Non omnis moriar – a javaim túlélnek:
gardróbom erős vára, száz hold terítőben,
fehér- és ágyneműim végszám – kincset érnek,
számos világos, büszke ruhám nemkülönben.
Örökösöm nem maradt, kire mindez szállna;
a zsidó holmik között turkálj csak nyugodtan,
te feljelentők gyöngye, besúgók virága,
egy népi német anyja – Chominowa, Lwówban.
Valld magadénak bátran, szolgálja családod:
nem lant ez, drágáim, nem név, üresen csengő.
Most, miként ti is rólam, mikor rám hoztátok
a Schupót, vagyok rólatok megemlékezendő.
Barátaim ürítsék serlegük fenékig,
mert a torban úgy illik, s mert dús lesz az élet;
tál, gyertyatartó dukál, drága szőnyeg nékik.
Igyanak egész éjjel s feljöttén a fénynek
drágakő, arany után kezdjenek kutatni,
kibelezvén kanapét, matracot és paplant:
kezük alatt a munka égni fog, mondhatni:
száll tengeri fű, lószőr szálas gubancokban,
váltva pehellyel, párna, dunyha belsejével,
míg karjukat szárnyként befedi a toll már;
a vérem összeragaszt kócot friss pihével,
dögkeselyűket hószín angyalokká formál.
