Beszélgetés Halasi Zoltánnal
A költő, műfordító Halasi Zoltán versszerű prózája (Út az üres éghez, 2014) és „regényes” verseskönyve (Bella Italia, 2016) vadonatúj poétikával, a kultúra, a mentalitás fénytörésében ábrázolja az embert. Emellett Halasi az elmúlt években a Nobel-díjas Elfriede Jelinek hét drámáját fordította le. A téli utazás (2017) és a Düh (2019) már könyvformában is hozzáférhető. Az osztrák írónő A királyi úton című, Trumpról szóló szatíráját októberben mutatják be a Katona József Színházban, Máté Gábor rendezésében. E három Jelinek-darabról és Halasi saját, A nép nevében című nagyszabású drámájáról beszélgettünk, amely 2018-ban jelent meg a színház.net-en. Ebben az izgalmasan formabontó, tragikomikus „hazafias revüben” a népbíróságok jelképes tárgyalótermében különféle történelmi tudatok feszülnek egymásnak.
– „Először is: miért ír Jelinek? Ha nem írna, nem lenne vele semmi gond. Nem olvasnák, nem tüntetnék ki, nem fordítanák le amúgy normális nyelvekre. Például magyarra. Mondják, Jelineket fordítani olyan, mint lumbágósan zoknit húzni, vagy migrénesen metál zenét hallgatni.” Egy általad írt pamfletből idézem: mi indított erre?
– Színházcsináló élményeim. Volt egy előadás, ami úgy sikerült, ahogy. Akkor tanultam meg, hogy Jelineket érdemes külön „megfaragni” és „tálcán vinni” a színháziaknak. Egyébként kitűnő képességű, felkészült és még szemléletileg is nyitott emberek, színészek, dramaturgok, rendezők is falként álltak ellen a még „faragatlan” Jelineknek.
– Azt nyilatkoztad Bán Zoltán Andrásnak, hogy a Téli utazás volt az első olyan Jelinek-darab, amelyet szerelemből fordítottál.
– 2011-ben jelent meg, gyönyörűnek találtam. Erre tényleg igaz, amit az előbb idéztél, hogy „lumbágó és migrén találkozása az íróasztalon”. A Téli utazás mindennél nehezebb feladat volt.
– Mi okozta a nehézségeket?
– A Jelinek-szöveg polifon: összhangzatok szimfonikus szövedéke. Nem egyetlen dráma van benne, hanem több háttértörténetből van összeszőve a szöveg, és minden egyes motívumot a szerző meg is csavar menet közben. Jelinek eredetileg muzsikusnak készült. Íróként is zenét komponál, de a késztermékben szinte eltűnik a nyersanyag. Nekem kell kitalálni, hol milyen vendégszövegeket találkoztat kollázsszerűen, de nem csak úgy: átformálja őket, az ellenkezőjére fordítja értelmüket.
– A királyi úton című, Trumpról szóló darab esetében például az Oidipusz-történetet alakítja át, nála minden szereplő vak. Megmutattad az általad húzott magyar szövegkönyvet. Van egy hömpölygő szövegfolyam, az egyes szereplők nem különülnek el, csak fel-fel bukkan Trump szólama, a média szólama, egy „Jelinek-szerű” narrátor stb. És mindezeket narancssárga, kék, zöld, piros színnel jelölöd.
– Ez az a bizonyos „tálca”– hogy „színre bontom” a szöveget, kitalálom a szólamokat. A darabot amúgy Máté Gábor felkérésére fordítottam le a Katonának. Elek Ferenc lesz Trump.
– Néhány mondatban összefoglaltad a cselekményt: „Az ingatlanmogul győz a választáson. Végletesen megosztott az ország. Egy korszak elmúlt, az új kor még nem rajzolódik ki. Ki látja a jövőt? Mindenki vak, az új király, a tanácsadói, a nép, a vereséget szenvedő ellentábor.”
– Ez politikai szatíra. Amerikában felolvasószínházként előadták, még 2017-ben.
– Tényleg igaz, hogy Jelinek Trump megválasztása napján kezdte el írni?
– A választás éjszakáján rájött, hogy ezt muszáj megírnia. Annyira hihetetlen volt Trump győzelme. Mérhetetlen csalódás fogta el – nem csak őt, a hozzá hasonlóan gondolkodókat mind. A fasizálódott Németországot és Ausztriát a háború után próbálták átnevelni. Európa nyugati felén a liberális Amerika volt a demokratikus eszmevilág megtestesítője. Az osztrák gyerekeknek ezt a szellemiséget „tolták oda”: aki fogékony volt rá, ezt szívta magába. Jelinek szemében is Amerika lett a szabadság szimbóluma. És ezek után Trump...
– „Szírek, kik azok?, mindegy, azokkal kiszúrok, minden szírt kiszűrök, nem hajlok se szíre, se szóra, nem hallgatok, csak a rosszra, az oroszra, ki mondta, hogy az orosz rossz?, az oroszlán, az igen, ha támad, de az orosz, ez az orosz ad rám, rám ad, hogy mit, arra sem adunk...” Irgalmatlan munka lehetett magyarra áttenni. Kitaláltál egy remek Jelinek-nyelvet.
– Jelineknél olyan univerzumban mozgok, ahol tudom a saját határaimat. Beletanultam, ez már a hetedik darab, amit lefordítottam tőle. Ő a többjelentésű, azonos alakú szavakkal játszik úgy, ahogy a kabaré játszott régen. Ezt követni egy az egyben lehetetlen. Hogy a szöveg zeneiségét átmentsem, a mondatszerkezetet, a hangzást és a szemantikai bravúrokat is visszaadó magyar szöveget találtam ki, makámaszerű rímekkel.
– Ugyanakkor nem teljesen érthetetlen a magyar színházak idegenkedése. Végigolvastam a Dühöt, melynek a Charlie Hebdo elleni támadás az apropója, de egyéb terrortámadások is bele vannak mozaikolva…
– Még a Breivik-féle tömeggyilkosságra is van utalás.
– ...több mint 200 oldal, egyetlen folyam az egész, felismerhető néha egy narrátorszerű szólam, és az áldozatok és a gyilkosok hangja is megszólal. Te általában „előszó” örvén csodás tanulmányba oltott esszéket írsz. De a Düh esetében érdemesnek tartottál egy második előszót, egy „olvasástechnikai segédletet” is írni.
– A nehézséget nem az okozza igazából, hogy a szerző valami túl filozofikus esztétikai nóvumot képvisel, inkább az, hogy Magyarország kulturális asszociációs világát tekintve ugyanott van, ahol a Kádár-korban. Nekem ez nagy szívfájdalmam. Jelinek teljes mértékben magáénak érzi a nyugati világot, Nyugat-Európát. Itt Magyarországon mi úgy nézünk erre, mint aki az ablakból könyököl ki, hogy „ja, az ott Európa, de ez itt Magyarország”. Ez a legfőbb akadálya annak, hogy Jelinek átjöjjön. Ami nem személyes jellegű, ami közösségi vonatkozású, az nem jön át. Pedig Jelinek világszínház.
– Visszatérve a Téli utazásra, azt a személyessége miatt kivételnek érzem. A húzott verziódból született egy különlegesen szép, méltó felolvasószínház, melyet a Sufniban is előadtatok. Szőke Szabolcs csodálatos hangszerarzenállal kíséri, művészileg egyenrangúan. Ráadásul te magad vagy a színész. És remekül olvasol.
– Örülök, hogy így látod.
– Van a darabban például egy betét, amikor Jelinek a pincében fogva tartott Natascha Kampuschsal azonosítja magát, és vele szemben mintha az osztrák átlagembert megtestesítő, gúnyolódó kórus állna: „De hát nekünk is volt tavaly autóbalesetünk, és? Szerepeltünk a hírekben?” Mivel én előbb láttalak, és később olvastam el a szövegkönyvet, olvasás közben a te ironikus hangsúlyaiddal hallottam.
– Ezek akusztikus maszkok: amikor egy szólamot hallunk, ráismerünk egy karakterre. Ez esetben egy embercsoportra. A Téli utazásnak az idő az alaptémája. Az emberen kívül nincs senki másnak az univerzumban ideje, mert nem tud róla. És Jelinek, aki éber élete nagy részét írással tölti – mérhetetlen mennyiségű szöveget gyártott már az elmúlt ötvenvalahány év során –, ebben a szövegben elgondolkodik ezen. Mint egy nagy futás után, mikor levegőt veszünk. Miért futok? Hova futok? Mi van velem, miközben futok? Mi van azzal, aki mindig csak fut, és soha nem él? Ez költői kérdés, de jól hangzik a színpadon. Hogy én tulajdonképpen utat tévesztettem. Ha tudnám, hogy mi a helyes út, akkor persze más lenne a helyzet. De honnan tudjam, mi a helyes út?
– A Téli utazás egy Wilhelm Müller verseire írt Schubert-dalciklus címe eredetileg.
– Jelinek a Schubert-dalciklus szövegelemeit építi be a színműbe. Szőke Szabolcs nemrég megzenésítette néhány Omar Khajjám-fordításomat. És amikor fölmerült, hogy elő kéne adni a Téli utazást, beszéltem Szabolccsal. Azt szeretném, mondtam neki, ha a Schubert-motívumok alig felismerhetően, de mégis ismerősen szólalnának meg, az ő sajátos világzenéjével. Így lett egyenrangú a zene és a szöveg.
– Erős Jelinek-hatást érzek A nép nevében című monstre drámádban.
– Ez egy tizenkét részes darab, olyan hosszú, mint egy ötfelvonásos Shakespeare-királydráma. Előjáték, utójáték, hét tárgyalásnap, és közte még három közjáték is. Az egész nem egy színházi este, hanem több. De egyes részek önállóan is megállnak.
– Ebben a darabban vannak szereplőszerű lények, de megszemélyesített elvont fogalmak is: a Szent Korona vagy a Kárpát-medence. És a népbíróság nem azonos az általunk ismert történeti népbírósággal, hanem azt írod, hogy „egy ablak, amin át belátni a történelem belsejébe”. Tehát olyan, mintha lenne valamiféle ítélőszék, kollektív tanúvallomásokkal, végül ítélethozatallal. Az alcíme viszont hazafias revü.
– A revü tánc és zene együtt, kórus, klisészerű mozgások, van benne némi absztrakció, az én tirádaszerű szövegeim pedig a történelmi tudatok kliséit közvetítik: a kettő jól passzol egymáshoz. A történelmet ki kell húzni abból a satuból, amibe minden rendszer beleszorítja. Ezt csinálta a népbíróság is: kriminalizálta az egész Horthy-korszakot. Megtehette, mert a politikai hatalom a kezében volt, és a szovjet csapatok itt voltak Magyarországon. Én nem ennek a dokumentatív tükrözésére törekedtem, mert ez művészileg nem elégít ki. Én a történelmet nem egyszerűen dokumentálható tények sorozatának látom, hanem a rájuk települő eszmék emberi tudatot torzító fura kaleidoszkópjának. Amelyek nem érnek véget a történeti eseményekkel, hanem messze máig élnek. Tehát a magyarok, a hétköznapi emberek mindenképpen azt a képet őrzik a tudatukban, amit 1922-től 44‑ig az akkori tömegkommunikáció beléjük préselt, mondjuk Trianon ügyében. Én Trianont is ezeken a máig ívelő tudatkórusokon keresztül próbáltam bemutatni, szatirikusan, egészen az abszurdig menően.
– Nincsenek igazán egyénített hangok, még ha például Apponyi Albert megjelenik is.
– Csak a szólama. Apponyi volt 1907‑ben annak a nyelvtörvénynek az atyja, amely kötelezővé tette a magyart a legkülönfélébb nemzetiségi iskolatípusokban is. Nálam békefőtárgyalóként mond egy ironikus szöveget arról, hogy ő nem érti, a Győzelem miért nem képes megtanulni magyarul.
– A darab megköveteli, hogy a néző már eleve jól ismerje történelmünket, sőt mikroismeretekre is szükség van, például a 44-es részben utalsz arra, hogy a „zsidóvagyonra” azonnal rátették a kezüket a szomszédok.
– A jó előadás képes az ilyesmit közérthetően ábrázolni.
– A drámád egyik jelenete egy konkrét eseményre utal: Horthy fia, Horthy István, aki kormányzóhelyettes volt egy ideig, lezuhan egy katonai repülővel ’42-ben, és a darabod végén visszatér Csaba királyfi reinkarnációjaként, egy Csonka-Magyarország-alakú űrhajóban. Hogyan jött ez a két dolog össze?
– Ez szerkezeti kérdés. Az előjátékban a Szent Korona és a Kárpát-medence monológja után jön ez a bizonyos repülőbaleset. Nálam hírnökszerű katonák kórusa közvetíti, hogy az a magyar jövő, amit a Horthy-fiú személyesít meg, hogyan csapódik be a földbe. A darabom a maga a jelképes módján – a szerkezeti szimmetriával – ezt az elveszett lehetőséget próbálja körülírni ironikusan. A Horthy-fiú mint jövő lezuhan, majd visszatér, csészealjon, a Szíriuszról. Ez amúgy egyes mai ősvalláskutatók meggyőződése: hogy a Szíriuszon élnek a rokonaink.
– A finálé, amely „a nép (valójában a Vezér) születésnapja” elnevezést kapta, komikus nyelvi tobzódás. „A templomban az Árpád-medence, a földi Maradicsom. Európa öldöke. A blablanéta szíve.” Politikai transzparenseket, szlogeneket is használsz, mindkét oldalt kifigurázva. A Szent Jobb és a Szent Bal kórusát halljuk felváltva, megafonból. Hol az egyik, hol a másik jut szóhoz a dísztribünről.
– Az ideologikus tudatokat szerintem a szatíra ragadja meg adekvát módon. Nálunk a belátásnak olyan mértékű hiánya van minden oldalon, kezdettől máig, hogy az maga az abszurd. A nyelvnek ezt a dadaszerű átváltozását, amit emlegetsz, a darab végén vonultatom fel. A hegyek, a demokrácia hegyei egeret szültek. Az egér egy kapitális méretű patkány lett: ez a Rákosi-diktatúra volt 48–49-ben, addigra tökéletesen kiépült és megsemmisítette az ellenfeleit. Magyarország a háború alatti hadigazdaságból bevonatozott egy újabb gazdasági és politikai diktatúrába. ’44 ben rémuralom volt, és ’49-ben egy újabb rémuralom. És azóta is ezt nyögjük.
– A mi drámai hagyományunkban Az ember tragédiája a Faust-féle világdráma-vonulatba tartozik. Ez is olyasmi?
– Igen. Csak ez a közösségi tudat komédiája. Ahogy a társadalom rohan a tömegesedésbe és ezzel párhuzamosan az atomizálódásba, az egyéni sorsok példázatai szerintem mindinkább elveszítik a relevanciájukat. Minek vagyunk szemtanúi? Miről szólt a huszadik század? Közösségek mozognak úgy, ahogyan őket irányítják. Akkor miért tegyen úgy egy író, mintha még volnának szabad emberek? Szerintem több realitás van az elemelten szatirikus megközelítésben, mint a dokumentatívban. Mert bármilyen megrázóak is, a dokumentarista történetek limitált mai tudást közvetítenek. A darabom komoly dokumentatív alapanyagból nőtt ki, miként egy zenemű egy folklorisztikus anyagból.
– Térey János írt az Út az üres éghez című könyvedről, amely három részből áll. A harmadik rész a te történelemfilozófiai verseidet tartalmazza. „A kereszténység lényegét – írja rólad Térey – a másik lenézésére épülő kasztrendszernek, történetét véres enumerációnak látja és láttatja...” A darabban is mindenki lenéz mindenkit. Nekem a verseid különös személytelensége már ezt a fajta látásmódot előlegezte meg, csak annak inkább tragikus a hangütése, ez pedig tragikomikus.
– Egy olyan közegnek címezni egy üzenetet, amely nap mint nap letagad mindent, nem akar szembesülni, csak a tragikomikum eszközével lehet. Különben egy kalapácsot tartanék a kezemben, ha, mondjuk, dokumentarista lennék, és azt mondanám, hogy „ez volt”. De ez szájbarágós lenne. Én ehelyett a be nem vallásra, a „negatív konfesszióra” fordítom a figyelmet. És ezt beszéltetem ki szólamszerűen, ugyanúgy, ahogy Jelinek. Nála a kollektív tudattalan gomolyai törnek elő, mint altesti kigőzölgések. Nálam is a konkrét történelem bugyborékol föl a tudatmélyről, a zenei, formai, műfaji paródia eszközeivel. A jelineki módszert alkalmaztam a sajátos magyar viszonyokra. Csináltam valami olyat, elég totálisat, ami nem volt még Magyarországon. Azért bízom benne, hogy hamarosan a nézők elé kerül. Lassan csak beérik a vetés.
Forrás: Élet és Irodalom - INTERJÚ - LXIII. évfolyam, 36. szám, 2019. szeptember 6.