Íróportrék

 

Ebben a kötetben elsősorban német írók, főleg klasszikusok arcát festettem meg, minél részletgazdagabb háttér előtt. Minden portré alkalmi, Kafkáé például a tüdőbaj kitörésének pillanatában született, Rahel Levinről fiatalkori első, Goethéről öregkori utolsó előtti nagy szerelme idején. A kalendáriumíró Hebelt és a „tárcagyáros” Robert Walsert én mutattam be a magyar olvasóközönségnek. Alighanem ritka az az összehasonlító hármasportré is, amelyet a párbajhős lelkületű Gombrowiczról, a lavírozó Vasról és az egyetemesség megszállottjáról, Canettiről készítettem. Rendszerint valós események színrétegeivel árnyaltam modelljeim arcát, de megesett (pl. Hoffmann-nál), hogy magával ragadott a figurában rejlő fantasztikum. Heinét ki-ki véleménycsíkokból rakhatja össze pecsvörkszerűen vagy (vigyázni az ujjunkra!) többnyire vékony, de annál élesebb tükörcserepekből. Végül nem egy szerzőnek szerkesztője is voltam, ilyenkor muszáj volt utánanéznem mindennek, még a márnák idegrendszerének is, ha történetesen a polihisztor Büchnerről volt szó.

 

Rövid élet – hosszú restauráció. Büchner és kora

 

Szép jel

„Éppoly oktalan, mint amilyen törvényellenes gondolat,
ha magánszemélyek azt hiszik, arra hivatottak, hogy
egyenként vagy másokkal szövetségben együttműködjenek
Németország nagy nemzeti ügyeiben.”
Ibell, nassaui államtanácsos

Az első német diákszövetség (Burschenschaft) Jénában alakult 1815-ben, ezt követte gyors egymásutánban a többi. Mint a hazafias felbuzdulások ebben az időben – így például a tornaegyletek szervezése 1812-től – , a diákok mozgalma is a Napóleon-ellenesség talaján érlelődött. Céljuk: „minden tisztességes és hadrafogható” egyetemista tömörítése. Demokratikus szervezeteknek indultak, bárki beléphetett, a megkereszteletlen zsidókat kivéve. Nemzeti irányultság jellemezte őket, szemben a XVIII. századi diákok kozmopolita szellemiségű „Rend”-jeivel. Össznémet alapokon álltak, azaz a 34 államra széttagolt németség egyesítésére törekedtek. Jelszavaik: „becsület, szabadság, haza”. Fekete-vörös-arany színeik a mai német trikolór előzményei. Programjukban a francia forradalom polgári követeléseivel a romantikus múltkultusz keveredett. 5000 delegáltjuk 1817 októberében a középkori dalnokverseny színhelyén, Wartburg várában gyűlt össze országos találkozóra. Megemlékeztek a lipcsei Népek Csatája négyéves, valamint a reformáció 300 éves évfordulójáról. Mérsékelt hangnemben induló megemlékezésüket igazán az első esti könyvégetés tette emlékezetessé. Carl Ludwig Jahn, a német testgyakorlás apostola, „a torna atyja” és hívei akcióztak: „nem-német és reakciós” szelleműnek ítélt szerzők (pl. Kotzebue) könyveiből, a porosz rendőrségi törvényből és a Code Napoleonból raktak máglyát. A tetejébe az őrmesterbotot és a copfot, a porosz hadsereg jelképeit dobták.
Egy év múlva megalakult az Általános Német Diákszövetség. Radikális szárnyukat Jénában az „Ónémetek”, Giessenben a „Feketék” alkották. Utóbbiak szellemi vezére, Karl Follen jogász, egyetemi tanár volt. A „Feketék” magja, a „Feltétlenek”-nek nevezett csoport egy politikai filozófiai irálytól nyerte nevét. Filozófus apostoluk, Jakob Friedrich Fries tanítása szerint az emberi viselkedés középpontjában a meggyőződés áll. A meggyőződés Fries megfogalmazása szerint nem egyéb, mint egyéni hit, valamely erkölcsi igazság szabadon elsajátított, érzésen alapuló bensőségessége. Csak a feltétlen meggyőződés valódi meggyőződés, minden más gyűlöletes és elvetendő. Meggyőződésünk ki lehet téve a hangulat ingadozásainak, ám semmiféle érvelés nem döntheti meg. Nem váltogathatjuk meggyőződésünket, mert ez árulás. A legfontosabb, hogy hűek maradjunk meggyőződésünkhöz. Ám a legkiválóbb meggyőződés is puszta szócséplés, amíg nem követik tettek. És amiként meggyőződésünk feltétlen, akként a cselekedetekre is feltétel nélkül kell vállalkoznunk. Aki meggyőződésből cselekszik, az adott esetben a mártíromságot is vállalja. Ahol parancsoló erkölcsi szükségszerűséggel van dolgunk, ott a meggyőződéses cselekvő számára minden eszköz megengedett, zárul Fries gondolatmenete.
1819 koratavaszán Karl Ludwig Sand, huszonnégy éves jénai teológus hallgató Mannheimben leszúrja „a Weimarban kitartott dongólegyet, amely mindent bepiszkított és bemocskolt, amire csak rászállt”, név szerint August von Kotzebue írót. Kotzebue, a sikeres irodalmár és jelentéktelen politikai ügyeskedő kettős bűnt követett el: informálta az orosz kormányt a német egyetemeken folyó eseményekről és azok, úgymond, jakobinus jellegéről, valamint lapjában a nyilvánosság előtt gúny tárgyává tette a Burschenschaft szent eszméjét. A merénylő Follen befolyása alatt áll, nehéz felfogású, zavaros gondolkodású, érzelmileg túlfűtött, fanatikus fiatalember. Meggyőződését az evangéliummal azonosítja, és meggyőződése gyilkosságra szólítja fel, akár életének feláldozása árán is. Pár hónappal később Loening patikus merényletet követ el a nassaui kormány igazgatója, Ibell ellen (Ibell a fenti mottó szerzője).
Volt, aki a fennálló despotizmus elleni akciónak tartotta a merényletet. Volt, aki Sandot „tisztalelkű, istenfélő” ifjúnak állította be, kinek „hitében, bizakodásában” a nemes szándékon túlmenően korának „szép jelét” látta.
Sandot halálra ítélték. A kivégzésre összegyűlt tömeg könnyárban úszott, az emberek egymást agyontaposva próbáltak hősük levágott hajából egy-egy tincshez hozzájutni, kendőket mártogattak Sand vérébe, majd meghaltak, hogy egy forgácsot hazavihessenek maguknak a vérpadból; a kivégzés helyét még sokáig elborították a virágcsokrok, a szomorúfűz ágak. A hóhér, egy demokrata, a vérpad deszkáiból présházat ácsolt az egyik heidelbergi szőlőhegyen, ebben a kerti lakban ülésezett aztán a diákszövetség nagy titokban: Sand vérpadja alatt, a demokrata érzelmű hóhér vendégeként.
Metternich nem érzékenyült el. A bécsi kongresszus táncmestere magához intette a szövetséges német fejedelemségek minisztereit, és a rövidesen meghozott karlsbadi határozatok révén kivonta a forgalomból a lázadó eszméket hirdető professzorokat és diákokat, feloszlatta a diákszövetségeket, szigorú cenzúrát léptetett életbe főleg a sajtótermékekkel szemben, teljhatalmú vizsgáló bizottságot állíttatott fel a „forradalmi üzelmek” (köztük a torna, a térdhajlítás és a haskelep) felderítésére és elfojtására.
Beköszöntött – és 1848-ig érvényben maradt – a restauráció kora.
 

Száműzetés – 1833-34

„A giesseni diákság modora minden volt,
csak nem finom, néha meg kifejezetten pimasz.
A diák sok sört ivott és gyakran berúgott.”
Carl Vogt

 Giessen az 1830-as évek elején 7000 lakosú hesseni kisváros: a lapályt, amelyre települt, a romantikusan kanyargó Lahn folyó szeldeli, körös-körben dombok emelkednek hullámzó falrendszer gyanánt, enyhe bezártságérzetet keltve az érzékenyebb idegzetű városlakóban. Georg Büchner két boldog, tágas strassburgi év után érkezik Giessenbe, idegzete érzékeny, a Rajna-parti kétnyelvű, szabad szellemű, Párizs közeli, majdnem történelemcsináló Strassburg után ezt a politikai repressziótól sújtott, fogyó diákságú, középkoriasan áporodott „egyetemi falut” személyes sérelemnek, száműzetése helyének éli meg. Még két év és végez az orvosin, praxist nyithat, tehetős pacientúrára tehet szert, állami tisztségeket vállalhat, kórházakat felügyelő városi főorvos, orvosi tanácsos is lehet belőle, akárcsak apjából, Ernst Büchnerből. Hiszen megígérte neki: mint legidősebb fiú, a nyomába lép. De hát egyre kevésbé érdekli az orvoslás, egyre inkább, sőt egyre kizárólagosabban az élet nagy kérdései foglalkoztatják. Az, hogy van-e emberi szabadság, s ha igen, mekkora, mire való az, és mihez lehet kezdeni vele. Vagy Spinozának van igaza, aki cáfolhatatlan logikával bizonyítja: semmi sem lehet máshogy, mint ahogy van, merthogy „a dolgok természetében nincs semmi véletlen; hanem az isteni természet szükségszerűsége determinál mindent bizonyos módon való létezésre és működésre”? Büchner természetesen önmaga és a fennálló politikai rendszer viszonyának tisztázására törekszik, miként a gondolkodó húszévesek közül jónéhányan. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy már gimnazista korában „Bon jour, citoyen” köszöntéssel üdvözölte némelyik barátját, hogy időnként a jakobinusok által felkapott frígiai sapkát tett a fejére, hogy már tizenévesen a francia forradalmat istenítette, és a vallásossággal gyakorlatilag leszámolt. Leveleiből értesülünk róla, hogy a strassburgi két év orvostanhallgatás alatt tagja az Eugenia nevű radikális beállítottságú kulturális egyesületnek, arra pedig a későbbi vizsgálati jegyzőkönyvekből derült fény, hogy Strassburgban a határozottan jakobinus Emberi Jogok Társaságának is tagja volt. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy az 1830-as párizsi forradalom gyümölcsét nem a kirobbantók és végigcsinálók aratták le, hanem a pénzarisztokrácia, arról pedig ismét csak a levelezés tanúskodik, hogy Büchner a jelek szerint a legradikálisabb forradalmi irányzattól, a kommunisztikus „egyenlősítőktől” sem tagadta meg rokonszenvét, az utópikus szocialista sant-simonistákkal pedig határozottan jóban volt. Mindez ott Strassburgban élénk szellemű vitákat, barátságokat jelentett szabad légkörben, itt Giessenben erre, legalábbis az elején, semmi remény nem nyílik.Túl a politikai viszonyokon, nyomasztja Büchnert, hogy Strassburgban maradt szerelme és titkos jegyese, ráadásul Minna (Wilhelmine) sürgeti: fedje fel viszonyukat a szülők előtt. Elvégre ő, Minna már huszonhárom éves, és ha egyszer elkötelezte magát Georg mellett, nem élhet hazugságban: nem tehet úgy a világ előtt, mintha nem volna senkije. Georg fél évig őrlődik, mire rászánja magát, hogy szülei tudomására hozza: vőlegénye Wilhelmine Jaeglé kisasszonynak, a strassburgi lelkész lányának. Viszonya apjával ekkor romlik meg, az idősebb Büchner nem tudja megbocsátani, hogy fia tanulás helyett házasuláson töri a fejét, és az apa a jelek szerint jövendőbeli menye személyével sincs kibékülve (jobb partira számított).

Az előbbiek ismeretében nem csoda, ha Büchner, alighogy Giessenben beköltözik albérletébe, alighogy beiratkozik az egyetemre és felveszi az óráit, alighogy elkezd hallgatni – Hillebrandnál pszichológiát, Werneckinknél az idegrendszert, Willbrandnál (a Woyzeck egyik orvos-modelljénél) anatómiát –, nyomban ágynak is dől: öt hetes agyhártyagyulladás a lelki válság előzménye. És az agyhártyagyulladás enyhe lefolyású ahhoz a súlyos depresszióhoz képest, ami csakhamar meglátogatja a húszévest, hogy személyiségének egészét gyengítse le: automatának érzi magát, szolgának a szolgák közt, a halál érzete lebeg fölötte. A különbség a két baj között: a lázas agyhártyagyulladás után hetekre haza lehet menekülni a sivár, de családi meleggel szolgáló Darmstadtba, a halálérzetes depressziót azonban Giessenben kell kihordani hónapokig. Akik a későbbi művekben megjelenő hasadt személyiség, a belső ürességgel vívódó „szakadéklény” élményforrását keresik, fellelhetik a húszéves giesseni magányos vergődőben.
Pedig Büchner nincs egyedül. Apai, anyai rokonai élnek a városban. Az ötven itt tanuló darmstadtiból tíz az orvosi fakultásra jár, mint ő. Földiben tehát nincs hiány. Gimnáziumi osztály-, évfolyam- és iskolatársai koptatják az egyetem padjait jogászként, teológusként több tucatnyian. Nem egy közülük egészen közel lakik hozzá, azoknak a nem is középkori, hanem biedermeyer épületek valamelyikében, amelyek új arculatot kölcsönöznek a környéknek. De Büchner elzárkózó. Mindazt, ami hozzátartozik a diákélethez a német egyetemeken, úgy mint: „dobolás” (ez a diák becsületkódex szerint álarcos vívást jelent seb ejtése nélkül), kocsmázás, hetvenkedés, kötekedés és összeszólalkozás kellően sűrű dohányfüstbe burkolva, mindezt fumigálja. Magas cilindert hord, mélyen a tarkójába húzva, egyik kortársa szerint „állandóan olyan képet vág, akár a macska mennydörgés közben”. Nem is nyeri el a Palatia diákegyesület tagjainak rokonszenvét. Pedig a Palatia a tavaly politikai tevékenység miatt feloszlott diákegylet, a Germania magát politikamentesnek mondó örököse. Nem a legrosszabb fajtából való a diákegyletek közül. Tagjai közül néhányan részt vettek azon a másfél éve Pfalzban tartott, „német nemzeti ünnepnek” elkeresztelt találkozón, amely a restauráció korának legnagyobb tömegrendezvénye volt. Képzeljünk el egy omladozó kastélyromot (ez volt a hambachi kastély), a hozzá vezető utak mentén sárga rekettyebokrokat, sok-sok zöld füvet, frissen lombosodó fát, fehér-rózsaszín virágzó csipkebokrot, s a tarka bokrok, fák tövében több tízezer demokráciára, sajtószabadságra, „Németország újjászületésére” vágyó egybegyűltet. Képzeljük el, amint a „Sajtószabadság Támogatására Alakult Hazaegylet” égisze alatt olyan jelszavaktól lelkesülnek diákok, kézművesek, értelmiségiek, mint hogy „a fejedelmi trónok megszüntetése nélkül nincs üdv a haza számára”, vagy olyan szónoklatoktól, hogy eljő a nap, „midőn a fejedelmek az isten helytartójaként viselt hermelines palástjukat a német nemzeties méltóság férfias tógájával cserélik fel”, és „a német nő sem az uralkodó férfi szolgálólánya lesz többé, hanem a szabad polgár szabad társnője”, és „a hivatalnok és a katona sem viseli immár azt a kendőt, amellyel ura és feljebbvalója bekötötte a szemét”. Képzeljük el: a szónokok végül odáig merészkednek, hogy „törvényes forradalmat” emlegetnek. Tehetik: május van, harsognak a pacsirták, s oly bódító a fűszeres tavaszi levegő. Tehetik, mert a pfalzi hatóságok elnézik nekik.
Nem úgy Metternich. A szent szövetség lelke ismét magához intette a német minisztereket, megerősíttette velük a karlsbadi határozatokat (nincsenek politikai szervezetek, újságok, gyűlések), ledöntette a júniusi szabadságfákat, kényszerbeszállásolást rendelt el: bajor katonák özönlötték el a latinul Palatiának mondott Pfalzot. Dehogy lesz itt még egy hambachi ünnep!
Csak hát a több tízezer ember szétvitte a lelkesedés tüzének parazsát. Összeesküvők (egyetemisták, kézművesek, értelmiségiek) egy évvel később rosszul szervezetten, tömegtámogatás nélkül megpróbálják elfoglalni a frankfurti parlamentet, hogy onnan kiáltsák ki a forradalom kitörését (1833. április 3.). Egyetlen őrszobát sikerül elfoglalniuk, azt is csak egy órára. Sokakat letartóztatnak, becsuknak az államcsínyben való részvétel miatt, vagy összeesküvés vádjával. Köztük a giesseni Palatia diákegyesület néhány tagját. Büchner ekkor még „választott szülővárosában”, az imádott Strassburgban foghatja Minnája kezét, és nyugodtan intézhet dörgedelmet a szabadságtalan német állapotokról – és a forradalmi erőszak elkerülhetetlenségéről – szüleinek levélben. Georg Büchner orvostanhallgató egyelőre senkinek nem gyanús, ezért a metternichi intésre aktivizálódó hatóságok nem bontják fel a leveleit, mint egy évvel később, pár hónappal ama mély depresszió elmúlta után itt Giessenben.
A durva politikai elnyomás oly mértékben bőszítette Büchnert, hogy a fojtott depresszió és a tehetetlen düh hovatovább robbanóelegyet alkottak benne. Ha fortyogó energiáit nem váltja mihamar cselekvésre, azok alighanem őt emésztették volna el. Ráadásul koraérett. Ahelyett hogy mulatni járna, erkölcsi kérdéseken rágódik. „Mi az, ami bennünk hazudik, gyilkol és lop?” Ahelyett hogy lányok társaságát keresné, komoly filozófusokat (Descartes, Spinoza) faggat. Mitől ez a szörnyű egyformaság az emberi természetben? Honnan az elháríthatatlan hatalom az emberi viszonyokban? Miközben bábjáték az egész. „Az egyes ember hab a hullámon.” Kevésnek érzi a filozófiától kapott válaszokat, égetőnek a cselekvés parancsát. Ez löki ismét a vészterhes politizálás felé.
Gyökeres volt a válság. Az ilyesmit vagy a gyóntatójának vagy a pszichológusának vallja meg az ember, vagy magányosan vergődik. Személyiségválságot nem verünk nagydobra. Inkább végigrágjuk magunkat az újkori történelmen (akárcsak Büchner), hogy értsünk valamit ebből az átkozott valóságból, szembesítjük magunkat a történelem „vastörvényeivel”, vagy éppen pszichológiai-fiziológiai tárgyat keresünk éhes szellemünknek. És ha történetesen Giessenben vagyunk (akárcsak Büchner), idegen, ellenségesnek érzett közegben, és esténként handabandázó, nótázó, duhaj burschenschaftos társaság vetődik albérletünk ablaka alá (mert a Palatia egyesület tagjainak zömét a kocsmázó korhelyek teszik ki), és mi éppen azt olvassuk petróleumlámpa-fényben Descartes-nál, hogy az ember csupán gépezet, s ettől jeges rémület tölt el, majd a nevünket halljuk odakintről, és nekünk (gőgösnek, elzárkózónak tartott és forradalmár hírébe keveredett diáknak) szóló gúnyos vivátokat, mondván, „éljen Georg Büchner, az európai súlyegyen őrizője, a rabszolgakereskedelem felszámolója”, akkor ez korántsem ablakunk kitárására, a pityókos dülöngélők beinvitálására és forró baráti ölelésekre ösztönöz bennünket (egyébként is: albérletben lakunk), inkább távolságtartásra, három lépésre a derék, de üresfejű Palatiásoktól, még akkor is, ha ezzel a kivagyiság látszatát keltjük, mert Descartes homme machine-jának képzete, nyugdíjhivatalnok szállásadónk, Bott méltatlankodó padlórecsegése az előtérben, az önfeledésbe menekülő faragatlan kurjongatók s maga a börtönnek érzett város együttesen oly erővel hasítanak tudatunkba, hogy legszívesebben minden ingertől óvnánk személyünket, mint a migrénes a magáét, mikor jön a roham.
 

Kihűl a világ

 Amikor minden inog... amikor az egész társadalmi létezés
a szelek és a hullámok játéka, elsősorban az szükséges,
hogy legyen valami állandóság, amibe belekapaszkodhat
a kereső, s ahol menedéket lelhet a tévelygő.”
Metternich

Hogy Büchner mély válságát, és a válságból kivezető döntését megértsük, nézzük, milyen választékot kínált az akkori Németország a közügyek iránt fogékony fiataloknak – a diákegyleten kívül?
A politikai közélet a kormányt, a szakapparátus hivatalnokokat (Beamtertum) és a kétkamarás parlamentet foglalja magában. Pártok és klubok nincsenek. A végrehajtó hatalom gazdája a koronás uralkodó. A metternichi játékszabályok értelmében a kormány erős, a parlament gyenge. Az országgyűlés szerepe: megszavazni az adókat. Ha nem szavazza meg, az uralkodó feloszlathatja a parlamentet, új választást írhat ki. Választani a cenzusos rendszer folytán a lakosság töredéke választ. Csak vagyonos polgár kerülhet be a az országgyűlés második kamarájába. A parlamentnek nincs javaslattevő joga, törvényt a kormány terjeszthet csak be. Mit lehet itt tenni? A következőkben megpróbáljuk röviden összefoglalni,s az egyszerűség kedvéért többes szám első személyben szólaltatjuk meg a kor két fő eszmeáramlatát, illetve az előbbi kérdésre adott válaszukat.
A liberális válasz: „Mi, liberálisok nem a részérdekek, az egyes hercegségek, hanem egész Németország üdvét óhajtjuk. Síkra szállunk az abszolutista önkény ellen, kiállunk az egyén szabadsága mellett, kívánjuk a polgári jogok, a szabad véleménynyilvánítás, a szabad szólás etc. érvényesítését. Elengedhetetlennek tartjuk a hatalmi ágak szétválasztását. Nem kívánunk viszont pártszínekben megjelenni, minthogy mandátumunkat a néptől kaptuk, nem kívánunk többpártrendszerű parlamentet sem. Ellenezzük az általános választójogot, mert az iskolázatlanok nem képesek önálló politikai ítéletet alkotni (nekik népiskolák bevezetését javasoljuk): a tulajdonnal nem rendelkezők irigyek és csak a saját javukat nézik. Kétkedéssel figyeljük az iparosítást, mert csökkenti a szociális biztonságot, tömeges elszegényedéshez vezet, elsorvasztja a kézművességet. Éppen ezért ellenezzük az állami be nem avatkozást a gazdaságba, ellenezzük az iparűzési szabadságot, a vámok eltörlését és a szabadkereskedelmet. Szerintünk a szabad kisvállalkozók számát kell gyarapítani. Minél nagyobb a szabadság, annál nagyobb a boldogság. Reform és evolúció. Az ész és a szabadság birodalma felé hajózunk.”
A konzervatív válasz: „Vagy rend vagy felfordulás: nincs harmadik út. A forradalom itt oson a kertek alatt. Ne higgyétek el a liberálisoknak, hogy alapjogok kellenek, hogy a hatalmi ágakat akarják szétválasztani. Alkotmányreformról beszélnek, de mindez előbb-utóbb népszuverenitásba, anarchiába, szocializmusba, „a birtokolni vágyók és a birtoklók közti harcba” fog torkollni. Ezért nem szabad engednünk. Az ember nem természettől fogva jó, ahogy a felvilágosítók állítják: az ember véges és gyarló. Amint fellazul a rend, az emberben elszabadulnak a romboló erők. Erős intézményekre, stabilitásra van szükség. Mi társadalmi békét akarunk. Szerintünk ehhez abszolút tekintélyre van szükség. A törvények gyöngyék, a párbeszéd, a meggyőzés hatástalan. Mindezzel csak aláássuk a tekintélyt. Ahol Krisztus és Barabás között kell dönteni, ott a liberálisok bizottságokat alakítanak. Ostobaság azt várni, hogy a tömeg majd értelmesen viselkedik. Az uralkodó az egyetlen kétségbevonhatatlan tekintély. Tekintélye a legitimitás elvére épül. A dinasztiákat Isten ülteti trónra. A trón és az oltár szövetségesek. Az embereket áhítatra, tiszteletre, alázatra, hűségre és engedelmességre kell nevelni. Haladás? Csak a gonosz foglal el újabb hadállásokat a világban. A nemzetet nem csak a ma élők alkotják. Ne átalljunk a történelemhez tanácsért fordulni, a hagyomány bölcsebb nálunk. Az ember szabadsága a különbözésben áll. Dőreség felszámolni a történelmileg kialakult különbségeket. Az egész – amire a liberális hivatkoznak – uniformizál. A liberálisok atomizálják a társadalmat. Pedig a közszabadság több mint az egyéni szabadságok összege. Ott vannak a családi, helyi, hivatásbeli, a testületi kötődések. Ezeken keresztül ágyazódik bele a világba mindenki. Több szabadság: több boldogság? Ugyan! Csak az elidegenedés nő. Kihűl a világ.”
Büchner egyik választ sem fogadta el. Amellett a politikai irány mellett kötelezte el magát, amelyet mindkét előbb említett áramlat – a kor sziámi ikrei, hiszen egyik sem képzelhető el a másik nélkül – elutasított, sőt diabolizált: a forradalmi lázítás mellett. Ezzel nemcsak a politikai közéleten, de a társadalmon is kívül helyezte magát. Mivel a szervezkedés konspiratív formában folyt, egy ideig tehette. Ennek a tevékenységnek eredményeként alakult meg az Emberi Jogok Társasága előbb Giessenben, majd Darmstadtban, és született meg a forradalmi hadüzenet „a kunyhókért, a paloták ellen”: a Hesseni Hírmondó. Büchner ezzel a választásával döntő lépést tett a (börtön vagy emigráció alternatívájában jelentkező) marginalizálódás felé.

Intermezzo – a halak proletárja

„Nem azért van kezünk, hogy fogni tudjunk,
hanem azért fogunk, mert van kezünk.”
Georg Büchner

Bajban vagyunk az intermezzo szóval. Büchnert ma mindenki íróként tartja számon. Ám ő a megélhetést nem az irodalomtól várta. Felfedezője, szerkesztője, a jeles kortárs író Gutzkow könyörögve kérte, legyen jövendőbeli lapja (a deutsche Revue) munkatársa, vagyis termeljen kritikát, novellát, útirajzot (à la Heine), bármit. Miután azonban Gutzkow-t a kereszténység irodalmi eszközökkel elkövetett meggyalázásáért börtönbe csukták, a tervezett lap kiadása pedig meghiúsult, valamint a Fiatal Németországhoz tartozó alkotókat egyetemlegesen betiltották, Büchner letett arról, hogy emigráns íróként akarja megkeresni kenyerét. Ilyen értelemben az irodalom volt az intermezzo e fiatalember életében. Állandó gondot a polgári létbe való megkapaszkodás jelentett számára, nem az, hogy tud-e írni vagy sem. Mai szóval outsider volt. Ez – és egzisztenciális fenyegetettsége – magyarázzák, hogy mindegyik írása rendhagyó. Büchner nem tekintette magára nézve kötelezőnek a kor esztétikai elvárásait. Akármilyen fellengzősen hangzik is: ő a valóság és az igazság igézetében élt. Máshonnan tekintett kora világára, mint akik így-úgy már beleilleszkedtek. Múlékonynak látta és botrányosnak. Alig elviselhetőnek. Hazugságvattával kitömött üreges világ volt ez az ő szemében. Valódi tartalmat a szenvedés és a szembenállás hordozott: a lelkileg porhanyósra püfölt utolsó kisember (Woyzeck) és a céltalanul meg nem alkuvó, lábát megvetni nem tudó, értékeivel hiába házaló művész (Lenz) alakja. Az egyik az erőszakba, a másik az őrületbe menekül a „kínzógépszerű” valóság elől. Büchner világában (Leonce és Léna) az uralkodó degenerált, a herceg üres, akár egy borsóhüvely, a lakájértelmiség velejéig korrupt. A figurák itt mintha saját álmukban bolyonganának alvajárókként. Gondolkodásuk ön-, kor- és romantika-paródia. Nem-valóságukhoz semmi kétség nem fér. Büchner vívódásainak szülöttei mind. „Pfuj, a szabad akarat itt elől véges-végig nyitva van. Hol az erkölcs, hol a kézelőm?”, így Péter király, Popóország uralkodója öltöztetés közben. Beckettig, Gomrowiczig nyúlnak itt a büchneri abszurd szálai. Vagy: a Kapitány, a Doktor, a Professzor figurájában lehetetlen nem érezni azt, amit George Grosz vagy Ödön von Horváth művel majd elszánt dühvel a huszadik század huszas-harmincas éveiben: a filozofikus karikatúrát. A Woyzeck sem hagyományos dráma, de nem is modern darab: dramaturgiája inkább a vásári képmutogatókét (a későbbi filmesekét) követi. Amiben Büchner, ez a szőke hajú huszonegynéhány éves – kinek a rendőrség szerint különleges ismertetőjele a rövidlátás – különösen megelőzte az irodalmi közízlést: az az élőbeszéd, a nyelvi maszkok használata (kivált a Woyzeckben); kései rokona és tanítványa e téren (a társadalom legalsó rétegének nyelvi jellemzésében) Alfred Döblin és a fiatal Elias Canetti.
Georg Büchner azonban egyelőre még nem hagyaték, csupán Strassburgba emigrált irodalmi ígéret, aki egyetemi katedráról álmodozik. Ahhoz, hogy felvételt nyerjen a frissen alapított zürichi egyetem filozófiai fakultására (ahol még nincs betöltve minden státus), le kell tennie az asztalra az elbírálást végző tudós grémium elé egy jeles értekezést. Ezért mint volt orvostanhallgató Büchner anatómiai tanulmányokra adja a fejét. Az agy- és a gerincvelő idegeit tervezi tanulmányozni a gerinceseknél. Kitől veszi az ötletet, kitől nem, egy biztos: a Szent Tamás rakpart egyik gótikus házából nemcsak a vámhivatal épületét látni, hanem a hajnalban csónakba szálló és reggel gazdag fogással megtérő halászokat is. Ott folyik el Büchner albérlete előtt az óváros egyik széles csatornája. Reggelente tehát a reménybeli magántanár első vevőként áll ott a fából összerótt ponton fölött a parti korlátra támaszkodva, hogy kísérleti állatokat vásároljon a kikötő halászoktól. Potykák, csukák, fattyúheringek, sügérek, lazacok vergődnek a hálóban. Büchner azt a társasan élő folyami halfajtát választja, amely könnyen felismerhető négy bajuszfonaláról, amellett oly tömegesen elterjedt a Rajnában és mellékfolyóiban, hogy a halászok ezt adják a legolcsóbban. A folyami márnáról a háziasszonyok azt tartják: sok a szálkája, kevés a húsa. A halak proletárja – a proletárok hala. A pontyfélékhez tartozik, s az anatómusok szerint rajta figyelhető meg legjobban a típus jellegzetessége: a csontozat és a pikkelyek szerkezete –mint Carl Gustav Carus, az összehasonlító anatómia németországi úttörője fogalmaz –feltárja az „egyszerű számarányokat”, a zoológusnak oly sokat mondó „matematikai ősformát”. Reménybeli magántanárunk tehát fürge kézzel márnákat preparál: (részben vízben) a gerincvázat, a fejet a kopoltyúval együtt, de elsősorban gerincvelőt, agyat, a gerincvelői és az agyi idegeket. Erős nagyítóval dolgozik, csak frissen leölt halakkal, mert ezeknél az idegrostok természetes fehére élesen elválik még a halhús színétől. Hónapokig preparál, megfigyel és rajzol. Amíg a tél tart (novemberben lát hozzá a dologhoz), addig könnyebb feldolgozni és konzerválni a megfigyelésre szánt anyagot. Maga sem tudja, honnan veszi ehhez az egyhangú (sokszor éjszakába nyúló) foglalatossághoz a türelmet: jóformán egész nap ki sem mozdul a négy fal közül. A lankadatlan buzgalom végül meghozza gyümölcsét. Március végére az addigi legnagyobb (és bizonyos tekintetben máig meg nem haladott) tudományos alapossággal mutatja ki és írja le a márnák idegműködését, ami akár egyfajta morfológiai kiindulópontot is jelenthet a fejlődés magasabb rendű fokait jelentő gerincesek leírásához. Meghallgatván a halak idegrendszeréről szóló előadását, Lauth és Duvernoy professzorok nemhogy nem rejtik véka alá tetszésüket, de legott elhatározzák, hogy a strassburgi Természettörténeti Múzeum Társasága saját költségén nyomtatja ki az előadás rövidített változatát, továbbá az ígéretes ifjú kollégát a tudós Társaság felveszi levelező tagjai sorába. Büchner az Értekezés a márnák idegrendszeréről szövegét küldi el Zürichbe doktori disszertáció gyanánt, és az ottani négytagú professzori grémium „rendkívül kedvező” szakvéleménye nyomán 1836 szeptember elején az egyetem a kérvényezőnek odaítéli a filozófiai doktor címet.

Két levél

Az egész Büchner-levelezésben ez a két levél maradt meg a szülőktől. Mivel igen keveset tudni róluk, csak annyit, hogy a család a korszak hagyományos modelljét követte (a férfi keres, a nő az otthon, a gyerekek irányítója), érdemes megfigyelni, milyen hangon fordul anya és apa „a tékozó fiúhoz”. Mennyire erősen sugározza felé a szeretetet az anya, és mennyire nehezére esik az apának a megbocsátás. A két levél kirajzolja a családi háttért is, a testvérekét, akikről később szólunk. Mindkét levél Darmstadtban kelt.

Kedves Georg!                                                                                                1836. október 30.

 Micsoda öröm volt, midőn október 25-i keltezésű leveled, rajta a zürichi pecséttel megérkezett. Hangos örömujjongásban törtem ki: mert jóllehet nem szóltunk egymásnak, mindnyájan nagyon féltünk, s nemigen hittük, hogy szerencsésen átjutsz a határon. Titokban sokat aggódtam emiatt, hálistennek most már mindez a múlté. –
Nagyon elfoglaltak voltunk mostanság, szerdán hozzáfogtam a nagymosáshoz, előtte való hétfőn pedig megjöttek Beckerték Frankfurtból, és csütörtökig itt maradtak, erősen tudakozódtak felőled és nagyon örültek a jó kilátásaidat hallva, volt néhány nagyon élvezetes napunk. A születésnapodon mindnyájan ittunk az egészségedre.
Amikor 27-én ideért a leveled, épp az utolsó darabot vasaltam, apa színházban volt, el sem tudom mondani Neked, mennyire megörült, mikor hazajött. Apád teljesen egyetért Beiterrel, és arra int, hogy összehasonlító anatómiából tartsál előadásokat; szentül hiszi, hogy ezzel először is szilárdan megvethetnéd a lábadat, másodszor tisztességesen elősegíthetnéd az előrejutásodat.
Wilhelm körülbelül két hete volt itt, most szerdán utazott el Schenk társaságában Heidelbergbe. Giessenből semmi sem lett ezen a télen. El sem tudom Neked mondani, mennyire nyugtalanít ez a fiú, még mindig egy nagy gyerek, fogalma sincs, mekkora kárt okoz ezzel, tele van hamis becsvággyal, nagyon elkanászodott a receptkiadó pult mögött. Ha levelet kapunk tőle, írni fogok neki, elküldöm neki a címedet, hogy ő is írhasson Neked. Rögtön válaszolj neki és fedd meg rendesen. Mathilde személyesen fog írni Neked, máskülönben nálunk minden a régiben. Október 25-én volt Alexander születésnapja, kilenc éves lett, ma fényesen megünnepeljük, 10 fiút hívott, a csokoládé már megfőtt, Neked is jutna belőle egy csészével. Georg nagybátyád még mindig hadnagy, meg még amolyan istállómester is lett. A régi istálló[mester] Schenk, ki időközben istállómester volt Louis hercegnél, ideglázban meghalt, és most nagybátyád lovagolja a herceg lovait, reméli, hogy Karl hercegéit is megkapja, akkor már 200 forint lesz a keresete. Imád lovagolni, nagyon meg van elégedve vele.
Ha azt hallod, hogy mifelénk tombol az idegláz, ne ijedj meg nagyon, mint a többiek, igaz, már sokan meghaltak ebben a betegségben. Nemrégiben egy családban három fiatalember halt meg. Két fiú és egy lány, egy napon temették őket, tegnap az anyjuk is meghalt.
A papa oboista. Sajnos a minap kivégeztek egy gyilkost, a gyerekek látták, amint pálcát törnek fölötte, és Louise elment apával a vesztőhelyre; a gyilkos két évvel ezelőtt agyonütött egy erdészt.
Hogy a letartóztatottaknak hogy megy soruk, isten tudja, teljes a csend.
Bechtold, az ifjú báró, hadnagy lett, Butzbachba helyezték át, és ma hallottuk: von Bechtold kormánytanácsos úrból miniszteri tanácsos lett. Ezek az újságok nálunk.
Türelmetlenül várom a következő leveledet, ne várass bennünket sokáig, járj rendesen az emberek közé és igyekezz szórakozni. De remélem, arra többé nem kell figyelmeztesselek: tartsd távol magad minden politikai tevékenységtől, nyakig vagy benne így is, gondolom, nem hagyod magad megfertőzni, néha ugyanis iszonyú félelem fog el. Holnap Mathilde és én írunk Minának, nagyon sajnálom őt, alig bírom kivárni a tavaszt, aztán, remélem, találkozunk vele itt nálunk. Mathilde ezerszer csókoltat; amint végre leült levelet írni, vendége jött, szóval ő most addig takarékoskodik a papírral, amíg én újból nem írok.
Apa küld egy receptet az orrodra, kéri, hogy végre komolyan és tartósan használd, és számolj be neki a sikerről. Nagyon olcsónak találjuk a szállásodat meg a kosztot, persze olyat, mint Jäkele kisasszonyé, nem egyhamar fogsz találni újból, de hát az embernek mindenhez hozzá kell szokni. Írjál csak mindig részletesen, azt hiszem, mióta eljöttél Strassburgból, idegenben vagy, Strassburgban mindig úgy éreztem, a közelemben vagy. El fogod tudni olvasni a firkálmányomat? De hát olyan kavarodásban írok, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Nagymama sokszor üdvözöl, írj neki mihamarabb, mert úgy örül neki, mindig olyan levert, mert már alig lát. Nagyon szomorú ez, szomorú kilátásokat jelent mindannyiunknak. Mindenki üdvözöl, a ház apraja-nagyja, itt van Emma is és a lusta Mathilde.
Isten áldjon, és írj mielőbb hűséges anyádnak,

C. Büchnernek

Kedves Georg!                                                                                                1836. december 18.

Már jó ideje, hogy nem írtam Neked személyesen. Hogy valamelyest kárpótoljalak érte, megkértem a Jézuskát, adja át Neked ezeket a sorokat; nem kételkedem benne, hogy kellemes látványt jelentenek majd számodra. Eddig erősebb volt az aggodalmam jövőbeni boldogulásod miatt, s mélyebb lelki megrázkódtatást éltem át azon kellemetlenségek miatt, melyeket hebehurgya viselkedéseddel okoztál – nagyon sok szomorú órát szereztél nekünk –, semhogy el tudtam volna szánni magamat arra, hogy szívélyes viszonyt létesítsek veled; mindeközben mégsem mulasztottam el pontosan folyósítani Neked a szükséges pénzeszközöket, addig az általad ismert összegig menően, amelyet az oktatásodra vonatkozóan elegendőnek gondoltam.
Miután azonban most bizonyítékot szolgáltattál arra, hogy ezeket a pénzeszközöket nem pazaroltad el komiszul vagy léhán, hanem valóban a saját javadra fordítottad, és elértél egy bizonyos célt, s erről az álláspontról eztán is előre fogsz lépni, és további gyarapodásodat illetően nyugodtan nézhetek szembe Veled, itt az ideje, hogy ismét meglásd bennem a gyermekei boldogságáért aggódó jóságos apát.
Hogy erről mindjárt bizonyságot adjak, kívánságodnak megfelelően megkapod tőlem Froriep Jegyzeteit. A küldemény legkésőbb folyó hó 24-én megérkezik Hozzád, dobozban, ingyen és bérmentve. Tekint ezt afféle kiskönyvtárnak, még nagy hasznodra lesz. Most jelenik meg az ötvenedik kötet. Nekem csak huszonhat van meg belőle, bekötetlen, ezek 93 forint 36 krajcárba kerültek, és ezeket kapod most tőlem ajándékba karácsonyra. [...] Találsz még a dobozban két példányt az én tűtörténeteimből, ezek csomagolás közben kerültek a kezembe mint afféle régi papírok. Talán alkalomadtán kerekíthetsz egy elbeszélést belőlük a diákjaidnak. Aztán betettem még a dobozba a mi újságunk egyik mellékletét, abban egy pályázati felhívást tettek közzé, tanári állásra, a zürichi egyetemre. Ha korábban megfogadtad volna jól megfontolt tanácsomat, akkor most Te is pályázhatnál. De ezt csak úgy mellékesen említem. Értekezésed nagy örömöt szerzett nekem, s legalább ennyire örültem filozófiai doktorrá történt kinevezésednek, egyáltalán annak, hogy olyan jól fogadtak Zürichben. Csak légy óvatos a magaviseleteddel és bárkivel szemben bárkiről tett kijelentéseiddel. Gondold meg, hogy az embernek szüksége van barátokra, és hogy a legkisebb ellenség is árthat. Kíváncsian hallanám, hogyan alakultak eddigi előadásaid, és főleg, hogy mire irányulnak további terveid. A zoológia és az összehasonlító anatómia olyan területek, ahol még rengeteget lehet tanulni; aki kellő szorgalmat fordít rá, az nem fog hiányságot látni semmiben. [...]
Anyád szeretett volna még pár sort hozzáfűzni a levelemhez, de a drága portó miatt ezt most inkább elhagyjuk, annál is inkább, mivel a dobozban kapsz leveleket. Anyád és Helena nénéd fönt ülnek a nagymamánál, aki most már majdnem teljesen vak. Tavasszal megműtik az egyik szemét. Mathilde és Louise a színházban vannak, A portici némán. Louise valószínűleg a karácsonyi ajándékok elkészítésével foglalatoskodik, Alexander pedig szokása szerint a történelmet olvassa buzgón. Ebből a fiúból, komolyan mondom, egyszer még higgadt tudós lesz. Végül, ami engem illet, én az íróasztalnál ülök, s éppen a nevemet biggyesztem ide, levelem végére.
E. Büchner

Végállomás

„A javulás soha nem az ember saját műve, a javulást
mindig Isten kegyelmi aktusának kell tekintenünk.”
Büchner iskoláskori Keresztyén erkölcstanából

Eleinte azt hitte, csak egy kis megfázás. Ezért enyhített a feszített tempón. Nappal ugyanis preparátumokat készített a Zootómiai bemutatók címmel saját albérleti szobájában tartott kollégiumra, éjszaka pedig a következő szemeszterre tervezett filozófiai előadáshoz  – „A német filozófia fejlődése Descartes és Spinoza óta” – gyűjtött anyagot: fennmaradt jegyzetei tanúsága szerint több ezer oldalt olvasott el. Taposómalom? Nem baj, hisz a preparálás gépies elfoglaltsága közben képzelete tevékenyen működik. „Egyre közelebb kerülök a néphez és a középkorhoz, mindinkább megvilágosul előttem...”, írja menyasszonyának. Megvilágosul – mi? A középkor? A nép? Úgy érti, középkori tárgyú darabot ír? Netán ez volna a később sokat emlegetett Pietro Aretinóról szóló „gengszterdráma”, amit a rossznyelvek szerint Minna kisasszony több mint negyven évig dugdosott és végül tűzre vetett a darab „keresztényietlensége” miatt, no meg hogy a szerző hírnevére ne vessen rossz fényt? Pedig a szerző írta neki, hogy az alkotásban „örömét leli”. Vagy az volt, vagy nem. Azt mindenesetre kiderítette a kutatás, hogy a Spinoza-jegyzetek egy része (Büchner lefordította latinról németre az Etika első, Istenről szóló részét!) ugyanolyan papírra íródott, mint a Woyzeck első részvázlatai. Tehát itt Zürichben még a drámaírásra is szorított magának időt. Elképesztő munkahajsza. Meglepő-e, ha a fiatal szervezet védekező rendszere immár nem áll ellent „egy kis megfázásnak”?
Annyi baj legyen, majd nem olvas éjszaka, majd nem preparál nappal. Kifekszi a megfázást, esténként ellátogat a zürichi kaszinóba, fények és emberek közé. De „a malomkerék – mint írja – megállás nélkül forog”. Nem baj, húsvétig csak kibírja valahogy. Akkor elmegy majd Minnához Strassburgba, és Minna reggeltől estig népdalokat fog énekelni neki a rue St. Guillaume 66-ban, az első emeleten balra, a zöld tapétás szobában. „Itt egy hangot se hall az ember.” Nono. Hiszen itt van a szomszédban a Schulz-házaspár, az ő szobájukból át-átszűrődik ez-az. És hát össze is járnak, Georg szereti ezt az exkatonát, akit még a huszas évek elején szereltek le egy név nélkül megjelentetett politikai brosúra miatt, majd további, államrend ellen izgatónak minősített írásai miatt a babenhauseni fegyházba csuktak, és még most is ott ülne (öt évet kapott), ha felesége hősies bátorsággal meg nem szökteti szilveszter éjszaka, és Georg barátai segítségével ki nem jut külföldre. Schulz talpig férfi, csak a haja ritkult meg. No de az övé, Georgé is őszül már. Aztán találkozgatni szokott a Hesseni Hírmondó sikeresen Svájcba szakadt nyomdászával, az offenbachi illetőségű Karl Prellerrel, akit az első lebukás után ő, Georg figyelmeztetett a veszélyre. És itt van házigazdája, az emigránsok nagy barátja, Zehnder doktor. Vele még az életszellemekről is lehet diskurálni. Múltkor is, mikor Georg részletesen elmagyarázta neki, hogy Descartes szerint az életszellemek hogyan közlekednek mint afféle hírvivők és hírhozók a vér- és idegpályákon járva a szív és az agy, illetve az agy és a test többi része között, illetőleg hogyan hozzák mozgásba a lelket és az izmokat, mindig attól függően, hogy kellemes vagy kellemetlen érzeteket közölnek velük, a doktor azonnal a szavába vágott lelkesen, hogy ő is olvasta Cartesiustól a Tractatus de Hominét, és ha ő kutató orvos lehetne (de hát ahhoz idő és felszerelés kell), egyébbel se foglalkozna, egyre azt vizsgálná: valójában miféle anyag vagy anyagszerűség közlekedik az idegrostokon és a vérpályákon, vagyis hogy milyen anyagban vagy fluidumban terjed a hír a lelki utasító és a testi végrehajtó között. És ahhoz mit szól, kérdezte Georg, hogy az agy közepén függő tobozmirigy volna a szuperagy, a lélek szállása, minden emlékkép őrzője? Descartes szerinte, Georg szerint úgy képzelte el az embert, akár valami államgépezetet. A lélek vagy szellem nála a király, a tobozmirigy a kancellária, az életszellem a leiratok és feliratok (parancsok és kérelmek) megtestesítője, az idegrostok és vérpályák az országos utak, a szív a közállapotokat jelzi stb. Itt van a kutya elásva, csapott le a témára a doktor, hogy tudniillik az ember elfogadja-e a beléje plántált (rá oktrojált) lelket, amely halálakor visszaháramlik a teremtőhöz, amint Descartes is tette, vagy fütyül az életszellemre, és az anyagban keresi az isteni értelem nyitját. Nagy kérdés, bizony, vette át a szót Georg, hogy mi áramlik az idegrostokban, merthogy nem tűz, nem is pára, ahogy Descartes feltételezte, az biztos. De akkor mi? Úgy vándorol bennük a jel, akár az elektromos töltés a vezetőben? Vagy vegyi természetű folyamatról volna szó? Vagy egyszerre mind a kettőről? Hiszen a fényről is bebizonyosodott a normandiai útépítő mérnők, Fresnel számításai óta, hogy hullámtermészetű! Doktor úr, vágta el hirtelen a beszélgetés fonalát Georg, mert kilelte a hideg, nem tudna adni még egy takarót?
Csak egy kis megfázás, gondolta. De a dupla takaró alatt is fázott. A január végi kollégiumot el kell tolni egy héttel. Ez némi anyagi veszteséggel jár. Nem baj, hiszen nagyobb is lehetne a veszteség. De így, hogy eleinte se jártak hozzá háromnál többen, az utóbbi időben pedig már csak Tschudi hallgató (de furcsa neve van!) egymaga kuporgott az ágy szélén, amíg ő magyarázott, így tényleg nem baj. Sőt: a következő szemeszterben a hallgatók számának óriási növekedésével számolhat: száz, kétszáz, háromszáz százalék! Most, hogy egy kis levegőhöz jutott, le kéne tisztáztatnia a darabokat. Igen ám, de hitelből él. Egyelőre leíratásra se telik. Nem baj, a daraboknak biztos helyük van. Nemrégiben levélben megkereste őt egy bizonyos Ernst Willkomm úr Lipcséből (megint egy furcsa név), hogy a Drámai, dramaturgiai és színházi évkönyvek számára megnyerje munkatársul. Határozott ígéretet tett rá, hogy ki fogja nyomtatni Georg műveit.
Itt Zürichben a tótükörre néz az ablaka. Odalent a tavon folyik a lékhalászat, a mólón bundában promenádozik néhány ráérő polgár. Georg nem nézhet ki, csak a mandulatejet kortyolhatja. Feküdnie kell, mondják Schulzék. Nem baj, a tóról, a promenádozókról még eszébe találna jutni, hogy ezek idevalósiak, ő pedig idegen. Sőt megtűrt személy, kinek csupán hat hónapra engedélyezik az itt tartózkodását. Hat hónap leteltével hosszabbításért folyamodhat. Persze, meg fogja kapni, mondják Schulzék, csak feküdjön nyugodtan, magasra szökött a láza. Nem baj, majd csak elmúlik ez az „impetus febris” is. Pár napig mustártapaszt tettek a lába szárára, immár hideg lepedőbe csavarják, az most az új módi, Sziléziából jött, bizonyos Priessnitz találmánya. Ez a Priessnitz állítólag gyerekkorában megfigyelt egy sebesült őzet, amint az erdei forráshoz járt és a hideg vízben gyógyítgatta a beteg lábát, meséli Zehnder doktor, és most kivételesen nem hozza szóba közös szenvedélyüket, az életszellemet. De ha szóba hozná, a beteg akkor sem hallaná, mivel nincs magánál. Jó lenne tudni, hogy eszméletlen állapotban milyen hírek cirkulálnak a véredényekben és az idegpályákon. A sztetoszkópot is feltalálták, sőt használják is már, de ezek a hírek, úgy tetszik, még sztetoszkóppal sem hallgathatók ki. Schönlein professzor, a zürichi kórház igazgatója, a modern klinikai orvoslás úttörője legalábbis tehetetlen. A tifusz (népies nevén: idegláz) általában a harmadik héten éri el csúcspontját. Mire Wilhelmine Jaeglé, a menyasszony február közepén megérkezik, Schönlein professzor már semmi jóval nem kecsegtetheti. Úgy viszonyul a beteg állapotához, ahogyan Georg az akkori német társadaloméhoz: menthetetlennek tartja. Caroline Schulz törölgeti Georg homlokát nedves ronggyal. A beteg félrebeszél. Schönlein professzor is tud egy történetet az ifjú Priessnitzről. „Priessnitz még kisfiúként megfigyelt egy népi gyógyítót, egy úgynevezett vajákost, amint egy beteg bocira borogatást tett és közben ráolvasott. És úgy találta friss gyermekszemmel, hogy a varázsigéknek nem volt foganatjuk, ellenben a borogatás, amit ma már priznic néven ismerünk, bevált.” A zürichi kórház igazgatója, a modern klinikai orvoslás büszkesége veszi a kalapját. Három nap múlva már a borogatás se használ. Georg Büchner szervezetében kialszik az élet lángja.
 

