Bronzkori klasszikus

Karátson Gábor ji kingje

 

Hexagrammok

Kína ősi kultúrhéroszainak egyike, Fu Hszi ajándékozta meg a „Közép Birodalmát” nemcsak a halász- és madarászhálóval, a házasság intézményével, hanem az írással is. Neki tulajdonítják a jang és jin vonalszimbólumokból álló ábrák feltalálását. Az egyszerűség kedvéért a jangot gondolatjelnek, a jint két kötőjelnek (közte szünet) képzelje el az olvasó. Két vonal kombinációja négy, háromé nyolc, haté hatvannégy vonalábrát eredményez. Ez így önmagában színtiszta matematika volna, az is, csakhogy Fu Hszi a működő természet ellentétpárjait (aktív-passzív, világos-sötét, erős-gyönge, férfi-nő stb.) képzelte bele a vonalkombinációkba: a legenda szerint a folyóból kiemelkedő teknősbéka páncéljának mintázatából olvasta ki Ég, Föld, mennydörgés, víz, hegy, szél, tűz, tó trigramját. Egyfajta erőtan mutatkozik meg a trigramokban, ám semmiképp sem a modern nyugati fizika értelmében: a tradicionális kínai természet legalább annyira spirituális, mint amennyire materiális, mindenben érvényesül a szellem jelenléte. 

Alapelv számukra például, hogy a hosszú vonallal ábrázolt jang-erő emelkedő, a megszakított vonallal jelzett jin ereszkedő természetű (utóbbira hat a gravitáció, előbbire nem, sőt). További furcsaságuk a trigramoknak, hogy ahol egy jang vonal társul két jinhez, ott a jang a meghatározó, és fordítva: például a vizet (két jin között egy jang) hímneműnek, a tüzet (két jang között egy jin) nőneműnek tekintik. E nyolc trigram (kínaiul kua) jelentéstartománya igencsak kiterjedtté vált az idők során: mindegyikhez hozzárendelték az évszakok, az égtájak, a fontos szervek, az elemek, a színek, az ízek, a jelképtár főbb állatainak stb. valamelyikét. A kínai írástudó szemében ősidők óta minden mindennel meghatározott módon összefügg. Elérendő állapot az egyensúly, fő cél az elvesztett harmónia visszanyerése. Ahhoz, hogy árnyalt módon kifejezhesse a természeti erőknek (az emberben is megnyilvánuló) dinamizmusát, hogy bizonyos élethelyzetekről plasztikus képet adhasson, Fu Hszi (vagy valamelyik utódja) összepárosítva egymással a trigramokat hatvannégy hexagramot alkotott. Mindegyik saját nevet kapott. Néhány példa: Növekedés, Megrekedés, Állhatatosság, Akadály, Elrejtezés. A háromszáznyolcvannégy vonal (jüan) azonban nem hatvannégy egymástól elkülönült, statikus képet ad, a vonalakban áramló erők intenzitását is közli, márpedig a kínai dialektikából egyenesen következik, hogy ahol a jangból túl sok van, ott előbb-utóbb átcsap jinbe vagy fordítva: az ilyen (valamelyik erőtől duzzadó) változó vonalak árulják el, mivé alakulhat át az adott léthelyzet: a Növekedés Csökkenésbe, a Kimerültség Szabadulásba stb. Ha több a változó vonal, a változás több irányba is végbemehet. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az egyes vonalak (vonalpárok, vonalhármasok) a hexagramon belül külön erőteret, afféle mikrokozmoszt alkotnak saját dinamikával, elmondható történettel együtt, ha a hat vonal hat létrafoknak, földtől az égig, parasztsortól az istenségig, tudattalantól a tudatfeletti régiókig vivő grádicsnak tekinthető, akkor kibontakozik előttünk a rendszer gazdagsága. Ez a hatvannégy vonalkép alkotja a ji kinget, A változások könyvét.

Sokértelműség

De hát ki mikor, miként állapítja meg, hogy mi mire változik? Bárki, bármikor, csak éppen föl kell tennie a számára égető kérdést (átmegyek-e a vizsgán?, megkapom-e az állást?, visszajön-e a szerelmem?), el kell végeznie (pálcikákkal vagy pénzérmékkel) a sorsvetést, és amint megvan mind a hat vonal, máris megkapta a könyvtől a választ. Ha nem volna nevük a kuáknak (a hexagramokat is így hívják), csak a vonalképet látnánk, bizonyos alapismeretek segítségével magunk is kiolvashatnánk a hexagramból a válaszokat. Akkor a ji king olyasféleképpen működne, mint a Rohrschach-teszt: képzelőerőnk segítségével hozná elő a mélyből lelkünk rejtett tartalmait. Van, aki így is használja: pszichológiai segédeszközként. Hogy párbeszédet folytathasson saját tudatalattijával. Ám ahogy a Rohrschach-teszt szabályszerűségei is esetek sokaságából rajzolódnak ki, pszichológusi szakértelmet kívánva meg az értelmezésben, úgy kell támaszkodnia a ji kinget kérdező avatatlanoknak a ji king-értők magyarázataira. És innentől komoly bonyodalmakra számíthatunk. Ugyanis a hexagramokhoz többféle szöveg társul: egy részüket mint orákulum maga a ji king mondja az adott ábra egészéről (pl. „Család / halld meg a nő vetéseket / sarjasztó jósszavát”; vagy: „Fölcsap a lángból / a szél csak úgy magától / A család”), hozzácsapva valamiféle jósintelmet („Így őrzi az előkelő is / Szavaiban a dolgokat”), majd az egyes vonalakra vonatkozó „kinyilatkoztatás” („Asszony rikácsol / gyerek sipákol / Így esik otthonod szét), illetve a vele kapcsolatos „jótanács” („Szigorú intelmek a családban / Ez még nem jelent veszteséget”) következik. Mindez azonban még csupán a ji king főszövege: tele a korra vonatkozó kulturális, politikai, vallási utalással. Egy a miénktől alapvetően eltérő, arisztokratikus beállítottságú, samanisztikus szertartásokat alkalmazó bronzkori társadalom képe, vagy inkább e kép cserepei tükröződnek benne. Itt-ott fejedelmi személyek neve bukkan fel, akik nagy valószínűséggel összefüggésben állnak egy i.e. 11. századi dinasztiaváltás eseményeivel, de a semminél alig többet tudunk csak róluk. Ebbe a rejtelmes sokértelműségbe, amit a kínai írásjegyek képzettársításokra gerjesztő többértelműsége még tetéz, hatolnak be nagy felfedezőként a közép-, új- és legújabbkori keleti és nyugati kommentátorok elbizonytalanító módon sokféle; ezoterikus, pragmatikus, alkimista, pozitivista, taoista irányultsággal. Nélkülük, sinológusok nélkül persze nem sokra mennénk mi, laikusok. Magunktól körülbelül annyit értenénk az egészből, mint az az űrlakó utódunk fenn a kisbolygóövezet valamelyik bolygóján, aki i.sz. 5000-ben próbálja a saját életét megfejteni a Kennedy, Monroe, no meg a holdralépő Armstrong űrhajós rá maradt mítosztöredékeiből. Feltéve, hogy a majdani amerikanológusok ki tudják hámozni, hogy a sok Kennedy közül melyik szerepel az i. sz. 2900 körüli időkből származó számítógépes jósjátékban, továbbá hogy Monroe alakja nem keveredett össze időközben a későbbi Kennedy-özvegy Onassisnéval, vagy hogy Amstrong űrhajóst az emlékezet átalakító munkájának eredményeként nem marsbéli trombitásként tartja számon a játék.

Mondhatná erre bárki: mit számít, hogy ki volt eredetileg a bronzkori ji kingben szereplő Hai király, ki volt Kang uraság és Ki hercege, ha, úgymond, jelképes szerepre tettek szert az idők során, ha az egyik a dúvad kicsapongó (Don Juan), a másik a vesztébe rohanó nyugati civilizáció haladárja (Newton), a harmadik önmagát Jézushoz hasonlóan az emberiségért áldozó szakrális személy lett az avatott értelmező rendszerében? Mit számít a történelem lapos „linearitása” ahhoz képest, hogy a személyiség a mindenkori most „vertikalitásában” kíván teljes életet élni? Nem arra valók-e a „valók”, hogy valamennyien helyet foglaljanak az emberi léleknek ismerős képek valamelyikében? Nem inkább a képek kalauzolnak-e minket útvesztős útjainkon, s nem többet mond-e életünkről-halálunkról az álom, mint az úgynevezett egzakt gondolkodás?

Ősképek és önképek

Karátson Gábor ji king fordítása és kétkötetes ji king-kommentárja egyértelmű hitvallás amellett, hogy az ember számára elsődleges fontosságúak a képek (ők a káoszban a rend), kiváltképpen a közös emberi tapasztalatból összesűrűsödő, jelentés- és tartalomgazdag archetípusok. Karátson a ji king hexagramjait lelki tájaknak tekinti, magát az emberi személyiséget pedig e tájak vándorának látja. Példaszerű számára a régi kínaiak természetértése, természettisztelete, követendőnek tartja a kínaiakra olyannyira jellemző önmérsékletet és egyensúlyra törekvést. Ji king-felfogását a tao te kinggel való sok éves elmélyült foglalkozása formálta-alakította, és viszont. Fölfedezte, hogy A változások könyve a születéstől a halálig terjedő teljes életkört mutatja meg a képek drámai stációival, de nyitott a ciklus folytatására is, az örök körforgás (visszatérés) jegyében. Rájött, hogy Lao ce a szenvtelen-elfogulatlan ji kinggel polemizálva döntött úgy, hogy a gyengék oldalára áll, a férfias, hódító, uralomra törő janggal szemben a nőies, elfogadó, békés jin pártját fogja. Karátson ezt nevezte Lao ce „meredek útjának”, értve ezen azt, hogy a nemes gondolkodású ember, integritását megőrizve, szembehalad a pusztítás és erőszak képviselőivel. Ezt a lao ce-i filozófiát Karátson a ji king szövegmagyarázatában is rendre érvényesíti. Ha csak ennyi volna az egész, az olvasó nem sok különbséget fedezhetne föl a többi forgalomban lévő ji king és Karátson Gáboré között. Pedig hát van különbség köztük bőven. Egyedül Karátson hoz kínaiból fordított, autentikus szöveget. Az, hogy a színműíró Müller Péter Jóskönyvében a dramaturgiai példázatok fordulnak elő gyakran, a festő Karátsonnál pedig a festményekre való hivatkozás bőséges, szinte triviálisnak tekinthető. Ez inkább hasonlóság: foglalkozási ártalom. Müller szuggesztívre csiszolt, még kijelentő módban is imperatívuszként értendő guru-mondatai az ügy (az önmegismerés, a belső út) szempontjából sokkal hatékonyabbnak tűnnek, mint Karátson filológusi gondolattekervényei: amott egy karmester vezényli a lelki (olvasói) zenekart, emitt inkább egy korrepetitor küzd a csellengő muzsikusokkal (az elkalandozó olvasói figyelemmel) az autentikus partitúra-olvasatért. Pedig Karátson mindent felvonultat, hogy ébren tartsa érdeklődésünket: elsősorban a szójelölő kínai írásjegyeket, azok „etimológiáját”, teljes asszociációs terét, és a neolitikumba visszanyúló jel-előzményeket. Szemmel követni azt, hogy egy érzékletes képi jelenet (pl. térdelő alak bemutat egy újszülöttet a szentélyben) miként alakul át elvont jellé, s miként ruházódik fel különféle jelentésekkel az idők során, olyan, mintha ott ülnénk egy kultúra forrásánál, és látnánk, hova-merre csörgedezik-ágazik el a patak: rendkívüli élmény! És Karátson nemcsak a paleográfia imádóinak tesz kedvére, kommentárjaiban Magyarországon példátlan méltányossággal (már-már a német kritikai kiadásokkal versenyre kelve) ismerteti a mérvadó ji king-magyarázók véleményét, minden esetben megindokolva a saját választását: mit miért fordított (és értelmezett) úgy, ahogy. Nem biztos, hogy ez az eljárás minden olvasót lebilincsel, de a módszer tisztességéhez nem férhet kétség. Meginogni az olvasói figyelmet ott érzem (magamon), ahol Karátson okkult vizekre evez: ahol Paracelsus, Jakob Böhme vagy Rudolf Steiner magyarázza a „láthatatlan léttörténet” misztikus összefüggéseit. Zavar a nyelvi visszaélés, az, hogy alig tudható nagy dolgokról (Isten, mindenség, ördög) magabiztosan hadakozó (valójában szárnyaszegett) szavak esnek. Ha a teozófiai-antropozófiai citátumok a markolatát képezik ama kardnak, melyet Karátson Don Quijoteként a modern nyugati civilizáció ellen forgat, akkor a Biblia-idézetek már maguk a vértezet, amelybe Karátson igehirdető hajlamai öltöznek a konfessziós harchoz. Mivel meggyőződése, hogy belső végtelen csak egy van, szerzőnk elhatározza, rendet vág az egyházak teremtette vallási megosztottságba: Jézust, a jézusi szellemet megmeríti a kínai vallási kultúra tengerében. A ji king efféle krisztianizálása természetesen Karátson Gábor egyéni tette, szeszélyesen cikázó intucióját azonban nehéz követni. Annál könnyebben maga mögé állíthatja a magyar olvasót, amikor a színek és a fény szellemi természetének elismertetéséért harcol, Goethe színtanával a háta mögött, vagy amikor a víz útjairól beszél Bős-Nagymaros fenyegető árnyékában.

Gigászi munka

Karátson Gábor a Jaruzelski-puccs napján határozta el, hogy megtanul kínaiul, és ennek a dacpillanatnak köszönhetjük a ji king világviszonylatban is egyedülálló verses fordítását. Noha a tao te king magyarra átültetése több nyelvi bravúrt követelt tőle (azt is lefordította), és a ji versei valójában inkább szertartásszövegek, semmint lírai alkotások, Karátson magyar változata koherens, könnyed, világos, csak néhány kifejezésében (jő, megjelen) mesterkélt, rímkényszeres. Lefordított továbbá több, a főszöveghez csatlakozó réges-régi verses traktátust, a hexagramok létrejöttéről-használatáról-értelméről szóló alapvetést. E hangyaszorgalommal végzett nagy-nagy munka hatalmas hozzájárulás a kínai civilizáció hazai megismertetéséhez. A ji king alapmű, olyasféle kulturális kód, mint mifelénk a Biblia. A könyv három kötetén érződik a létrehozók szeretete, gondossága: a főszöveg kétnyelvű, a kommentár egy másik, nemrég talált verses ji king-szövegvariánst is közöl (!), a latin betűs kínai idézeteket a lábjegyzet mindig hozza kínai írásjegyekkel is, a tipográfia és a szerkesztés Herner Jánost dícséri, aki még arra is rávette Karátson Gábort, hogy ezernél több illusztrációt válogasson a könyvhöz, valamint maga rajzolja meg az írásjegyek maitól eltérő, lenyűgözően érdekes, korai formáit.

Q.E.D. kiadó 2003, 1-3 kötet, 1786 oldal