Újabb versek

A megakadt hang

In memoriam Csoóri Sándor

A felhők fölötte mélyek voltak, porhanyósak, fényesen mozgók, mint a tömegsírok. Talán az volt ő is, barbár, elszánt, nyomakodó. Törtetett, mint aki vért akar inni napkelte előtt, nyúlvért, fácánvért, vagy csak bezúzni annyi koponyát, amennyit tud. Hallott néhány szót, sziszegő tiltást a vizenyős réten, de a füle tele volt kutyával és görcsös nagy bottal, tele fölrobbantott lovakkal. Akkor szőrösödött ki a melle, a háta, az álom lelógó keze feje az összeégett fogcsikorgatás mögött. Nem szenvedhette a szinesztéziát. Ugatást hallott és agyonütötte.

Teste törött volt, szájába lógott az eső drótja. Sírva köhögött, torkát köszörülte, majd hosszan rohant egy szál virág körül. Nem fért el az életében. Saját vesztére játszott, homályból kő alá bújt, tüntetően a bukást akarta, semmiért semmit, szőlővirág kígyózott égő homlokára. Így talált rá a tenger, de meghívóját összetépte. Majd ő elmúlni tanítja magát, kazaltüzet gyújt mellén! Csak azt nem tudta, megelőzze-e sikeres halálát vagy megérdemelje. De nem jött, pedig fejjel repült magának, szétkente arcát, füstként húzta maga után a testét.

Szebben tudott imádkozni, mint a pápa, de hiába, a tenger lányai hazug lovagokra vártak. Megszokásból túlélte őket, de közben elhagyta azt is, aki nem ő volt, a lámpasor-gerincű szatírt, aki csak ragyogni tudott és időt inni, zuhanva, hömpölyögve. Szájában cukortalan, keserű teák: a szégyen; sok a világbajnok, sok a húsos pille a díszsírhelyek fölött, sok a havazó mennyezet, az éneklő kilincs. Mézes, udvarló szavakat szeretett volna mondani, melytől a ruganyos húsú hölgyek teje megered. De folyton özvegyekkel táncolt, akik laposak voltak, mint a téli csóka, és kövérek, mint a megkelt kenyér. Hálát adott magának, látva, hogy a kifosztottak arca dúltabb, mint a bűnözőké.

Nem kérdezett senki semmit. Napról napra hegyesebbek lettek a tüskék. Mintha megfertőzött madarak máját etették volna meg vele szürkületkor, mindent látott: országok színes legyezőjét, celofán zörgésű városokat. Meteorok suhantak át rajta seregélyként, és sűrű füst, mint roppant denevérszárny. Nyirkos tüzeken fulladt keresztül, nyárszemébe ólomidő csöpögött, égette kezét az Én nagyítóüvege. Néha kézbe kapta a Napot, mint a kugligolyót, és kiirtotta a láthatár erdeit. Vonatok jártak belé, mint váratlan hasonlatok. Borotvált fejek közt őgyelegve, maga gyártott magának levegőt, és partra szállt egy semmibe vesző falevélen. Nem volt csatlakozása.

Megjelent az Alföld 2017. novemberi számában

fShare

Tweet

A megtalált hang

Hommage à Galina Usztvolszkaja

Hullámzó tenyér, benne sugárnyaláb, a fénykötél vége; fák gyalogolnak körbe, fehér foltokban lángol a törzsük, madárhangörvény: a tó fölött levegő verdes, füst kanyarog a dácsa felől, egy kérdés.

Ki helyett néz a Nap, a tökgyalu ég egyszeme: ki helyett néz a küklopsz? Ő se lát rajtunk át, mi se rajta. Lomb közt, kocsányon lóg, északi Nap: nem a figyelmével, a fagy álmával tüntet. Még most, az év melegebb szakában is. Neki csak az kell, hogy süssön.

Port hint, aranyport, olvaszt könnyaranyat, drótaranyból kötelet fon. Átdöf a lombon, átüt, rád üt, könnykorbács. Törik a tükröd a tóban. Nézhetetlen cserepek, szem a szemben, napok, évek. Szétfolyt kiáltásminták, csorgó imapettyek, vérzés az érzékelésben. Mi vagy, ki vagy?

Mindig sokadmagad: sulyok vagy sulyom. Sarjtelep: homoktövis, üröm. Kóboráram a földben, állam a kerítésben, a gurításban, az asztaltáncoltatásban, ott is az állam, a körítésben, a nem létező kvalitásban, ott is az állam, a belülhálásban, a belül hálásban, szintúgy a különélésben, a kívülállásban.

A csapda csattan, benne az idő lába, nem tudja kihúzni, az már a miénk. Az idő leszakadt lába a kezekben, az idő roncsa, stafétabot, loholótól loholónak, lehelőtől lehelőnek, mindig utólag, mindig előleg. El lehet dobni, csak nincs hová. Időláb. A csapda kerete az akarat: benne a tűrhetetlen, a tarthatatlan, a kérhetetlen. Időláb a tóban, a vallatóban, a mostaniban, a majdaniban. Az ég kopár, a nyírfaág valamit ígér. Az idő roncsa, ez a szerencse, kivihető: ki a dácsába, be a kétségbe, ki a madaras hangárba, be a nádas tó tükrébe, a napszikrákba, a káprázó szabadságba: leadható a nincstárba.

De ha már itt lóg ez a sprőd kötél, ez a könnyből font, körmönfont hagyomány, mért ne kötné fel magát az ember, mért ne kötné rá magát előbb, mért ne kapaszkodna fel az egyetlenen, egyre feljebb a mentőkötélen, hangról hangra, hadd marja, hadd dörzsölje véresre végre a Napból himbáló köldöklián.

Megjelent az Alföld 2017. novemberi számában

fShare

Tweet

Koporsószöveg

Pastiche

Miféle történet kezdődne el, ha szólnál? Előjel nélküli a színek nyelve, előjel nélküli a hangoké. A képek esnek szét, alighogy összeállnak. Falon lógó zongora, égő kenyér. Miféle történet kísér haza? Élő, jel nélküli az otthon. Élő, jel nélküli a tűz. A füstje ír a levegőbe. Ott lebegsz, úszó tévedés.

Elkezdődik, nem az, amit mesélnél, nem az, amit elhallgatsz. Elkésett sikolyok, reszelő suttogás, tüzelő nélkül ég a tűz, hazakísér a füstje, gyönyörű zsákutcán mész. Valaki égő hajjal fut előtted, elszenesedett lábbal. Nem az, akit elhallgatsz, nem az, akit mesélnél. A végzet szétesik, alighogy összeáll.

Segíts a pilótának! Alighogy összeáll a kép, amiben ülsz, elszenesedett lábbal, kiderül, ebben a képben nincs pilóta, élő. És aki fut? Holdfelhőfény a füstje, élő, jel nélküli. Te vagy és nem te vagy. Segíts a pilótának, fogd be a szád, a száját, hadd kezdődjön, hadd éljen, tűrd fel a gallérját, a zsákutcán, ebben a képben.

Ebben a végzetben, ebben a képben, te vagy és nem te vagy, tűrd fel a gallért, a pilótáét, tűrd el a makogását, halott, gombold ki hallgatását, hadd éljen, hadd nyíljon szét a bélés, alóla tartalom szitál, fogd be a szád, nem száll bele a tartalom, szétszitáló fogalmak, fogalmad sincs, mi áll belőlük össze, vér?

Vér, szabadon lebegőben, ebben a képben, a kor kegyelme, a koromé, a korodé, a pernyéé, a boldog hiányé, a gyönyörű zsákutcán, a pilóta segít, befogja szádat, nem vagy, nem te, csak összeállt fogalmak, színek és hangok, kenyér és zongora, előjel nélkül élő, boldog hiány, mész nyitott szemmel a Fenevad elé.

Megjelent a Jelenkor 2017. novemberi számában

fShare

Tweet

Lépcső

R. A.-nak

Délután csillog, este csillog, reggel összekeni, reggel sötét, délelőtt sötét, kéne egy világító, legalább meg kéne próbálni, mindjárt más lenne, ha rád mosolyogna, ha volna mire mosolyognia, van, biztos?, nem biztos, csak ez a lépcső biztos, vagy ez sem, van úgy, hogy haza, van úgy, hogy sehová, az ember reménykedik, a lépcső visz, jön a forduló, egy forduló, a fordulóban hamutál, virágcserép, ki kéne cserélni, a földet?, nem, csak a vizet, délután csillog, este is csillog, ki kéne cserélni, ki kéne önteni, le kéne vinni,  a szemetet, van úgy, hogy összekeni, rád mosolyogna, visszamosolyogna, légy asszertív, ez is kitágít, ragadd meg, ingyenes, mint a metróújság, mint a fészbuk, vagy nem visz sehová ez a lépcső. Megint délután, megint este, megint eltelt egy év.

Muszáj elmenni, muszáj hazamenni. Délután csillog a szemem, este csillog a szemem, muszáj elmenni, muszáj hazamenni, megint eltelt egy év, oda, ahol lakom, a lakásomba, kéne egy világító mikulás, visszamosolyogna, rám mosolyogna, ne húzd el a szád, mutasd az őzike fogsort, légy asszertív, muszáj elmenni, legalább megpróbálni, a lakásomba nem hívok senkit, régebben hívtam, régebben laktam, de megint eltelt egy év, muszáj hazamenni, muszáj hívni, ha lesz világító mikulás, jönni fognak, muszáj elmenni, este csillog, reggel összekeni, zenélő rózsafát venni, azt is muszáj, jobb, mint egy hátvakaró, jobb mint egy hajvakaró, jobb mint egy lótakaró, egy világító mikulás, egy zenélő rózsafa, verhetetlen áron, muszáj elmenni, az ember reménykedik, miben?, ki kéne cserélni, nem, kinyílik egy ajtó, visz valahová a lépcső, csillog a szemem, az ember reménykedik, mintha meg volna írva, mint a metróújság, mintha visszamosolyogna, mint a fészbuk, mintha a siker volna, vagy nem visz sehová, csak összekeni, és megint eltelt.

Reggel sötét a szemem, délelőtt sötét a szemem, pedig van sikerem, valami sikerem van, nekem világít a mikulás, nekem zenél a rózsafa, ez csak a kezdet. Jobb, mint egy hajvakaró, jobb, mint egy lótakaró, jobb, mint egy szívbalzsam. Van úgy, hogy hazavisz, le kell hajolnom, ki kell bogoznom a cipőt, a sikert, az arcomba tódul a vér. Hazavisz, belépek, van arcom, hosszú is, kerek is, vékony is, vastag is, szép is, csúnya is, van, csupa vér, csupa élet, jobb, mint egy szívbalzsam. Az ember reménykedik, járkál, akarja, hív, mert muszáj, mert rá mosolyog, a fészbuk, a metróújság, járkál a lépcsőn, hív mindenkit, legalább megpróbálja, mintha rá volna írva, pedig összekeni, a kéz mindig összekeni, és megint eltelt. Pedig rám van írva! Rám van mosolyogva!  Mintha a boldogság, a boldogság: volna. Mintha volna, mintha nem kenné össze, mintha nem telt volna el megint.

Máskor, máskor minden fordítva van, fordítva minden: máskor a rózsafa világít, a mikulás zenél, az embert leviszi a szemete, kicseréli a földje, mintha nem telt volna el, mintha kicserélték volna, mintha legalább megpróbálná, hívna és válaszolna, és tetszikelne, és nem kenné össze a falat, nem kenné össze a csillogást az a kéz. Légy asszertív, zenéli a mikulás,  világítja a rózsafa, a fészbuk, a metróújság, hozzád visz a lépcső, van arcod, szép is, csúnya is, vastag is, vékony is, csupa vér, csupa élet, belépsz, lehajolsz, arcodba tódul az éjfél, nem csillog, nem sötét, legalábbis megpróbál nem az lenni, mi lenne, ha most vinnéd le a szemetet, ha kicserélnéd a földet, a vizet, ne bogozd ki a fűzőt, menj le a lépcsőn, legalább próbálj lemenni, menni, járkálj, reménykedj, mintha a boldogság és a siker, mintha a boldogság és a siker volna az élet etalonja, egy forduló, egy forduló, és a falon a láthatatlan csillogást összekeni úgyis egy láthatatlan kéz.

fShare

Tweet

Szilénosz éneke

Misztériumok villája. Pompeji
 
Apád az anyját vette el anyádban,
anyád fiútestvért akart apádban;
anyádnak fájt, apád meg kevesellte.

Anyád halott nővérét látja benned,
boldog hogy feltámaszthat, eltemethet,
apád a tűrhetetlen vetélytársat.

És jönnek fiúk, lányok váltakozva,
apák és anyák variációi,
a tévedések szomorújátéka.

Mindenki dob valakinek kis aprót
az ösztön sötét aluljárójában
a földre tett, nyitott hegedűtokba.

Hol az Akácos út, hol a Chaconne szól,
hol rajtad játsszák, hol te vagy a koldus,
hol úgy díjazod, hogy oda se nézel.

Hol leköpdösnek, hol leszerződtetnek,
a mutatvány keres itt mutatványost,
helyek cserére, cél utakra vágyik.

Nézz a tükörbe, amit nekik tartasz:
nem te vagy, akit árvaházba adtak,
nem téged csodálnak a hódolóid.

Anyádat vette el az első férjed,
apádnak szólt a barátnői részvét:
neked felemás arcot, szellemképest

kínált a zöldhínáros ösztönélet.
A korong forog, most te táplálsz
gidát, holnap te viseled a bőrét.

Sosem tudod, a szexus kosarából
mikor mered elő, mintha belőled,
nagyanyád vágyának teljesítője,

és barlang falán, mikor ver visszhangot
szerelmed fülében, ismétléskényszer,
dermesztő sikolyod, a megerőszakolté.

fShare

Tweet

Róma

Piazza San Pietro, 1980

Egy szárazföldi öbölbe hajózol,
az az érzésed, mindig ide vágytál,
sodor az ár, a kultúra hatalma,
meleg áramlat, borzolja a felszínt,
két polipkar fogad, hullámtörő gát,
akár az Angyalvár, ez is fölébe duzzad
a sekélyes világi áradatnak,
és puszta léptékével már szelektál,
illetve nem szelektál, azt a legkevésbé.

Benyomulunk, megmunkálandó tárgyak
egy nagy, gigászi pillanatszorító
két szára közt, jó ez a tágas korlát,
jó ez a birka-, ez a hangyatávlat,
kifújhatjuk az énhatárainkat,
átengedve az érzelemvilágunk
az állandó átjáró forgalomnak,
kis szalonspiccel véve tudomásul,
a világ közepe felé terelnek
az oszlopok, Bramante kolonnádja.

A tengeri szél mást is idefújt már,
várakozás vibrál a levegőben,
fekete kendők, ruhák sokasága,
fehér botok, mankók, kerekes székek,
imbolygó városnevek, táblaerdő,
az ég csodásan kéklő ametisztje
a napszemüvegek síkjába törve.

Fényképeznél, N. a kezedet fogja,
valami gurul, a szétnyíló tömegben
fehér tribün, hófehér harci jármű,
egy angyaltank, rajta hófehér angyal.

Tengerünk hullámzik, visszaszorítják,
tolószékek előznek szlalomozva,
moraj fodroz félmagasan, elernyed,
egyesek szélütötten lökdösődnek,
mások kis kempingszéket nyitogatnak.

Ha most közénk hullna isten igéje,
ki lelné meg a lábak közt a kincset,
ki csipegetné fel gyorsan a földről?

Egy angyaltank, rajta hófehér angyal,
szól Bábel összes nyelvén, megafonhang,
katonásan kopog, de megremegnek,
kigyúlnak, megnőnek, az égig érnek,
akikhez szól – akikhez nem, azok mind
viaszra sápadt, töppedt tetszhalottak:
a sapkás angyal fényorgonán játszik.

Fényképezném, N. a kezemet fogja,
árbocerdő, helységnevek, fényképek,
a meggyilkolt lengyel lelkész fotója,
imapadok, téglán átvetett deszkák,
ott térdel az egész gdanski hajógyár,
imbolygó újságcikkek, transzparensek,
egy ország kel fel a kerekes székből;
a hang öblösebb, szétterül, lelassul,
szétterjed, mint hazájában a sztrájkok,
a zászlócskáikat rázó apácák
a szemüket kezdik el törölgetni,
az égig ér a meggyilkolt fotója,
és mi lesz, ha megint be kell vonulni,
mi lesz… nostri amici ungheresi!

Elkábulok, N. a kezem szorítja,
úgy látszik, minket szólított az angyal:
in mezzo dell cammin két hófehér kar
emelkedik fel, szétterpesztett ujjak,
az égi jármű útnak indul, szikrák
záporoznak a feltartott tenyérből,
belőlünk pedig fájdalom-petárdák
süvítenek ropogva, sisteregve.

fShare

Tweet

A szerénységről

Az oroszlán lesből támad, semmit sem bíz a véletlenre,
a kecske felugrik a fára, amint a lomb alját lerágta,
és láttam hangyát torpedóként nekimenni darázsnak.
Egyik sem kér engedélyt, egyik sem szerénykedik.
Több mint harminc éve nyűvöm az ipart. Mindig
Kálnoky lebegett a szemem előtt, aki azt mondta,
nem kell minden lapban ott lenni, gondolni kell arra is,
aki miattad nem kerül be.

 Egyrészt nem kell gondolni rá,

másrészt nem kell minden lapban ott lenni. De mégsem

ez a valódi vízválasztó, hanem a lichthofszerű megvilágítás,
délelőtt tizenegy van, sose lesz dél, a kis szoba, benne egy
kis nyikorgós dobogó, rajta nyikorgó asztal, mögötte
három nyikorgó szék. Üres helyiség, rozoga bútorok,
statáriális nyikorgás. Akármit teszel, nem teszel,
ez a bírói pulpitus szólal meg elsőként. Nem nyelvi kérdés,
nem viselkedési görcs, inkább berögzült szociális reflex,
generációs intelem. Egy csipet jólneveltség, késhegynyi
arisztokratizmus, egy kávéskanál bambaság.
Mert hova jut az ember, ha nem jut sehová?

A levél pörög

minden ősszel, a jelek szerint önfeledten, a macska, ha kínban is,
de kölykezik, a folyó mosta kavics úgy lesz egyre tökéletesebb,
hogy semmiben sem múlja felül előző állapotait.

    Csak mi húzunk

vonalat még nem és már nem között.

    Valami beakadhatott

a kerekek közé, egy, két, tíz vagy száz nemzedékkel korábban.
A talányos testület bizonytalan időre visszavonult,
ránk hagyva számtalan holt lelket, két lábon kóválygó,
őrült paragrafust.

   Mi, előzékenyek, azóta szabadon járkálunk

a zárton, magunk elé tessékelve a másikat, majd ön után,
az nem lehet, ön vendég, miattam ne zavartassa magát,
nagyon kérem, ön menjen előre, egy ilyen kellemes és
művelt ember előtt, bocsásson meg, ezt nem engedhetem,
már hogy volnék én művelt, nagyon kérem, menjen előre,
miért, hát azért – hogy aztán az ajtófélfát kétfelé kinyomva,
egyszerre táruljon elénk – mi is?

   A vágtázó oroszlán,

a fára ugró kecske, a rohamozó hangya. Kálnoky tévedett,
isten bocsássa meg neki. Ennyit a szerénységről.

fShare

Tweet

Bagatell

A Nap nem olvas Arisztotelészt, nem hallott
született urakról és szolgákról. Nem rágta át
magát az esszéirodalom olyan kiválóságain,
mint Gobineau, Chamberlain és Rosenberg.
Bár a sötét űrből lett, semmi és valami ragacsából,
nem szégyelli kreol nagyanyját, mint a Biel-i
tavon remetéskedő gróf, nem kutat archeológiai
emlékei között görbe kitüremkedést asztrális elődei
ábrázatán, mint a hettita orról értekező Wagner-vő,
nem tereli fekete lyukakba galaktikus ellenségei
adatbázisait, mint a zsidó könyvtárak hagyatékát
vagonszám gyűjtögető birodalmi megbízott.

A Nap nem tud vörös óriásról, fehér törpéről,
planetáris Götterdämmerungról. Nem erőssége
a gondolkodás, filozófiából épphogy átment,
ítélőereje a zérushoz közelít. Viszont a „fotont
fenségre” elv jegyében máig sikerrel őrzi
hatalma látszatát. Promiszkuitása (ő aztán
tényleg fűvel-fával) több mint megbotránkoztató.
Ráadásul nyelvenként változtatja a nemét.

A Nap Marilyn Monroe és Teresa nővér keveréke.
Mindenható csókja civilizációkat éleszt és perzsel el.
Időnként felszárítja a Föld könnyét, a tengert.
És ha már látni se bír minket, arca elé kapja a Holdat.

fShare

Tweet