Strasbourg szélén, a telep mellett,
ahol arabok, feketék örülhetnek
– meg néhány fehér prof az egyetemről –
a szociális bérű komfortos panelnek,
a kitermelt talajból kisebbfajta
halmot emeltek az építők. Majd a
földhányást annak rendje-módja
szerint locsolgatta az arra-
felé igencsak sűrű égi nedű.
Mire mi odavetődtünk, addigra fű
lepte már, selymes és dús. A csepp domb
tetején kuksolt a talányos életű
férfi. Esténként, ha borral, üdítővel
kezünkben az erkély korlátjának dőlve
kibámészkodtunk, mindenütt lapály volt,
csak ez az egy kiemelkedő hely.
Ez, pont alattunk. Ő összefonva karját,
törökülésben ült. Kitérdelt ócska nadrág,
kopott zakó gyűrődött vézna teste
köré. Egy darab mozdulatlanság,
egy szürke rongycsomó. Fogalmam sincs, miről
véltem felismerni benne az éber őrt,
de már a tévedés ilyen: nem nyugszik,
mint a csillagok, míg fel nem tündökölt.
Azt hittem, szolgálatot lát el. Olyan önfeledt a
telep; különösen a rajcsúrozó gyerekhad,
de mások is. Ő tartja szemmel helyettük
a szomszéd bolygóváros felől (bevásárlómekka
távoli, ködös sziluettje remegett
a láthatáron, meg-megcsillanó huzalrengeteg
keresztben, vázoszlopok) elébe futó zöld
imaszőnyeget; a krumpli- és káposztaföldeket.
Nem látszott látni, nézni; pláne másokért nem.
És olybá sem tűnt, mintha öncélú emlékezésben
keresne támaszt, mondjuk abban, amikor még
fezzel a fején, szűkös francia szókincsével
próbált ciceroneként boldogulni a bazárba
látogató turisttákkból, vagy mikor a Kába-
követ eláőször körbejárta és úgy érezte,
megnyílt a föld alatta… Persze, ki lát az ember agyába?
Valami életjelre vártam. Egy sóhajt, amivel hírt ad
magáról. Hogy idepislant. Hát lehet valaki órákig vak
és süket? Vagy igazít egyet a tartásán,
tudomisén, egy térdfelhúzás, hátha a lába zsibbad…
Vagy legalább felrezzenhetett volna,
mikor az az éles nyelvű perszóna
sikoltozni kezdett. A férj, úgy látszik,
elégtételt vett rajta. Neki? A füle botja
nem mozdult. Sem ilyen, sem amolyan házi muriktól.
Pedig, hallottuk, a redőny lecsapódik… S hol,
ugyan hol járt a figyelme, mikor a kis Fatimára
leugatott apja a nyolcadikról?
Akár a padlásra hajigált gabonás zsák,
úgy buffogtak, csak épp a földön most, a mázsás
szitokszavak. Esküszöm, rengett az ablakunk is.
Nem észlelte. A teherautó farolását
sem, holott pár méterre tőle szabadult meg
terhétől; kidobott tévé, rádió, csupa high tech
lom zúdult fültépő robajjal az akácok
tövébe. Nem volt egy érzékszerve, ami tanú lett
volna bármire. Lepergett róla a főzőfülkék
vacsora-össztüze; habár a tárkonyos-csirkés,
kuszkuszos roham aligha az ő bekerítésére indult.
A gyerekek, az túlzás, hogy nagy ívben kerülték,
de egy komisz szó nem szállt felé, se egy labda
nem vette célba. Vigyáztak vele… Rá? Egy svájcisapka;
töppedten hevert mellette és padlizsánszínével
lassan egy lett az éjjel, mely jött és kilopta
a világból a világosságot, mint dióból a mókus
a bélt. Villódzó csatorna-fények; családi modus
vivendi, meg némi hang szüremlett a sokosztatú, népes
héjazat alól. Kint az az egy derengő ellenfókusz,
aki a dombon – rekedt? lakott? Ott ült, olyan fölöslegesen;
nincs annyi dollár, márka, frank, nincs annyi jen,
hogy visszaadná, ha akart még
az élettől valamit. Van ilyen.