Johann Peter Hebel

A mulandóság

Die Vergänglichkeit


Beszélgetés az úton Bázel felé menet,
Steinen és Brombach között, éjszaka


                A FIÚ MONDJA:
Ahányszor erre járok, éd’sapám,
úgy megborzongat a röttelni rom.
Nem olyan, nézd csak, mint a Bázeli
Haláltáncból a Halál? Iszonyú.
S gyötörni kezd: a mi házunk vajon
nem így végzi-e majd? Hisz az, akár
a hegyre épült templom, oly szilárd.
Úgy csillog-villog minden ablaka!
Én egyszerűen nem hiszem, apa,
hogy ilyen sorsra juthat. Ugye, nem?

                AZ APA MONDJA:
Már hogyne jutna arra, kisfiam.
Úgy kezdi minden: új és fiatal,
de nincs megállás, dolgozik a kor,
már észrevétlen öregségre jut,
és vége van. Hallod, hogy zúg a víz,
és látod fönt a tenger csillagot?
Azt hinnéd, mozdulatlanok, pedig
jön váltakozva mind, és megy tovább.
Ez így van; ismersz, nekem elhihedd.
Te még butuska vagy, mint egykor én,
még kisgyerek. Én már öregszem, és
akárhová megyek, Gresgenbe, Wisbe, 
erdő-mezőre, Bázelbe, haza;
mind csak a temető felé megyek...
Ne sírj!... S mire eléred azt a kort,
amit most én, addigra nem leszek;
birkák legelnek, kecskék, síromon,
bizony. S a ház is öregszik: eső
csupálja éjszaka, repesztgeti
a Nap heve; lepusztul, feketül,
a gerendákat széteszi a szú,
a pad beázik, besüvít a szél
a réseken; majd te is lehunyod 
a szemedet, jönnek az unokák, 
és elkorhad a fundamentom is;
akkor már semmi sem segít, s mire
huszig számolnak, minden összedől.
Idővel eltűnik a falu is: a templomunk,
az úrház és a fónagyház helyét
fel fogják szántani...

                A FIÚ MONDJA:
                Miket beszélsz!

                AZ APA MONDJA:
Ez így lesz; ismersz, nekem elhihedd.
Bázel szép város, ékes, igaz-e?
Van annyi ház ott; templom annyi, hogy
sok faluban nincs ház se, annyi sok.
Mi nép van ott, mi gazdagság, ugye?
És hány derék úr lakja! S közülük
hány nyugszik már a Münsterplatz mögött,
kit ismertem, a kerengőbe’ rég.
Így megy ez, gyermekem: ha üt az óra,
leomlik Bázel is; a földből kimered
itt-ott egy csonka boltív, egy torony,
egy tört oromzat; bodza növi be,
fenyő és bükk, sürű haraszt, moha,
a romok között fészket rak a gém...
Milyen kár érte! - S lesz oly babonás,
mint most, a nép; járnak kísértetek.
Már látom is, már mintha kezdenék:
a Fejér Asszony, a Böjti Banya,
meg még, tudomisén... Mit bökdösöl?

                A FIÚ MONDJA:
Halkabban éd’sapám! Míg a hidat
s az erdőt el nem hagytuk. A hegyen,
ott vadászik, tudod, a Rémvadász!
S a bozótban, itt oszlott a tetem,
az, aki tojást árult, itt feküdt
a lány. Hallod? A Lombár prüszköl is!

                AZ APA MONDJA:
Megfázott. Ne beszélj bolondokat.
Hojsz, Finta, Lombár!... S hagyd a holtakat;
nem bántanak!... Mit is mondtam? Igen.
Hogy egyszer Bázel, az is romba dől.
S majd nagy soká egy vándor arra megy,
s egy fél, egy óra járásnyira onnan
- jól rálát, éppen semmi pára nincs -
az útitársának azt mondja: “Nézd,
ott állott Bázel! És az a torony
a Peterskirche volt; kár érte, kár!”

                A FIÚ MONDJA:
Ez nem lehet! Csak tréfálsz, éd’sapa!

                AZ APA MONDJA:
Dehogy. Ez így lesz; ismersz, elhihedd.
S idővel az egész világ elég.
Jön éjfélkor egy őr, egy idegen,
nem tudni, ki, s szikrázó szemmel így
kiált: “Ébredjetek! Eljött a nap!”
Vereslik már, morajlik, zeng az ég;
oly veszettül dörög, mint amikor
hatszázkilencvenben a franciák
ágyuztak. Reng belé a föld, inog 
a templom tornya; zúg, imára hív
egyszerre mindenütt minden harang,
és mind aki csak él, imádkozik.
Mert eljött az a nap. De úgy - egek
ura! -, hogy Nap se kél, villám lobog
csak, fénylik a világ. És azután?
Azt nincs időm most mind elmondani.
Végül kigyúl, olthatlan lánggal ég
a szárazföld, s magától hamvad el.
Mit gondolsz, milyen lesz ezek után?

                A FIÚ MONDJA:
Ne mondd tovább! Na de ha minden ég,
akkor az emberek... velük mi lesz?

                AZ APA MONDJA:
Ők már nem lesznek akkor itt - de hogy
hol is? - Légy jó, és bárhová vetődsz,
csak tiszta lelkiismerettel élj! 
Látod, hogy pompáznak a csillagok?
Mindegyik: mint egy távoli falu.
S amott? Egy szép város volt valaha,
innen nem látszik; de ha jó leszel,
oda kerülsz, s ha Isten engedi,
ott újra megleled apát, halott
hugocskád, éd’sanyád. S a Tejuton,
ha mégy az elrejtett városba föl,
oldalt lenézve - mit látsz? Ott van a
röttelni rom! A Belchen, a Blauen is,
mint két üszkös torony, még állanak;
köztük kiégett táj, szénné kövült
talaj. A Wiese medre színüres;
ahová néz az ember, síri csend
és elfeketült pusztaság. S ezt látva te
az útitársadnak azt mondod: “Nézd,
az ott a Föld volt, s az a hegy,
úgy hívták: Belchen! Ott meg egy folyó,
a Wiese folyt... Éltem már ott is én;
mennyit fogtam igába ökröket,
hordtam a rönköt Bázelbe kocsin, 
kaszáltam rétet, törtem az ugart,
csináltam foklyafát, komáztam, míg 
elért békén a vég; e földre már
cseppet se vágyom.” - Lombár, Finta, hojsz!