Elias Canetti
Az elolvadt hirosimai arcok, a vakok szomjúsága. Kiálló fehér fogak egy eltűnt arcban. Az utcákat hullák szegélyezik. Egy halott férfi a kerékpáron. Holttestekkel telezsúfolt tavak. Egy orvos, akinek negyven seb borítja a testét. „Él még, doktor úr? Él még?” Hányszor kell ezt hallania. Előkelő látogató: a kegyelmes úr. A főhivatalnok tiszteletére a beteg felül az ágyban, és úgy érzi, jobban van. Éjszakánként a lobogó tüzek, az egyetlen világosság a városban; hullákat égetnek. Szaguk az égett szardíniára emlékeztet. Mikor megtörtént, az első, amit észrevett magán, az volt: hogy teljesen meztelen. A csönd: minden szereplő hang nélkül mozog, olyan az egész, akár egy némafilmben. A látogatók a beteg ágyánál a kórházban: az első tudósítások arról, hogy mi történt, arról, hogy Hirosima megsemmisült. A 47 rónin
városa; ezért választották ki?
Micsihiko Hacsija orvos hirosimai naplója 1945. augusztus 6.-tól – az atombomba ledobásának napjától – szeptember 30.-ig tart; összesen 56 napot ölel fel. Irodalmi igényességgel íródott, ugyanaz a pontosság, finomság és felelősségérzet jellemzi, mint a japán irodalom sok más alkotását. Egy modern orvos, aki mégis annyira hamisítatlanul japán, hogy egy percre sem inog meg a hite a császárban, még akkor sem, amikor az bejelenti a kapitulációt. Ebben a naplóban szinte minden oldalon találni olyasmit, ami elgondolkodtat. Többet tudunk meg belőle, mint bármely más későbbi leírásból, azért, mert itt mi magunk is végigkísérhetjük a kezdet kezdetétől azt, hogy mennyire rejtély az, ami történt: egyszerűen nincsen rá magyarázat. A szerző, aki halottak és sebesültek között él, miközben maga is szenvedő alanya a történteknek, apró mozaikdarabkákból próbálja összerakni a tényállást: ahogy mind több és több ismerethez jut, úgy következtet mindig másra és másra, a találgatások újabb és újabb teóriákat szülnek, ezeket aztán különböző kísérletekkel kell ellenőriznie. Ebben a naplóban nincs egy hamis szó; de semmi olyan hiúság sincs, amiben ne lenne szemérem. Ha volna értelme azon gondolkozni, hogy melyik az az irodalmi forma, amelyikre egy tudni és látni vágyó embernek ma elengedhetetlen szüksége van, akkor ez az. Minthogy az egész egy kórházban játszódik, a figyelem kivétel nélkül emberekre irányul; azokra, akik felkeresik az intézményt, és azokra, akik működtetik. Nevekről esik említés, viselőik pár napon belül már halottak. Mások a Hirosimán kívüli falvakból, városokból jönnek látogatóba. Az a túláradó öröm, mikor valakit életben találnak, pedig már halottnak hitték. A kórház a legjobb a városban, valóságos paradicsomi hely ahhoz képest, hogy milyen a többi, mindenki ide próbál bekerülni, sokaknak sikerül is. Éjszakánként az egyetlen világosság a városban: a lobogó tüzek fényei – az elégő holttestek szolgáltatják ezt a világosságot. Később egy magányosan égő gyertya körül képződik egy hármas csoport: a pikadonról, az Eseményről beszélnek. Mindenki próbálja a másik beszámolója segítségével kiegészíteni, amit tud; olyan ez, mintha az embernek csupa véletlenszerűen fölvett és szanaszét heverő kockát kellene egyetlen filmmé összefoldoznia; aztán hol innen, hol onnan, de mindig jön hozzá egy-egy újabb darabka. Bemegy a városba, átvergődik a romhalmazon vagy kincsek után kutat, majd visszatér a haldoklók folytonosan cserélődő társaságába, és reménykedik.
Japán ember még soha nem került olyan közel hozzám, mint ebben a naplóban. Pedig mi mindent összeolvastam róluk korábban! De csak most érzem úgy, hogy valóban ismerem őket. Igaz volna, hogy csak akkor éljük meg mások életét úgy, mint a magunkét, mikor a legnagyobb szerencsétlenség sújtja őket? A szerencsétlenség volna az, ami még a leginkább közös az emberekben? Valószínűleg ezzel függhet össze, hogy olyan mélységes ellenszenv él bennem mindenfajta idillel szemben, hogy annyira nem tudom elviselni az idillikus hangvételű irodalmat. Hirosima esetében a leglényegesebb: hogy soha a történelemben embereket ilyen összpontosított csapás még nem ért. Hacsija doktornak a naplóban egy helyütt Pompeji jut eszébe. Csakhogy ez a hasonlat is sántít. Hirosimát olyan csapás érte, amit – előre pontosan kiszámítva mindent – emberek idéztek elő. A Természetnek ebben semmi szerepe nincsen. A csapást ki-ki másként érzékeli, attól függően, hogy a benn a városban éli át vagy a városon kívül. Bent csak látni lehet, hallani nem; ott pika néven emlegetik, kint, ahol hallani is lehet, pikadon a neve. Jóval később jön a naplóban az, hogy egy férfi, aki látta a Felhőt – bár ő nem volt közvetlenül kitéve a hatásának –, leírja, milyen volt. A férfit lenyűgözi a Felhő szépsége: az a színes fény, az, hogy olyan markánsan kirajzolódnak a kontúrjai, az, hogy olyan egyenes sugarak szóródnak szét belőle az égbe. Mit jelent a túlélés egy ilyen méretű a katasztrófa esetében? Ezek a naplófeljegyzések, mint mondottam, egy orvostól származnak, egy rendkívül lelkiismeretes, modern orvostól, aki, bár tudományos gondolkodáshoz szokott, eleinte föl se tudja fogni, mivel van dolga, annyira új, még számára is, ez a jelenség. Csak a hetedik napon értesül róla – egy kívülről jött látogatótól –, hogy ez a pusztító csapás, ami Hirosimát érte, egy atombomba volt. Egy főhivatalnok, akivel jó barátságban van, kosár őszibarackot hoz neki ajándékba: „Kész csoda, hogy ön túlélte – mondja Hacsija doktornak –, végtére is egy atombomba robbanása, az valami iszonyatos.” „Atombomba?! – kiáltottam, és felültem az ágyban. – Ez az a bomba, amiről azt hallottam, hogy levegőbe tudná röpíteni egész Tajvant, pedig nincs benne több tíz gramm hidrogénnél!” Látogatók már az első napoktól fogva jönnek hozzá; mindenki gratulál neki, hogy még életben van. Hacsija köztiszteletben álló férfiú, aki nagy népszerűségnek örvend; a hálás betegek, a hajdani osztálytársak és évfolyamtársak, a rokonok egymásnak adják a kilincset. Afölötti örömük, hogy a doktor túlélte a katasztrófát, határtalan: mind álmélkodnak, és végtelenül boldogok; talán nincs is a földön nagyobb boldogság ennél. Szeretik Hacsiját, ugyanakkor, mint afféle csodát, meg is bámulják. Ez a leggyakrabban visszatérő helyzetek egyike a naplóban. Ahogy a barátai, ismerősei örvendeznek, amikor életben találják, ugyanúgy örül ő is, valahányszor másokról ugyanezt a hírt hallja tőlük. Ennek az élménynek többféle változata is van: megtudja például, hogy őt és feleségét már halottnak mondták. – A kórház egyik lakója, aki élve kijutott az égő házból, de a feleségét már nem tudta kimenteni, halottnak hiszi az asszonyt. Rövidesen visszatér a házba, amely a lángok martalékává lett, hogy felkutassa a felesége földi maradványait. Talál is csontokat, azon a helyen, ahonnan a nő utolsó segélykiáltásait hallotta, ezeket visszaviszi a kórházba és mélységes kegyelettel leteszi a házioltár elé. Két héttel később, amikor elviszi falura a felesége csontjait, ott találja magát az asszonyt, épségben, sértetlenül. Valahogy sikerült kimenekülnie az égő házból, egy arra jövő katonai teherautó vette föl aztán, és vitte biztonságos helyre. Ez már több, mint hogy valaki életben maradt, ez már olyan, mintha valaki a halottaktól tért volna vissza; ennél erőteljesebb, ennél csodálatosabb élményben embernek aligha lehet része. Ebben a kórházban, amely addig Hacsija doktor vezetése alatt állt, és ahol most egyszerre orvosként és betegként, mint afféle keveréklény fekszik, az egyik legkülönösebb jelenség az, hogy a halál fittyet hány minden szabályszerűségnek. Amikor összeégett embereket hoznak be – köztük olyanokat, akik már magukon viselik a halál bélyegét –, mindenki azt várná, hogy vagy meghalnak, vagy meggyógyulnak. Szörnyű látni, ahogy állapotuk egyre rosszabbra fordul; néhányan azonban, úgy tűnik, túljutnak az életveszélyen, kezdik egyre jobban érezni magukat. Már azt hisszük, hogy megmenekültek, ekkor váratlanul ismét leveri őket lábukról a betegség, és most kerülnek csak igazán életveszélybe. Akadnak azonban olyanok is – köztük orvosok és ápolónők –, akik eleinte úgy festenek, mint akiket semmiféle sérülés nem ért. Erejük teljes megfeszítésével, éjt nappallá téve dolgoznak, aztán hirtelen rajtuk is mutatkozni kezdenek a betegség jelei, állapotuk egyre súlyosabbá válik, végül meghalnak. Az ember sohasem lehet biztos benne, hogy valaki csakugyan túljutott a veszélyen, a bomba okozta hatások olykor annyira késleltetetten jelentkeznek, hogy az minden orvosi prognózist halomra dönt. Az orvos csakhamar rájön, hogy sötétben tapogatózik. Igyekszik ugyan minden lehető módon segíteni, de amíg nem tudja, miféle betegségről van szó, addig úgy érzi, mintha visszacsöppent volna abba a korba, amikor még nem létezett orvostudomány, és kénytelen beérni azzal, hogy gyógyítás helyett csak vigasztalni tud. Miközben egyre csak azon töri a fejét, hogy milyen természetűek lehetnek azok a kórjelenségek, amiket másokon észlel, Hacsija doktor maga is beteg. Ahányszor észrevesz valamit másokon, az mindjárt maga miatt is nyugtalanítani kezdi, olyankor a saját testét is végigvizsgálja titokban, nem jelent-e meg vajon rajta is ugyanaz a tünet. – A túlélés igencsak kétséges, és még sokáig nem tekinthető biztosnak. Hacsija doktorban sohasem halványul el a halottak iránti tisztelet, és őszintén megdöbben, ha azt látja, hogy ez a tisztelet másokból kivész. Valahányszor átmegy abba a kis faépületbe, ahol egyik kintről érkezett kollégája a boncolást végzi, sohasem mulaszt el meghajolni a holttest előtt. Kórházi szobájának ablaka előtt estéről-estére halottakat égetnek. Közvetlenül e mellett a hely mellett, ahol ez folyik, ott áll egy kád, amely fürdés céljára szolgál. Amikor első ízben van jelen hamvasztásnál, Hacsija hallja, hogy valaki kiszól a fürdőkádból: „Hányat égettél el máma?” Ez a szituáció, amely a kegyelet minden elemét nélkülözi – itt egy ember, aki nemrég még élt és most elégetik, ott meg egy másik, közvetlenül mellette, meztelenül egy fürdőkádban –, mélységesen felháborítja a doktort. Ám néhány héttel később egy ilyen hamvasztás közben odafönn, kórházi szobájában már együtt vacsorál egy barátjával. Érzékeli „az égett szardíniára emlékeztető” szagot, és eszik tovább. E napló becsületessége és őszintesége minden kétség fölött áll. Írója magas erkölcsi kultúrával rendelkező ember. Őt is, mint mindenkit, áthatja az a tradíció, amelyben származásánál fogva nevelkedett, ebből a hagyományos értékrendből nem kérdőjelez meg semmit. Kérdései, kételyei mind-mind az orvostudomány körén belül mozognak, mert ott szabad és szükséges is kérdezni, kételkedni. Hacsija hitt a háború értelmében, elfogadta hazája militarista politikáját; a tiszti kaszt viselkedésében ugyan megfigyelt egyet-mást, ami nem tetszett neki, hazafiúi kötelességének tartotta azonban, hogy erről hallgasson. Ez a való igazság. A napló azonban épp ettől válik sokkal érdekesebbé. Mert így nem csak azt élhetjük át, hogy miként rombolta le az atombomba Hirosimát – tanúi lehetünk annak is, hogy miként hat a napló írójára az, amikor tudatosodik benne Japán veresége.
Ebben a földig lerombolt városban az emberek nem az ellenségeiket élik túl, hanem a saját családjukat, kollégáikat, polgártársaikat. Még tart a háború, és az ellenség, akinek a halálát kívánják, valahol másutt van. Érzik, hogy veszély fenyegeti őket az ellenség részéről, honfitársaik pusztulása pedig növeli bennük a fenyegetettség érzését. A bomba esetében a halál föntről jön, ezért a válaszcsapás is csak valami távoli célpontra irányulhat; jó lenne, ha már hallanának erről. Mindenki annyira szeretné, ha ezt végre megérné, hogy az áhított esemény látszólag be is következik. Néhány nap elteltével megjelenik egy máshová való ember, és mint százszázalékos tényt közli: megbízható forrásból tudja, hogy a japánok ugyanazzal a fegyverrel válaszcsapást mértek Amerikára, de ők nem egy, nem: több várost is a földdel egyenlővé tettek ugyanazon a módon. A kórházban uralkodó hangulat azonnal az ellenkezőjébe csap át, mindenkit hatalmába kerít a lelkesedés, még a súlyos sebesülteket is. Az emberek ismét tömeggé válnak; azt hiszik, azzal, hogy így elfordították a fejük felől a végzetet, már meg is menekültek tőle. Valószínű, hogy amíg a lelkesedés tart, sokan csakugyan abban a hiszemben vannak, hogy ezek után nem kell meghalniuk. Annál fájdalmasabb hát, amikor - tíz nappal a bombatámadás után - beüt a kapituláció híre. A császár még sohasem szólalt meg a rádióban. Igaz, a beszédét most se nagyon értik, ezúttal is ódivatú, udvari nyelven tartja meg. De a feletteseik - márpedig nekik tudniok kell - megismerik az uralkodó hangját, és tolmácsolják a többieknek a proklamáció tartalmát. A császár nevének említésére mindenki, aki a kórházban egybegyűlt, mélyen meghajol. Az emberek azelőtt sohasem hallhatták a császár hangját, nem ez a hang rendelte el a háborút. De most ez rendeli el a háború befejezését. Ha nem ő mondaná, mindenki kételkedne a vereségben; neki elhiszik. A kórház lakóit jobban lesújtja a vereség híre, mint az, hogy városuk elpusztult, mint a saját nyomorúságuk, mint a gyötrelmes halál, amely sokuknak a szeme előtt lebeg. Ezek után senki sem fordíthatja el többé a végzetet; azt a kínt, amit a sebesülés és a halál jelent, mindenkinek teljes súlyával viselnie kell. Minden bizonytalan, ugyanakkor nincs egy szikra remény sem. Sokan lázadoznak ez ellen a reményvesztettség ellen, minek tétlenül tűrni, ők inkább harcolnának tovább. Kialakul két párt: az egyik amellett van, hogy fejezzék be a harcot, a másik amellett, hogy ne fejezzék be. A vesztesek tömege, még mielőtt teljesen felbomlana, kettéosztódik. De az a tábor, amelyik a háború folytatása mellett kardoskodik, maga sincs könnyű helyzetben: a császár parancsával helyezkedik szembe. Érdekes végigkövetni, hogy az ezt követő napok során hogyan válik szét Hacsija doktor tudatában az a hatalom, amely a háború alatt maximálisan központosított volt; egy gonosz hatalomra – ez a hadsereg, amely az országot a katasztrófába sodorta, és egy jó hatalomra – ez a császár, aki az ország javát akarja. Egy hatalmi instanciát tehát Hacsija továbbra is érvényesnek tekint, ily módon az a rendszer, amely létezésének alapját alkotja, érintetlen marad. Ettől fogva gondolatai szüntelenül a császár személye körül forognak. Hacsija szemében az uralkodó, akárcsak az ország, a hadsereg áldozata volt. Ha valaki, hát a császár az, aki a leginkább sajnálatra szorul; a császár élete attól, ami történt, csak még értékesebb lett. Hiszen megalázták, olyasmiért, amit ő egyáltalán nem akart, vagyis a háborúért. Ez viszont minden lojális alattvaló számára megengedhetővé teszi, hogy felkutassa az emlékezetében, volt-e benne is olyasmi, ami nem akarta a háborút. Azok a korábbi megfigyelések, amiket Hacsija a hadsereggel kapcsolatban tett, de soha nem mert volna szóvá tenni; a katonák arroganciája, butasága, megvetésük mindenki iránt, aki nem tartozik az ő kasztjukhoz – hirtelen hatalmas jelentőségre tesznek szert. Az eddigi ellenségek helyett – hiszen ellenük már nem lehet harcolni - ők, a katonák válnak a haza ellenségeivé. A császár azonban egész idő alatt itt volt, és amíg ő él, addig biztosítva van az élet folyamatossága: ezért kellett megmenteni a képét még a várost sújtó katasztrófa idején is. A napló vége felé található a császári képmás megmentésének története. Hacsija a 39. napon jegyezte föl, azért, mert csak akkor értesült róla. A mentés minden mozzanatát részletesen ecseteli. A császár képét néhány órával az atombomba felrobbanása után - a városban heverő haldoklók és súlyos sebesültek tömegén keresztül – a folyóhoz viszik. A haldoklók utat nyitnak: „A császár képmása! A császár képmása!” A képet egy csónakba mentik és elviszik, ezután még ezrek és ezrek égnek el. De Hacsiját nem elégíti ki ez az első elbeszélés a kép kimenekítéséről. Nem hagyja nyugton a történet, igyekszik további tanúkat felkutatni, elsősorban olyanokat, akik részt vettek ebben a magasztos cselekedetben. Naplójába egy második beszámolót is beilleszt. Rengeteg minden történt Hirosimában ezekben a napokban, ami dicséretet érdemel. Hacsija doktorban van méltányosság, senki érdemét nem hallgatja el. A dicséretet nagy gonddal és körültekintéssel osztja. De a császár képének megmentéséről túláradó lelkesedéssel beszél. Érződik, hogy az ő számára ez a legreményteljesebb dolog mindabból, ami történt: úgy hangzik, mintha nem is a kép - maga a császár élte volna túl ezzel a katasztrófát.
Változatlanul érkeznek hozzá a látogatók, akik nem győznek ámulni rajta, hogy életben van, és gratulálnak neki az életben maradáshoz. Örömük még most is átsüt a feljegyzéseken, az olvasó kiérzi ezt a sorokból. A kórház ablaka előtt még sokáig folyik a hullák égetése, a halál tovább szedi áldozatait a betegek között. Olyan ez az egész, mint valami új, ismeretlen járvány. A pontos ok, a kórlefolyás még nincs kiderítve. Csak a boncolások nyomán válik lassacskán érthetővé, miféle kórral is van dolguk. Hacsijától egy pillanatra sem tágít a kíváncsiság, annyira szeretné kideríteni, mi is ez az újfajta betegség. Amilyen változatlanul él benne továbbra is az a hagyományos társadalmi struktúra, amely a császár személyében csúcsosodik ki, ugyanolyan épségben őrződik meg benne a modern orvos is. Hogy ez a kettő milyen természetesen megférhet együtt, hogy milyen kevéssé zavarja egyik a másikát, ezt az ő példáján keresztül értettem meg először. De amit végképp nem kezdhet ki semmi ebben az emberben, az a holtak iránti tisztelete. Már volt szó róla, hogy milyen nehezen viseli el, hogy az emberek hozzászoknak a halálhoz; ő továbbra is nagyon komolyan veszi a halált. Az embernek sosincs olyan érzése, hogy a halottak valamiféle arctalan masszává olvadnának össze a szemében. Neki minden egyes ember számít, úgy gondol rájuk, mint személyekre. Ne feledjük: Hacsija orvos, és hivatásánál fogva ki van téve annak, hogy érzéketlenné válik a halállal szemben. De bármi történt is, végig az az érzésünk, hogy neki minden egyes ember fontos, aki élt; mindenki, méghozzá úgy, amilyen valójában volt, úgy, ahogy Hacsija őt az emlékezetében hordozza. A szerencsétlenséget követő 49. napon emléknapot tart a halottakért. Kerékpárján bemegy a városba és sorban felkeresi azokat a helyeket, amelyeket a halottak emléke megszentelt, a saját halottjaié és olyanoké is, akikről másoktól hallott. Lehunyja a szemét, hogy láthassa egyik szomszédasszonyát, aki elpusztult, és az meg is jelenik neki. Mihelyt kinyitja a szemét, a kép eltűnik, megint lehunyja, és az asszony újból megjelenik. Próbál utat találni a romhalmazon keresztül, de nem mondhatni, hogy csak bolyong a városban, mert pontosan tudja, mit keres és meg is találja: ezek a halottas helyek. Semmit sem könnyít meg magának. Minden embert maga elé képzel. Azt mondja, ő mindenkiért imádkozik. Kérdem én, voltak-e olyanok Európa városaiban, akik a pusztítás után végigjárták a halottas helyeket és ilyen módon – úgy, hogy tisztán ott lebegett a szemük előtt az áldozatok képe – imádkoztak az elpusztultakért, és nemcsak a legszűkebb családjukért, hanem szomszédokért, barátokért, ismerősökért, sőt, olyanokért is, akikkel nem is találkoztak, akikről csak mások mesélték el, hogy hogyan haltak meg? Magamtól sohasem mertem volna az „imádkozni” szót használni azzal kapcsolatban, amit Hacsija tett ezen a napon, de hát ő maga is ezt a szót használja, és nem ez az egyetlen alkalom, amikor buddhistának mondja magát.
1971
