Litván

Férfimese

Az amazon toposz

Artemisz mai alakmása
Hetvenötödik születésnapja alkalmából az amerikai képregények népszerű szuperhősnőjét, Wonder Womant az ENSZ tavaly a női jogok ikonjának jelölte. A jelölés ellen épp a női méltóság nevében sokan tiltakoztak, így a Csodanő elesett a tiszteletbeli ENSZ-nagyköveti címtől. De azért Petty Jenkins Wonder Woman-filmje Gal Gadottal a főszerepben így is tarol a világ mozijaiban. Nálunk is.
Vörös csillagos, arany homlokpánt, piros fűző, arany sasos mellvért, aranyöv, csillagmintás kék bugyi vagy forrónadrág, hosszú piros csizma. Íme, az amerikai zászlóba csavart szupermazsorett, Wonder Woman, a Csodanő, a görög Artemisz mai alakmása. Foglalkozása hercegnő, neve Diana, Árész leánya, istennő, nem, csak félig az, de amit tesz, az a sok csoda, az színigaz. Két kiegészítője: a fénylasszó, akire kiveti, annak nem lehet hazug szava, valamint az alkarján az ezüstpánt, arról meg visszapattan a nyílvessző, a puskagolyó, a lézersugár. 

Diana amazont William M. Marston amerikai pszichológus-író találta ki azzal a programszerű céllal, hogy ha más nem, hát majd a Csodanő kiszabadítja az amerikaiakat a háború, a házasság és minden igazságtalanság igájából, legalábbis a rajzolt sorozatok színes síkján, a képregények füzeteiben. Ez 1941-ben történt, az író-pszichológus nem sokkal ezután megbetegedett és meghalt, hősnője azonban azóta is él és egészséges, mások írják-rajzolják ugyan, kicsit át is fazonírozódott, kezdeti nőegyenjogúsító irályától eltért, viszont domborúbb, keményebb, szexidolosabb lett, ezzel együtt (sőt, így igazán) a nép változatlanul imádja, fogyasztja és magáénak érzi. Már messze nem a feminista irodalom kedvelői a célközönsége, mint eleinte, hanem az amerikai nők általában; mi több, a férfiak is erősen rákaptak az idomai miatt. A csodaamazon képregényformában, tévésorozatban, nagyjátékfilmként, Lego-dobozban egyaránt rendelkezésre áll. A piac mindent megtesz a fogyasztóért, a fogyasztó a piacért. Hollywood az idén is óriásit dobott egy újabb Wonder Womannel, akkora a marketingje, amekkorát a világ nem látott még.

Kész a lelki menetrend
A Csodanő feltűnésével egy időben kezdte meg diadalútját a nyugati ember tudatában Batman és Superman is, valamint az „időkre” ráérezve ekkor jött ki a jungiánus mitográfus, Joseph Campbell bestsellere, Az ezerarcú hős. Jung és az ezotéria szabványai szerint gondolkodva Campbell megpróbált univerzális dramaturgiát adni a „hős útjához”, ami éppoly felszínes, mint amilyen tetszetős, de jól lekövethető, sőt tetszőleges mennyiségben legyártható. Gyártják is a forgatókönyvírók Hollywoodban, a Csillagok háborújától kezdve valamennyi sikeres akciófilm a Campbell-féle „egyetemes mintázat” alapján íródott. E mintázat szigorúan a hősökre szabott, akiket elszólít a sors, hogy ki- és beteljesedjen az életük. Úgy is mondhatnám, a lelki menetrend kész, csak utasra vár. A filmíró guruk kultúraformáló hatása a templomokat „teleíró” középkori festészetéhez hasonlítható. Más kérdés, hogy ez a sematikus, tutista művészi beállítottság mit hoz ki a valóságból a gigantikus pénzmennyiségen kívül. Maximum az amerikai ember határtalan önbizalmát, de azért ez művészi szempontból nem sok. Felrémlik bennem egy másik, korábbi kultuszkönyv, J. G. Frazer Aranyága, a „szakrális királyság” emblematikus eszméjével, azon is írók nemzedékei nevelkedtek, pl. T. S. Eliot, a konzervatív költő bevallottan sokat merített belőle, de neki a történelem és a mitológiák mélyéről felhozott képek nem valami diadalmas életút mintái voltak, mint a hollywoodi hősöké, hanem egy kreativitásától megfosztott, összetört arcú, önpusztító civilizációé, a mienké.
Furcsa módon ide, Eliot Átokföldjére, igaz, nem annak mitogrammatikusan talányos költői világába, hanem az első világháborús Európába viszi női főhősét a Wonder Woman legújabb változata; persze a szuperhős itt is felülkerekedik, „csak” a civilizációnk marad alul, menthetetlenül. De vajon azon a szexi nőiségen túl, amit a szép főszereplő jelent egy ilyen akciófilmnek, mi szükség van a szüzsében pont egy amazonra?
A válasz éppoly egyszerű, mint amennyire semmitmondó – ez van benne a hagyományunkban: a nő mint szuperférfi, ha már a férfiak mindent elcsesznek, a nő mint férfifényező, ha nincs több méltó hím ellenfél, a nő mint megoldóképlet, ha a patriarchális szabályok becsődölnek. Van tágasan vett európai történelmünkben nem egy kiváló női hadvezér, gondoljunk csak, időben visszafelé haladva, Jeanne D’Arcra, a palmürai Zenobiára vagy a britek Boudiccájára, akik mind móresre tanították a harctéren férfi ellenfeleiket, de mögöttük is férfihadsereg állt fel, és indult rohamra. Továbbá eszünkbe juthat az angol uralkodónők közül, na nem a nagycsaládos Viktória, inkább a férjhez menést nem vállaló Erzsébet, VIII. Henrik lánya, akit a kortársak „amazon királynőnek” hívtak a háta mögött. Női harcosok azonban nem hemzsegtek nyugati kultúránkban, hát még olyan nép, amelyik csupa nőből állt, ilyennel a valóságban senki nem találkozhatott. És mégis számontartjuk őket csaknem háromezer éve.

Ellennép
Ez a görög költészet vívmánya, a mesélő kedvű Homéroszé és követőié, akik a bronzkori hőstörténeteket továbbadták, továbbszínezték. Már az Iliászban is előfordulnak a „férfierős amazónok” (görög kontextusban én is hosszú ó-val írom), az agg Priamosz ifjúkorában harcol ellenük egy katonai szövetség tagjaként Kis-Ázsiában, valamint a „derék hős” Bellerophontész is öli őket, szintén megbízásra. Ez csak szórványos említés, de valami köztudottra utal, nem csoda hát, ha idővel egyre kidolgozottabb történeteket hallunk Homérosz folytatóitól, epikus és lírikus költőktől, no meg a kíváncsi görög szellem nagyjaitól, történetíróktól, geográfusoktól.
Hogy az amazónok afféle „ellennépként” szolgáltak a hellén tudatban, méghozzá kétszeresen is, barbár és női mivoltukban, az már a kezdet kezdetén világos lehetett. Különben mi értelme lett volna megszerezni pont Hippolyta amazónkirálynő övét, és miért kellett ehhez agyonverni őt, amikor (egy korai mítoszváltozat szerint) odaadta volna békésen is? Minden hősök hőse, az istenek és emberek réme, Héraklész persze ezt a „munkáját” is elvégezte tökéletesen, az övet leszállította a megrendelőnek, az amazónkirálynő egyik húgát, Antiopét pedig nagyvonalúan odaajándékozta segítőtársának, Thészeusznak. A történet itt kettéágazik, az egyik változat az elrabolt Antiopé miatt kitört háborút meséli el: a tönkrevert amazónok idővel felkerekednek, és a lakott világ széléről a civilizáció szívéig masírozva hónapokig szorongatják Athént, végül annak rendje-módja szerint vereséget szenvednek. Csak találgathatjuk, hogy ez a minden jel szerint meg nem történt esemény, az „amazonomakhia” miért vált központi jelentőségűvé az athéniek identitásában, mindenesetre folyamatosan ápolták az alacsonyabb rendű, ám bátorsága miatt mégis méltó női ellenfél emlékét mindenféle ábrázolatokon.
A másik változat szerint az életben maradt amazónokat hajóra rakják, de azok fellázadnak a tengeren, megölik hellén őreiket, viszont hajózni nem tudnak, így az áramlat idegen földre, egészen a Krímig sodorja őket. Ott, szkíta földön partra szállnak, lovat rabolnak, végül elkeverednek a szarmatákkal, és valahol a Donnál eltűnnek a civilizált görögök szeme elől.
Az amazónok mozgását a történelemben bajos követni, annál nagyobb előszeretettel mozgatták őket a görögök a történelem előttiben. Eszerint: miután változatos kimenetelű harcokat vívtak Észak-Afrikában, Myrina királynő vezetésével líbiai hazájukból a tengeren át (úgy látszik, mégiscsak tudtak hajózni) a kis-ázsiai szigetek felé vették az irányt, számtalan ma is létező várost alapítottak (Epheszosz, Szmürna stb.), majd a hellének fiatal istene, Dionüszosz véres háborúban leszámolt velük Szamosz szigetén (máig vörös a földje). Akik nem vesztek oda közülük, azok elvándoroltak a Fekete-tenger északkeleti tájékára, Pontosz vidékére, megalapítva Themüszkira városát a Thermodon folyó partján.

Lasszó sehol
Ott aztán szépen elvoltak magukban, férfi nélkül, illetve minden évben két hónapot adtak a szaporodásnak, a szomszéd nép hímtagjaival párosodva, aztán a fiúkat vagy megölték, vagy kihajították a papáiknak, a lányokat megtartották. Így ment ez egészen Héraklészig vagy a trójai háborúig, mikor is királynőjük, Pentheszileia, ezúttal Priamosz szövetségeseként, végigpusztítva a harcteret nekirontott a sebezhetetlen Akhilleusznak, aki leütötte, leszúrta, majd levéve róla a sisakot, beleszerelmesedett. Ismét egy megörökítésre méltó dicső pillanata a hellén történelemnek: a haldokló amazón a legnagyobb görög szobrászok képzeletét és kezét mozgatta meg, a kései hagyomány szerint a klasszika csúcsa, Pheidiász és a páratlan Polükleitosz is részt vett a pályázaton, amit az epheszoszi Artemisz-templom felújításakor írtak ki. Műveik római másolatban ma is bámulatra késztetik turista szemeinket. Nemkülönben az athéni vázafestők amazónábrázolásai, ilyenekből több mint ezer maradt fenn, fehér, vörös és fekete alapon harcos nők tegezzel, íjjal, rövid karddal, kétélű harci baltával, gerellyel, lovon vagy gyalog, lasszó sehol.
Főleg a perzsák fölötti győzelem után jöttek divatba Pentheszileia és legyőzött nőtársai. A vázákon eleinte ujjatlan vagy hosszú ujjú, csillagmintás felsőben, cik-cakk mintás és/vagy csíkos és karikamintás, testhez álló nadrágban harcolnak a többnyire meztelen görög harcosokkal. Az izomjátékkal és drapériaredőkkel operáló domborműveken a nők jóval görögösebbek, ennélfogva nőie­sebbek, és a harc is sokkal erotizáltabb. Noha egyes ókori források arról számolnak be, hogy az amazónok harcászati okokból még gyerekkorban forró fémlappal lesütik a lányok jobb mellét (az amazón szó egyik szófejtése is „melletlen”), a görög művészek sehol sem ábrázolnak félmellű amazónt, minden amazónnak mindene megvan.
És nemcsak a festett és faragott „képregények” (vázák, frízek, metopék) művészei tükrözték azt, ami a hellének fejében járt, de még amazónokat ábrázoló festett terrakottababákkal is játszhattak a fiatal lányok. Ha ezek a sisakot viselő babák tényleg játékok voltak, és nem kultikus tárgyak, akkor semmiképp sem az ellenséget ábrázolták, vagyis a görög lányok nem a perzsákat látták bennük, hanem valamiféle sorslehetőséget a valóság távoli határán. De hol: az északi szomszédnál, Trá­kiában vagy a füves Szkítiában?
Mai történészek majdnem egybehangzó véleménye szerint az amazóntörténetek valójában a nomád világból érkező hírek átköltései. Ezt támasztja alá, hogy a ránk maradt görög vázák nagy része trák, szkíta, esetleg perzsa öltözetben vagy ezek fantáziaváltozataiban szerepelteti az amazónokat. Márpedig a görög gyarmatosítók évszázadokon át kapcsolatban álltak a szkíta törzsekkel, kézműveseik csodás arany dísztárgyakkal látták el őket, a szkíták pedig az északi erdős sztyeppevidékről rabszolgák tízezreit hajtották a görög „embervásárokra” óriási haszonnal. Boreász, az északkeleti szél fújhatta hát az amazónok legendáit, annál is inkább, mivel a nomád életmód a lányokat is edzette gyerekkortól fogva, rászoktak a lovaglásra és a férfiak gyakori távolléte, portyázásai miatt rákényszerültek a fegyverforgatás megtanulására is. Sok szkíta nő sírjában találtak fegyvereket, lovat, ezek mind előkelőségek voltak, de olyan szkíta temetőt még nem talált senki, ahol csupa női csontváz lett volna.
Amit a hellén tudat behozott a perifériáról és beemelt férfiközpontú világába, az persze legalább ennyire eredhetett a ködös anatóliai múltból, ahonnan a Nagy Hegyi Anya, Kübelé kultusza érkezett, akinek szerelme, Attisz egy féltékenységi história miatt kasztrálja magát. Hiába kolonializált és hellenizált mindent Zeusz és a többi olümposzi, a görög tudattalan lényegében együtt élt a legyőzöttekkel, és ahogy ez már lenni szokott, képes történetekkel tette elviselhetővé azt, amitől félt. Nem az amazónok össze-vissza kutyult históriája, inkább a görögök nőképe lehetett zavaros. A saját domesztikált asszonyaik, lányaik rettegett ellentétét teremtették meg és győzték le rituálisan újra meg újra az amazónlegendákban.
Hollywood sem tesz egyebet. Most éppen egy női bőrbe bújt férfi szuperhőssel pergeti tovább a régi férfimesét.

 

Megjelent a Magyar Narancs 2017. 08. 17-i számában