Rend vala akkor még. Öregisten Uránosz elindult
volna szokása szerint a rozzant négyüteművel
kisunokájáért, Zeuszért. De az akkumulátor
– nem példátlan eset – lemerült, így a zöldövezetből
villamoson utazott be fiáékhoz, Kronoszékhoz.
Túl volt már hatalma delén az egykori égbolt,
mégis a tisztes nyugdíj, egy munkás uralomban
telt élet hozadéka, és a teremtve kiharcolt
önbecsülés, amivel csak a műve iránti csodálat,
az vetekedhet, fenntartották a lelki egyensúlyt;
őt az általa érzékelt kozmosz közepén. Ám
kit ne viselne meg: deres őszi reggelen ülni
röpködő minuszokban, szilvóriumszagú népek
közt kuporogva holmi kifordult bélű ülésen,
átszállás után se hallva, csak idegen szót!
Bosszusan ettől-mástól – mintha a külső korúti
tébécés fák melléről nem az évi levéldísz
vedlett volna le, nem. neki úgy tűnt, úr-maga rozsdás
méltósága vitorlázik a savas levegőn át;
néma válasz, a föl sem tett kérdésre adódó –
megsürgette keményen a puffogató Kronidészt: ha
nem pakol össze azonnal, nem szuszakolja be játék-
fegyvereit, ha a lézerpisztoly, a békekerítő,
a karabély, a serifföv Vernével, Winettouval
együtt nem lesz, míg háromig számol, a benetton-zöld
sporttáskában, legfőként pedig egy halom angol
könyv tanulnivalónak, ő nem viszi Ámerikába.
„Hatni szigorral kell. Alapelv” – szögezte le aztán
már a szülőknek, mintegy mellesleg s okítólag.
Sláfrokban Rhea hallgatta, Kronosz pizsamásan.
Várták, hogy beköszöntsön a dolgos mennyei hétvég. –
„Mert hova jutnánk, a drága időt ha csak úgy agyonütnénk?
Nincs igazam, Kronoszom? A teremtés céltudatosság.
Ingadozásban a káosz fészkel. A késedelem bűn.
Hozzánk a vajszivüség, mint pantalló a tehénhez…” –
Lám, ilyen ősatya volt ez a nappal-is-éjszaka. Eltök-
éltségén eladdig semmi sem ejthete csorbát.
Vitte most is a gyermeket: volt olyan rohanás, hogy!
Még a szedett füvet, azt odaadta a tarka farúnak
(ez egy tengeri disznó, istenek állata, csöndes,
csak a nejlonzörgéstől jön rá visítógörcs),
majd le a lépcsőn – lift szünetelt – ügető Mikulásként,
puskacsövek meredeztek, igaz, hogy a hóna alól ki,
annyi lett végül a cucc, na de így is rend vala még. Rend.
Persze, mi az, hogy „rend”? Tisztázni illene. Szóval:
Székekből Rocky Mountains? Parkettba pörgetett bicska?
Perzsák habtaraja? Üvegajtónak lövedékek?
Megtiport ágyhuzaton tagolatlan harci üvöltés?
Ó, ez a legkevesebb. Ettől el is alhat Uránosz,
akkora rend van. És ha a szombati hús odakozmál,
orra se miccen. Mindenek lelke volna a rend: ő. –
Csakhogy mit hallott neje, Gaia ezúttal: oroszlánt?
Annak túl panaszos volt, túl fájdalmas a bőgés.
Bentről jött, az ilyenkor szentélyből csatatérré
váló nappaliból, de a színes orákulum épp nem
szólt, a gyerek meg a csillárt lőtte: ufóra vadászott.
„Én menjek hivatalba?” – Mi ez? Lecsapta a kukta
sistergő szelepét. – „Én tiltassam le magam vagy
álljak oda, igazolni, ezeknek, ennyi idősen,
hogy ki vagyok? – Gaia nem tudta, nem hallucinál-e. –
„És amit elkövetnekezek majd itt a nevemben!
Megfújják a kocsit, kirámolják a lakást is!...” –
Mit tehetett? Gázt el. Berohant. Hát ott matatott egy
gyűrött Skála-szatyorban – égő fáklya, olajkút
két szeme, tar feje búbja préri fölött lebukó nap,
szitkai záporozó meteorok – az ő ura. – „Vége.
Bármi megeshet. Nincs szerem ellene” – nyögte
Gaia fülének furcsa, már-már emberi hangon.
Csak nem a western díszlet vette eszét; ez a romtáj?
„Ráni, roskatagom, szedd össze magad, ne ijesztgess!
Föl van téve a bableves. Az lesz. És túrós palacsinta!
Jó, tudom, örjítő a gyerek…” – „Mind engem utánoz! –
dörrent közbe a volt ég, percre se tűrve becézést. –
Jönnek a másod-, a harmad-Uránoszok…” – Alteregó-sokk?,
tűnődött Gaia. Úgyse szülök többet neki…
Rosszabb.
Az történt ugyanis, hogy – „fix, hogy az úton esett ki! –
eltűnt a vezetői neszesszer: benne személyi,
forgalmi, jogosítvány, biztosítási papírok,
plusz a lakáskulcs, a kocsikulcsok. – Hogy bagatell ügy?
Sőt: pitiáner? Kérem, a mennyben nincsen ilyesmi.
Isten osztatlan figyelem. Ha kihagy, belebukhat.
Majd’ olyan ő, mint mi. Igen. Egzisztencia-függő.
Névleg élnie, közlekednie: kell. A sajátján.
Biztonsága pedig, ideértve most a lakást is,
védelemre szorul. Ha a felsoroltak: övéi.
ezt viszont tanúk vagy okmányok igazolják.
Tőlük lesz hitele. Így válhat elfogadottá.
Hát nem elég a puszta megjelenése? Bizony nem.
Hívei nélkül olyan egyedül van, akárcsak az ujjam.
Törvényen kívüliként, vagyis kozmoszonkívüliségben,
törvényellenesen, ha ugyan nem önmaga ellen
(képtelenebbnél képtelenebb feltételezések),
nem cselekedhet ő sem. Visszateremteni sem tud
és kivonulnia sincs hova. Szüntelen állhat elébünk.
Itt is van. Mielőtt faggat-, mielőtt feszegetnénk.
És a csodái? Mint az alábbi példa mutatja:
esnek. Szent feledékenységből, kész akaratlan.
Épp amikor nem lát, nem hall a veszély tudatától.
Így lesz meg, ami el sem. Isten passzusa. – Másnap
este derült ki a srófos eszű telefonja nyomán: a
mondott tárgy – amiből a világon több millió van,
hála az ég kényelmét szolgáló nagyiparnak –
ott hever érintetlen náluk, azaz Kronoszéknál.
Egyszerű barna, csuklón lóbálós neszesszer. Szkáj.
Mindeközben azonban a vadnyugaton eseménydús
lelki életet élt, mondhatni, játszva teremtett
Rhea-fia: a bokhara-perzsa alól sunyi száz kar
nyújtakozott ki, kőfoga közt a vázaevő szörny
morzsolta a cseh kristályt, bécsi szekrénnyel a hátán,
át a falon mászkált egy homlokszemű óriás,
könyvdenevérek surrogtak, a kétszobahallban
körbe kilencszer kígyóként sziszegett a szegélyléc.
Törtek-zúztak, mintha parancsra. – „Nagymama, látod?” –
„Mit, kicsikém?” – „Amit én. Hogy mint az ágybaszarás, megy.” –
Ejnye, ne éretlenkedj nagypapa rémeivel. Hagyd
abba, Zeuszka!” – „Figyuzd, most én vagyok Buffalo Bill!
Megbufalom, megbillem az összest!” – Gaia mosolyból-
fogvacogásból; cirmos Röltex Rózsi fonálból
– egy sima: „képzelted”, egy fordított: „bevalósul” –
készült sapkát pászított unokája fejére.
Szellőset, be ne fülledje, a rend ki-be járjon.
Télire elkél. „Tente, teremtő. Lesz, ami léssz.” – A
házi gigászok, mint elakasztott kép, darakása,
ott ugráltak, krétafehér és szürke szemecskék,
bizsgett bennük a színt, a test ölteni vágyás.
Mint bennünk az igazság. Vaklármában a vakfolt
könnyen ingerületre fakadhat. Amúgy a titánharc
kezdete volt ez. Ősköd előtte, ősköd utána. Ananké.