann Peter Hebel

Az időjártó

Ahogy egy szitaszövőnek vagy egy drótosnak egy kis település lakossága nem tud egész évre munkát és megélhetést biztosítani, így aztán az ilyen iparos időről időre fölkerekedik és vándormesterként a környékbeli falvakat járja kereset után nézve; ugyanilyen szorgalmasan járkál helységről helységre a körzőkészítő is, csakhogy ő folyvást váltogatja a vadászterületet, és még véletlenül sem téved kétszer ugyanabba a faluba. Mert ez a mi iparosunk  nem körzőkkel házal, hanem csalással és szélhámossággal, hogy ingyen iszogathasson a kocsmában, ha sikerült lépre csalnia az embereket. Egyszer is megjelenik így Oberehningenben és megy – egyenesen a községházára. „Soltész uram – mondja a falubírónak –, végigmentem a határban. Már annyi eső esett, hogy cuppog a föld mindenütt. A vetemények meg el vannak maradva a növésben. Én mondom, ráférne már magukra egy kis időváltozás. Nem gondolja?” – „Mondani könnyű – hümmögött a soltész –, változtatni rajta, és főleg jobbat csinálni, az a művészet!” – „Már akinek – feleli a körzőkészítő. – Nekem ugyanis történetesen ez a szakmám. Én vagyok a bolognai időjártó. Itáliában, ahol pedig a narancs és a citrom is megterem, ma már mindenfajta idő megrendelésre készül. Ti németek még el vagytok maradva ezen a téren.” Ez bizony kecsegtető ajánlat. A soltész azonnal megértette, miről van szó. Jóravaló, nyíltszívű ember volt, ugyanakkor, mint az emberek zöme, ő is jobb szeretett volna gyorsan meggazdagodni, mint lassan. Szíjjártóról már igen, időjártóról még sose hallott, de hát Itália az Itália, haladni kell a korral. Mindazonáltal nem árt az óvatosság. „Rendben – mondta –, akkor csináljon holnap reggelre derült égboltot, csak úgy próbaképpen, tegyen rá egy-két felhőpihécskét is dísznek, aztán legyen egész nap verőfény, jártson olyan lágy, cirógató sugarakat. Délben eleresztheti az első aranysárga nyári madarakat, estefelé pedig, nem bánom, lehet megint egy kicsit hűvös.” – „Soltész uram, egy napba nem mehetek bele – akadékoskodott a körzőkészítő. – Egy nap alatt a kiadásaim nem térülnek meg. Csak egy évre vállalom. Akkor viszont bajba’ lesz: azt se tudja, hova rakja majd a temérdek gyümölcsöt meg mustot.” A falubíró kérdésére, hogy mennyit kér az évi termésért, előre csak annyit kötött ki, hogy napi egy guldent, valamint ingyen italt addig, amíg el nem rendezi a dolgot, az beletelik legalább három napba; „hanem aztán – folytatta –, minden lóteher borból, amennyivel több terem, mint a legjobb esztendőkben, egy fertállyal, és minden maltér gyümölcsből egy vékával.”– „Nem is ollyan szemötlenű sok” – mondta a soltész. Azért csúszott ez így ki a száján, mert nem csak az illemről feledkezett el  nagy izgalmában, de hirtelen visszazökkent a helyi tájszólásba is, márpedig arrafelé a „szemtelenül”-t ilyen alakban ejtik. De mindjárt el is szégyellte magát ezért az elszólásért, és a továbbiakban már azon volt, hogy legalább olyan hibátlan felnémetséggel  tárgyaljon, mint a messziről jött ajánlattevő. Hamar papírt, tollat hozott hát, hogy hónapról hónapra részletesen előírja a számára legeszményibb időjárást, ám ekkor a körzőkészítő újabb kifogással hozakodott elő: „Soltész uram, ez nem járja! A polgárokat is meg kellene kérdezni. Elvégre az időjárás közügy. Nem várhatja el, hogy mindenki elfogadja a magának tetsző időt.” – „Igaza van – ismerte el a soltész. – Maga okos ember.”

                Hogy miben állt a körzőkészítő huncutsága? Igen, a nyájas olvasó jó nyomon jár, amikor előre sejti, hogy a polgárok nem jutottak egyességre a dologban. Az első falugyűlés, kell-e mondani, nem hozott eredményt, de nem hozott a második, a harmadik, sőt, még a hetedik sem, a nyolcadikon már komoly szóváltásra került sor, végül egy tanácstag, akinek helyén volt az esze, amondó volt, hogy a község békéje és egysége érdekében legjobb volna, ha kifizetnék az időjártót és menesztenék is mindjárt. Így aztán a soltész magához rendelte a bolognai mestert: „Tessék, itt a kilenc guldenje, maga bajkeverő! Most pedig szedje a sátorfáját és táguljon innen, még mielőtt ölni kezdik egymást az emberek a faluban.” A körzőkészítőnek ezt nem kellett kétszer mondani. Felmarkolta a pénzt, hátrahagyta a kocsmai adósságot, mintegy húsz pint bor árát, az idővel pedig minden maradt a régiben.

                Még csak annyit: a körzőkészítő mindig is tanulságos ember marad. Vedd észre, milyen jó, hogy a világot kormányzó legfelső hatalom kizárólag a saját akarata szerint igazgatta eddig az időjárást. Még mi, kalendáriumkészítők, planéták és más efféle karok és rendek sem igen vagyunk ebben illetékesek – mármint az időjártásban –, de ettől még nyugodtan telnek napjaink.

(1819)