Alfonsas Nyka-Niliunas

A buldo

(Részlet)

Csoda Bejrútban

A születésem utáni 742., vagy 782., nem, később, a 842. évben, bár talán mégis inkább valamikor 797 és 801 között, egy legénység és kormánylapát nélküli hajó jelent meg a Tirrén-tengeren és egyenesen a márványáról híres Luni felé vette az irányt. Luni, az ókori Luna, mely a változékony, de mindig kedves Holdról kapta a nevét, és századokon át szállította a nemes építőanyagot Rómának, egy ideje megrendelő nélkül maradt. Csak a népvándorlás pusztító vihara csapott át rajta többször, gótok és germánok képében, majd a longobárdok telepedtek rá, akik az előbbiekkel ellentétben előszeretettel építkeztek, csak nem hófehér vagy rózsaszín vagy égszínkék márványt használtak, hanem közönséges mészkövet, így hát Luni lassan az eljelentéktelenedés sorsára jutott. De még mindig volt benne annyi érték, hogy előbb az arabok rabolják ki, majd a vikingek osztozzanak a maradékon. A csapásokat a rendszeres nyári maláriajárványok tetézték. Jó keresztények lévén azonban a luniakat nem hagyta el a remény.
Ekkor jelentették a halászok a város püspökének, hogy különös hajó közeledik a parthoz. A mandulaformájú hajótest alig nagyobb egy halászbárkánál, latin vitorlája renyhén csüng, és az erős hullámzás ellenére méltóságteljesen siklik a vízen, de nem jön a part közelébe. Valami nagy csillogás árad belőle. Luni tengerre termett népe a csillogás szó hallatára fölszedte a horgonyt és nagy harci kiáltásokkal a jövevény hajóhoz evezett, bekerítette, aztán nem győzte dörzsölgetni a szemét. Mert a sose látott vízi jármű máris kívül került a körön, és bárhogy igyekezték part felé szorítani, rendre kicsúszott a kezük közül. Csáklyákat dobáltak rá, de csak a szomszédjukat csáklyázták meg. Nem tudták, honnan is tudták volna, hogy a szellemhajót a Szentlélek irányítja, a hajónak nem volt nyelve, hogy elmondja, a Szentlélek pedig nem állt szóba a luniakkal, megvárta, míg a luccaiak odaérnek.
A szárazföldön pár mérfölddel beljebb fekvő Lucca, amely lakói szerint a fényről kapta nevét, eredetileg mocsaras hely volt; évről-évre elárasztotta a Serchio folyó egyik ága, egészen addig, amíg Frediano, a vízmérnök püspök el nem terelte, új medret jelölve ki neki néhány gereblyevonással. A legénység nélküli hajó érkezésekor már az agilis Giovanni püspök intézte a város vallási ügyeit, és miután éjszaka álmában utasítást kapott a Szentlélektől, hanyatt-homlok sietett a tengerpartra. Csónakba szállva, a 89. zsoltár vonatkozó versét énekelve közelített a rejtélyes hajóhoz, amely csodák csodája elébe siklott, hagyta, hogy a luccai püspök kicsit bizonytalanul egyensúlyozva átlépjen rá, álmélkodva szemügyre vegye és partra tegye a szokatlan fényjelenséget okozó rakományt. Amíg az agilis Giovanni püspök lecsendesíti a háborgó luniakat, akik maguknak követelik azt a különös valamit, ami alig fér fel egy ökrös szekérre, a Giovanni püspökére, de egy kis fiolányi vértől máris megszelídülnek – nem csoda, hiszen az én véremről van szó, ami ekkor tájt még ritka vendégnek számít a nyugati városokban –, addig elmondom, hogyan került a hajóba az a lumineszkáló tárgy.
Egy sokkal későbbi krónika szerint két észak-itáliai egyházfi is részt vett azon a zsinaton, amelyet Iréné császárnő hívott össze a kisázsiai Nikaia városában, hogy véget vessen az értelmetlen tombolásnak, a bizánci múlthoz méltatlan, barbár képrombolásnak. A két egyházi méltóság, akikről csak háromszáz év múlva derül ki, hogy ott jártak, sőt egyikük püspök lévén annak a határozatnak a meghozatalában is részt vett, mely szerint ezentúl templomot csak ereklye birtokában lehet alapítani, püspök és diakónusa tehát a zsinat után a Szentföldre indult, hogy végigjárja működésem állomásait. Jeruzsálemben a Szentlélek tudatta a derék püspökkel, hogy szálláshelyüktől nem messze lakik egy ember, azt haladéktalanul keresse fel és a nála lévő Krisztust helyezze biztonságba. Az illető (Nátánáél vagy Isszakhár, de hát nem mindegy?) közölte vele, hogy ez a Krisztus, amit lát, nem más, mint a Megváltó hiteles képmása, maga Nikodémosz készítette, a titkos tanítvány, hogy azok is tudják majd, milyen volt Jézus, akik nem fogják látni. Csakhogy, mesélte a képmás rejtegetője, Nikodémosz nem boldogult a munkával, az emberi képmás nem érte el a kívánatos isteni tökéletességet, ezért, látva, hogy délibábot kerget (engem), Nikodémoszt elhagyta ereje, elcsüggedt és elaludt. Álmában aztán Isten angyala egykettőre bevégezte a feladatot, amire emberkéz hiába vállalkozik. Nikodémosz felébredt és nagy boldogan elvitte falura egy barátjához a képmást, de attól való féltében, hogy a tökéletes mű a pusztulás martalékául eshet, készített róla egy másolatot, azt a fiára hagyta.
Két képmásom élt tehát a halálom után, hogy egészen pontos legyek, két faragott képmásom, mert elfelejtettem megemlíteni, hogy Nikodémosz szobrász volt, szemben Lukács evangélistával, aki még kisjézus koromban festett le anyám karján, valóságos lavinát indítva el ezzel a festők között, egyben meg is kötve a kezüket, mert nem nagyon merhettek eltérni ugye a tekintélyes mintától, de az emberi lelemény nem ismer határokat: láttam olyan (persze, nem emberkéz által készített) képmást rólam, amelyik reggel hatkor szopósnak, kilenckor kisfiúnak, tizenkettőkor ifjúnak, délután háromkor érett férfinak mutatott, magam is alig akartam elhinni. Ellenben azt, ami a Nikodémosz által faragott egyik (vagy másik?) képemmel történt, kénytelen vagyok szóról szóra elhinni, elvégre nem történt vele egyéb, csak az, ami velem, a modellel egyszer már megtörtént.
Az történt, hogy a szóban forgó képmás (a képmásom) elkeveredett a nagy múltú föníciai, majd görög-római és nem oly rég még bizánci városba, a jogi iskolájáról méltán nevezetes Bejrútba, valahogy úgy, ahogy én is a papságáról nevezetes Jeruzsálembe, csak hát neki is sok mindent át kellett vészelnie, akárcsak nekem, három földrengést alig ötven év leforgása alatt, meg azt a két tűzvészt, ami a sorozatos földindulást mintegy keretbe foglalta, a városra zúduló szökőárról nem is szólva, és mintha mindez még kevés lett volna, a félig romba dőlt épületek közt istenképekre vadászva megjelentek a kalapácsos képrombolók – legalábbis a mindenható emberi képzelet így szőtte tovább képmásom evangéliumát. Bejrútból időközben nemcsak a híres jogtudósok haltak ki, hanem a lakosság tekintélyes hányada is, a valaha fontos kikötő, amelyen át Damaszkusz selyme vándorolt tovább, hogy barbár fejedelmeket ékesítsen a ködös napnyugaton, közönséges halásztanyává, kalózrévvé züllött, a selyemszövő szírek pedig tömegesen menekültek görög földre a betörő szaracénok elől. A bejrúti püspökség még így is működött, fantomszékhelyén kis létszámú arab helyőrséggel. Fölösleges lett volna erősítést küldeni a muszlim végekre, a bizánci képrombolók és képimádók végletes viszálya azt is elintézte a városból, amit a pusztító elemek esetleg megkíméltek.
Történt tehát, mondja a fáma (mert én ugyan nem), hogy egy keresztények által elhagyott bejrúti házba beköltözött egy zsidó, és ott a falon, vagy a fal előtt, vagy a szent sarokban meglátott engem, azazhogy a Nikodémosz-féle változatomat. Mi van, ha most beállít hozzá egy hitsorsosa, ez volt az első gondolata, mi van, ha nazarénusságon kapják, ha lelepleződik mint titkos keresztény? Nekem esett, persze késsel, mire vér fröccsent a szemébe, és úgy érezte, megvakult. A félelemtől vinnyogva hívta hitsorsosait, ezzel másodszor is betelt az én keserű poharam. Mert ezek, a történet szerint (én biztos nem voltam ott), mindazt elkövették Nikodémosz remekművén, amit elődeik elkövettek volt rajtam, mielőtt megfeszítettek volna. És amikor már képmásom is megfelelően eltorzulva, sőt agóniában látszott lenni a kereszten, akkor a magukból kivetkőzött tettesek egyike ellenőrzésképpen belé döfött egy lándzsát, mire az ütött sebből vér és nyirok folyt. Erre azok (az emberi lelemény, ugye) elrohantak egy edényért, felfogták a fából folyó nedveket, és elszáguldottak velük a zsinagógájukba. Teremtő Istenem, akivel egy vagyok, már azt hinném, ezt Te sem gondoltad volna, amikor kezedbe vetted körződet és kimérted vele az egeket, és határt szabtál az embernek, amit nem léphet át, pedig megtörtént, megcselekedték, igen, megitatták az övéikkel!, és lám, közülük a bénák járni, a vakok látni kezdtek, a megszállottakat pedig hangos durrogással elhagyta a démon. És ahogy számos csodáim bármelyike után, itt is nagy számban tértek meg a Tebenned hívők, akik persze addig is Tebenned, vagy mégse? hogy is van ez? hányan vagy Te?, hányan vagyok?
Akárhogy is, a titkok sáfárai és az ígéret gyermekei gondoskodnak róla, hogy egyre többen legyek, annyian, hogy működésem a világban, mely tudvalévően nem az én világom, szép lassan kicsússzon az ellenőrzésem alól. Nikodémosz két faragványa is, lám, mire viszi – a bejrúti csoda forrása a császár hadizsákmányaként vonul be az ereklyékben dúskáló Bizáncba, hogy ott a hit diadalának érzését szórja szét apró szikrák, csillámok formájában, afféle lelki görögtűz gyanánt, gyógyítson és kábítson vagy hat emberöltőn át, majd a város latinok általi feldúlása során végképp eltűnjön a szemem elől. Testvér-művét pedig, a jeruzsálemi csodakorpuszt, amelynek elkészültét és feltalálását már elmeséltem, a szentföldjáró észak-itáliai püspök Jaffa kikötőjébe viszi, ott néhány személyes tárgyamat is elhelyezi benne, feltehetőleg a hátamon lévő titkos üregben, úgy is mint pár hajam szálát, néhány foszlányt a ruhámból, töviskoronám egy-két darabját, valamint egy-egy fiolát a vércseppjeimmel, majd a becses rakományt kalózoktól, araboktól, zsidóktól féltében az éppen arra járó üres halászbárkára teszi és jobb híján a Szentlélekre bízza. Vagyis Nikodémosz e szerencsésebb sorsú remeke az, amelyik, a luniakkal történt tengeri fogócskázást követően, a bizáncinál szerényebb diadalmenetben, ökrös szekéren bevonul Lucca városába – hogy aztán háromszáz évig ne is halljunk róla, ám hirtelen felbukkanjon az ismeretlenségből mint Volto Santo, Szent Arc, az én szigorú, de csodatévő arcom mása, amelyre királyok teszik le az esküt, és amelyet külön kis márványtemplomocska őriz majd a Szent Márton katedrálisban, hogy legyen hová tódulniuk, mint egy kis fiók-Rómába, fiók-Jeruzsálembe, a zarándokoknak.

Teljes szöveg: Tiszatáj 2015/12




Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat