Der Spaziergang
Erdők, ti oldalt, a dombról
zöldellők, festőiek!
Kijöttem, e nagy nyugalomból
meríteni bőségeset;
ne fájjon a tüske, sötétet
ne lásson újra az agy:
öngyötrés volt a művészet
és minden gondolat.
Ti kedves képek a völgyben:
kertek akár, vagy a fa,
vagy ott az a keskeny ösveny,
patak sejlő vonala;
hogy ragyog, hisz derűs a távlat,
a vidék fenségesen,
enyhe időben e tájat
én gyakran fölkeresem.
Az istenség eleinte
baráti kékkel vezet,
formál azután szürke,
gomolygó fellegeket,
villámmal vonz a mezőre,
majd mennydörgéssel igéz;
a szépség csak árad belőle,
ősforrásból igazi kép.