Monolog psa zaplatanego w dzieje
Vannak ilyen kutyák meg olyan kutyák. Én kiválasztott kutya voltam.
Jó papírokkal rendelkeztem, farkasvér folyt az ereimben.
Hegyek közt laktam, fenséges kilátással, napsütötte rétek,
csatakos fenyők, hófoltos rögök
illatát belélegezve.
Volt rendes házam, emberek álltak szolgálatomra.
Etettek, mosdattak, szőrömet fényesre kefélték,
pazar sétákra vittek. Mondanom sem kell,
tisztelettel bántak velem, nem bizalmaskodtak.
Senki sem felejtette el, kinek a kutyája vagyok.
Gazdája bármelyik tetves pulinak lehet.
De vigyázat! Csínján az összehasonlítással!
Az én gazdám páratlan volt a maga nemében.
Tekintélyes falka követte minden lépését,
csüggtek rajta ijedt csodálattal.
Énrám mosolyogtak ugyan, ám mosolyukon
alig titkolt irigység sütött át.
Elvégre csak nekem volt jogom
gazdámat felugrálva üdvözölni,
csak nekem – ráncigálni a nadrágját búcsúzáskor.
Csak én hajthattam a térdére fejem,
én voltam az egyetlen élőlény,
akit megsimogatott, akinek vakargatta a füle tövét.
Egyedül én tehettem úgy a jelenlétében, mintha aludnék,
ilyenkor lehajolt és súgott nekem valamit.
Másokra gyakran és hangosan haragudott.
Morgott rájuk, megugatta őket,
rohangált faltól falig.
Azt hiszem, egyedül engem szeretett,
mást senkit, soha.
Kötelességeim is voltak: várakozni rá, hinni benne.
Mert mindig csak rövid időre érkezett, aztán hosszú időre eltűnt megint.
Hogy mi tartóztatta fel ott a távoli völgyekben, nem tudom.
Sürgős elintéznivalói lehettek nyilván,
legalább olyan sürgősek,
mint nekem a macskákkal való leszámolás, vagy bárkivel,
aki mozgolódni merészel akkor is, amikor nem kellene.
Van ilyen sors és olyan sors. Az enyém egy csapásra megváltozott.
Jött egy tavasz,
gazdám akkor már nem volt mellettem.
A házban fura futkosás kezdődött.
Szekrényeket tuszkoltak autókba, ládákat, bőröndöket.
Csikorogva indultak lefelé a kerekek
és elnémultak a kanyaron túl.
Mindenféle lim-lom, kacat, sárga ing lángolt
a tornácon, fekete jeles karszalagok,
és temérdek széttépett kartoncédula,
kis zászlók potyogtak ki közülük.
Ott lófráltam ebben a zűrzavarban,
inkább tűnődve, mint dühösen.
Bundámon mord tekinteteket éreztem.
Mintha gazdátlan eb volnék,
holmi éhenkórász kóbor,
akit már a kapuból kiseprűznek.
Valaki letépte ezüsttel kivert nyakörvemet.
Valaki odébb rúgta napok óta üres tálamat.
És végül valaki, mielőtt útnak indult volna,
kihajolt a sofőrülésről
és kétszer belém lőtt.
Még célozni sem tudott tisztességesen,
hisz sokáig kínlódva haldokoltam
az elpimaszodott legyek zümmögése közepette.
Én, a vezér kutyája.
