Egy énekes, akinek nincs hangja, egy táncos, aki csetlik-botlik. Apám nem volt éppen a szavak embere, mégis ő tartott szóval mindenkit. Hogy ez baj lett volna? A legkevésbé sem. Mint a nagy mesélők általában, ő is ülve mesélt, saját foteljében, mely a nappaliban állt. A nappali egyszersmind háló- és tévészoba is volt, és a fotel is többfunkciós: olvasó-, étkező, tévé- és alvófotelként egyaránt szolgált. Mese közben a fotel folyton dülöngélt. Nagy terjedelme ellenére pihekönnyű fotel volt, az alján apró görgőkkel, így aztán minden oldalra dőlés, oldalra nyúlás kibillentette egyensúlyából – a benne ülővel együtt. Mintha csónakban ült, evett és aludt volna apám, ekként hánykolódva élete mesés folyóján. Mindig ugyanott ült, háttal az ablaknak, szemközt a faliórával, és ugyanazt mesélte. Baj? Ugyan! A nagyok mind ezt csinálják.

Háttal az ablaknak, tálcával a térdén, sokszor tele szájjal mesélt, mert rendszerint evési alkalmak terelték egybe a családot. Egyik kezében kenyér, másikban paradicsom, száján szavak, szemében elveszettség, homlokán erőlködés. A kenyér többször nagy ívben jobbról balra lendül, majd a paradicsom is többször balról jobbra. A történet, amelybe apám belefogott, egyelőre kormányozhatatlan, és később is csupán átmeneti nyugvópontokra talál, azok is zátonyok inkább. A falióra könyörtelenül jár, a szavak visszaevickélnek az eredeti történet kiindulópontjához, kenyér, paradicsom, sajt, főtt tojás tölti ki a beszélő szájat, a mese újból elindul, a görcsös igyekezet valamelyest lazul, az elveszettség botorkálásba vált. Apám emlékezete úgy bolyong a megtörténtben, ahogy a dokumentarista kamerája a szegények világában. Idegenként, mindenfajta nézőpontváltás nélkül, tétován kóvályogva. Már rég nem tartja fenn velünk, hallgatóival, a szemkontaktust. Már rég nem tudjuk, kinek is szól, ami szól, hiszen nincs olyan történetcsíra, -forgács vagy -foszlány, amit ne hallottunk volna tőle már ezerszer. Lehet, hogy ez a fonák feladvány tartja életben, hogy az élete megoszthatatlan? De hát megosztja – a maga módján. Már a túrótorta van soron, a nagymutató időközben körbejárt. Apám egyik nehezen összeálló gyerekkori története – amely szülőfalujából a kisvárosba érkezését és ottani majdnem elveszését rögzítené, ha rögzítené – időközben minden kinyomozható ok nélkül az ötvenhetes csehországi nyári táborba kanyarodik, majd a nyolcvanas évek Uruguayába veszi az irányt. Egy műszaki vezető, szolgálati úton. A túrótorta a bal kezében leng, mintha el akarná hajítani, a fotel billeg, a tekintet a semmiben pásztáz. Most viszik, most viszik: a szállodából a montevideói textilgyárba. De ki? Egy fontos szál, ami ismét nem vezet sehová. Annyi baj legyen. A nagy mesélő homloka már úgyis mástól feszül. Most azt nem tudja eldönteni, hogy az a magyar mérnök, akinek a nevére történetesen emlékszik, még a háború előtt vagy azután emigrált Dél-Amerikába. Fontos ez nekünk? Talán. Valószínűleg politikai természetű ok van a háttérben, ezért is nem jut eszébe. Vagy már akkor se tudta. De ez se baj. Fő, hogy nála a szó. Igaz, hogy nem kerekedik ki belőle semmi, de nem is arra való az idő, a közös idő, hogy kikerekedjék belőle bármi. Megint egy oldalazó mozdulat, a fotel borul, újabb kitérő: apám azt kezdi firtatni, mi lett a sorsa annak a bőrruhának, amit akkor vett Montevideóban? Egy pillanatra hozzám fordul. Kivételes lehetőség: reagálhatok – az egykor megajándékozott női családtag nevében, aki már rég nem él. Kétszer, ha felvette, mondom. Apám szeme kikerekedik, majd összehúzódik. Azt a kézműipari remeket?! Kidobott pénz, olvasom le a homlokáról, ezeknek minden csak kidobott pénz!

Apám nem az övéi figyelméért küzd (neki mint családfőnek alanyi jogon jár a figyelem), ő a szavakért küzd a szavakkal. Az a magyar nyelv tudniillik, amivel az iskola annak idején megkínálta, apám szemében gyökeresen különbözni látszott attól, amit hazulról hozott. Amikor tizenkét évesen elkerült a kisvárosi polgáriba, az ottani fiúk kiröhögték a tájszólását. A magával hozott paraszti nyelvből apám, részben ennek következtében, semmit sem őrzött meg. A falusi kasztrendszerben tanítóvá, pappá válni megváltást jelentett a legalsó sorból. Apámnak, ahhoz hogy felvegyék a polgáriba, különbözeti vizsgát kellett tennie minden fő tárgyból. A kántortanító vállalta, hogy korrepetálja: apám fél éven át magolta a különféle tankönyveket. Eltanulta a felsőbb iskola nyelvét, hogy „ember” lehessen, és elfelejtette az „emberek” nyelvét, hogy iskolázhassa magát. Olyan nagy lehetett a tét, hogy felemelkedik-e vagy visszasüllyed a kibocsátó közösségbe, hogy tehát jó befektetésnek bizonyul-e taníttatása, vagy a család szégyent vall a falu szemében, hogy a kudarcnak még az árnyéka is rettegéssel töltötte el. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne teljesítsen jól. Már bent volt álmai tanintézményében, már feljött a kisvárosi szintre, már ő korrepetált másokat, nem fenyegette a lemorzsolódás veszélye. Ám a különbözeti vizsga – hiába emlegette élete egyik nagy hőstetteként – akkora megrázkódtatás lehetett neki, amit képtelen volt kiheverni. Nyaranként tehénőrzés közben előre bemagolta a következő évi tananyagot. Mindig előre szaladt, nehogy készületlenül érje a beláthatatlan jövő. Szilárdan hitt benne, hogy a „tudás” nyelve értékesebb a „köznapi” nyelvnél, és korának hű fiaként szent meggyőződése volt, hogy a tudomány megváltoztatja az embert. Apám, mondhatni, átugrotta a saját árnyékát. Az ugrás talán túl jól sikerült. Mert ahol földet ért, ott már nem volt talaj. Már fiatalkori levelei is olyanok, mintha egy idegen nyelvű tankönyv ismerkedési közhelyeiből válogatott volna. Obligát szerelmes versei pedig – bár ezzel akkor se volt, azóta sincs egyedül – a korabeli magazinok és emlékkönyvek giccsvilágát ismétlik; pánikszerű nyelvi menekülést mindentől, ami személyes. A kismutató egy lépést nem tett előre, noha a nagymutató folyamatosan forgott. Apám minduntalan odaállt a tekintetes vizsgabizottság elé, és rendszeresen letette, amit le kellett tenni. Nekigyürkőzött németnek, orosznak, angolnak – mindegyikbe beletört a nyelve. De ez se volt baj. Baj csak az volt, hogy a látszólag engedelmes és sokat tűrő anyanyelv lassanként szembefordult vele. Mert ahogy egyszer csak a falióra nagymutatója elkezdett iszonyatos sebességgel száguldani, apám egyre többször érezte szükségét annak, hogy újramesélje múltját. Angolul, németül, oroszul azonban egyetlen emlék sem sietett segítségére, a tankönyvi példamondatokon kívül. Így aztán élete delétől kezdve, midőn a pályaív leszálló ágba kerül, akármire tekintett vissza szerető családja körében, az anyanyelv kényelmes medre helyett apám a harcmezőn találta magát. Nem velünk gyűlt meg a baja, miránk a hallgatás volt kiosztva. Neki viszont hovatovább minden egyes szóért küzdenie kellett. Végül is a magyar nyelv lett számára az a sokfejű sárkány, amivel lépten-nyomon viaskodni kényszerült, ami tüzet okádott rá, valahányszor közel merészkedett hozzá imbolygó csónak-foteljában.

Apám homloka, szeme, keze, lába tényleges történetek helyett, amiket már soha nem fogok kideríteni, elsősorban erről mesélt ékesszólóan. Hogy nem a sárkány nyelvét vágta ki, hanem a sajátját. És azt vitte el a királynak.