Krakkói anzix

Mire ezt felolvasod, már nem leszel itt. Hatvanban leszel, ez egy jó magyar vicc, sokan elsütötték már, te sem tudsz jobbat. Mondjuk, New Yorkban is lehetnél, ahhoz sincs több közöd, mint Hatvanhoz. Mondjuk, New York éves lennél. Hogy az pontosan mennyi, nem tudod, de úgy négyszáz körül járhat. Pátriárka korba lépnél. De egyelőre itt vagy, egy pátriárka korú melléképületben, éppen most kaptál be egy Relpaxot, magának a szervezet ezzel perel paxot, egy kis békét, hogy ne fájjon, mi is?, mi is tudjuk, ahányan csak ebben a HZ-ben vagyunk, ebben a zéhában, megoldóképletek, tudjuk, hogy mi. A szervezet nem tud, csak tesz. Szól, szervez, néha önállósítja magát, mint ez a laptop, amin most írok neked, ez is benne van a korban, és nincs már egészen jó karban, lehet, hogy migrénes, vagy csak egyszerűen tikkje van, pikkel a használatra, a használóra, egy kis paxra vágyna már ő is, egy kis relatív paxra, minek nyüstölöd reggeltől estig, minek ugrálnak rajta az ujjaid, mint ott kint a varjak, ágról ágra, bükkről akácra, akácról platánra, platánról kőrisre, kőrisről juharra, minek ugrálsz, kérdi a fa, a laptop, a szervezet, pedig a laptop a topon volt, amíg itt voltál, a fa se nagyon fázott, eddig nem esett a hó, te pedig, amikor éppen nem ugráltál, nem ugráltattad az ujjaidat, és nem esett nehezedre, mert nem fájt a fejed, akkor a mobilodat nyomkodtad, a nyobilodat momkodtad, elsütötted az exponátort, ahogy itt elsütötted a poént nemegyszer, a mobilod a Leicád, te pedig Japanese tourist,egy exponátor, egy favilágjáró, koronamászó, törzshorzsoló, mindez a mobil révén, mákod van, mobilod van, annyi képed, hogy aki látja, elképed, neked meg van képed humorizálni, holott nemsokára Hatvanban leszel, ahol sose jártál, bár benned is készül mindenféle cukor, kész cukorgyár vagy, súgja a szervezet, verik az ujjaid, nyög a laptop, múlik a fej, de veled mi lesz, ha már nem leszel itt, ha már nem ugrál előtted a szajkó, szárnyasdióról szárnyasdióra, ha már nem tiktakkol előtted ez a park-óra, ha már nem szajkózod az ugrálást, mert akkor már sajna nem rád tiktakkol, az ideiglenes itt-parkolóra, mi tart ki benned, mint szárnyasdióban a növényi óra, hogy elzárni a csapot nem a világ, még vannak rügyek, még folynak a nedvek, ilyen parkszerűen él, aki élhet, a szervezet kinyitja a csapot, felébrednek az alvó ügyek, szökdelnek a rigó-ujjak, és te, aki itt mindennel jóban vagy, mire ezt előadod, már nem leszel itt.

Itt jóban vagy mindennel, mindenkivel, prímán elviseled, ha valaki csak dadog egy idegen nyelven, te is hány idegen nyelven dadogsz, végül is minden nyelv idegen valakinek, talán a legidegenebb az anyanyelv, mert az tűnik a legismerősebbnek, a legerősebbnek, a legmerőbbnek, de mindez csak egy kis relatív pax, megnyugvás, az életben, aztán jön a nyelvi szünet két ismerős, erős és merő fejfájás között, ahogy a kilégzést belégzés követi, ahogy a park összehúzza magát ősszel, az ember fel nem éri ésszel, hogy ez a lüktetés is milyen prímán kibírható, a beakadások és kiakadások, a szervezet szinte mindent kibír, nem a fej fáj, hanem a fájdalom fejel, kire mennyi jut belőle, jön, figyel, nézi, hogy a figyelmed kihagy, egy kis relatív pax, anyanyelvi borogatás, borozgatás, ugrál az ujjad, az agyad, szökdel a szajkó, akkor jön, elhajol, megfog és puff, lefejel a fájdalom, de itt még vele is jóban vagy, ő is csak dadog egy idegen nyelven, barbár, aki Bizánc kapuján dönget, egy buzogányos Botond, némi írásszünettel persze lecsillapítható, de itt ő is jóban van veled, a nomád betörő, harmadik világod, beakadásod és kiakadásod, és itt a nők se nők, mármint itt a házban, de közben nagyon is azok, csak neked nem, abban a vonatkozásban, de a nőségük nem is erre vonatkozik most, nem a ségük és ságuk a szavak tárgya, hanem hogy ezek itt nincsenek leigázva, és mintha maguktól se lennének megigézve, vagy lehet, hogy kihagy a figyelmed, és a váratlan észlelések egyszer csak megint lefejelnek, a nők a második világod, itt is, máshol is feléjük költözöl, beléjük öltözöl, ezek itt, két író, egy rajzoló, szuverének, törékenyek, idegen nyelvű lények, maguknak is, magoknak is, keresik a saját nyomaik, varjú az ágat, és valami köztes világot találnak, kinyitják a csapot, mint a tavaszi növények a föld mérsékelt övén, téged is, aki erről majd mondasz még valamit, de akkor már nem leszel itt, idepottyantott valami annak idején.

Valami köztes világot találnak, egyik a ködöt, a ködben egy hajót, egy gyermeki alakmást, egy kutyát, csupa nevetni valót és nemvalót, te is ködben vagy, amíg itt vagy, amíg a figyelmed kihagy, kihagy a világ, figyeld meg, nem kell figyelned magad, a másik egy üvegkalitkát talál, benne magányos lakóval, egy évig ki se mozdul belőle, nincsen belőve semmivel, ott él és meg se szólal, csak odaáll eléd és tükröt tart, a látogató levehetné a kabátját, a szemüvegét, az üvegszemét, de csak tátog, nahát, egy féleszű művész, egy műeszű félvész, nevetni való és nem való, a harmadikat még nem tudod, vagyis félig-meddig tudod, félig-meddig idevaló, csak nem mondták meg neki, most megy utánuk, a rokonainak, sziléziaiak vagy szaléziek, ez is csak vicc volt, németek, de van egy szomszédod, az nem nő, csak a te szemedben nő, úgy érted, ahogy érted, valójában nem érted, magáért és magának való, az ő köztes világa a séta, abban a ködben ő a hajó, a költészet a gyermeki alakmás, a hűséges kutya a depresszió, a fák az életkedv, ez közös bennetek, amúgy semmi hasonlóság köztetek, ő a szlovák Robert Walser, te a magyar akárki, vedd le az üvegszemed, hogy ki lehessen találni, hogy kitalálhasson belőled bárki, de akkor már nem leszel itt, ez volt a te köztes világod, fedélközöd, élközöd, üvegkalitkád, egy megalit kád, ahol lubickolsz, barbár idegen a nyelvben, tátog rád a szóköz, nahát, egy gyorsforraló, lassíthatna a ködben, lassíthatnál, mert felszáll, és ott találod magad, pucér és nevetni valód, ahol már nem leszel, amikor erről beszélni érkezel, amikor már nem itt leszel.

Amikor már nem itt leszel, mert ismét megérkezel, egy újabb útközbe, egy újabb figyelemkihagyásba, a park, itteni másod, hóba süpped el, mint egy távolodó téli óceánjáró, hóködbe, és lehet, hogy te leszel, aki egyszer a hó alól kiásod, a jégből kivágod, mint könyvből a képet, a parki utat, az erdőnyi árbocrudat, kőrist, platánt, bükköt, juhart, száz tonna avart, kései omázsod, nemvalót a valóból, nemválót a válóból, lehet,hogy te leszel, lehet,hogy nem, valamelyik alakmásod, valamelyik kutyád, sétád, valamelyik depressziós fejfájásod, kinyitja a csapot, ügyet ébreszt, ad egy kis relatív paxot, ismét pátriárka korba léphetsz, New Yorkba, Hatvanba, gyárthatod a cukrot, nézhetsz a nyomaid elébe, nyomkodhatod, mint varjúláb az ágat, a billentyűt a laptopon, de mégse, hagyd a holnapi szajkót, legyen elég, elromlott az egér, hogy itt vagy és itt hagyod, mint fel-felvillanó ablakot a képernyőn, ezt az estét, ezt a virradatot, szürkében fekete rácsokat, rácsodálkozó önmagad, Japanese tourist, úgy négyszáz körül jár, de ki az, aki téged körüljár?, elsütött vicc, őt, a szürke nem-tudod-kit is itt hagyod, többé nem leszed és nem vagyod, csak a betűk fekete rácsa vetül rá, mire ezt felolvasod.

 

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat