Költőpárok

Kötés

Paraszthasonlat: ő a szekér, én a ló.
Huszárvágás: ez fordítva is így van.
Ha tetszik: ő a talp, és én a talp alá való.
Vagy: én a híd, és ő a feszültség a hídban.

Ha ő a kenyér béle, én a héj.
Ha száradok, ő nedvesít át, és viszont.
Én benne gyengédség, énbennem ő erély.
Én megkötöm magammal, ő pedig kibont.

Ő munkát színlel, én hószámra alvást.
Én neveltem hátulkötős korában.
Ő volt a fa, amin én megértem.

Kilincs és ajtó, feltételezzük egymást.
Én eszem meg, de ő tart a hasában.
Ne támasszam fel, ne haljon meg értem.

Gyümölcs

1

Mint mikor a cigánykereket hányom,
kört ír a lábam, talajt fog a kezem,
földet az éggel cserélődni látok,
ütemre fordulok és forgatok világot,
rajt nélkül indulok, cél nélkül érkezem,
a felnövés is így megy valahogy,
pörgésből bontakozó állapot:
a viszonyaim visszájára vágyom.
Anyám a lányom.

2

Utas vagyok, tagja egy láncolatnak,
az összes szemet, kényszer, lemorzsolom,
vérlemez, úszom, érhálózat foglya,
kifürkészhetetlen indíttatásokra,
botrányos boldogság, homályos borzalom
sodornak messze eredetemen túl,
a ráérzés repedt harangja kondul,
e testben jártam már, emebből kitagadtak,
kutyáknak adtak.

3

Piacra jártam, lovagolni vittem 
a milliomosnő gyerekeit,
takarítottam gyárban, irodában,
inkább a múltban éltem, mint a mában,
egyenruhát hordtam egy ideig,
az épet láttam, nem a beteg roncsot,
helyesnek véltem bármilyen parancsot,
ragyogó idő volt, ebben a hitben
ennyire vittem.

4

Újabb esély: a szépségem a pajzsom,
modellt ülök vagy manökenkedem,
klasszikus arcél, idolszerű termet,
adóztatom a bámuló figyelmet,
hibátlan tárgy, érzéki, szenvtelen,
lekaphat bárki szénnel, meg is foghat,
lapockám, tarkóm közkézen foroghat,
az más a fotón mégis, más a rajzon,
én mélyen alszom.

5

Egyszer a tiszta színek berekednek,
az együttérző mosoly arcul üt,
csak gnómok néznek rád a visszapillantóból,
úgy érzed, a megfeszített is pózol,
a nap csupa elvetemültre süt,
mint a csuklás, úgy ráz a létezésed,
tolófájás, idő van, le ne késsed,
egyszer, szülője saját személyednek,
beérsz, leszednek.

Merítés

Kísértetet, megfogtak, nőstény borzot,
falusiak megsütöttek, megettek.
Mint hazáját eláruló kokottot
egy garnizonban karddal kettészeltek.

Mikor nagylánnyá avatásom zajlott,
hegyeinkben sárlavina támadt,
a csuszamlás az áldozati csarnok
alá temette húgomat, anyámat.

A holdat a hazárd nap lenyilazta,
az égi farkas állta lelkem útját,
a skorpió a napot megharapta,
magadba gyűrtél, földi nyomorúság.

Vérzéskor kezet marhahúgyban mostam,
utódot szültem elhunyt rokonomnak,
apámmal hálva üdvösséget hoztam,
nem néztem gyíkra - tejem elapadhat.

Dögvészes katonák közt, bak nyomában
futottam pártában, vak rémületben,
szomjan veszésemig a sivatagban
a pestisdémon menyasszonya lettem.

A holdat a hazárd nap lenyilazta,
az égi farkas állta lelkem útját,
a skorpió a napot megharapta,
hánytál-vetettél, földi nyomorúság.

Vetélytársnőm sátáni erejével
romolhatatlan részem elorozta.
Gurum a nászágyában csábított el éjjel,
vörös vulvát sütöttek homlokomra.

Harcba kísértem homoklakó férjem,
marék árpán, szárított sáskán éltünk,
átfúrták bottal arcunk, lázadókét,
ketrecben tartva ölt meg ellenségünk.

A holdat a hazárd nap lenyilazta,
az égi farkas állta lelkem útját,
a skorpió a napot megharapta,
kiadtad részem, földi nyomorúság.

Barna köpenyes férfi jött el értem,
jobb szeme töppedt szőlő, ostor nála.
Amíg a fáklya le nem ég a téren,
ki kellett volna térnem, gyúlt a máglya.

A szentély porát ittam a pohárból,
rám olvastak, hogy méhem feldagadjon,
kígyókat szoptattam a túlvilágon,
majd fiút szültem, aszott öregasszony.

A holdat a hazárd nap lenyilazta,
az égi farkas állta lelkem útját,
a skorpió a napot megharapta,
rám sötétültél, földi nyomorúság.

Ki voltam téve, lánygyermek: az égből
víjjogó madár szállt alá keringve.
Üres leves, kenyér vadgesztenyéből
a fejadagom, fűrészporral hintve.

Ingóságomat szomszédasszonyomnak,
hosszú hajam gyújtózsinórnak adtam,
egy halom hamu, leróttam adómat,
kitörölt könyvéből a mondhatatlan.

A holdat a hazárd nap lenyilazta,
az égi farkas állta lelkem útját,
a skorpió a napot megharapta,
láttam az arcod, földi nyomorúság.

Idegen

Idegen vagyok,
mint lábujjamnak az eszem.
Lényegien.
Mint atomnak az élő sejt,
madárfütty faágnak.
Lengek, pörgök.

De lépjünk tovább.

Az immateriális szereplő,
aki az időnek sem részese,
annyit talán észlel belőlem,
hogy közös tőről fakadunk.
Nagy elszántság,
bizonytalan kiterjedés.

Ő: a számban tartott füstszűrő,
hogy leszokhassak róla.
Én: egy ottfelejtett esernyő
az ő templomában,
imádatpótlék két mise között.

Funkcióinkat próbálgatjuk.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog