Férfimese

Az amazon toposz

Artemisz mai alakmása
Hetvenötödik születésnapja alkalmából az amerikai képregények népszerű szuperhősnőjét, Wonder Womant az ENSZ tavaly a női jogok ikonjának jelölte. A jelölés ellen épp a női méltóság nevében sokan tiltakoztak, így a Csodanő elesett a tiszteletbeli ENSZ-nagyköveti címtől. De azért Petty Jenkins Wonder Woman-filmje Gal Gadottal a főszerepben így is tarol a világ mozijaiban. Nálunk is.
Vörös csillagos, arany homlokpánt, piros fűző, arany sasos mellvért, aranyöv, csillagmintás kék bugyi vagy forrónadrág, hosszú piros csizma. Íme, az amerikai zászlóba csavart szupermazsorett, Wonder Woman, a Csodanő, a görög Artemisz mai alakmása. Foglalkozása hercegnő, neve Diana, Árész leánya, istennő, nem, csak félig az, de amit tesz, az a sok csoda, az színigaz. Két kiegészítője: a fénylasszó, akire kiveti, annak nem lehet hazug szava, valamint az alkarján az ezüstpánt, arról meg visszapattan a nyílvessző, a puskagolyó, a lézersugár. 

Read more ...

Goethe

 


Akkoriban ünnepelték a 250. születésnapját. Két évvel előbb jött ki az első verseskötetem, már dolgoztam a következőn, készültek a liftciklus komor groteszkjei. Ebbe a folyamatba szólt bele egy könyvkiadó, aki orientális tárgyakat árusító boltjaiból élt és keleti témájú könyveket adott ki. Ő kihozná a jubileumi évben a Nyugat-keleti dívánt, már ha én lefordítanám, így szólt a felkérés.

Díván az idős Goethe formabontó verseskötete. A nyugati költő, fellelkesülve keleti kollégájától, Háfiztól, és megperzselődve egy megifjító szerelemtől, hátat fordít a napóleoni háborúk dúlta Európának, bebarangolja a perzsa–török–arab versvidéket, és mintegy szőnyegen teszi elénk lírája hangsúlyozottan nyugat-keleti, tehát mégiscsak német portékáit. Van a készletben (a „díván” szó versgyűjteményt is jelent) szerelmi dráma, költői párviadal, aforisztika, borvers, legenda, himnusz.

Goethére az ember nem mond nemet, bár tudja, hogy a szíve „békasó”, az egész figura „egy nagy lapos hegy”, valamint ő „a modern elhallgatáskultúra alapítója”, aki Faustjával csak „a depresszióját leplezte”, és ami a fő, Goethét „a második világháború végleg kitörölte a költők sorából”. Ezt mind tudja az ember, nagy magyar költőktől, íróktól. Tudja, hogy Goethe egy „hiperaktív”, aki valójában nem azt írta, amit írnia kellett volna, hanem „mindig valami mást”.

Na és? Olyan rossz az a valami más? Az a mozarti könnyedség a megformálásban? Arany is depressziós volt, ennek köszönhetjük a balladákat. Élethazugság? Feküdt volna inkább a freudi díványra Goethe is a Díván helyett? És ha még csak nem is költő már, gondolja az ember, azért arra még alkalmas, hogy táncoljon vele, nyelvileg és gúzsba kötve persze, ahogy az egy fordítóhoz illik. Úgyhogy hiperaktívan neki is ül hamar, megírja a pályázatot, hiszen külföldi támogatás nélkül még Goethe sem megy.

Közben rájön, hogy ennyi verset egyedül nem tudna, meg nem is akarna lefordítani, meg ott van a saját depressziója, a liftciklus nem állhat meg, szervez hát maga mellé egy kortárs költőcsoportot, rutinos idősekből és ügyes fiatalokból, csupa kiválóság, kiosztja nekik a testre szabott darabokat, a németül nem vagy nem jól tudóknak lenyerseli a német szöveget, és kulturális lábjegyzeteket fűz hozzá, aztán postára adja az egészet azzal, hogy kb. egy éven belül meg kéne lenni vele, és visszaköltözik a saját fantáziavilágába, amit a társadalmi bomlás virágai táplálnak, csupa sötét karakter.

Egy év múlva a buddhista kiadó anyagi nehézségei miatt eláll a vállalkozástól, újra meg kell írni az egyszer már elnyert pályázatot, egy nagyobb kiadó vezetője kecsegtet kiadással, de szerződést „elfelejt” küldeni a fordítóknak. Ezzel sikeresen átugorjuk a jubileumi 250. Goethe-évet, közben azonban nyomasztó figurák egész sora landol a liftemben, a harcművésztől a politikai tanácsadóig.

Már a harmadik és minden eddiginél nagyobb kiadó nevében írom újra a pályázatot, túl vagyunk az ezredfordulón, a támogatást odaítélő szervezet megütközve kérdi, mi bajuk van Herr Halasival a magyar kiadóknak, hogy mindegyik visszavonulót fúj a döntő pillanatban? Nem Herr Halasival, hanem Herr Goethével van bajuk, jelentem a német támogatónak, nem látnak benne üzletet, ez a helyzet.

Ekkorra már szinte minden költő kolléga elkészül a fordítással, akié nem elég jó, azt addig nyüstölöm, amíg ki nem javítja, aki még nincs kész, és fejét elfordítva átmegy a túloldalra, amikor meglát az utcán, abból mosoly­offenzívával passzírozom ki. Aztán vendégül látom az egész brigádot a nyócker mélyén, akkori lejtős lakásom ötszögletű konyhájában. A vacsora fénypontja egy csokimázzal leöntött, turbán alakú kuglóf, kis marcipán Goethével meg marcipán Mariannéval (Goe­the szerelmével) a tetején. És minden fordítótárs megnézheti a közös Díván-kötet egyetlen kiprintelt kéziratpéldányát. Ennyi a honorárium egyelőre.

Hátra van még az esszénovella a Díván létrejöttéről. Meg kell jeleníteni a nagy lapos hegyet, amint útban van szülővárosába, Frankfurtba, amolyan vándorkavicsként saját elhallgatott érzésvilága sivatagában. Csak tudnám, hogy akkor mi ez? „Mondd a bölcsnek, mert az érti, a tömeg csak gúnyol érte, másként nem érdemes élni, mint emésztő tűzben égve… Halj bele, hogy végre élj! Vagy a lét csak börtön, s te zavaros jövevény vagy a sötét földön.” Mi volna? Boldogtalan sóvárgás, hát nem? Nyilván leplez valamit, és most is valami másról ír, akárcsak a Faust közben. Nem ám Erószról és Thanatoszról, á, dehogy! Csak tudnám, mért irigyelte Brecht Goethét pont ezért a versért? Nem kell nekem semmit sem tudni, majd „a wei­mari láma” elmondja maga, miért és hogyan született a Díván. Csak ki kell szedni belőle, és feljegyezni, hadd szerepeljen, hadd éljen még egy kicsit, ha tud.

Benn vagyok a harmadik kiadónál, már az utószó is kész, átadom a flopit a kiadóigazgatónak, leül a számítógéphez, nézi a fordítók listáját. Csupa kiválóság, köztük nem egy élő klasszikus. De vannak holtak is, mondja a kiadóigazgató. Igen, mondom, négyen. Na, ezeket is én fizetem ki, morogja ő, mármint az örökösöket, aztán átülünk egy kávézóasztalkához. Rövid verssorok vannak végig, magyarázom neki, ezért ilyen keskeny, hosszúkás kötetet képzelünk, én és a grafikus tervező, már beszereztem hozzá a képanyagot. Zoli, nem csinálunk Lyra mundit!, csattan fel az igazgató, utalva a világköltészeti sorozatra. De hát én annál hosszabbat képzelek, mutatnám a könyvespolcon, hogy milyet, ám ekkor felugrik a székéből, majd pont a fordító mondja meg, milyen lesz a layout!, odavágja az asztalra a magyar Dívánt, az egyetlen kiprintelt példányt, még bele sem nézett, azt sem tudja, mi van benne, vigyem, ahová akarom, keressek vele, amennyit akarok, neki ebből elege van, üvölti és otthagy.

Ezen a ponton Goethe kis híján elhallgatott, legalábbis magyarul. Én sem jutottam szóhoz elég sokáig. Ezt a komoran groteszk pukkancsfigurát ugyanis ezúttal a valóság írta, nem én.

Ha akkor nincs egy jó barát és annak egy jó barátja, és az történetesen nem kiadót vezet éppen, egy negyediket, akkor a magyar Dívánból nagy valószínűséggel ma is csak egy példány létezne, nálam. Így azonban Goethe három hónap múlva, abban a formátumban, ahogy én elképzeltem, megjelent a magyar könyvhálózatban. Én pedig kaptam a sorstól három „szép” depressziós évet, hogy összegyűjtött elhallgatásaimból megszülessen az Így ér el című verseskötet és benne a liftciklus.

 

Megjelent a Magyar Narancs 2017. 10. 05-i számában

 

Gurupédia 1.

A nagyasszony

Gurunak lenni végül is ugyanolyan foglalkozás, mint kenyeret sütni, utcát seperni, adót szakérteni, újságot írni. Hogyan lesz valaki spirituális vezető? Tényleg felülről nevezik ki? Vagy az elvárások emelik magasba? Sorozatunk néhány életportrén keresztül azt próbálja bemutatni, hogy a guru is ember.

Read more ...

Gurupédia 2.

Mandulatej

Rudolf Steiner

 

A lélek rejtély, a gyermek rejtély, az ember rejtély, az élet rejtély, a halál rejtély, a bevatás rejtély, a világ misztérium. Ki győzné számolni, hányszor tűnik fel az okkult közbeszédben a „rejtély” szó és nyomában mindjárt a „megoldás”? Egy biztos: gyakoriságuk refrénszerű.
A
19-20. század fordulóján vagyunk: a gyors ütemű modernizáció tömegeket termel, eliteket rendez át. A kor uralkodó eszméje a pozitivizmus, az elit derékhadát a tudományos értelmiség adja: a röntgenek, a marconik, az edisonok, a pasteurök, az eötvöslórándok. A pozitivmus ellenőrizhető ismereteket jelent, ez specializációt követel, ahhoz idomul az éppen intézményesülő közoktatás. A kiválasztást a társadalmi mobilitás biztosítja, a szociális mozgást a kompetíció. „A tehetség áttör” azóta is közhely. Mintha a kapitalista daráló automatikusan felfelé irányítaná a jó képességűeket.
Igen. De van, akit taszít a materialista svung, van, aki spirituális megváltásra vár, „bizonyosabbra, mint a kocka”, van, aki eleve kiváltságos helyet foglal el, mondjuk, születési jogon, és ezt érzi veszélyeztetve a létharc miatt. Ők kapaszkodnak a létboldogító „új” eszmékbe, spiritizmusba, ezoterikus buddhizmusba, különféle tudattágító iskolákba, melyek halálon túlra kirándulást, előző életekre emlékezést kínálnak az arra érdemeseknek. Ebbe a mezőnybe, a kivételesekébe csöppen negyven évesen az akkor alig ismert, alulról jött Rudolf Steiner.

 

Család

 

Az antropozófia megalapítója a Monarchia magyar felén látta meg a napvilágot 1861-ben, a horvátok lakta Kraljevecben (Murakirály), apja vasúti karrierjének egyik első állomásán. A papa alsó-ausztriai erdészek leszármazottja volt sokadíziglen, csak fellázadt, amikor az erdőbirtokos gróf kegyúri jogait gyakorolva megtiltotta neki, hogy feleségül vegye szíve választottját. Menyasszonyával együtt hátat fordított a grófnak és az erdei fáktól a talpfákhoz pártolt: a vasút volt akkor a legnagyobb munkaadó.
Idősebb Steinert ide-oda helyezgették, egy ideig a vegyeslakosságú magyarországi határfaluban, Lajtaszentmiklóson volt állomásfőnök (ma Neudörfl Burgenlandban). Magyarul nem tanult meg, osztrák patrióta sem volt, kulturális, nyelvi alapon inkább németnek vallotta magát, hídfőnek a szláv, magyar tengerben. Ez az „überidentitás” a talajvesztésnek, a szülőföldtől való elszakadásnak volt köszönhető, akárcsak harcos ateizmusa: szabadelvűségét, autoriter habitusát, nagynémet politikai irányát beleplántálta elsőszülött fiába. A kíváncsi természetű, eminens fiút mérnöknek szánta, a reáliskola után Rudolf a bécsi műszaki főiskolára (Műegyetemre) ment.

 

Tanulmányok

 

Az ifjú Steinert mérhetetlenül érdekelte minden tárgy, a matematika, a mechanika, de legeslegfőképpen a filozófia. Míg mások a lányok után jártak vagy legalább róluk álmodoztak, ő Kanton, Fichtén, Schellingen töprengett álmatlan éjszakáin. Apja nem kis bosszúságára nem szerzett műszaki diplomát, a biztosnak látszó mérnöki pályát felcserélte a bizonytalanra, beállt a szellemi életbe bölcsész napszámosnak. Huszonegy évesen Goethe természettudományos műveit rendezhette sajtó alá, egyik kötetet a másik után: a megbízás nagy megtiszteltetésnek számított, ezzel meg is csinálhatta volna saját tudományos szerencséjét. Csakhogy a filológusi favágás nem volt ínyére, a „Goethe” nem is hozott valami sokat a konyhára, így aztán szakmányba írt lexikonszócikkeket bányászati, ásványtani témákról, továbbá irodalmi recenziókat a legkülönfélébb sajtótermékeknek.
Folyton túlvállalta magát, állandó elmaradásban volt, otthonról alig kapott pénzt, ezért elment házitanítónak, közben folytatta a szellemi aprómunkát. Goethe volt az istene, a költő szintetikus világképe, fejlődéselvű panteizmusa lenyűgözte, több tanulmányt írt róla. Már ekkor tetten érhető Steiner vonzódása a „magasabb világokhoz”:
„A gondolkodás úgy viszonyul az ideákhoz, ahogy a szem a fényhez, a fül a hanghoz. A gondolkodás a felfogás szerve. Az idea észrevétele az ember igazi kommuniója (az istenivel való közösségélménye).” Vagyis az eszmék tőlünk függetlenül léteznek, csak antenna kell hozzájuk: objektív idealizmus, kis vallásos beütéssel.

 

Weimar

 

Bécsből a weimari Goethe-archívumhoz kerül szerkesztőnek, itt a mecénás hercegnőről „Sophienausgabe”-nak nevezett életműsorozaton belül a természettudományos hagyaték gondozója. A kisvárosban kőkonzervatív a légkör, az idegennel kapcarongyként bánnak, szerkesztőként nem több az évi fizetése az akkori átlagmunkásénál, ami meg is látszik a megjelenésén. Egy kortársa így emlékszik a sötéthajú, sápadt, szemüveges, szúrós tekintetű, cingár fiatalemberre: „A térdig érő vászon gérokk (felöltő), a fekete lavallière (selyemsál), a teljesen divatjamúlt cilinder együtt egy alultáplált teológusnövendék benyomását kelti.” Steiner ekkor már harminc éves, cseppet sem elégedett a helyzetével, láncdohányos, előfordul, hogy napokra elmegy a hangja: a beilleszkedés zavaráról tanúskodó, tipikus szorongásos tünet.
Megkezdi harcát az egyetemi katedráért: ehhez nem elengedhetetlen feltétel a diploma, írhat doktorit magánhallgatóként valamelyik professzorhoz. Mint természettudományos és filozófiai könyvek recenzense, levelezést folytat a kor szellemi életének nagyjaival, a filozófia számos ágát megtermékenyítő Eduard von Hartmann-nal és a szociáldarwinista biológus Ernst Haeckellel. Mindkét tudós mélyen hatott rá, tisztelte őket és megpróbált ajánlást kapni tőlük: a bécsi, majd a jénai egyetem filozófiai tanszékére pályázott előadói állásért. Doktoriját a vezető tanár „elégséges”-nek minősítette, pártfogói a kisujjukat sem mozdították érte.
Sokáig kapaszkodott az egyetemi szalmaszálba, reménytelenül.
A szabadság filozófiája címmel megjelent, a doktoriból továbbfejlesztett szellemi alapvetése semmilyen visszhangot nem kapott szakmai körökben, pedig Steiner meggyőződéssel hitte, hogy korszakosat alkotott. Mai szemmel nézve csupa általánosságot olvasunk, csupa felejthető szentenciát. Már ha nem tudjuk, ki írta. De még nem tartunk a későbbi gurunál. A harminc éves Steiner ugyanis goetheánusból éppen átlép nietzscheánus korszakába. Meglátogatja Naumburgban az egoizmus titánját, az akkor már romjaiban heverő Nietzschét; könyvet is ír róla, kéziratrendezőnek ajánlkozik, de a hagyatékon ülő, bátyját gondnokoló Elizabeth, Nietzsche húga teljesíthetetlen feltételeket szab.

 

Berlin

 

Steiner elvágyik Weimar áporodott, intrikus levegőjéből, egy katedra az álma, ekkor váratlanul meghívják szerkesztőnek Berlinbe, a Magazin für Litteratur című jó nevű laphoz. Ez se fizet többet, mint eddigi állásai, de legalább pezsgő atmoszférába kerül, a századvég irodalmi bohémjei közé, friss kéziratok százait olvasgatja, színházba jár, kritikussá avanzsál, irodalmi esteket szervez és moderál. Igaz, hogy a nadrágszára csak bokáig ér, nem tud egy rendes öltönyt venni magának, de mit számít ez egy anarchistának?
Ott él az irodalmi élet sűrűjében, de közben abszolút a társadalmi periférián, az ilyet szokás értelmiségi proletárnak nevezni. Steiner a nihilista, anarchista, egomán Max Stirnerért rajong ekkortájt (
„ami az enyém, az a sajátom”, mondja Stirner, „nekem semmi sem fontosabb nálam”), pont akkor, amikor az egy rend ruháján, az el sem indult filozófusi karrierjén kívül semmi sem az övé. Individualista anarchizmusa, úgy látszik, jól megfér azzal, hogy a szocdem párt esti iskolájában (agitátorképzőjében) vállal tanári állást; amolyan mindenesként hol kortárs irodalomról, hol újkori történelemről beszél munkás hallgatóságának, a művelődéstörténeti kurzusokat szónokképzéssel egészítve ki. Este kilenckor kezdődnek az órák és eltartanak éjfélig is, mivel Steiner türelmesen hallgatja hallgatói kérdéseit, miközben üres zsemléjét majszolgatja. Diákjai tőle tudják meg a szünetekben, hogy csak a nőstény szúnyog csíp, hogy mi a nevük a réti virágoknak, hogy mit érdemes elolvasniuk a kortárs íróktól stb. Ékesszólás órán szerepjátékokat játszat velük, elképzelt választási gyűléseken beszédeket adat elő, érvelve kell bemutatniuk különféle politikai irányokat, és persze versmondásban is edzi őket.
Aztán felkeresi a modernek kávéházi törzsasztalát és sokszor kivilágos kivirradtig beszélget-vitatkozik velük, mélyen a pohár fenekére nézve. Szerkeszti továbbá a
Dramaturgiai Lapokat, amellett előadásokat tart a Giordano Bruno Szövetségben és az Antiszemitizmusellenes Egyesületben. Nyilván előadóként lehetett a legkapósabb, ezért is kapott meghívást közel negyven évesen a berlini teozófusoktól, hogy beszéljen nekik Nietzschéről. A Nietzsche-est olyan jól sikerült, hogy mindjárt egy Goethe-est követte, ezen Steiner a Mese című enigmatikus Goethe-novelláról beszélt. Ennek eredménye a német misztikusokról tartott előadássorozata lett ugyanott, Brockdorff gróf teozófiai könyvtárában.

 

Teozófia

 


Steiner hallott már a teozófiáról, egy bécsi barátja, a különc mindentudó Friedrich Eckstein ismertette meg vele, de akkor, 1889-1890 táján Steiner humbugnak nevezte az egész ezotériát. A következő évtizedben harcos egoistává és materialistává formálta magát. Ezt a gondolkodói irányt képviselte akkor is, amikor a teozófus szalon ünnepelt vendége lett. A teozófus kör érdeklődéséhez igazodva sorra készülnek korábbi világnézetével meglehetősen ellentétes szellemű művei. Felfedezi az ezoterikus Goethét (Goethe mindenre jó), feldolgozza a közép- és újkori misztikát (isten az emberben), gnosztikus alapon átértelmezi a kereszténységet (Jézus beavatott és beavató), továbbfejleszti az okkult emberképet (érzéki és érzékfölötti lény, hatosztatú ember, plusz az én).
Közben a teozófus körben vezetőválasztási harc tör ki, és a két ellentábor
modus vivendiként őt választja meg főtitkárnak. Steiner ettől fogva utazó nagykövete a német ezotériának, a következő húsz évben szinte meg nem áll, kb. 6000 előadást tart; kántáló, papos hangját, delejesen tekervényes mondatait a régi Szaturnuszon parázsló szellemi lényekről, a folyékony régi Holdról, az emberi nyirokban lakó rosszindulatú Mars-lényekről, az étertestbe merülő asztráltestről, makiként lebegő lemúriai és repülőt konstruáló atlantiszi elődeinkről, a karmikus törvényekről Berlin, Prága, München, Bécs, Budapest, London vájtfülű közönsége szájtátva hallgatja.
Eleinte el sem mert menni az úri teozófusok berlini szalonjába, mert nem volt egy rendes öltönye. Nem mintha az öltözködés állt volna érdeklődésének homlokterében, de hamarosan lett rendes ruhája, és bár hivatalosan nem kért honoráriumot az előadásaiért, lassanként megszűnt minden anyagi gondja: a német Teozófiai Társaság gavallérosan átvállalta a költségeit. Ez a közeg egyfajta materializmusellenes élcsapat volt és főleg a protestáns életből verbuválódott; arisztokraták, tisztviselők, tanárok, orvosok, patikusok, művészek, valamint dúsgazdag gyárosok alkották. Miszticizmusuk tradicionalizmussal, természetgyógyászatban hívéssel, boncolás- és oltásellenességgel társult. A hallgatóságban túltengtek a nők, sok közülük egyedülálló, már nem egészen fiatal: ezek a teozófus tantik voltak a legszenvedélyesebb hívei. Egyenesen bálványozták a karizmatikus előadót. És amikor dr. Steiner, az ő dr. Steinerük egyszer csak úgy dönt, hogy feleségül veszi azt a nőt, aki már tíz éve az élettársa és egyben a titkárnője is, kitör a forradalom. Az erőskezű mester azonban rendet tesz egykettőre.

 

Tanítás

 

A civil Steiner élete 1902 körül nagyjából véget ér, a következő huszonhárom év már a guru Steinerről szól. A darwinizmust megfordítva Steiner „szellemi evolúcióról” beszél: a világ-én teremti a kozmoszt, az isteni szféra az emberit, az emberiből száll alá az állati és a növényi, a szellemiből a lelki, abból az anyagi létforma. Az elméletet a gyakorlati út kidolgozása követi: meditációs gyakorlatok, ezoterikus tréning, érzékfölötti látás kialakítása. Végül az ismereteket és a szervezetet stabilizáló beavatási grádicsokat, ritusokat, az évkörhöz tartozó ceremóniákat talál ki.
Az általa választott nyugati (rózsakeresztes) irány egyre inkább eltér az indiai központú teozófia hinduista, buddhista alapjaitól. S amikor az „adyariak” egy indiai kisfiú személyében megtalálják az új Világtanítót (róla szól majd a sorozat következő része), s ezt valamennyi teozófus szervezettel el akarják fogadtatni, Steiner ellenáll, kilép, és vele tart a német teozófusok nagy része is. Ezt követően, 1912-ben jön létre az Antropozófiai Társaság. A közös teozófiai gyökerek megmaradnak, de az új szervezetben Steiner az egyszemélyes, teljhatalmú vezető.
A steineri antropozófia, noha az igazi kereszténység letéteményesének tekinti magát, nem vallás, hanem „tudomány”. „Érzékfeletti kutatás” révén jut ismeretekhez. Például felismeri, hogy Marx és Engels egy középkori feudális dráma két francia főszereplőjének újratestesülései: az eredetileg jobbágy Engels előző életében mindenéből kiforgatta és jobbágyává tette a földesúr Marxot, aki sértett dühét aztán a 19. századi kapitalizmus ellen fordította.

 

 

Szerepek

 

Steiner kreativitása egyenes arányban nő szerepköre bővülésével, hívei mindenben kikérik a tanácsát, neki pedig mindenről van mondanivalója. Egy antropozófusnő lányának mozgásművészeti gyakorlatokat ír elő, ebből nő ki az euritmia, „a szellemet kifejező tánc”; egy cigarettagyáros szeretné a munkásgyerekeket képezni, Steiner dolgozza ki a koncepciót, így születik meg a személyiségfejlesztő Waldorf-iskola; egy nagybirtokos agrárelőadásokat rendel tőle, Steiner útmutatásai nyomán kezdenek hozzá a bio-dinamikus földműveléshez; egy neurológus közreműködésével a színterápia, egy nőgyógyász segítségével az antropozófiai gyógymód alapjait veti meg. Steiner ugyan laikus, de nála van a bölcsek köve, ő a kozmikus egészet látja az emberben és az embert a kozmikus egészben. Egyesek szerint a fehér krepdesin klepetusban bemutatott euritmikus hajladozás, a tehéntrágyával töltött tülök elásása a téli termőföldbe, a zaklatott idegzetűek festménynézegetős és/vagy színeslámpa-terápiás kezelése, a fagyöngyből készült rákellenes kivonat egytől egyig placebo hatású, de ők az antropozófusok szerint rosszindulatúak és avatatlanok.
Steiner hatása mindenképpen rejtélyes és részben hit alapú. Ő valóban az ügynek élt. Napi két liter mandulatejet ivott, és állítólag csak a felfelé tartó ágak gyümölcsét ette. Azért, ha nem volt más, húst is vett magához, bár híveinek vegetarianizmust prédikált. Elnyűhetetlennek látszott, aztán az első dornachi Goetheanum (antropozófus székház, kultközpont) leégése megroggyantotta. Szinte haláláig (1925) tartott előadásokat, ezeket gyorsírással lejegyezték, összes művei jelenleg 354 kötetet számlálnak.

 

A két Jézus

 

Ha le tudnánk nézni a Földre egy távoli csillagról évezredek hosszú során át, akkor találnánk egy olyan időpontot, amikor Krisztus úgy hat a Földön, hogy átjárja annak egész asztrális anyagát. Krisztus a Földszellem, a Föld pedig az ő teste. Ami csak a Földön él, sarjad és nő, az mind a Krisztus”, mondja a golgotai misztériumról. Később arra is rájön kutatásai során, hogy mivel az evangéliumok csak az igazat mondják, viszont nemzetségtábla kettő van bennük, eszerint Jézusból is kettő volt, az egyik halandó, a másik halhatatlan, az egyikben Zarathusztra született újjá, de 12 éves korában átment a másikba, hátrahagyott teste pedig meghalt. A másikban az emberiség bűntelen ős-szelleme testesült újjá, méghozzá Krisna után másodszor, ezért fizikailag gyengécskének indult, de 12 évesen felvitték Jeruzsálembe, ekkor fölvette a másik Jézus-gyermek énjét, a zarathusztrait, ezáltal mindjárt Buddha bölcsessége is beleköltözött (lásd a templomban tanító Jézust). A 12 éves bölcs anyja csakúgy, mint a másik (de már halott) Jézus apja megözvegyült, a két szülőfél összeházasodott, és a megmaradt Jézus 30 évesen elköszönt Zarathusztra immár fölösleges énjétől, majd a Jordánba alámerülve befogadta a kozmikus Krisztus szellemét. Világos. Hát nem?
A „látó” szerepére törekvőknek, prófétajelölteknek Rudolf Steiner ma is ajánlott olvasmány. Sok mindent találni benne, rejtélyt rejtély hátán, kozmikussá növesztett énképet, de gyűlöletet egy szemernyit sem. Rejtély.
Mandulatej.

 

 

Megjelent a Magyar Narancs 2019. augusztus 8-i számában

 

 

 

Gurupédia 3.

A kilépés bátorsága

Dzsiddu Krisnamurti

Világkorszakváltáskor, így tartja az ezoterikus hagyomány, menetrendszerűen betoppan hozzánk a Segítő, aláereszkedik a negyedik égből és elhozza a megváltást. Ő Maitréja, a segítő bodhiszattva, a neve szanszkritül „szerető kedvességet” jelent. Kérdéseink volnának ugyan (kinek hoz szabadulást?, mindenkinek?, úgy mindenkinek, ahogy az eddigiek?), de tegyük félre őket. Álljunk meg ott, hogy ki lesz a Megváltó és mikor jön? Annál is inkább, mivel az emberiség a Halak jegyéből mindjárt a Vízöntőébe lép.
Ezen a „mindjárt”-on már a 19. század végén is folyt a vita. Az előtérben a haladás diadalmenete: a lovakat leváltó robbanómotorok, levegőbe emelkedő gépmadarak, láthatóvá tett rádioaktív sugarak, szexualitásra visszavezetett álmok. A teozófusok többet tudnak: ők imbolyogni látják az emberiség hajóját és elkerülhetetlennek az Eljövetelt, a Világtanítóét. Blavatsky még 1975-re tette, utódja, Annie Besant már a 20. század elején közelinek érezte, munkatársa, a tisztánlátó Charles Webster Leadbeater pedig fel is fedezte a dél-indiai tengerparton. Tudniillik fürödni menet megakadt a szeme egy tizennégy éves hindu kisfiún. Pontosabban: az auráján. Leadbeater már rengeteg aurát megvizsgált, de ilyen foltmentesen önzetlent még életében nem látott. Ebből a fiúból nagy tanító lesz, jósolta, még a teozófus elnökasszonynál, Annie Besantnál is nagyobb.

Az indiai Pygmalion

A fiú dél-indiai bráhmin családba született 1895-ben, apja adószedő volt, a kérdéses időben (1909) már az adjari teozófus campus alkalmazottja. Tizenegy gyermeke közül hat érte meg a felnőttkort, a hibátlan aurájú a nyolcadik volt a sorban. Mivel Indiában a nyolcadszülött fiút előszeretettel nevezik el Visnu isten nyolcadik megtestesüléséről Krisnának, ő is ezt a nevet kapta. Dzsiddu Krisnamurti (magyarosan írom) sokat betegeskedő, lassan fejlődő gyerek volt, az iskolával nehezen boldogult. Apjának nem volt ideje foglalkozni vele, anyjától annál több törődést kapott, de őt meg elvesztette tízévesen. Otthon a szent szobában Annie Besant képe függött a főhelyen.
Elkezdődik az okkult Pygmalion-történet: a vézna, de csinos fiú öccsével, Nitjával együtt a teozófusok gondnoksága alá kerül: térdig érő hajukat rövidre vágják, angol ruhát adnak rájuk, gentlemant nevelnek belőlük. Öccse éleseszű, ambiciózus, Krisnamurti tompa, unja a tanulást. Mindegy, ő úgyis csak edény, a belé költöző „Világszellem” majdani hordozója. „Karmikus okokból” fontos, hogy bráhmin legyen (ahogy Jézus is „Dávid-házi”), még fontosabb, hogy tisztába jöjjön előző életeivel, ha netán nem emlékeznék rájuk. Leadbeater olyan pedigrét gyárt neki, amilyet még nem pipált a világ.
Ebben a 70 ezer éven átívelő inkarnációs szappanoperában több száz név sodródik, alakul át és ölt új sorsot, persze a teozófia történeti sémáiba szorítva. Az Atlantiszból elmenekült Manu király a Góbi-tenger egyik szigetén él, míg öt fia a szárazföldön, ezek egyike Krisna, vagyis Alküoné. Tőlük ered az a spirituális család, melynek leszármazottaiban a teozófus mozgalom magára ismerhet: az Alküoné-történet reprodukálja a teozófusok „láthatatlan” történetét. Változó konstellációkban, egymás házastársaiként, testvéreiként, gyerekeiként bukkannak fel az egymást követő nemzedékek során. Bekerülni a végül 48 életet felölelő ezer oldalas krónikába felért egy kitüntetéssel: állítólag a teozófus mellékszereplők némelyike még fizetett is ezért a nagy tisztességért.
Az eljövendő Világtanító esténként a saját életeit hallgatja, nappal angolra tanítják, brit történelemre, illemre, tisztálkodásra, biciklizésre, teniszezésre, és persze ezoterikus ismeretekre. Bevezetik a legendás „mesterek” körébe, azok pedig Maitréjával az élen befogadják az örök Élet Testvériségébe, valahol a Himalájában. Történik mindez éjszaka, az ágyon fekve, a padlón fekvő Leadbeater a közelből vigyázza Krisna „asztrálutazását”. Ez az önszuggesztióval párosuló rituális „tudatvezetés” az első beavatása.
Ettől szárnyakat kap, 15 évesen (bár alig tud angolul) Alküoné álnéven angol nyelvű könyvet jegyez, amolyan okkult erkölcsi útmutatót, A mester lábainál címmel. Nem, nem ő a szerző, szabadkozik az előszóban, ő csak leírta, amit Morija (alias Leadbeater) mester diktált. A könyv bestseller lesz, azóta több millió példány kelt el belőle.

A legjobb társaságban Angliában

Pörög a teozófusmarketing; nemcsak a fiút készítik fel az Eljövetelre, hanem a világot is (ezzel verik ki a biztosítékot Rudolf Steinernél, aki otthagyja őket: nem hisz az egészben). A hiszékeny gazdagok számára megalapítják a Keleti Csillag Rendet, mely 15000 tagot számlál fénykorában és nagyvonalú adományokkal egyengeti a Megváltás útját. Magát a „hordozót” öccsével együtt Angliában képzik tovább. A legjobb szabóval dolgoztatnak, a legelőkelőbb társaságba járatják, egy pillanat, mindjárt Oxfordba is beíratják, a Világszellem nem bújik bele akárkibe. És ha már belebújt, akkor ugye a központból, a high societyből kiindulva lehet a leghatékonyabb az emberiség testvériesítése, legalábbis ezt gondolják a „mesterek”, ezt gondolja Besant és Leadbeater.
Az apa először beegyezik a fiai elvitelébe, aztán félteni kezdi őket, pert indít szülői jogaiért, de elveszíti. Krisnamurti közben nagykorú lesz, akár haza is mehetne, de a Savile Row-öltönyt, a kézzel varrott kesztyűt, az aranyórát, az anyáskodó környezetet mégsem óhajtja lecserélni az otthoni szegénységre. Szülőhelyétől, családjától elidegenedett, mostantól a teozófusok a családja. Anyanyelvét, a telugut elfelejti, de angolsága se kifogástalan még. Oxford kitér a felvétele elől: mit taníthatnának ők egy Messiásnak? (Tényleg, mit is?) Öccse simán bejut a jogra, neki viszont még érettségije sincs; home schooling keretében oktatják. A teozófusoktól kapott évdíjból éldegél, motorozik, autókázik, golfozik. Az arisztokrácia liberális köreiben amolyan egzotikus herceg számba megy, mások szemében „színes majom”. Utaztatják, mutogatják, gyönyörű ifjúvá serdül, flört hátán flört, persze plátóian, a lányok és az anyák is imádják. Az aranyélet lassan kisöpri fejéből a „mestereket”. 1922 tavaszán Sydney-ben járva Leadbeater figyelmezteti, hogy megfeledkezett a küldetéséről.
Ausztráliából nem tér vissza Európába, Kaliforniában köt ki. Szeretett öccsén, aki mindenhová kíséri, kitör a tüdőbaj, az orvosok száraz, meleg klímát javasolnak. Egy teozófusnő rendelkezésükre bocsátja házát a festői Ojai-völgyben. Ez lesz Krisnamurti otthona a hátralévő évtizedekben. Nekiáll meditálni, próbál felnőni a szerephez. Kis idő múlva súlyos szomatikus tünetek lépnek fel, mintha a test (tényleg a test?) ellenállna. Rendkívüli fájdalmak gyötrik, rosszullétek törnek rá, eszméletét veszti, félrebeszél: anyját hívja, vigyék már haza, mindenki menjen távolabb. Elviselhetetlennek érzi a hangokat, a fényt, a szagokat. Csak akkor nyugszik meg valamelyest, amikor házvezetőnőjük, egy 19 éves lány odaül mellé, tenyerébe veszi a fejét és babusgatja. Aztán a fizikai krízis első tetőpontján a remegések, vonaglások, hasítások megszűnnek és helyet adnak valami olyan élménynek, amit ő a világgal való misztikus egységnek él meg.
Az indiai kultúrában ezt a nyugalmat hozó, világból kizökkent tudatállapotot „szamádhi”-nak nevezik. Számos olyan elvonult indiai szerzetes él ma is és élt Krisnamurti idejében is, akik évekig meg se szólaltak. Hallgatásuk nem feltétlenül azt jelenti, hogy megvetik a világot, sokkal inkább azt, hogy ha valaki megkérdezné őket, hogy mit éltek át, nem tudnának válaszolni, mert e különös állapotra nemigen alkalmasak a szavak.
„A nyelvem határai a világom határait jelentik”, állapította meg Wittgenstein. Ha azonban a Határtalan a világom, a mindent magába foglaló, akkor a nyelvem csődöt mond. Vagy sima banalitásokba torkoll: „tat twam asi” („te vagy az”), „ego kai ho pater hen esmen” („én és az Atya egyek vagyunk”), „ana’l haqq” („én vagyok az Igazság”). Banális vagy nem, minden valamire való misztikus ezt akarja átadni, hindu, keresztény, muszlim, ezt a semmihez sem fogható élményt, amikor, mondjuk így, megütötte a mennyei főnyereményt.

A teozófusok kreatúrája

Vissza Krisnamurtihoz: a pszichoszomatikus rohamok és azok megnyugvásszerű átmeneti feloldása, „the process” („a folyamat"), ahogy ő nevezte, nem áll meg, minden este rátör. Hogy epileptikus vagy skizofrén természetű, csak címkézés kérdése. Egyes vélemények szerint ezzel vette rá legszűkebb környezetét (különösen a fiatal nőket), hogy csak vele törődjenek. Egy kisfiú hangján beszélt, akit elvittek, nem tudja, hová, és arra kérte a jelenlévőket, vigyázzanak a védtelenül maradt testre. Miután „azok” feltöltötték (mivel?), eszmélete visszatért, és a hangja is visszaváltozott. Soha nem beszélt arról, hogy kik vitték el, miért és hová; már csak azért sem, mert nem emlékezett rá.
Egy másik olvasata ugyanennek a történésnek, hogy itt a jógából ismert tudatátvitel történik a meditáció során, ennek az energiaáramlásnak a kísérőjelenségei a testi tünetek, eredménye pedig az „egységélmény”. A fiatal Krisnamurti mindenesetre iszonyatosan szenvedett. Mentorai nem tudnak segíteni rajta, viszont az Eljövetele egyre sürgetőbb. Bemelegítésként turnéztatják: kastély várja Hollandiában, amfiteátrum Ausztráliában, árnyas liget Indiában, tizenkét „apostol” a világ minden táján, és mindenütt révült, odaadó figyelem.
A „Keleti Csillag” (hiszen ő az) két malomkő között őrlődik. Az egyik a nyomasztóan nehéz szerep, aminek meg akar felelni. A másik az elvárás, hogy adja fel a saját személyét, és az a belső tiltakozás, hogy ezzel az azonosságát (a szabadságát) adja fel. Hindunak már nem hindu, angolnak sem angol, csak a teozófusok kreatúrája. Ennél is többet várnak tőle: hogy a szócsövük legyen. Lehet, hogy megtette volna. De közben meghalt tébécében az öccse, pedig a „mesterek” azt ígérték, hogy meggyógyul. Mintha a múltját veszítette volna el. Egyre ingerültebben viselte a rá nehezedő nyomást: a nyári „Csillag-táborokat”, a szenzációhajhászást, a hindu Krisztus imázsát, a köré sereglő „apostoli” hierarchiát.
Nem mintha a Teozófiai Társaság holmi ördögi cselszövényre készült volna, ők tényleg lelkes béke- és testvériségpártiak voltak, csak az okkult doktrinájuk vezette őket a saját orruknál fogva. Be voltak zsongva önnön fontosságuktól. Háromezer ember ácsorgott 1929. augusztus 3-án Ommenben, a zöldellő holland pázsiton, hogy tanúja legyen az Eljövetelnek. Mert a vezérkar közhírré tette, hogy a Világtanító ezennel megkezdi működését. Képzelhetjük, mekkora lehetett a döbbenet, amikor Krisnamurti első intézkedésként bejelentette, hogy feloszlatja a Keleti Csillag Rendet (a megváltás infrastrukturális alapját), mert az igazsághoz sem rend, sem szekta, sem egyház nem visz közelebb. Az Igazsághoz nem vezet szervezett turizmus. Az ember boldogságra született és a boldogságot a szabadságon át érheti el. Neki egyetlen célja van, szabaddá tenni az embereket. Nincs szüksége követőkre, kövesse mindenki saját magát.

Az utazó guru

The Coming has gone wrong” („az Eljövetel félresiklott”), jegyezte meg keserűen Leadbeater, Annie Besant azonban kitartott mellette. Krisnamurti tanításának lényege, hogy az ember akkor juthat el önmagához, akkor sugározhat magából „szerető kedvességet”, ha dogmáktól, hiedelmektől, előítéletektől, filozófiai iskoláktól mentesen gondolkodik. Ha kialakítja magában az éber „önfigyelmet”, vagyis úgy nézi magát is, mintha egy másikat nézne. Ez a „metafizikus pszichoanalízis” vagy „extatikus egoizmus” visszautasít minden gurut, minden papot, minden rituálét.
Szép, szép, mondhatnánk, akkor hát tényleg leköszönt, tényleg bedobta a törölközőt és elment kecskét tenyészteni vagy articsókát termeszteni? Hát nem. Ő végül is egy dologhoz értett, a nyilvános előadáshoz, a
talkinghoz, erre edzették hosszú éveken át: valamiből neki is élnie kellett, miután kilépett a Teozófiai Társaságból. Kilépett, de személyes kapcsolatai erősek voltak, rájuk építhette a jövőjét. Besant támogatásának köszönhetően sokan a barátai maradtak, sőt, a kilépés radikális gesztusa még növelte is a nimbuszát. Krisnamurti lett az egyik legkeresettebb guru a nyugati féltekén, hatvan év alatt (1986-ban halt meg) annyi fellépése volt Oslótól Oaklandig, Buenos Airestől Benaresig, hogy össze se lehet számolni. Ő lett az első antiguru a gurugyárból. Ehhez persze kellett a szakadár teozófus, az anarchista próféta szexepílje, kellett a teozófus netvörk, kellett a művelt polgár ürességérzete, kellettek a vagyonos szponzorok.
Hogy azért a futószalag, ami a világhír felé vitte, nem volt zökkenőmentes, arról 1930-as balkáni turnéja tanúskodik. Athénben akkor járt először, megrendülten állt a Parthenon oszlopainál, térdre rogyott és megcsókolta az Akropolisz földjét. Következő állomásán, Bukarestben az egyetemi gárda tagjai (abban a meggyőződésben, hogy a teozófia is a zsidó világösszeesküvés része) bűzbombát dobtak az előadóterembe, egy rajongója pedig valami nyerstojásból kevert pempőt adott neki, hogy a hangszálait azzal erősítse. Az előadást megtartotta, a románok még hallhatták a híres mondatot: „
Truth is a pathless land” („az Igazság úttalan vidék”), de mire Budapestre ért, már gyomormérgezése volt (szalmonellás lehetett a tojás), úgyhogy legalább egy hétig lábadozott a svábhegyi szanatóriumban. A pesti nyelv egyszerűen „Krisna Mukinak” hívta, és mivel az egészsége nem jött rendbe, de talán a mi zsidóverő egyetemistáinkról is hallott egyet-mást, lemondta a Zeneakadémiára tervezett fellépését, és sietve távozott hollandiai birtokára. Az epés magyar sajtó a dúsgazdag szélhámost, a világszédítőt látta benne és nem hullatott könnyeket utána. Na és mit terjesztett róla? Hogy vegetárius létére jó zsíros gulyáslevest evett mérték nélkül, azzal csapta el a gyomrát. Mentális klímánk, a miénk, kelet-közép-európaiaké, a jelek szerint nem nagyon különbözött a maitól.
Krisnamurti „úttalan igazsága” a belső végtelen felé nyit. Nem észalapon közelít hozzá, az érzést, az érzelmet iskolázza. A csendet célozza meg, ahol a fogalmak szertefoszlanak. „Megvilágosodása” érzelmi alapú volt, bölcseleti állványzatra nemigen támaszkodhatott, nem is volt ilyenje neki, amikor „a folyamat” során a megmaradt énmorzsákból összerakott valami filozófiafélét. Ezek sosem álltak össze rendszerré, bár élete során számtalan könyve jelent meg, elsősorban a beszélgetéseiből, a naplóiból, de még verseket is írt (elég giccseseket).
Nagylétszámú hallgatóságával szemben a szókratészi módszert érvényesítette: igyekezett rombolni a konvenciókat, visszautalva valami többre, érvényesebbre, de Szókratésszel szemben neki nem volt módja a rendelkezésre álló egy-másfél órában dialektikusan tisztázni a fogalmakat, és hát a hallgatóság sem a Platón-korabeli Athénból jött. Több száz, helyenként ezer emberrel nem lehet normálisan beszélgetni, erre még egy Világtanító se képes. Krisnamurti végigbeszélte az életét, ennek ellenére, úgy érzem, nem a szavak embere volt. Jobbára bontókésként működő érvei mögött ott sejlik a rendszeres meditáció, a testileg is megszenvedett katartikus „folyamat”, ami idősebb korában sem szünetelt. Ebből merítette önbizalmát, ebből az energiáit. De amit mondott, nyelvileg végtelenül közhelyes („
Meg kell tisztítanunk az elménket” és „Csináld azt, ami boldoggá tesz, akkor jól csinálod. És bízz a jóságban”), filozófiailag pedig nincs mit érteni rajta. Akkor mi nyűgözte le benne az embereket (megnyerő külsején, nemes vonásain, finom modorán kívül)? A személyisége. A frissessége. A távolságtartása. A figyelme. A köztessége: keleten nyugati, nyugaton keleti. Talányos idegensége, személytelensége. A levegőben lógó kérdés: valóban magasabb erők médiuma? Erre ő is ráerősített.
Hallgatóira gyakorolt hatása leginkább egy fenséges vulkáné, amely ugyan kihunyt már, de a kitörés utórezgéseit érezteti szakadatlanul. Az önfelszabadítás katartikus ténye az, ami sugárzott belőle, ami annyi mindenkit elbűvölt később Aldous Huxley-től Bruce Lee-ig, Jaspers Johnstól John Lennonig. Mert mintha épp ez hiányozna mindenkinek, még ha illúzió volna is: a kilépés bátorsága.

Megjelent a Magyar Narancs 2019. október 31-i számában

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat