Olga Szedakova

Mikor ugyanúgy, mint mindig

Akadémiai székfoglaló

Várom a párom, ülök a Vörösmarty téren, majdnem délben, déli fényben, nyárutóban, őszelőben, odébb turistacsoport, álluk felemelve, fölöttük a Költő, kőszéken, márványfehéren, mereng a sorson, mint a lottón, megint kettes, nincsen remény. Mereng a semmin, az emberfajon, messze révedőn, nézéstelen tekintete átsiklik az alatta csoportosulókon, a sok-sok beállított pózon, mind néz ég felé, a Költő állította be őket, ő adott utasítást a vésőnek, hű kebel, epedez, rendületlenül. A szoborcsoport egy szöveget néz, egy dallamot hall, megindultan és teátrálisan. A turistacsoport egy verssort néz, egy magyarázatot hall, „very emotional and patriotic”, ennyi üti meg a fülem, mert közben én is merengek. Szó a kőben, szózat a kőzetben, a márványban.
Hogy jövök én ide? Egy téren időzöm, egy
közhelyen. Bárhova teszem ki a lábam otthonról, egy közhelyre jutok, egy közhelyen forgok, ilyen közhelyes az életem. Közös és helyes. Közös? De mivel? Helyes? De mihez képest? Hol van az kőbe vésve, hogy milyen legyen az életem? A Vörösmarty téren? Ott halnom, élnem kell? Eszembe sincs: tele van turistával. Például velem is. Már egészen turista vagyok ezen a közhelyen. Félig-meddig én is: egy vezetett idegen. Ugyanakkor nem tagadhatom, azok közé is tartozom, akiket a Költő formált a lelkületével, a szózatával, ezzel a végletes morállal, a nemzeti romantikával. Miközben az is igaz, hogy várom a párom, és ha lehet, én inkább vele romantikázom, vele nemzek vagy igenzek, vele osztom meg a magányom.
De hogy jövök ezzel az egésszel ide? Hát úgy, hogy nekem is széket készítettek, ha nem is akkorát, mint a Költőnek, egy széket, amit jó magasra tettek, és azt ma el kéne foglalnom végre, abba kéne ülnöm, a székbe. Ezen merengek éppen a Vörösmarty téren, a napsütésben, ezen, hogy egy szöveget kéne szülnöm,
„very emotional and patriotic”, aminek csodájára járnak, vagy legalább egy pillanatra megállnak előtte, néznek rá, mint turisták a kőre, a márvány szoborcsoportra, a klasszikus gúlára, és főleg a Költőre ott a tetején. Nincsen remény. Erre nincsen, és sok egyébre sincsen. De arra van legalább alkalom, hogy az ember valami kifejtsen – véssen, reszeljen, csiszoljon egypár nemzeti közhelyen –, vagyis egy kicsit elmerengjen a saját magányán, a helyen. Végül is a magamfaja székaspiráns, ha épp nem teszi ki a lábát otthonról és nem osztja meg mással a magányát, folyton ott tesz-vesz az atelier-ben, a szűrt északkeleti, délnyugati fényben, ott formálja az anyagot, ott barkácsol a műhelyében.
Az ember, ha
én és alkot, nem hiszi (egy ideje nem), hogy ő ül a csoportja tetején, nem hiszi, hogy ha ő mereng, odasereglik köré, ami tovatűnt, a közösség, akihez tartozik, nem hiszi, hogy értük és helyettük gondolkozik. Inkább a fordítottját hiszi: az egyén, ha én, ott úszik a szólamok tengerén, átfodrozódik-áthabzik rajta saját fajtája hangja, és hát a Költőtől tudjuk: az emberfaj sárkányfog-vetemény. Arra, hogy a szólamot hallja, meghallja az ember, arra igenis van remény. Az egyén hiába én, úgy tűnik, akkor is a másik jön ki a könyökén, orrán és fülén, a többi egyénnel telítődik, tőlük dugul, születésétől kezdve megállíthatatlanul. Az az övé, ami a többieké. Ami a többieké, az lehet az övé.
Hát így legyen az ember egyén. Egyéniség. Én már jó ideje merengek ezen (miközben a páromat várom), hogy nemcsak az egyén épül közhelyeken, mimetikus utakon, didaktikus tereken, hanem ezeken áll mint valami talapzaton az egész történelem. A Történelem, ami minket egybeölt és mintegy megkölt. Ő is ott trónol márvány székben, fölöttünk, miközben a mi szózatainkat zengi:
bukik a jó, tombol a gaz merény. Hallgat rá valaki? Hallgat ránk valaki? Rímkimaradás. A mondanivalóm iránya más. Épp a már sokat emlegetett kölcsönhatás. A szoborba zárt csoportság és a márványköltőség termékeny kölcsönhatása. A szavak kőfaragása és a kövek szófaragása. A szólamaink egyéneken túlmutató vitalitása.
Írtam egy színdarabot, minden szereplője klisé. Mindegyik hangja egy (vagy több) orgonasípé. Az összes regiszter együttesen egy verklié. Ezt a sípládát közhelyek tekerik. Olyan, mintha én írtam volna, és én is írtam, tényleg, de én úgy tartom, hogy csak hangot adtam benne a történelem számos regiszterének. Ezektől a szólamoktól senki meg nem menekedik, ezeket a szólamokat megfelelő közhelyeken mindenkibe beleverik. Nélkülük nem lennénk azok, akik. A közhelyeink szólnak minket. Nem mi tekerjük a verklit, a verkli teker minket. A darabom ennek a poétikának a gyümölcse.
Van egy szék a köztéren, az én darabbeli közteremben, a tárgyalóban, a nemzeti Markóban, ez a szék a vádlotté. A Vádlott nem egy személy, hanem egy rendszer, egy kurzus, egy rezsim. Őrá néz, nem föl, inkább le, mély megvetéssel, egy másik székből a bíró. Aki szintén nem személy, hanem egy rendszer szócsöve: népbíróság. A
megmaradt nép Bírósága. Sok hangon szólal meg, időnként fölsüvölt, időnként fölsohajt, de nem nagyon változatos a regisztere. Vezérszólama a számonkérés. Csoporténje van, akárcsak a többi megidézett szereplőnek: a Szentkoronának, Hungáriának, az Antantnak, a Nyugatnak, a Honanyáknak, a Gazdáknak, a Nemtőknek, ennek a mi nagy nemzeti temetőnknek, a Kárpát-medencének stb. Szólamokból faragott eszmék és intézmények, eszmékből és intézményekből faragott szólamok. Nálam a szereplők: szózatok, tirádák, kidőlt szövegládák, szöveglomok, újrahasznosítva, új formába öntve. Egy drámai verkli életre keltői valamennyien. Kevesebbek és többek ők, mint emberek: ők a mi hagyományunk, a gyászunk, a vádunk, az egymásra mutogatásunk, a butaságunk, a kérkedésünk, a magunkon röhögésünk – a mi külön sárkányfog-vetésünk.
Én ebből az egészből (mármint az énségem, a költőségem) ott a téren, bár nincsen remény, őszintén remélem, ki se látszom (ki se látszik). Ami játszik, az a más, az a többi, a minket átjáró közszellem, közérzület, ami egyre többet áhít és még többet hárít, ez a magyar dzsinn vagy márid, ami olyan, mint a gumiabroncs mellett futó Michelin-logó, sok ízből áll össze mindig újra és minden ízében fel van fújva. Akárcsak a Történelem, ez a Rém, csak ne tolakodna folyton elénk, elém. Itt ma Trianon a téma, Trianon a fejekben, Trianon a pózokban, Trianon az átmenetekben – vagy az átmenetek a trianonokban, a mohácsokban, világosokban, ötvenhatokban? A darabomban nincs cselekmény, az már megvolt; nincsenek egyének, azokból amúgy se sokat érthet meg az ember, ha komolyan próbálkozik a történelemmel; én már próbálkoztam prózában, versben, foglalkoztam megsemmisítő intézményekkel, eszmerendszerekkel, egyénileg nem megy, úgy éreztem, sem a megértés, sem az ábrázolás; ne szóljon a dal, most a világ beszél, beszélje ki magát, gondoltam, ha van mit mondania, mozogja ki magát az a sok sztereotípia, mozgassa ki magából, emelje fel, forgassa meg az irónia. Az irónia idegenszeműség. Az irónia a történelembe keveredett turistaszerűség. Nálam a szavak revütáncosok, mazsorettek.
Most végül is, ahogy így vezetem őket, be a szerepbe, a szerepükbe, nem tudom, minek vagyok a guide-ja, egy megkövült állóképnek vagy egy vonuló menetnek?, miközben várom a párom és a szpícsemet kitalálom, sütkérezve a fényben – de már meg is jött, de már ki is találtam, na, elfoglaltam a székem?, még nem!, béke velünk, mindenkivel!, néha muszáj, nevetni kell, méghozzá annak okán, hogy ne fájjon az ember annyira a földnek, most, legalább most ne, mikor ugyanúgy, mint mindig,
átok virágzik homlokán.
Kedves Széchenyi, kedves Akadémiám, köszönöm, hogy soraidba vettél, hogy felvettél – na, ezt se hittem volna, az ám!

Elhangzott 2021. szeptember 12-én az Örkény Stúdióban a Béke velünk avagy az átmenet c. színmű felolvasószínházi előadása előtt.