Muhammad Samsz ad-Dín Háfiz

Hová tűntél, te vad gazella, hol vagy?

Alá ej áhú-jí vakhsí kodzsa-jí

Hová tűntél, te vad gazella, hol vagy?
   Tudom, mért futsz, tudom, mitől vagy oly vad.
Ma társ nélkül, magányban, mind a ketten
   csapdák között tévelygünk elveszetten.
Beszéljünk hát, derítsük ki, mi bántja
   a másikat, s mi volna szíve vágya.
Te azt hiszed, legelőt lelsz, de tévedsz,
   a pusztában nyugalmat nem remélhetsz.
A társtalanhoz ki szegődik társul?
   Ki támogatja azt, aki elárvul?
Talán szent Khízr, az áldott, megsokallja,
   s e mélyútnak nem tart tovább legalja.
Ha jó barát vet jó viszonynak véget,
   az éget ám, oh muszlimok, az éget!
A tőr döfése úgy sújt, mint az átok:
   nem ismer meg, mint aki sose látott!
Hogy elpártolt, kedélyem csak betegszik:
   testvér testvérrel így mikor cselekszik?!
Talán szent Khízr, az áldott tesz csodákat:
   a két magányos egymásra találhat.
Talán újból a sors hozzám kegyes lesz,
   az ómen is, ha kérdem, újra kedvez.
Az útfélen tanyázó szúfi mester
   a vándorhoz szives szót szólt is egyszer:
„Iszákodból – van csapda benne? – vedd ki!
   Ha van magod, a hálót itt helyezd ki!”
„Magom van – szólt a vándor –, nem vitázom,
   csak épp Szímorghra kell, tudd meg, vadásznom.”
„No és nyomára, vándor, merre lelnél?
   A Szímorgh fészke – így a szúfi – rejtély.” –
De mért koldulsz? A kérésnek mi haszna?
   A pénztáros ma fösvény, úgysem adna.
Maradj inkább a büszkeség jegyében
   egy cipruság a karaván szemében.
Csak ülj csermely, csak ülj forrás vizénél:
   ha könny csordul, ha belső párbeszéd kél,
szeretteidre gondolj vissza sírva,
   felhő módján esővel gyámolítsa
a könny a földből feltörő jajongást;
   magadból nyiss a fájdalomra forrást!
A rózsákhoz, a borhoz hű maradjál,
   a részegeskedéssel fel ne hagyjál!
Mi értékes a másikban, jegyezd meg:
   légy művésze az emberismeretnek!
Ez összeköt: ki megfogadja, bízhat;
   de orvul szól, ki szétválásra biztat.
A néma hal, csak az tudná, mi okból –
   mit húzhatsz ki belőle? s mit a tollból?
Az érzelmet az ésszel vegyitettem,
   a keletkezett magot elvetettem;
a holt szavakba életet lehelve
   ez lelkesít, ez a vers örömelve.
Szippants belőle, frissesége rávall,
   jöjj, töltekezz a remény illatával!
Egy húrié ez illat, senki másé,
   nem a szilaj, menekvő gazelláé.