Tomas Venclova

Útmutató

Instrukcija

Repülővel egy óra sincs, és ott vagy. A határőr
simán átenged: ráérősen lapozgatja útleveled
(örökös háborúban az egyetlen fegyver),
aztán int; mehetsz. Persze, sok minden megváltozhat
évek, hónap, akár egy perc alatt;
de a kockázat így se nagy. Falak rozsdállanak,
a Mayerling-kor lakó-odvai. Ünnep. Kirakatokban
évtizede nem látott arcok. Zászlódísz, transzparensek.
Ilyenkor a legjobb jönni, lazít az ország; a hatalom
víkendezik, az archívumok zárva, a kiskatona
csak tessék-lássék tiszteleg; nyilván a börtönökben is
csak két-három őr marad, akikben ég
a hivatástudat. Ilyenkor az egyszeri pilóta is
végigrepülhet, anélkül hogy lelőnék, az ország fölött,
hol több urán s acél, mint gabona; leszállhat a városban,
ahová te már aligha térsz vissza. Igaz, ő bátrabb.
November, sötét körutak, valaki biztos les az árkádok alól,
mint álmaidban annyiszor. Egyébként is, az egész olyan álomszerű.
Ködben a hegy. Mindegy, nem kell megmásznod.
Mintha egy hegy volna csak itt. Különben sík, sík, sík a Denyeperig,
az Urálig, s azon is túl a Góbiig. A híd után jobbra fordulj!
Vak üveg-pompa, fényszórók hunyta, szecessziós vaskerítések,
ódon mecsetek kísérnek majd. Járókelők alig.  
Azok se vesznek észre. Eső szitál már napok óta.
Völgy tárja torkát mélyes-mély lagunaöbölként.
Kapuboltokon kőcsigák, párkányokon polip,  
vízililiom; a folyó is szürke, héjatlan puhány.
Nem ér véget – sose fog véget érni. Falusi asszony
virágot árul az utcán. Egy szál szegfű elég lesz.
Innen már nincs messze. A szobrot általában őrzik;
a vigyázók – elkobozni a virágokat. Csakhogy ma ünnep van.
Nekik is dukál egy kis pihenés. Épp harminc éve, hogy
itt a téren összegyűltek (ezren? kétezren?) – ötezren el se férnek),
egyesek szegfűvel, a zöm jobbára üres kézzel.
Ami azután történt, megírták sokan.
Hogy elolvashasd e könyveket – el kellett hagyni a hazád.
Néhol kövek emelkedtek magasba, mondják,
ott feltépték a gránitlapot, amott csorba lett egy épület sarka,
de annyi év után kísérő nélkül tán nem is értenéd.

Róla, aki most ércben áll a téren, valld be, keveset tudsz:
„Keze páncélon összetéve”, „míg leomlik Jerikó fala”,
„tovább – tovább”. A világ talán legjobb verssorai.
Szabadkőműves, tüzér. Arca naptól cserzett, sántít.
Labguva, Osztrolenka, Wola, Temesvár.
Valahogy több a vesztes csata, mint a győztes.
Áttér az iszlámra, s Aleppóban váltóláz a vég.

Sehol egy lélek. Helyezd el a szegfűt: boruljon lábaihoz
a világ, mint mikor a csillag önnön méhe vonzásának enged.
A kontinens a völgytorokba roskad, a völgy a városi kása-ködbe,
a köd a térre, a tér teljes súlyával a szoborra.
Mindennek középpontja – a szegfű. Tömör, neutron-lüktetésű.
Két órával később, ahogy arra sétálsz,
még mindig ott fekszik a talapzaton. Úgy rémlik legalábbis.
Mihaszna gesztus. Vártál rá harminc évet.
Országot cseréltél, sorsot, barátokat – de amit akartál, meglett.
Ők, akik e téren összegyűltek (nem mind tért haza),
száz évet vártak. Még többet: száznyolcat. Hiába, no:
alföldek, sztyeppék, ködök már csak ehhez szoktak: várnak.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat