Mielőtt ismét

Bevezető a Béke velünk avagy az átmenet előadásához

Élünk és meghalunk, mondja a sláger. Élsz, hogy meghalj, mondja a költő. Az ember ilyen, igen, egyedüli példány. Akárki megszülethet már, csak ő nem. Mi nem, én nem, te sem. Mi nem is, na de a rendszer, a rendszerek? Őket se kelti fel se könny, se szó, se vegyszer? Hol voltak, hol nem, a világon – egyszer?! Hát…
Kaptam egy felkérést. Egy színház kért fel, írjak egy utópiát, írjam meg drámai formában, hogy 1945-ben és azután
nem az történt, ami – leszámolás az előző, bukott rezsimmel, hanem szembenézés, melynek fóruma a bíróság, a nép bírósága, célja és értelme pedig a tények feltárása és a felelősség vállalása mindazért, amit a nép ellen, az emberek ellen az akkori közvetlen múltban, békében és háborúban elkövettek. Vegyem ezt kísérletnek, fiktív történelemnek, hozzam helyre, amit az idő, a közös idő, a mi időnk, embereké, kizökkentett. Hozza össze a darab az ellenséges feleket, ismerje fel és fogadja el mindegyik a másikban az embert, az embereket, mindenki tudja és hirdesse: ő volt, lépjen működésbe, nem deus ex machinaként, hanem a drámai cselekmény szerves fejleményeként a beismerés és a megbocsátás. Zuhanjon ránk a szörnyű, mázsás mennybolt. Volt már ilyen, vagy nem volt? Spanyolországban, Franco halála után. Vagy a távoli Dél-Afrikában, a fajüldöző rezsimet követő perek során. Na és Ruandában, a népirtások után.
Beismerés, megbocsátás? Előbbi az ember, utóbbi isten privilégiuma. Te jó ég, mi lesz ebből nálam? A bíróság átalakul mennyei törvényszékké? Az emberek vezeklőkké? Egy nagy nyilvánosat gyónnánk? Horthy a kezét tördelné, Szálasi megkövetné a zsidókat? És a deportáltak meg a doni halottak összeölelkeznének a csendőrökkel meg Jány Gusztávval?
Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló?! Ez lenne ám a nagy csoda: az összkatarzis csarnoka. A hozzátartozók sírnak, a bírák sírnak, a Jóisten mosolyog odaföntről. Vagy nem mosolyog: hiszen magunkhoz vontuk az ő dolgát. És ha ő nem megbocsátáspárti? Ha ő sem irgalmaz az idők végezetén?
Na és nekem, írónak, mit hozna a konyhára ez a rózsaszín regény, akarom mondani, remény? Betakarhatnám vele a lelkiismeretemet, hogy ne fázzon? Vagy mit szólna ehhez a közönség? Tessék, igenis, ezt vártuk, ami ferdén nőtt, azt most szépen egyenesre operáltuk, hogy meglegyen a minta, okuljatok mindannyian e példán, hogy igen, igenis, így kell tenni, valahányszor egy rendszer bukik vagy bukna? Ha bukna, ha kinyúlna! De mit lát az ember a nap alatt? Akár abból a távoli példából, a déli Afrikából – azóta mi is cseng vissza? Az, hogy a rendszerek nem örökre halnak meg, és hogy utólag mindenki a levüket issza. Letűnnek a nyilvánosságból, átmenetileg, de nem tűnnek el a családból, kibekkelik a saját ellenfelüket, ellenrezsimüket, és amint lehet, megint felütik a fejüket. Van bennük valami, valami sárkány-?, víziló-? vagy keljfeljancsiszerű? Mert Lázárnak azért mégse mondanám a rendszereket.
Az én darabom revü, hazafias revü. Nem a történelem tükre, nem is a tükör kerete. Inkább a szavak foglalata, a szóba foglalt rendszereké, a rendszerszerű szólamoké, szép vagy nemszép szavaké, a közételbe, elnézést, a közéletbe kevert mérgeké. Aki nálam beszél, az nem a magáét mondja, azt mondja, amit a csoportja. A Bíró a bíróság tagja, a Miniszter a kormány tagja, a Honanya egy honanya, a Gazda egy gazda a sok közül, egyiküknek sincsen neve, se egyéni karaktere. Mentalitáshordozók, akárcsak az Antant és a Kisantant. A darab fókuszában a békediktátum áll, a Trianon palotában, a béke aláíratása, a vesztes megalázása. Nincs cselekmény, hisz az köztudott. A történelem köztudott. Vagy nem. De vegyük úgy, hogy igen. Igen! Ha máshol nem, a fejekben él. A fejünkben él és szünet nélkül beszél.
Ez itt egy tárgyalás. Egy jelképes tárgyalóterem a terem, itt folyik a tetemrehívás, a bukott rendszer ebben a térben mutatkozik. Bár ő a vádlott, nem nagyon szabadkozik, nem nagyon ismer be, ez ismerős, nemde?, bár egyetlen bíró sem udvariaskodik, itt elszámoltatás, illetve leszámolás van, illetve, ami ezzel jár; megingások, tétovázás, végül, ami lenni szokott, a sorba beállás, az összezárás. Ez az átmenet dramaturgiája. A társadalmi „köztes lété”, amiből még valami jó is kisülhetne. De aztán valahogy mégsem. Fogjuk a múltra? A múlt lehúz, nagy a súlya, sok a sara, sok benne a károsanyagtartalom, a feldolgoznivaló, de erre nincs idő, ez nem megemészhető,
különben is a hatalom étvágya az első, az a múltat is lenyeli – keresztbe, hogy aztán egyszer ez legyen a keresztje. Így inkarnálódnak a rendszerek, akkor is, ha váltani szeretnék őket egyesek. Ha meghalnak is, élnek. A rendszerek. És folyton kibeszélnek, a fejünkből: Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.
Ami nálam a történetből kilóg, a bíróságosból, azok a megszemélyesült nemzeti jelképek, Hungária, a Szentkorona, a címertartó angyalok, a Kárpát-medence szellemei. De ők is részei, kórusszerű kellékei a bírósági rítusnak. Ha le is tűnnek, visszatérnek, visszatérő toposzai a tudattérnek, a képzeletinek: a maguk módján örökek, örökletesek – jelképei egy ismétlődő szakrális cselekménynek; a bukásnak, a vereségnek. Ennyiben ők a csoda, a deus ex machina, a mirákulum és a misztérium.
Miért szerepeltetem őket? Miért nincs a darabban egy normális egyén? Ha a történelmünk normális volna, nem volna szükség irodalomra
. A Történelem, a mi közös agyunk, színtiszta tébolyda. Szövi álmát, mint színes fonált ez az idült hülye, és mint a kincsre, úgy veti rá magát a lomra; ócska lózungokra, eszmecafatokra, vádaskodásokra, önfelmentő kiátkozásokra. Ezek a szólamok tekernek minket, velünk kintornáznak, rajtunk hegedülnek, mi vagyunk a nótájuk, azt hisszük, hogy a magunkét kiabáljuk, a magunkét fájjuk, de az is csak ő kottájuk. Hozzájuk lassulunk, hozzá, a Történelemhez, ehhez az idióta vénhez, aki ha valakivel, velünk biztos, hogy nem érez, nem érez együtt, másutt sem érez, csak minket lassít, hasonít, csoporténné, a maga verklijévé, a maga rendszerévé.
Ez a darab egy kliségyűjtemény. A mediatizált nyilvánosság szól belőle, nem én. Az enyém, az én darabom, az én dühöm,
az én mosolyom. Az én iróniám lökdösi benne ide-oda a szavakat, mint egy biliárdasztalon. És ha időnként hiányzik a vicc, azért a szó még ott is sztereotíp, csak annyi történt, hogy az iróniám megakadt. Valami sebben, elevenben, saját játszóteremben, ebben a veremben, a történelemben. De mielőtt kővé meredt volna, gyorsan kézbe fogta a szózeném, a nyelvi énem, és a szavak ismét gurulni kezdtek, bukfenceztek, mint egy ugrócsoport a cirkuszi porondon, a rendszerközi térben, én meg csak néztem – hát nézzétek ti is, kedves közönségünk, kedves közönségem, ha már eljöttetek, nézzétek, mi lesz ebből, mi lesz a sok kitakart sebből, a temérdek közhelyből, mi lesz a szavakból, mielőtt megint glédába állnának, gúlába, kővé meredve, mint egy ereklye, mielőtt ismét rendszerré válnának.

Elhangzott a FUGÁban, 2021. október 9-én.

 

Mikor ugyanúgy, mint mindig

Akadémiai székfoglaló

Várom a párom, ülök a Vörösmarty téren, majdnem délben, déli fényben, nyárutóban, őszelőben, odébb turistacsoport, álluk felemelve, fölöttük a Költő, kőszéken, márványfehéren, mereng a sorson, mint a lottón, megint kettes, nincsen remény. Mereng a semmin, az emberfajon, messze révedőn, nézéstelen tekintete átsiklik az alatta csoportosulókon, a sok-sok beállított pózon, mind néz ég felé, a Költő állította be őket, ő adott utasítást a vésőnek, hű kebel, epedez, rendületlenül. A szoborcsoport egy szöveget néz, egy dallamot hall, megindultan és teátrálisan. A turistacsoport egy verssort néz, egy magyarázatot hall, „very emotional and patriotic”, ennyi üti meg a fülem, mert közben én is merengek. Szó a kőben, szózat a kőzetben, a márványban.
Hogy jövök én ide? Egy téren időzöm, egy
közhelyen. Bárhova teszem ki a lábam otthonról, egy közhelyre jutok, egy közhelyen forgok, ilyen közhelyes az életem. Közös és helyes. Közös? De mivel? Helyes? De mihez képest? Hol van az kőbe vésve, hogy milyen legyen az életem? A Vörösmarty téren? Ott halnom, élnem kell? Eszembe sincs: tele van turistával. Például velem is. Már egészen turista vagyok ezen a közhelyen. Félig-meddig én is: egy vezetett idegen. Ugyanakkor nem tagadhatom, azok közé is tartozom, akiket a Költő formált a lelkületével, a szózatával, ezzel a végletes morállal, a nemzeti romantikával. Miközben az is igaz, hogy várom a párom, és ha lehet, én inkább vele romantikázom, vele nemzek vagy igenzek, vele osztom meg a magányom.
De hogy jövök ezzel az egésszel ide? Hát úgy, hogy nekem is széket készítettek, ha nem is akkorát, mint a Költőnek, egy széket, amit jó magasra tettek, és azt ma el kéne foglalnom végre, abba kéne ülnöm, a székbe. Ezen merengek éppen a Vörösmarty téren, a napsütésben, ezen, hogy egy szöveget kéne szülnöm,
„very emotional and patriotic”, aminek csodájára járnak, vagy legalább egy pillanatra megállnak előtte, néznek rá, mint turisták a kőre, a márvány szoborcsoportra, a klasszikus gúlára, és főleg a Költőre ott a tetején. Nincsen remény. Erre nincsen, és sok egyébre sincsen. De arra van legalább alkalom, hogy az ember valami kifejtsen – véssen, reszeljen, csiszoljon egypár nemzeti közhelyen –, vagyis egy kicsit elmerengjen a saját magányán, a helyen. Végül is a magamfaja székaspiráns, ha épp nem teszi ki a lábát otthonról és nem osztja meg mással a magányát, folyton ott tesz-vesz az atelier-ben, a szűrt északkeleti, délnyugati fényben, ott formálja az anyagot, ott barkácsol a műhelyében.
Az ember, ha
én és alkot, nem hiszi (egy ideje nem), hogy ő ül a csoportja tetején, nem hiszi, hogy ha ő mereng, odasereglik köré, ami tovatűnt, a közösség, akihez tartozik, nem hiszi, hogy értük és helyettük gondolkozik. Inkább a fordítottját hiszi: az egyén, ha én, ott úszik a szólamok tengerén, átfodrozódik-áthabzik rajta saját fajtája hangja, és hát a Költőtől tudjuk: az emberfaj sárkányfog-vetemény. Arra, hogy a szólamot hallja, meghallja az ember, arra igenis van remény. Az egyén hiába én, úgy tűnik, akkor is a másik jön ki a könyökén, orrán és fülén, a többi egyénnel telítődik, tőlük dugul, születésétől kezdve megállíthatatlanul. Az az övé, ami a többieké. Ami a többieké, az lehet az övé.
Hát így legyen az ember egyén. Egyéniség. Én már jó ideje merengek ezen (miközben a páromat várom), hogy nemcsak az egyén épül közhelyeken, mimetikus utakon, didaktikus tereken, hanem ezeken áll mint valami talapzaton az egész történelem. A Történelem, ami minket egybeölt és mintegy megkölt. Ő is ott trónol márvány székben, fölöttünk, miközben a mi szózatainkat zengi:
bukik a jó, tombol a gaz merény. Hallgat rá valaki? Hallgat ránk valaki? Rímkimaradás. A mondanivalóm iránya más. Épp a már sokat emlegetett kölcsönhatás. A szoborba zárt csoportság és a márványköltőség termékeny kölcsönhatása. A szavak kőfaragása és a kövek szófaragása. A szólamaink egyéneken túlmutató vitalitása.
Írtam egy színdarabot, minden szereplője klisé. Mindegyik hangja egy (vagy több) orgonasípé. Az összes regiszter együttesen egy verklié. Ezt a sípládát közhelyek tekerik. Olyan, mintha én írtam volna, és én is írtam, tényleg, de én úgy tartom, hogy csak hangot adtam benne a történelem számos regiszterének. Ezektől a szólamoktól senki meg nem menekedik, ezeket a szólamokat megfelelő közhelyeken mindenkibe beleverik. Nélkülük nem lennénk azok, akik. A közhelyeink szólnak minket. Nem mi tekerjük a verklit, a verkli teker minket. A darabom ennek a poétikának a gyümölcse.
Van egy szék a köztéren, az én darabbeli közteremben, a tárgyalóban, a nemzeti Markóban, ez a szék a vádlotté. A Vádlott nem egy személy, hanem egy rendszer, egy kurzus, egy rezsim. Őrá néz, nem föl, inkább le, mély megvetéssel, egy másik székből a bíró. Aki szintén nem személy, hanem egy rendszer szócsöve: népbíróság. A
megmaradt nép Bírósága. Sok hangon szólal meg, időnként fölsüvölt, időnként fölsohajt, de nem nagyon változatos a regisztere. Vezérszólama a számonkérés. Csoporténje van, akárcsak a többi megidézett szereplőnek: a Szentkoronának, Hungáriának, az Antantnak, a Nyugatnak, a Honanyáknak, a Gazdáknak, a Nemtőknek, ennek a mi nagy nemzeti temetőnknek, a Kárpát-medencének stb. Szólamokból faragott eszmék és intézmények, eszmékből és intézményekből faragott szólamok. Nálam a szereplők: szózatok, tirádák, kidőlt szövegládák, szöveglomok, újrahasznosítva, új formába öntve. Egy drámai verkli életre keltői valamennyien. Kevesebbek és többek ők, mint emberek: ők a mi hagyományunk, a gyászunk, a vádunk, az egymásra mutogatásunk, a butaságunk, a kérkedésünk, a magunkon röhögésünk – a mi külön sárkányfog-vetésünk.
Én ebből az egészből (mármint az énségem, a költőségem) ott a téren, bár nincsen remény, őszintén remélem, ki se látszom (ki se látszik). Ami játszik, az a más, az a többi, a minket átjáró közszellem, közérzület, ami egyre többet áhít és még többet hárít, ez a magyar dzsinn vagy márid, ami olyan, mint a gumiabroncs mellett futó Michelin-logó, sok ízből áll össze mindig újra és minden ízében fel van fújva. Akárcsak a Történelem, ez a Rém, csak ne tolakodna folyton elénk, elém. Itt ma Trianon a téma, Trianon a fejekben, Trianon a pózokban, Trianon az átmenetekben – vagy az átmenetek a trianonokban, a mohácsokban, világosokban, ötvenhatokban? A darabomban nincs cselekmény, az már megvolt; nincsenek egyének, azokból amúgy se sokat érthet meg az ember, ha komolyan próbálkozik a történelemmel; én már próbálkoztam prózában, versben, foglalkoztam megsemmisítő intézményekkel, eszmerendszerekkel, egyénileg nem megy, úgy éreztem, sem a megértés, sem az ábrázolás; ne szóljon a dal, most a világ beszél, beszélje ki magát, gondoltam, ha van mit mondania, mozogja ki magát az a sok sztereotípia, mozgassa ki magából, emelje fel, forgassa meg az irónia. Az irónia idegenszeműség. Az irónia a történelembe keveredett turistaszerűség. Nálam a szavak revütáncosok, mazsorettek.
Most végül is, ahogy így vezetem őket, be a szerepbe, a szerepükbe, nem tudom, minek vagyok a guide-ja, egy megkövült állóképnek vagy egy vonuló menetnek?, miközben várom a párom és a szpícsemet kitalálom, sütkérezve a fényben – de már meg is jött, de már ki is találtam, na, elfoglaltam a székem?, még nem!, béke velünk, mindenkivel!, néha muszáj, nevetni kell, méghozzá annak okán, hogy ne fájjon az ember annyira a földnek, most, legalább most ne, mikor ugyanúgy, mint mindig,
átok virágzik homlokán.
Kedves Széchenyi, kedves Akadémiám, köszönöm, hogy soraidba vettél, hogy felvettél – na, ezt se hittem volna, az ám!

Elhangzott 2021. szeptember 12-én az Örkény Stúdióban a Béke velünk avagy az átmenet c. színmű felolvasószínházi előadása előtt.

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat