Ének a kiirtott zsidó népről

VI. Az elsők


És ettől fogva napi tíz ment, naponta tízezer zsidó. De csakhamar
ez sem volt már elég. Tizenötezret vittek el naponta. Fel sem fogható.
És ez a fallal, szögesdróttal körülkerített város a zsidó lakosaival
együtt szemem láttára pusztult és fogyott. Végül elolvadt, mint a hó.

Zsidó Varsó! Nemrég még tele voltál, akár Jom Kippur ünnepén
a zsinagóga, vagy a Piactér az éves nagyvásár, a jarid napjain.
Volt, aki pénzt, volt, aki istent keresett. Volt lelki gazdag és szegény.
Tegnap még nyüzsgés volt itt, élet. Belül a lezárt város falain.

Most üres vagy. Sehol egy lélek. A zsidó Varsó kiürült teljesen.
Merő romhalmaz, meredő falak. Kietlenebb vagy, mint egy temető.
Utcáidon már holttestet se látni. Az összes utca néptelen.
A házak tárva-nyitva. Mégse megy be senki és többé nem is jön elő.

Az elsők, akiket meggyilkoltak: itt maradt árvák voltak, gyerekek.
Őnáluk szebbet, jobbat nem terem a föld, ez a mi gonosz mostohánk.
Mennyi vigaszt nyújthattak volna még nekünk e szerencsétlenek!
Bánatos, szótlan arcocskájuk láttán eloszlott volna sötét éjszakánk!

Negyvenkettő telén jártam egy menhelyen. Láttam az utcáról azon
frissiben behozott gyerekeket. Félrehúzódtam, volt ott egy zugoly.
Onnan figyeltem. Alig kétéves kislány ült a gondozónő ölében. Nagyon
sovány, halálsápadt. A szemét néztem. Lassan átjárt, milyen komoly.

Olyan volt, mint a saját nagymamája. Öreg. Nem kétéves – de száz.
S amit a nagymamája álmaiban sem, ő mindazt látta már a nap alatt.
Kétévesen. Szeméből kisütött a tenger kín és megpróbáltatás.
Ne sírj, mondtam magamnak. A kín elszáll, a komolyság marad.

A komolyság marad. Szétárad a világban, elmélyíti az ember életét.
A zsidó komolyság felébreszt és kijózanít. Kinyílnak tőle a vakok szemei.
Olyan a világnak, mint valami Tóra, prófécia, szentírás. Ne sírj! Elég!
Nyolcvanmillió gyilkos nem ér annyit, mint egy kisgyermek szenvedései.

Ne sírj! Láttam egy másik kislányt is a menhelyen. Ötéves lehetett.
Kiéhezett, síró kistestvérét etette. Az követelte s ellökte a falatot.
A híg lekvárba mártogatott sorban egy-egy darabka letört kenyeret,
azt csempészte öccse szájába ügyesen… Ó, hogy ezt látnom adatott,

hogy táplálja az árvát az ötéves anya! Hogy beszél hozzá! – ezt is, hallanom.
Anyámnak nem volt párja a világon – őbenne sem volt ennyi lelemény!
Már letörölte arcáról a könnyet. Már fel is vidította szóval. Mondhatom,
Solem Alehem se tudta volna jobban. Nagy adomány, hogy ezt láthattam én!

És láttam mást is ott az árvaházban, láttam a legszörnyűbb nyomort.
Bementem a következő terembe. Óriási tér, süvít a dermesztő hideg.
Pléhkályha állt a távoli sarokban. Körötte rongyos, didergő csoport.
Az izzó koksz vakító fénybe vonta a melegedő sovány testeket.

Egyik a lábacskáját nyújtogatta, másik kezét, pucér vállát a harmadik.
Volt köztük egy fiú, egy nagyon fiatal, a szeme fekete, akár az éj.
Mesét mondott nekik. Dehogy mesét! Egész testében remegett, amíg
beszélt. Jesaje, a te verseidben sem lobogott ekkora szenvedély!

A szent héberrel keverte a jiddist. Nem, nem! Szent volt minden szava.
Ó, hallgasd őt, Jesaje, figyeld a szemét, e lángoló zsidó tekintetet.
Ahogy fejét emeli, homlokát. Milyen kicsi és mégis mekkora!
Ennyire jó és igaz te sem voltál, Jesaje; nem volt ekkora hited.

És nem szóltál ily elragadtatással, mint ez a fiú ott a menhelyen.
Csak hallgatták őt tátott szájjal fivérei, nővérei, kis társai.
Nem Európa országaiban, városaiban vagy faluhelyen –
a földön sehol ilyet eddig nem lehetett még látni, hallani!

Elsőként ők pusztultak el, a gyerekek. Akik az éhezés gyötrelmeit
kiállták, a hideget, a tetveket. Apátlan-anyátlan árva volt zömük.
Megváltók lettek mind a szenvedésben. Mondjátok meg, elsőként mért nekik
kellett a végnapon – s milyen bűnért – a legnagyobb árat fizetniük?

Elsőként őket rabolta el a halál. Legyengült testük elsőként került
kordéra, kocsira. Akár a szemetet, úgy dobálták fel a nagyok. Órákon át.
Megölték őket. Nyomuk sincs már. Mindegyikük megsemmisült.
A legdrágábbak. Jaj nekem! Már nem vagyok, csak seb és pusztaság.


1943. XI. 2-4.