A nemtudás fája

Ez a fotó némi magyarázatra szorul. Nem a művészi oldala, mert az magáért beszél. Hanem a történelmi oldala. A történelem kb. úgy nyúlik bele az életünkbe, mint ez a sokágú képződmény a képbe: átlósan, elejétől fogva a végéig. Lassan hajlamos leszek a történelmet a „nemtudás fájának" nevezni, hiszen egy-két generáció elmúltával már el se tudjuk mondani, mi látható egy ilyen képen. Illetve mit takar az, amit látunk. Merthogy minden önmaga és egyben valami más is.

Bund1

Schützenbaum

A képen látható „Schützenbaumot" idén avatták, nem sokkal ideérkezésem előtt. Jól látható a fotón is: tíz „Bruderschaft" címere lóg rajta; mindegyik egy szentről kapta a nevét. St. Johannes, St. Quirinus (na, ő ki volt?), St. Rogerius, St. Antonius etc. A „Bruderschaftok", latinul „fraternitasok" középkori eredetű társulások, a közös imádkozásra, a közös zarándoklatra, a közös szociális támogatásokra (kölcsönzés eladósodott szegényeknek) és a közegészségügy védelmére (pestis elleni fertőtlenítés, temetés) szerveződtek.
De miért állít a helyi Schützenverein, vagyis a lövészegylet a Bruderschaftoknak Schützenbaumot, vagyis lövészfát? Melyik szentről elnevezett spirituális, karitatív társaság lövöldözött itt a történelem során? Esetleg pont a Szent Sebestyén vagy a Szent Borbála nevét viselő? Egyiket halálra nyilazták, de így sem halt meg, másikat az apja fejezte le a legendák szerint. Ha róluk vettek példát a fráterek, azaz testvérek, akkor inkább pacifistáknak kellett lenniük. Az biztos, hogy ezek a Bruderschaftok nem olyanok voltak, mint a lovagrendek, ezek nem voltak a fegyveres hitterjesztés megszállottjai. Akkor hogyan kerülnek a lövészfára?
Van egy másik ága is a történetnek.

Schützenverein

A középkor első felében nagyobb volt a mozgástere a regionalizmusnak, nagyobb a lokális szerveződéseknek is. A központi hatalom periodikus meggyengülésével előállt a lét- és vagyonbiztonság teljes hiánya, az anarchia. Útonállók garázdálkodtak, fosztogató bandák törtek a településekre. Az ilyen időszakok hívták életre (nagyjából a 10-11. századtól) a városi milíciákat. Ezek, miként kései utódaik, a polgárőrök, civil rendfenntartók, fegyveres városvédők voltak. Még katonáskodtak is, néha a földesúri önkény ellen. Tagjaikat úgy hívták: „Schütze" vagy „Schütz", ez a szó már ismerős: „lövész"-t, „lövő"-t jelentett. Akkoriban főleg íjászt. Székhelyüket „Schützenhof"-nak, magát a szervezetet „Schützengildé"-nek, lövész céhnek, később, a középkor elmúltával „Schützenverein"-nek, lövészegyletnek hívták. Ezek az egyletek (némelyik 7-800 éves) máig működnek. Csak a profiljuk változott az idők során. Amint megerősödött a központi hatalom, csökkent a civil fegyveresek iránti igény.
De a „Schützenverein"-ek nemcsak harci feladatokat láttak el, hanem a jeles napokon amolyan rendezvényszervező aktivistákként a közrend védelmezői is voltak. Nagyobb ünnepi felvonulásokat, vallásosakat és világiakat (pl. hetedhét országra szóló esküvők) „biztosítottak". És itt – a „védelmező" szerepükben, mint afféle másodállásban – a „lövész" (Schütze") és a védeni jelentésű „schützen" szó összecsúszott: így lettek a „lövők" – „védők", így lett (de csak ebben a közrendvédelmi jelentésmezőben) a „Lőegyletből" – „Védegylet", illetve ez németül egy és ugyanaz: „Schützenverein". A város- és közrendvédő szerep a középkor végére háttérbe szorult, viszont lőgyakorlatokat és céllövészettel egybekötött versenyeket később is tartottak. A napóleoni idők után a lövész-egyesületek a nemzeti-patrióta irányt képviselték, a tagság zömét többnyire leszerelt katonák alkották. Aztán (1870 után) a bismarcki „felülről irányított forradalom" elvette ezeknek a helyi fegyveres testületeknek a politikai súlyát: győzött a szakszerű, bürokratikus porosz állam. A lövészegyletek visszavonultak a helyi kulturális folytonosságba, annak fenntartói és egyben díszletei mindmáig.

Schützenbruderschaft

De ott, ahol a lövész-szervezet egyházi (katolikus) kötődése fennmaradt – ez történt Straelen esetében is – a Schützenverein és a Bruderschaft össze is olvadhatott, és lett belőle „Schützenbruderschaft" - vagyis „lövész-fraternitás". A két szervezeti forma – Bruderschaft és Schützenverein – Németország nyugati és déli (bajor) katolikus területein jó ideje támogatja és áthatja egymást, tagságuk átfedésben van. 1928-ban megalakult egy ernyőszervezetük, „Bund des Historischen Deutschen Schützenbruderschaften" néven, ettől a pillanattól kezdve teljes az összefonódás. A hitleráj idején, mikor is a „germán titanizmust" és a „führerhitet" tették államvallássá, a Bruderschaftokat és a Schützenvereineket az összes többi keresztény-hazafias szervezettel egyetemben egységes náci kalap, stílszerűbben: rohamsisak alá akarták terelni – ezt hívták „gleichschaltolás"-nak. A katolikus „Schützenbruderschaftok" politikai iránya „völkisch"-nek volt mondható, erősen antibolsevisták és antiliberálisok voltak – de nem nácik. A kezdeti „elbizonytalanodás" után különböző mértékben és módon próbáltak ellenállni a pártállami akolba való erőszakos beterelésnek. Ernyőszervezetüket végül feloszlatták, a helyi szervezetek vezetőipróbáltak lavírozni: sok helyütt anyagi retorziót alkalmaztak velük szemben, a helyi ünnepi lövészetet pedig nem engedélyezték. A totális náci állam háborús veresége után a „Schützenbruderschaftok" a nyugati Németország területén mindenütt lábra kaptak. Ernyőszervezetük is életre kelt. Jelszavuk: hit, erkölcs, haza. Egy hosszúnevű ügyvéd, származására nézve herceg, az aranygyapjas rend lovagja a „Hochmeister"-ük. Az apját követi a nagymesteri székben.
E kis történelmi bevezető alapján könnyűszerrel megállapítható, hogy a „Bund", tehát az egykori és mai ernyőszervezet megalakulásának 90. évfordulóján állították fel Straelenban a katolikus „lövészek fá"-ját. Úgy is mondhatnám, az Egyletfát.

Saslövés

Külön figyelmet érdemel a „Schützenfest" - „lövészünnep" – nevű rendezvény, e nélkül sokezer német településen el se tudják képzelni az életet. Ez az év koronája, a helyi közösség örömünnepszerű megdicsőülése. Na, ezen a napon mindenki, aki férfi, lő. A „Schützenfest" a középkori védőegyletek lőgyakorlatának versennyel egybekötött gála változata. A férfinép madarat lő (lásd még A bűvös vadász, németül: Freischütz c. nemzeti operát Carl Maria von Webertől). A madár eredetileg egy pózna tetején tanyázott, és amíg nem voltak tűzfegyverek, addig nyíllal lőtték. A madár nem él, fából faragják vagy inkább esztergálják, ki is festik szépen (olyan színes, mint egy gótikus szobor), leginkább egy kiterjesztett szárnyú sashoz hasonlít (a neve is az: „Adler"), fején koronát visel, jobb lába karmai közt jogart, bal lába karmai közt országalmát tart. Ezt a királyi madarat kell lelőni ahhoz, hogy valaki „Schützenkönig" (Lövészkirály) legyen.
Régen nyilván nem látták el állvánnyal a puskát, ma már az elvileg a puskát tartó kéz is ebbe kapaszkodhat, az állványba, így aztán nem remeg a fegyver – lőnek is, mint az isten. Azért 100-400 lövést így is leadnak többnyire, mire a madár holtan zuhan a földre, igaz, nem egészben. Középen ugyanis egy roppant méretű csavar van áttolva a sas testén, azzal erősítik hozzá a tartószerkezet tetején lévő, megdöntött (fa)táblához. De addig is, amíg ripityára lövik, külön pontokat és rangokat lehet szerezni azzal, ha valaki a koronát, a jogart vagy az országalmát lelövi. Aki a felségjelvényeket leszedi, az tényleg jó lövész. A többi már csak szerencse kérdése. Sokszor hosszú perceken át ott himbálózik a nagy csavaron a csonka torzó, mire valakinek végre sikerül lepuffantania. De ha csak egy kis forgács lóg még a tartócsavaron, akkor az lesz a „király", aki azt a maradék szálkát is ellövi.

Török a király

Namármost négy évvel ezelőtt egy német kisvárosban egy török lett a „Schützenkönig". Török, de mindenestől, felesége, két kislánya is az. Igaz, hogy Németországban született, de török. És ami fő: muszlim. Máig az. Ennek ellenére a helyi Schützenverein vagy Schützenbruderschaft jó német szokás szerint a vállára emelte és nagy ováció közepette körbehordozta a Schützenfesten. Egyszerűen imádták. És ilyenkor a Schützenkönig párját Schützenköniginnek választják. Úgyhogy török lett a királynő is. A „Schützenbruderschaft"-ok ernyőszervezete (az a bizonyos történelmi „Bund") azonban beintett, mondván, az alapszabályban az van, hogy csak keresztény lőhet és lehet tag. Tehát adja vissza a török, amit elvett, ti. az értékes királyi láncot. A török királynő szintúgy a koronát. Vagy: gyorsan térjenek át keresztény, lehetőleg katolikus hitre. Akkor megtarthatják a felségjelvényeket. A török nem tért át. Ebből rövid ideig elég nagy sajtózaj lett. Az ernyőszervezetről az is kiderült, hogy homoszexuális se lehet tag és nem is lőhet. Ez még jobban kilőtte Németországban a biztosítékot. Azóta alapszabályt változtattak és láss csodát: homoszexuális is lőhet a madárra. Éljenek az emberi jogok! Na és a párja: az lesz a királynő?, kérdezték sokan, és az élet azóta már meg is adta a választ. Igen! A szövetségi Bruderschaft főlövészének nem volt ellene kifogása. Állítólag a muszlimságot is fontolgatják, mármint hogy az se legyen, az se lehessen kizáró ok. A török addig is megtarthatja a láncot, de a járási lövészeten nem vehet részt. A királynő is tartsa meg a koronát; róla különben kiderült, hogy katolikus, még a gyerekek is meg vannak keresztelve. Na azért!

A halál művészete

Van egy másfajta testvériség, errefelé is, a „Muslimbruderschaft", „Muszlim Testvériség" (vagy Muszlim Testvérek) nevű szervezet. Alapítója, az egyiptomi Haszan al-Banna – aki a harmincas évek végén a náci Németországtól kapott jelentős támogatást és ennek köszönhetően pár száz főről félmilliósra növelhette táborát –, ebben a három pontban foglalta össze világképét: 1. Az európai reneszánsz az iszlámmal való találkozáson alapul. 2. A Nyugat a 19. század óta kulturális offenzívát indított az arab világ ellen azzal a céllal, hogy felszámolja az arabok kötődését az iszlámhoz. 3. A Nyugatot mindinkább hatalmába keríti a dekadencia, az iszlámra vezető szerep vár a világban. Akcióprogramja pedig – öt lépésben – így szól: Célunk Allah. Vezérünk a próféta. Törvényünk a Korán. Utunk a dzsihád. Legfőbb kívánságunk: meghalni Allahért. A Korán ugyanis – al-Banna szerint – azt parancsolja híveinek, hogy az életnél jobban szeressék a halált. Az iszlám a próféták pecsétje, a monoteista kinyilatkoztatások sorában a legutolsó és az egyedül érvényes. Márpedig ha Mohamedet fegyveres harcra buzdította az isteni sugalmazó (ugyanez elődei, Ábrahám és Jézus esetében nem történt meg), akkor az ő példája az egész közösségre (umma) vonatkozó parancs. Csak akkor győzhetnek a muszlimok, ha képesek gyakorolni a „halál művészetét". Az igazi iszlám azt követeli, hogy a harcos feltétel nélkül vesse alá magát a nagy közös célnak, a világ iszlamizálásának. És akkor (ha már átgázolt minél több nem muszlim vagy nem jó muszlim hulláján) odaát szép élet vár rá.
A „testvérek" jelen vannak a mai Németországban: látszólag csak a tanítónők kendőviselete érdekli őket, valamint az, hogy a muszlim lányok felmentést kapjanak az iskolában az úszásoktatás alól. De ha a nyomozó hatóság kicsit megkaparja a tevékenységüket, lám, lám, egyszer csak előkerül egy videó a „testvérek" rendezvényéről, amin iskolás gyerekek táncot ropva ünneplik-éltetik a dzsihádot.
Ez a testvériség nem olyan jól látható díszlet a német közéletben, mint a Bruderschaftok, ez inkább a kulisszák mögött kavar.

A satnya

A Nyugat vagy dekadens tényleg, amilyen Róma volt hajdanában, vagy a demokratikus jogállam nehezen boldogul ezzel az aknamunkával. Hiszen eredendően a befogadásra, a nyitottságra, az egyenlőségre épül (legalábbis elméletben). A jelek arra vallanak, hogy a németek képesek lennének megemészteni a multikultit, de azért ennek is megvannak a maga határai. Az egyik határt a saját kultúrájuk jelenti, pl. a Bruderschaftoké. Ez az a helyi folytonosság, ami a mai digitális világban mosolyogtató anakronizmus, mégis valahogy továbbadódik, kevésbé efemer, mint a tévésorozatok vagy egy új videójáték. Legalább a közösség illúzióját adja, az egy helyen lakókét, a rendezett, átlátható kisvilágét. Valószínűleg ezek a közösségek inkább képesek az ázsiai és afrikai menekültek felszívására, mint a képlékenyebb, arctalanabb nagyvárosi szerveződések. A másik határt az európai stabilitás, egyszerűbben a béke jelenti. Ha a nagypolitika „lövészei" (kiskaliberek és nagykaliberek) tovább lövik szegény maradék demokráciák „békemadarát", abban a hiszemben, hogy a győzelem az egyetlen értelmes emberi cél, akkor eljöhet az a pillanat, amikor Európa maradványa is úgy forog majd az utolsó, még létező demokratikus alkotmány körül, mint a szitává lőtt sas szárnycsonkja a Schützenfesten a rögzítőcsavar körül.
Nem szeretném ezt az amúgy már nyakig „olajos" (minden értelemben „olajszennyezett") madarat ilyen méltatlan állapotban látni. Mivel azonban ilyen a történelem, folyton ez van az étlapon, hogy ki kit győz le és nyel el, nincsenek illúzióim. A németek esélye a gazdasági erejük, és az, hogy a hitleráj után talán nehezebb őket még egyszer jégre vinni. Gyengéjük az emberi tényező, az, hogy a mai manipulációs technikák még elsöprőbbek, mint Goebbels idején. Ma is elég riogatni, csak éppen ma pár billentéssel milliókat ér el a hatalmi kéjenc, ez a pervertálódott karikaturisztikus torzója a társadalomnak, akit valamikor egy versemben úgy neveztem: a satnya. Mi pedig úgy lógunk a dezinformáció világfáján, mint a levelek: nemtudást (foto)szintetizálunk.
Áttételesen erről is szól ez a kép.

 

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat