Azt mondod, van gonosz. Hogy megismerted.
És hogy az élet értelme a kapcsolatművészet.
Igen, de mely szabályok mozgatják az egészet
és hogyan gondolkodjunk az emberköziségről?
Hasonlatszerűen? Racionálisan? Akár egy kertet,
úgy képzeljük el? Elvadult, ápolt, növő egyének
koegzisztenciáját? Ha fák vagyunk, kik nyesegetnek?
Vagy féktelenül terjedünk? Talajfogásunk a másik
rovására megy? Öröm, hogy így-úgy átereznek
idegen gyökerek? Kicsit föld is vagyunk mindannyian?
Mit nevel, mit pusztít, ha van, a kultúra mint légkör?
Vagy értelmesebb bolyt, csordát venni, ilyen állatian
működő-megnyilvánuló összetartozásfélét? És akkor?
Mi dominál: a kifele élő, elnagyoltan megírt közszerep?
És az: ágyéktól diktált vajon, vagy szívtől vagy kobaktól?
Vagy ez a három végeredményben úgyis egyre megy?
Na és amikor esélyt latol, érzéseivel maszatol, majd a
szomszédba hatol, nem a hierarchia-e a bevált terep,
nem a függőség-e a cél, egy újabb rendelődésfajta,
egy nagyobb egység állandóságkényszere? Mi volna
az egyénnel enélkül? Másrészt: ha nem lesne rá a nemlét
réme – a kóros kapaszkodhatnék is egyszersmind oldódna?
Ne legyünk tökéletesek? Elég, ha eufón módon
artikuláljuk a viszonozhatót? Vegyük kezünkbe,
ami valamennyiünket kézben tartani látszik, a sorsot?
Ha bármi elmúlni készül, arra érett fővel lemondón
legyintsünk? Marad a carpe diem, a többi meg a bomlott
hús szagával ajándékoz meg? És ha történetesen zeng is,
ugyan ki lehet karmestere egy ilyen zeneműnek?
A véletlen? És nincs-e tempója továbbá, ahány, annyi,
az alkalomnak? Hány metronóm ütéséből adódik össze
ez? Van-e közös idő? A gonosz, amely mindenből kisemmiz,
hol kap helyet ebben? Mint örök nyerőt, ki lehet iktatni?
Mi igaz a földről-égről, testből elvont, ránk vetített
mindenféle kontinuus meg diszkontinuus izékből?
Létezik-e valódi, folyamatlagos összefüggés ember és
ember között, ami nem puszta metafora? Joggal hirdet-
e holmi kötelékeket és kozmoszokat az együvé terelés
fogalmi igénye? Tudatból vagyunk? Anyagtalan képből?
Vagy úgy járunk át egymáson, mint kísértet a falon?
Magunktól fájunk, élvezünk a másikban, és a „te” nem egyéb
merő bálványimádásnál? Nem egy civilizatórikus
hazugság süvít át a gyászban, kéjben megrendült jajon
mindannyiszor? Nem az „én” rója csupán céltalan önkörét?