Tomas Venclova

Útmutató

Instrukcija

Repülővel egy óra sincs, és ott vagy. A határőr
simán átenged: ráérősen lapozgatja útleveled
(örökös háborúban az egyetlen fegyver),
aztán int; mehetsz. Persze, sok minden megváltozhat
évek, hónap, akár egy perc alatt;
de a kockázat így se nagy. Falak rozsdállanak,
a Mayerling-kor lakó-odvai. Ünnep. Kirakatokban
évtizede nem látott arcok. Zászlódísz, transzparensek.
Ilyenkor a legjobb jönni, lazít az ország; a hatalom
víkendezik, az archívumok zárva, a kiskatona
csak tessék-lássék tiszteleg; nyilván a börtönökben is
csak két-három őr marad, akikben ég
a hivatástudat. Ilyenkor az egyszeri pilóta is
végigrepülhet, anélkül hogy lelőnék, az ország fölött,
hol több urán s acél, mint gabona; leszállhat a városban,
ahová te már aligha térsz vissza. Igaz, ő bátrabb.
November, sötét körutak, valaki biztos les az árkádok alól,
mint álmaidban annyiszor. Egyébként is, az egész olyan álomszerű.
Ködben a hegy. Mindegy, nem kell megmásznod.
Mintha egy hegy volna csak itt. Különben sík, sík, sík a Denyeperig,
az Urálig, s azon is túl a Góbiig. A híd után jobbra fordulj!
Vak üveg-pompa, fényszórók hunyta, szecessziós vaskerítések,
ódon mecsetek kísérnek majd. Járókelők alig.  
Azok se vesznek észre. Eső szitál már napok óta.
Völgy tárja torkát mélyes-mély lagunaöbölként.
Kapuboltokon kőcsigák, párkányokon polip,  
vízililiom; a folyó is szürke, héjatlan puhány.
Nem ér véget – sose fog véget érni. Falusi asszony
virágot árul az utcán. Egy szál szegfű elég lesz.
Innen már nincs messze. A szobrot általában őrzik;
a vigyázók – elkobozni a virágokat. Csakhogy ma ünnep van.
Nekik is dukál egy kis pihenés. Épp harminc éve, hogy
itt a téren összegyűltek (ezren? kétezren?) – ötezren el se férnek),
egyesek szegfűvel, a zöm jobbára üres kézzel.
Ami azután történt, megírták sokan.
Hogy elolvashasd e könyveket – el kellett hagyni a hazád.
Néhol kövek emelkedtek magasba, mondják,
ott feltépték a gránitlapot, amott csorba lett egy épület sarka,
de annyi év után kísérő nélkül tán nem is értenéd.

Róla, aki most ércben áll a téren, valld be, keveset tudsz:
„Keze páncélon összetéve”, „míg leomlik Jerikó fala”,
„tovább – tovább”. A világ talán legjobb verssorai.
Szabadkőműves, tüzér. Arca naptól cserzett, sántít.
Labguva, Osztrolenka, Wola, Temesvár.
Valahogy több a vesztes csata, mint a győztes.
Áttér az iszlámra, s Aleppóban váltóláz a vég.

Sehol egy lélek. Helyezd el a szegfűt: boruljon lábaihoz
a világ, mint mikor a csillag önnön méhe vonzásának enged.
A kontinens a völgytorokba roskad, a völgy a városi kása-ködbe,
a köd a térre, a tér teljes súlyával a szoborra.
Mindennek középpontja – a szegfű. Tömör, neutron-lüktetésű.
Két órával később, ahogy arra sétálsz,
még mindig ott fekszik a talapzaton. Úgy rémlik legalábbis.
Mihaszna gesztus. Vártál rá harminc évet.
Országot cseréltél, sorsot, barátokat – de amit akartál, meglett.
Ők, akik e téren összegyűltek (nem mind tért haza),
száz évet vártak. Még többet: száznyolcat. Hiába, no:
alföldek, sztyeppék, ködök már csak ehhez szoktak: várnak.

* * *

R. K.-nak

 

Elmúlt (vagy elmúlik) ez a fekete század –
csak ezt tudom. Lehet, hogy nem is feketébb, mint
némely másik. Ami példátlan – az a lépték.
Ahogy számmá a test lett, s zérussá, humusszá
a lélek zúzatott, ez a totális módszer,
hogy tort üljön az ész. Reménynek adta ki
magát a szakadék – mondhatnám, nagy sikerrel.

Hagymáznak szolgáltak derekasan kemencék,
egy bugyorral odébb – a megkövesült csillag,
jege átláthatatlan. Elfúló vagonok
zakatoltak nyugat s észak felé, a Nincs-be.
De semmi sem örök. Útilapu, bogáncs közt
az emlékművek ma: birodalmi mementók.
Néma a megafon, porrá romlik a gránit.

Mint Orfeusz, mi nem merünk fordulni hátra,
még nem tudván, a mély Hádészból kit hozunk fel.
Mi volt velünk, mi is? Iróniánk, türelmünk;
bátorság, néhanap. Ernyedtség, jóval többször,
hogy kevesebb, amit tettél, a kelleténél
(fakuló szemrehányás – bűn? ha Isten meg is
bocsátana ezért, gyerekeid aligha).

Hát ennyi tellett. De: ajándékul fogadtuk
a keserű valót. A halálnak se zengtük
dicséretét soha. Sínek, beton fölött az
angyalokra füleltünk. Szerettünk. Könyvtárban
gyertyát gyújtottunk. A jót s a rosszat, akármily
nehéz bogozni szét, mindig nevén neveztük.
Ezt visszük a sötétbe. S talán ez is elég.


A kvintre a szeptim

   Joszif Brodszkij halálára

A kvintre a szeptim. Akkordok. A tél közepén.
Ki jegyzi le ezt a morajt, ahogy Isten eloldoz?
Nem rezdül a membrán. Te: kívül az elme körén.
A szál szakad el. Megy vissza levél feladóhoz.

A kandalló-kürtőn még repdes a látnoki láng.
Még zárja az öblöt a híd-sor, a majd lehanyatló.
A lélek azonban a nincsbe merülve: magány.
Formát kap ezáltal, akárcsak a kő vagy a kagyló.

Így ébredsz, ha jő az Ítélet. Elhágy az idő
sodrása. Szük országunkból ama tágasabba kisérjen
a félsz meg a vakság, a pulzus, az egyre szünő,
a hír, némi bölcsesség – vele, Mnémoszünével.

Halál, furakodva kavics közt, tavaszra tavasz.
Tobzódik a képi erőszak, és habzik a zsurnál;
az értelem null foka környez  – a kín befalaz.
Mi hát a müvészet? A szív hogy ehhez idomul már.

Lépsz, kétszer, a Léthe vizébe. A szék feketül,
pihennek az ujjak. De szól a világ jeleidben
(ó tenger ó fény tovatűnsz a suttogás is elül) –
fogódzónak ennyi, egy szál legalább marad itt lenn.

Diktátor

Diktatorius

Paraszt maradt a gyárban, a rács mögött, a trónon.
Azt tudta, mi az ocsú, mi a búza. S hogy az ökrök nyakát
muszáj igába törni. A földműves gondját-baját
átérzi szerszám, élőlény – az embert sem kivéve.
Ostor és szalma. Ellenség, barát: tudta jól, mi módon
kezelhető. A rosszat eltörölte – szép újat hozva létre.

A nagyvárosi finomságok közül a színházat imádta.
Mikor jövője elközelgett, és szinte mindenki gyónt,
kevesellte a teatralitást. Jáspis és márvány Babilont
emeltetett a szemétdomb helyén. Akkorát, hogy elfér
nagytermében a Notre Dame, a San Pietro kupolája
és a Westminster. Igaz, üres a százmérföldes erkély,

kirajzolódik rajta sziluettje mint felkiáltójel; hogy újra
lelkesítsen, hogy tűzbe jönne tőle fejőnők, spiclik serege
az Elíziumi Mezőkön (a Champs-Élysées-t gyártatta le;
hosszabb lett, szélesebb, csak sajna nem Párizsba’ csillog).
De mindnyájan tévedhetünk. Másfajta Elízium lett a jussa:
elszenesedett föld, roggyant kereszten vörös csillag

alatt (mindkét isten bocsánatára tartva számot).
Állami trikolór fakul a hant fölött. A sok-sok művirág
a bánatos fajanszban olyan; mintha csak szájon át
tömték volna a tátott koponyába. Ling-leng itt
papírlap, rajta felirat „Köszönjük a szabadságot”,
mert tényleg közhely volna azt mondani: sic transit.

Odébb élettelen lakótelep, megannyi sokablakos kártya.
Mint a cenzor feltépte borítékon ragasztószalag,
rideg égbolt csillámlik. Ez a főváros nem sír, nem sirat.
Szklerotikus, rozsdás csövei. Nyomora, munkanélkülisége.
Milliónyi hajléktalanja (ez lett a tiltott abortuszból mára),
kóbor kutyái. Még nincs a karácsonynak vége,

mikor mint véres héj a ponyva ráborult, de könnyet
senki, csak fekete földdel szórta be pár marék.
Azt hitte mindhalálig – szereti őt a nép.
Varjú császkál avarban, lombját a nyárfa ejti.
Az iskolás, becsukva a történelemkönyvet,
nevét is elfelejti.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat