Az öldöklő angyal

Részlet

 

Kastély Ausztriában. Vadásztrófeák a falon. Női és férfi hírnökök mindenfelől, részben lepusztult estélyi ruhában, részben biciklis futárnak öltözve, egyre rövidülő időközönként be-beszaladnak a terembe, mígnem a terem zsúfolásig megtelik végül. Egyikük sem hagyja el a helyiséget. Mindenki mai ruhát visel. Kérem, hogy az öltözködésben semmi se utaljon a múltra, legfeljebb jelzésszerű idézetek legyenek, frizurában stb. Két hírnök motoz egy (Calvin Klein vagy Hugo Boss) alsónadrágos férfit, a sofőrje ott áll és nézi. Időnként jön valaki, kissé zilált, de nagyon elegáns ruhában, kezében fegyverrel. Átfurakszik a hírnökök tömegén, félretaszigálva őket, odamegy valamelyik ablakhoz, és időről-időre kilő rajta.

Időnként (főleg amikor Németországról vagy németekről van szó) egyik-másik hírnök úgy tesz, mint aki öngyilkos akar lenni, de lehessen látni rajta rögtön, hogy nem gondolja komolyan. Mondjuk, nejlonzacskót húz a fejére, aztán próbálja összehúzni a végét a nyakán vagy valami más, nevetséges módon tesz öngyilkossági kísérletet.

Csak a hírnökök beszélnek (a beszélő személy lehet akár egyetlen férfi vagy nő is, ez a rendezőre van bízva). A hírnökök mindannyiszor megpróbálják vagy visszatartani a fegyverest, vagy épp ellenkezőleg, az ablakhoz tuszkolni, hogy kilőhessen rajta. De persze az egészet, nálam már megszokott módon, teljesen másként is lehet csinálni.

 

1. LECKE

ELSŐ HÍRNÖK Azt akarja nekünk mondani, hogy ön látott egy olyan embert, akinek a villám volt a bábaasszonya, s az égi tűz szedte ki anyja méhéből – mint csirkéből a csontot? Ne fáradjon; úgy sem hiszem el.

MÁSODIK HÍRNÖK Nem látta útközben egy kastély romjait füstölögni? Pedig füstölési tilalom van, ami nekünk súlyos lelki tehertételt jelent. Nem látta? Akkor az még ezután jön.

HARMADIK HÍRNÖK Fel lesz gyújtva, mint minden Héphaisztosz és Prométheusz ideje óta, vagy, bánom is én, az oroszok óta. Ugyebár az oroszok voltak az utolsók, akik valami kis tüzet hoztak még ide és alánk is pörköltek egy kicsit.

NEGYEDIK HÍRNÖK Szóval jobb, ha tőlem tudják meg: ha még nem voltak itt az oroszok, majd jönnek. Méghozzá hamarosan, erre mérget vehetnek, már csak azért is, mert tőlem tudják, aki ugyanolyan hírnök vagyok, mint önök. Az oroszokban most nagy a hódítói büszkeség, de ahová bevonulnak, ott mindjárt tönkre is tesznek mindent, amit meg nem, azt elzabrálják, aztán tönkreteszik azt is.

HARMADIK HÍRNÖK Nem tudjuk, honnan ered, de makacsul tartja magát a hír, hogy az oroszok a tűz istenei. Hurrázásukat állati üvöltésnek halljuk. Honnan szól? Mikor érnek ide? Várj, nemsokára! Ki fog játszani a sztálinorgona minden regiszterén? Egyenruhája bőrébe bújva, vállig karórában, mások életét dúlva, saját vérében ázva, széttépett testtel, ronggyá lőtt lovon, cafat cipőben ki özönlik felénk? Ki vonul végig a felszaggatott rónán – az övén? Ki megy keresztül az asszonyokon – a másokén? Hát persze, hogy rajtuk. A saját asszonyaikat már megerőszakoltatták otthon a németekkel. Ezt az egyet leszámítva az oroszok mindent önerőből csináltak. Először végigmentek saját magukon, mert az orosz nem ismer mást, mint magamagát, aztán köszönetképpen végigmennek majd a mi asszonyainkon, így vonulnak tovább, minden nőt megerőszakolva, közben az órájukat lesve, jut-e idő még egy davaj csaszira? És jut! Meg még azt is figyelik, mennyit hátrál az Őrjöngő Birodalom; elvásott-e már a lánctalpa futás közben?

ELSŐ HÍRNÖK A gazdag újnémetek, az újgazdagok – azokon legalább rendes cipő van. Jó cipő! Mikor láttak önök ilyet? Soha!

NEGYEDIK HÍRNÖK És olyat, hogy jönnek az oroszok? Hogy annyian vannak, mint? Hogy úgy, akár a mennydörgés? Mikor láttak ilyet? Ekkora emberfolyamot? Kitzbühel, Wengen, Mürren havas lejtőin jó tíz évente, ha! Esetleg St. Moritzban, a tó jegén, lovaspóló vébék idején, vagy amikor a bobosok csúsznak le, a jégcsatorna íveihez idomulva! A mi életünkben ilyet még egyszer nem fogunk látni! Hogy is maradhatna veszteg bárki, amikor jönnek az oroszok? Itt vagytok már mindannyian? Nem! De már elég sokan! Végül még az árainkat is tönkreteszik. Jönnek az oroszok, be Kitzbühelbe, Sankt Antonba, Sankt Moritzba, Sankt Lópikulába, csupa szentséges helyre!, mi meg megyünk. Húzzuk a csíkot. Pedig maradhatnánk is, olyan megnyerőek vagyunk! Mégis húzzuk, de nem a rövidebbet, csak a csíkot. Diszkréten mosolygunk.

MÁSODIK HÍRNÖK. Végül a sírunk jelzi csak, hogy voltunk… Ezt üzeni – ki is? Már nem tudom. De ez ellen nincs apelláta.

ELSŐ HÍRNÖK Nincs apelláta a legújabb történelem-beöntés ellen sem. A történettudomány professzora ismét hátulról adja be a maga mentség-kotyvalékát – a menekülőket ugyebár csak hátulról látni. És hát szerinte azoknak, akiknek a háza ég, és éppen az irhájukat mentik, nemigen van már idejük orgiákat és ivászatokat csapni. Ki ér rá ilyenkor, amikor itt az emberiség alkonya, holmi hajnali körbedugásra és más efféle baromságra? Meg különben is, végül csak előkapja valaki azt a kibaszott piros lapot az összevérzett zakóból!

MÁSODIK HÍRNÖK Ahol minden kéjsóvárság és bűn otthonra lelt, azt a házat nem szívesen hagyjuk el, onnan nem rohanunk el csak azért, mert túl korán állít be az idegen.

ELSŐ HÍRNÖK Ha nem vagyunk készen, akkor csakis túl korán jöhet.

MÁSODIK HÍRNÖK Legjobb, ha a végsőkig maradunk. Már nincs mit vesztenünk, viszont jó volna még az utolsó percből is kinyerni valamit, legyen bár egyszeri ez az élmény.

NEGYEDIK HÍRNÖK Nem az a valószínűbb, hogy egyszer már voltunk itt mindannyian, és most ezért kell itt maradnunk ilyen sokáig, hogy a végső percet is kiélvezzük – kinyalogassuk a vértől csöpögőkből?

MÁSODIK HÍRNÖK Bajtársi ünnep volt, egyértelműen fajtársi ünnep. Társ a társsal ünnepelt, egészen 23 óráig. Ekkor hangzott el a felhívás. Majd a helyszínt elhagyta 15 személy. Így szól a hírnök. Öltögessük a nyelvünket, minél mélyebbre! Nyalakodjunk csak! Hadd értsék félre, aztán köpjük ki megint! Váljék egészségünkre! Egy történész professzor, aki mindennap kibontja vegetárius uzsonnáját és valami ehetőt keres benne, ezt persze el se tudja képzelni. Neki folyton azon kell törnie a fejét, vajon hol lehet itt még hús és hogyan nyerhető le a műanyag ételvédő doboz faláról vízkőoldó segítségével. Aztán oltott meszet rá megint; na, ez innen nem jön ki többet. Ezek innen már nem. 27-szer fordul a teherautó, mire el vannak szállítva mind. El kell tüntetni a húst! Arra már nincs idő, hogy a gyönyörtől nyüszítsenek, vagy az ablakon lődözzenek kifelé értelmetlenül. Csak arra van idő, hogy becsomagoljanak és lelépjenek. Így képzeli el a dolgot légmentesen záró műanyagdobozában a történelem professzora.

HARMADIK HÍRNÖK Ha valóban jönnek az oroszok, márpedig jönnek, mint a zsír, akkor futás van, ez tiszta sor, ezt mindenki érti: ha van valami állandó a történelemben – az oroszok azok. Pokol ez minden remete-gondolatnak, mert az oroszok mindig annyian vannak, ahányan csak az oroszok. És micsoda menekültáradat indul el ilyenkor, valóságos dugó keletkezik, csak épp a cső másik végén, ahonnan minden jön – kivéve a gázt. A gáz csak később jön, ha már belenyomták a ma még nem is létező vezetékbe, aminek Nabucco vagy mi a neve. Utána jön a vezetékek csatája, mert főcsővezető ugyebár csak egyvalaki lehet. Nyomatékosan óvnék mindenkit az Irán nevű félvezetőtől. De most már vége a háborúnak, gyakorlatilag vége, és az állunkról lenyalta szépen a lecsorgó nyálat. Á, mindig ugyanazok nyerik meg, és ugyanazok veszítik el!

MÁSODIK HÍRNÖK Akkor most előáll az uraságok kocsija. Minimum hatajtós limuzin. A grófnőnek ugyebár el kell vinnie a szeretőjét, meg még egy másik urat is, aki szintén a barátja, nagy borbarát. Plusz rajta a felelősség, amit visel, plusz a másikon is a felelősség, amit visel, és akkor még vinni kell a csomagjaikat is. Illetve dehogy viselik! Éppen meglógnak a felelősség elől. Mert ugye esik ránk felelősség, de hát mi, ha csak tehetjük, kibújunk alóla. Kissé nyomaszt, ha nem vállaljuk rögtön, de aztán csak lerázzuk magunkról. Örök tartozásban vagyunk a felelősséggel és ebben is maradunk. Fizetni? Fogunk! Majd legközelebb.

NEGYEDIK HÍRNÖK Ha az oroszok nem viselkednek jól, elvisszük az összes embert, akit munkára foghatnának és fizetség gyanánt gödörbe lőhetnének.

HARMADIK HÍRNÖK Előtte még rendesen alágyújtunk. Jól befűtünk az oroszoknak, mire ideérnek. Ezek a szegény hülyék meg szokásukhoz híven meg se mukkannak. Csak azon jár az eszük, hogyan mentsék az életüket.

ELSŐ HÍRNÖK A gazdagoknak nem kell az életük mentésével foglalkozniuk. Ők ab ovo meg vannak mentve minden létező veszélytől. Elég befáradniuk valamelyik mentsvárba, saját bajmegelőző bankjukba egy kis sajátvér-terápiára. A véres pénzt jobb egyedül hagyni ezekben a válságos időszakokban, nehogy még ott találják mellette a gazdáját vérbe fagyva. A pénznek nincs szaga. A pénz nem jajgat. Biztonságban van és békésen alukál, úgyhogy nem is kell érte mennie mindennap aggódó anyukájának.

 

3. LECKE – RÖPDOLGOZAT

NEGYEDIK HÍRNÖK Hogy még ezeket a meztelen senkiket is itt kell majd befogadni a legvégén! Ezt nem gondoltam volna. Mind olyan, mint a lebomlott szem a kötésből. És még csak meg se fürödhettek. Hagyjuk: a végén pulóver lesz belőle, ha megfordítom. Ki lettek vonva Magyarországról, aztán ki a forgalomból, végül ki a ruhájukból: erre erélyes felszólítást kaptak – kérem, tegyék le! Enyhe kényszernél többre nem volt szükség. Ezeknek már nem kellett több, ezek már védekezni se tudtak, ezekbe már csak hálni járt a testük. Már mind ment volna odaátra. Már nem bírták tovább. Egyszerűen összecsuklottak. Nem kellett volna besegíteni nekik, fölösleges fáradság volt lőfegyvert használni, vagyis lepuffantani ezeket a magatehetetlen legutolsókat. Szó nélkül összeomlik mind, akár a kártyavár. Súlyuk már nem nagyon van, nem nagyon lehetett azelőtt sem. Kinek hiányoznak? Vár rájuk az örökkévalóság, csak előbb szépen át kell még dolgozni őket. Uralkodhatnék? Az van itt, kérem, bőven. Raktáron is. Ebben most tényleg nincs semmi kóros. Legjobb, ha ezt ők maguk intézik, a mostani hatalmasok. Holnap ugyanis már nemigen lesznek azok: hatalmasok. Hozzá kell majd szokniuk, hogy az ember elmagányosodhat ezen a téren – ha már nem lesz kit meghívni, ha már nem folyik a bor, ha már nem sülnek el a forró csövek, bele a vakvilágba. Mi is szenvedtünk ám, és nem ám apródonként! Mi voltunk az Őrjöngő Birodalom hűséges apródjai! Mindent elvesztettünk, végül magát a Birodalmat is. Még egyszer nem fordul elő. Erre szavunkat adjuk. És: vissza is vonjuk. Mindent elvesztettünk, kivéve, amit nem. Szerencsére. A szerencse a derekak barátja. Ők tehetnek róla, azok a hülye halottak – miért nincs annyi hangjuk, hogy parancsoljanak, meg annyi erejük se, hogy engedelmeskedjenek? Á, akkor is megöltük volna őket, mindegy, mennyi élet volt még bennük; annak el kell tűnnie, végleg. Azt a végső szégyenpírt is az arcról, csókold le, csókold – köszi! Az uralom tanulmányozásra méltó tárgy. Az embereknek csak meg kell mondani, ki az úr a háznál, és máris készséggel megtesznek bármit. A fönt kinevezett főerdészek bármire rásütik a puskájukat, az ujjuk a kakason, de még meg se szólalt – háromszor?, egyszer se! –, már megtagadják az urat, de bármilyen más uraságot is, sőt azt is tagadják, hogy nekik valaha is lett volna gazdájuk, hogy egyáltalán bármilyen urat ismertek vagy akár csak messziről láttak volna, kérem, nagyon szívesen! Vessétek a földre reszkető testetek! Mert jönnek az oroszok, szétrontják, összedöntik a kastélyt, Sztálin fiai, azután fel is gyújtják, vagy egyszerre mind a kettőt.

 

5. LECKE – ÉBRESZTŐ/HÍRNÖKELIGAZÍTÁS

KIVÉTELES HÍRNÖK Állj, állj! Most, hogy megvan bennünk a kellő távolságtartás e szélsőséges korszakkal szemben, nem volna szabad ezt eljátszani a gondolkodás kaszinójában. Önök végre megtanulták, hogyan kell önállóan gondolkodni és cselekedni. Nem volna hát helyes mindent egy lapra feltenni: az egész távolságtartást meg a múltról szerzett ismereteinket. Inkább örüljenek, hogy végre tudjuk, mi volt. Á, miket beszélek! Bennem tulajdonképpen nyoma sincs a szükséges elfogulatlanságnak, mert folyton azon erőlködöm, hogy mindent fejben tartsak abból, amiről tudósítást kell adnom. Persze folyton kiesik a fejemből valami. Egyébként meg: ha nincs senki, aki uralkodik, csak mindenki önmagán, abból előbb-utóbb káosz keletkezik, és ez nem a hírnök hibája. Most nem arra gondolok, hogy mi az ideológiai főcsapás, az is nagy csapás, hanem általában az emberekre és a viselkedésükre. Amit a legtöbb ember tesz, az ugye általában ellentmondásos, az ehhez való viszonyuk pedig idővel változik. Változzék csak, tőlem! Csak hát bennem is kialakul valamiféle viszonyulás ehhez, kissé megkésve ugyan, de hát istenem! Be lehet számolni valamiről, ami még meg se történt? Szóval szépen bekalibráltam az önök számára ezt a viszonyulást, fogadják el olyannak, amilyen, akár a jellememmel együtt, mert a jellemem tartósabb a véleményemnél, de utóbbinak amúgy sem szabad belekeverednie a híradásomba. Önök németgyűlöletet tulajdonítanak nekem? Komolyan? Németgyűlöletet! Most már bevallhatom, mindegy, hogy eddig mit mondtam: Én büszke vagyok rá, hogy német vagyok! Fontos volna, hogy mi németek, ha már együtt vagyunk a közös tussolóban, úgy értem, a mi tényleges zuhanyaink alatt, ismét kialakítsunk magunkban egy erős nemzeti érzést, legyen bátorságunk hozzá, itt és most, mert különben még inunkba talál szállni a bátorság, hiszen az áldozatok, a halottak, meg a hátramaradottak mindenféle gonosz trükköt bevetnek azért, hogy elérjék, amit akarnak; igen, az áldozatok, azok bárki másnál jobban. Az áldozatok folyton akarnak valamit, akkor is, amikor már nem is azok és már nem is hozzák őket. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy szélsőséges helyzetekben óriási szerepet játszhat az egyes ember, mindenki számít, fontos az is, hogy milyen szeretet, akarom mondani, milyen szerepet játszik, ilyenkor ugyebár sok a változat, vagyis az áldozat, és mindenki eljátssza a maga óriási szerepét, mígnem egyszer csak túl nagynak érzi már és akkor leteszi szépen. Elege lesz a mások fölötti hatalmából. A lebomlott pulóverszemek halmából. És attól fogva ismét ugyanazt csinálja, amit a többi ember. Most is éppen ezt teszi, mielőtt elkezdődne a jövő. A németek nem félnek maguktól, ebben áll a nagyságuk. Közelednek a többi néphez, de már nem kínozzák őket. Tanultak a történelemből, igyekeztek tanulni, mert boldognak akarták érezni magukat – ki nem? Mindaz, ami a kínzásról elhangzott, igaz, csak ma már nem aktuális. Ha akkor tudtuk volna, amit ma tudunk! Nem hittük volna el! Kínos lecke volt megtanulnunk. Nem hittük volna, hogy az új nemzedékek ilyen kérdéseket tesznek fel majd nekünk. De most már tudjuk, hogyan forduljunk szembe az utókor erkölcsi fölényeskedésével. Most fordulatot veszünk, már meg is tettük a fordulatot, önök felé fordulunk, önökhöz beszélünk, de minden ráfordítás nélkül, ezt azért nem kívánhatják tőlünk. Persze, hogy fordulatot veszünk, de nem fordulunk önökhöz. Legyen ráfordítás, ezt kívánják önök, fordítsunk meg legalább egy pillanatot! Nem fog menni. Utólag mit lehet megfordítani még? Szóval legyen ráfordítás, kárpótlás, ezt követelik önök, meg hogy mondjuk ezt: ez és ez történt, de ha mindez ma történne, akkor persze azt mondanánk, hogy mi aztán biztosan elbújtatnánk az üldözött népet meg a többi söpredéket. És meg is tesszük. Meg is tennénk. Most már tisztában vagyunk vele, hogyan kellett volna viselkednie annak idején a szüleinknek és a nagyszüleinknek, ma már képesek vagyunk az önálló ítéletalkotásra, és végre valahára nem kell papagáj módjára ismételnünk, amit mások darálnak és a szánkba rágnak. Nem kell többé elbújnunk. Én készséggel megkímélem önöket a független gondolkodással járó erőfeszítéstől. Nna. Hol tartottunk? A bíró szerepe nem áll jól nekünk és önöknek sem.

 

7. LECKE – A VADÁSZATVEZETŐ A VADÁSZATOT MAGYARÁZZA

MÁSODIK HÍRNÖK Akkor elmondanám, hogy a puskákat felvitték a szobába; ahonnan önök máris elvihetik őket. A puskák ki lesznek adva, a lövések le lesznek adva, a csövek fel lesznek izzva, pirosra. Van még egy fontos értesülésem: a fegyvereket készséggel átvették, az arcokról nem sápadt le a pír, merthogy meg se jelent rajta, a grófnőt leszámítva, igen, a grófnőt. Akkor tehát kiadjuk a puskát és a pisztolyt, nem, a pisztoly az oldalunkon posztol, csak a hosszú csövű puskát osztjuk szét. A szégyenpír a grófnő arcán, az se volt valódi, csak amennyire a száján a rúzs. Az arca mégis lángolt, nyilván a belső tűztől –mi mástól? Igen, azt hiszem, ő volt az, a grófnő, legalábbis így szólították. Ott állt csupa öles termetű fekete fegyveres között. Valahogy mégis kilógott a sorból. Nem vicc.

KIVÉTELES HÍRNÖK És önök? Szintén fel vannak fegyverkezve? Helyes!

MÁSODIK HÍRNÖK Itt mindenki német, mindenki, elegáns fekete egyenruhában, csizmában. Csak amikor a grófnő is elvett egy puskát, akkor jöttem rá, hogy ez ő. Mert őt megillette. És amint kezével illette, megilletődni látszott ő is. Hát hogyne akart volna lőni! Lőni ugye rangsorban szokás, a rangidős lő elsőként a legnagyobb vadra, ez rendszerint nem ember, hanem szarvas, minimum tizenkét ágú, az ember amúgy is kétágú, na és ha az első nagyvad leterítve, a soron következőket már leteríthetik a többiek. Jut bőven mindenkinek. Csak sokkal később, amikor újra viszontláttam, fogant meg bennem a gondolat, hogy a grófnő annak idején szégyenlős, tartózkodó teremtés lehetett. Ez lett volna a gonosz banalitása? Amiről annyit hallottam, igen, csak sokkal később, különben rögtön rájöttem volna, hogy ő az, a banalitásáról – vagy mégsem? Ööö, én tulajdonképpen egyáltalán nem tapasztaltam ezt többé, hogy a gonosz banális lenne.

 

11. LECKE – A TERÍTÉK ELFÚJÁSA

HARMADIK HÍRNÖK Akkor tehát ez a 180 ember most le van terítve végre. És ezzel elvben a történetnek is vége. Fogalmam sem volt, hogyan számoljak be róla. Most se tudom, de azért folytatom, habár nincs tovább. Levehetnék a kendőt a szemükről, igaz, be se lett kötve, kendőt csak a dezertőr kap a szemére.

NEGYEDIK HÍRNÖK Meg Justitia, az is. Le van szarva. Ezek már nem kapnak tőlünk semmit, hiszen egy szóval se jelezték, hogy igényt tartanának az életükre, semmi sem hangzott el részükről e vonatkozásban, ezért nem is részesülhetnek további vonatozásban, netán szabad elvonulásban, csak botok, ágak, kövek és taglók záporában. De a meztelen férfi még beszél: Anyám, hisz én vagyok, fiad, akit te szültél! És én az összes többi gyermeked, kiket szintén te, nem, bocsánat, tévedtem, összekevertelek, őket nem te szülted, annyi már több lenne a soknál. – Fia ez is, csak nem a grófnőnek. Most mitől lettek ilyen idegesek?

ELSŐ HÍRNÖK Élőhalottak, itt vannak, láttam őket, saját szememmel, tulajdonképpen jelentést kellett volna tennem róluk; szóval ezeket ha csak egy ujjal megbökte az ember, már estek is el, igen, főleg ezek, 180 darab, itt fekszenek, nincs már bennük élet, felőrölte őket a munka, ki lettek facsarva, mint a felmosórongy, tisztábbak mégse lettek. Aki fél bemocskolni a kezét, nem alkalmas az uralkodásra, nem tud parancsolni. Ha egy házat vérrel összekenni nem lehet, nincs is esélye a fennmaradásra, mert ami összecementezi hosszú távra, az az erő a vérfürdőből ered. De itt most tegyünk kivételt. Ez a ház itt romba dől, ez a kéz itt lehanyatlik, már nem emelkednek magasba e kezek, hogy könyörögjenek, majd ernyedten aláhulljanak, mint őszi levelek az erdőn, így esőzzenek helyükre, annyi neszt se ütve, akár a vadak. Ezek az emberek többé fel nem fülelnek, nekik már minden mindegy, szemük sem jár körbe vadul örökké, kezüket sem emelik többé, nekik már mindegy minden, ők már elestek itten; nincs ebben semmi különös, ez a banán, ez mindőnkben közös, mindannyiunkat megsemmisít előbb-utóbb a munkánk, hát hogyne unnánk! De őket most másképp semmisítik meg ez egyszer, a változatosság kedvéért.

KIVÉTELES HÍRNÖK Nézzék, a puskának számos előnye van, a hosszú huzagolt cső, a hírvivőt is gyakran csőbe húzzák, de most nem erről van szó, szóval a hosszú csőben a lövedék, hogy is mondjam, nagyobb robbanási energiára tesz szert, merthogy jobban felgyorsul. De míg a lövedék tűzforrón vágódik ki a csőből, a hírnök végig higgadt marad, várja, hogy a lövés szétroncsolja a húst, a fegyvertelenekét, a védtelenekét, a halálosan fáradt üresekét. Mindenki lőtt, láttam, csak mi, hírvivők nem, a mi dolgunk ülni és várni, mit mondanak, mit rágnak a szánkba, aztán rohanni, az elesetteket számolni és beszámolni róluk, dehát ha a magatehetetlenekre azt mondjuk, hogy elesettek, azzal a nem magatehetetlenek, a csatában elesettek becsületén ejtünk csorbát, márpedig a német becsület nélkül, na, szóval tényleg, tessék a németeket azonnal békén hagyni! Most rögtön. És hát akit eltalál, az tudja: ütött az utolsó órája. Hogy kész, vége, kifújt. És hogy aztán jöhet még számos nap és éj –boldogságban, felőlem, akár egy nőben is, tőlem, akár kettecskén is jöhet –, én személy szerint egyikük se legyek. De most megint el kell menni, mi egyebet lehet tenni? Mások jönnek, nekik is el kell tűnniük egyszer.

NEGYEDIK HÍRNÖK További részletekre nem vagyok kíváncsi. Nekem ennyi elég. Most eltakarítjuk őket. Nem kell, hogy bőszülten s iszonyu tébollyal rohanjanak nekünk és Hegyi Anyánk szertartásainak, hiszen a grófnő már osztja a fegyvereket, vegyenek önök is, ne zavartassák magukat. Még egyet? Önnek? Tessék! Nercbunda a vállán? Vagy a szeretője? Az lóg a vállára vetve? Vagy ő a férfi vállán? Nem, mert akkor hogyan működtesse a fegyvert? Talán a másik vállán. Nem, arra is szükség van. Tökrészeg a férfi, ha engem kérdez, de lőni még tud! Az nem biztos, hogy talál. Én se szeretnék találkozni vele, még holdvilágnál sem, akkor már inkább sötétben, vagy mégis holdas éjen ütne be – nem ütne be.

MÁSODIK HÍRNÖK Azért abból a 180-ból egyet legalább el fog találni, sőt többet is, ha nem is pontosan, nem éppen telitalálat, nem pontosan tízes, néhányan még élnek, mikor a sírba szállnak.

HARMADIK HÍRNÖK Odakint hideg van, de mi csak lövöldözzünk inkább odakint, nem kell ez a disznóól meg ez a bűz idebent. Dimbet-dombot letaposunk, füves völgyet felhalmozunk, ásunk egy sírhelyet, senki se lelje meg, rajta jár és mégse érzi. Látó szemem a jövőt nézi: nem lehet a fellegekben, nyugvóhelyük a szelekben, így aztán a sír itt nálunk meg is marad érintetlen.

KIVÉTELES HÍRNÖK Egy magasles! Nem is lenne rossz. E fenyő csúcsáról jobban láthatnék mindent, jobban szemügyre vehetném a csúf, de vidám tettet. Na, akkor most csodát mívelek. E nagy fenyőnek égig érő ághegyét lehúzom, húzom, húzom. És most? Mit csinálok vele? Egészen földig hajlítom a berki ágat, hátára fölkapok, hiába kap utána más, a háta hátha sem övé, már fel is engedem, nem kapkodok, nehogy kilőjek és elszálljak még, akár a vak töltény, vaktában, mert az meg kontraproduktív lenne, hiszen az én dolgom a nézés – így aztán lassan, szédülve emelkedem a szédítő magasba föl. És később is, ahányszor erről ejtenék szót, örökké szédülés fog el, rosszul leszek, nem csoda, okosabb volna egyáltalán nem beszélni róla, amúgy se fogják engedni, akkor meg minek erőlködjek? Több muníciót, mint amink van, nem lehet ellőni, de nem is kell.

MÁSODIK HÍRNÖK Alighanem összetévesztés esete forgott fenn, ezért lődözték le őket, akár az állatokat, ezeket az embereket. Nem nyugszanak, itt nem. Itt a grófnő méltóztatott nyugodtan vadászni rájuk és azután nyugovóra is tért. Lesznek szívesek másutt nyugodni! Ők még a saját nyughelyüket is megáshatták előbb, a ruhátlanok. Nem, nem szarvasok! Nézzék meg őket még egyszer alaposan, mielőtt elszivárog belőlük a vér, és lassan, de biztosan, amorfizálódnak, habár praktikusabb lett volna, illetve, praktikusabb volna, ha – na, hogy is mondjam – összetöpörödnének, de akár így, akár úgy, már úgy sincs bennük lélek.

 

13. LECKE – CSELÉDEK

ELSŐ HÍRNÖK Ma nem alszik a grófnő, hosszan elnyúlt testtel, fenyőágaknak vetve hátát, hanem a ravaszt húzza, felkiált örömében, még nagyobbat kiált, céloz és lő. Azt ajánlom neki, ne sebesítse meg magát. Később már úgy sem úgy lesz, hogy ő lőtt, csak semmi aggodalom! Mi hírnökök gondoskodunk róla, hogy utólag ne történhessen ilyesmi. Előfordul, hogy híreink ellentmondóak vagy éppen semmitmondóak lesznek, de a mi tudósításaink nélkül önök semmit sem tudnának, a másokéi nélkül többet tudnának, örüljenek hát, hogy nem tudják, tőlünk semmiképp sem, legfeljebb másoktól, hogy a grófnő egyáltalán itt volt, mert nemsokára már nem lesz itt. És attól fogva snitt, mintha elvágták volna az élettörténet fonalait. Kivetve hát szeméből gazdag álmát, túllépve kényszeren, szükségen, célon, akaraton, jón és rosszon, kiivott mindent, eltáncolt minden felett, és csak lőtt a grófnő, lőtt és lőtt – vagy nem is ő, vagy csak az estélyi kastélyból ki? Akár a kastélyból, akár e kistájból lőtt, sok pompás fürtje a vállára bomlott, és a sok hulla is halomra omlott. Ez a nő előbb még rendbe teszi őzbőrét, biztonságba helyezi versenylovait, biztonságba a szeretőjét, de csak majd utóbb, persze a másikat is, de csak később, egyelőre ott tartunk, hogy a férfi nem veheti biztosra, hogy a grófnő tényleg őt szereti-e még, és a grófnő csak akkor kezd el lőni, amikor erre már megesküdött neki, hajrá, már a kürt szava harsan, nem, ez most nem a kürt szavára megy, sem a szerető szarvára, a szarvat amúgy is a gróf úr viseli, semmi kürt, semmi lárma, Fel hát! A völgyet, a bércet a víg hajsza verje fel, de mi most örüljünk, hogy lyuk van a puskánkon, és ne hagyjuk bizonytalanságban tovább ezeket a vézna vázakat. A grófnő homlokát ráncolva indul kifelé. Mindig jól talált a puska, mikor vad került elé. Este gazdag volt a zsákmány, minden gondja elsimult, fájlalta, hogy ölni kellett, végül mégis felvidult. Valahogy így. Ha szürkébe hajlik az est, ha az éj színe szürkére vált át, már másodszor!, a bérceken szóljon a visszhang. De a grófnő hirtelen úgy dönt, több szürkére ő nem vágyik, másutt jobb lesz az ő kényes-büszke lelkének – a mienk is az volna elvben, ha engednék. De nekünk csak hírünk lehet, lelkünk, értelmünk nem.

NEGYEDIK HÍRNÖK Nem is kell, hogy legyen. Elég, ha a grófnőnek van. Ha már itt volt, ha már volt annyi idő. És volt. Ez volt az értelme annak, hogy itt volt. Ha már nincs életben senki, ittléte okafogyottá válik, nemde? Estélyi ruhás derekát körültekeri nyaldosó kígyókkal vagy mikkel, mindjárt rálő az emberekre, igen, mindjárt!, Most!, örömében felszökken, integet, szerelmesen, de csak a lomb, más nem felel. Nem üldözik sátáni rémek, nem gúnyolja minden, nem várja szégyen, nincs is más fénye a sűrű éjnek, csak ami villan a puska csövében, más nincs csak vaksors? Az irányzékba mi nézünk, mi célzunk és mi végzünk, az áldozat, akire lőttünk, közvetlenül ott van előttünk, töltve a pisztoly, a flinta, nincs isten már? Egyértelmű a válaszom: nincs. Ez a grófnő nem tör nagyra, nem tör kicsire, nem törekszik semmi, de semmire, mégis tesz valamit, a dolog szinte megy magától, tevődik a hattyú lábtól, a hajtó sípszavától, a ravasz-elhúzástól, neki ez semmi, megszokta rég a hosszú cserkelést a szürkületben, nem, egyikünknek se szottyant még kedve arra, hogy őróla jelentsen. Itt a pattanása a húrnak. Mondja el más hírnök, úgyse adnak hitelt a vallomásának. Ilyesmit mi nem jelentünk. Egyszerűen nem vagyunk kéznél, amikor kellünk. Na. Ez mától érvényes, vissza nem vonásig.

KIVÉTELES HÍRNÖK De akkor honnan támad a bűndölyf, ha senki se tudja? Ez valahonnan nagyon mélyről jön. A legalsó rétegekből. Ezek a sírok sekélységek hozzá képest.