A testvérek

 „Én a halált az életen mérem.”
Montaigne

Amikor Georg Büchner 1813-ban egy gerendavázas falusi házban meglátta a napvilágot, a francia rekvirálások következtében a magtárak annyira kiürültek, hogy az emberek az épületgerendákról vett tölgyfakéreggel szaporították a lisztet. Hét évvel azután, hogy Büchnert elragadta a tífusz (nem utolsósorban azért, mert az utolsó télen alig evett), Németország-szerte a burgonyavész okoz éhínséget és járványokat. Időközben ugyanis a gabonaféléknél magasabb tápanyagtartalma miatt a krumpli termesztését és fogyasztását propagálják a hatóságok a lakosságnak. A krumpli és a belőle olcsón előállítható szesz elterjedésével lesz társadalmi méretű az alkoholizmus, amelynek Woyzeck életbeli modellje is áldozata.
Amikor Georg Büchner a Leonce és Lénát írja, üzembe helyezik Németország első – hat kilométer hosszú – vasútvonalát: a próbagőzös (Stephenson alkotása) csak nappal közlekedik, éjszaka a lakossági tiltakozások miatt visszatérnek a lóvontatásra. Büchner Hátrahagyott műveinek megjelenésekor, 1850-ben a németek együttesen 782,7 millió kilométert  tesznek meg a „tűzokádó szörnyetegen”, mely ellenzői szerint „erdőt-mezőt lángba fog borítani, őrületbe kergeti a nyájakat és elnépteleníti a városokat”, mások meg éppenséggel úgy vélik: a vasutak „Németország egységére kiállított váltók”, a sínek a nagy ünnepre szóló „eljegyzési gyűrűk és menyasszonyi szalagok”.
Georg anyja, a jobb módú hivatalnokcsaládból származó Caroline Büchner huszonegy, az ősei közt számtalan seborvost számon tartó, feltörekvő apa huszonnégy évvel (pontosan annyival, ahány Georgnak jutott) élte túl legidősebb fiát. Nem utolsó sorban rájuk kellett tekintettel lenni, amikor a testvérek Georg levelezésének kiadásával foglalkoztak. Fura fordulat: a politikai „élesbeszédet”, amit a 30-as években tilos volt, az 50-es évekre szabad lett közzétenni, a családi konfliktus viszont, amit az elmúlt időkben jobban „elment” volna, az 50-es évek prűd légkörében már nem tartozott a nyilvánosságra. Ahogy a férfi viseletből kiszorul a nemesi térdnadrág, hogy helyét a hosszú pantalló foglalja el, s az egész öltözetre az angol módi, a sötétszürke szín nyomja rá bélyegét, úgy tűnik el a női divatból a század közepére a mély dekoltázs és a szabadon hagyott láb, hogy a ruha elfedje a testet, vagy a vaskosságot vagy a karcsúságot emelve ki. A krinolin ugyancsak a jó erkölcs hirdetője: az anya és hitves elsőbbségét hivatott megjeleníteni a krinolin viselésre nem jogosult szeretővel szemben.
Mathilde, a sorban Georg után következett idősebb Büchner-lány, az egyetlen, aki nem vitte sokra: neki még fényképe sem maradt fenn. Igaz, hetvenedik születésnapját nagy rongyrázással ünnepelték meg testvérei. Kivéve Louisét, aki ezt a családi egybesereglést már nem érte meg. Ez az erős beleérzőképességgel megáldott, szép arcú húg, kinek egy gyerekkori baleset következtében meggörbült a háta, zenei tehetségnek indult, később mint nőíró, a női jogok élharcosa szerzett magának hírnevet. A nők és hivatásuk címmel megjelent könyve írásához bizonyára hozzájárult az a megfigyelés, miszerint a patriarchális családkép nagyon is egybeesik bizonyos politikai irányzatok társadalomképével: a férfi éppoly előjogokat élvez, mint a nemesség, éppúgy fel van mentve bizonyos munkák végzése alól, mint a nemesség, a férfi véleménye kinyilatkoztatás, éppoly szent és sérthetetlen, akárcsak az egyházé és így tovább. Amikor Louise született (1821), akkor tájt vezették be egyes városokban („fényes utca, világos otthon” jelszóval) a gázvilágítást, és mire meghalt, elkészült Zeppelin első kormányozható léghajója. Louise Büchner halála előtt nem sokkal intézett éles támadást a német szociáldemokraták gothai programja ellen egy könyörtelen politikai gondolkodó: Karl Marx. És éppen ezen szociáldemokraták szavazataira támaszkodva kerül be a Birodalmi Gyűlésbe Louise halálának évében (1877) a második Büchner-fiú, az egykor forrófejű Wilhelm, aki annak idején titokban postára adta a Danton halálát, mikor Georg rendőri megfigyelés alatt állt, s aki létrát támasztott kertjük hátsó falához Georg számára, minden eshetőségre (de főleg letartóztatásra) készen. Wilhelm kezdetben a család butájának számított. Tizenöt évesen ki kellett venni a gimnáziumból. Először Butzbachba adták patikussegédnek. Ott „elkanászodott”. Nagy nehezen bejuttatták Justus von Liebig giesseni laboratóriumába. A kor egyik első kémikusának számító Liebig (Platen költő szívbéli jóbarátja, a műtrágya felfedezője) kitűnő bizonyítvánnyal bocsátja el a fiút két évvel később. Wilhelm az új vegyipar úttörője lesz. Wilkens kémikussal együtt elsőként állítják elő szintetikus úton az ultramarint, megspórolva ezzel a drága indigóbehozatalt Amerikából. Gyárat alapítanak. Wilhelm a liberális Haladás Párt képviselője évtizedeken át a darmstadti, majd a berlini parlamentben.
Mire a család butájából a család krőzusa lesz, az országban felgyorsul az elszegényedés, a bérek hanyatlanak. A német családok többségében a kereset a létminimum alatt marad, olykor az élelmiszerszükséglet fedezésére sem elég. Az „alsó rétegek” egyik napról a másikra élnek. Nincsen előttük perspektíva. Meglazul a munkaerkölcs, a munkafegyelem. Amit megkeresnek, azt többnyire meg is eszik, illetve el is isszák. Pauperizálódás, mondják a közgazdászok. A kortársak lelki elzüllésnek minősítik, a radikális filozófusok (egy bizonyos Marx például) elidegenedésként írják le a folyamatot. Wilhelm Büchner vegyi gyára, meg a hozzá hasonlók üzemei szívják fel majd az új munkaerőpiacról az épp kialakuló proletár réteget. A munkaerő-felesleg persze annak is köszönhető, hogy a halálozási arányszám a század eleje óta fokozatosan csökken, a születési arányszám pedig szépen emelkedik: Hessenben a század közepén 12 ezrelék, szemben a mai minusz két ezrelékkel. Büchneréknél például hét gyerek született, és csak egy halt el csecsemőkorában.
A család német földön leghíresebb szülötte a maga korában Ludwig volt, aki megfelelve az atyai elvárásnak orvos lett, Darmstadtban praktizált, és 1855-ben Erő és anyag címmel könyvet jelentetett meg, melyben nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy „az eddigi teológiai-filozófiai világnézetet a modern természetismeret és az arra épülő természetes világrend alapján teljességgel átalakítja”. Könyvét a filozófiatörténet az ún. vulgáris materializmus alapkönyveként tartja számon.
Ludwig és Louise (mindkettőjük fő műve ugyanabban az évben jelent meg) szerkesztették a Hátrahagyott írásokat 1850-ben. Amilyen tapintosak voltak saját családjuk tagjait illetően, annyira indiszkréten kezelték szeretett „Zsorzs” bátyjuk menyasszonyához írt leveleit. Wilhelmine csak megtekintésre adta át ezeket Gutzkow-nak (egy megírandó életrajz segédanyagaként), Ludwig és Louise pedig (miután Gutzkow-tól megkapták) Minna megkérdezése nélkül egypárat publikáltak közülük. Nincs kizárva, hogy Jaeglé kisasszony kezén azért is tűnt el jó néhány további Büchner-kézirat, mert a testvérek annak idején visszaéltek a bizalmával.
Kakukktojásnak számított a családban a legkisebb fiú, Alexander. Ő akkor született (1824-ben), amikor Georg már javában a Keresztyén erkölcstant magolta a hittanórán, és akkor hunyta le végleg a szemét, mikor Csehov megírta a Cseresznyéskertet. Nyilván tetszett volna neki a Csehov-mű, hiszen maga is írt. Első emlékezetes novellájáért, amely felismerhetően Weidig butzbachi lelkész végnapjairól szól (arról, hogy a vadállatias, alkoholista vizsgálóbíró, Georgi miként végzi ki a zárkában a már félholtra vert rabot, a Hesseni Hírmondó társszerzőjét), pert akasztottak a nyakába. Alexander a radikálisok között vett részt a 48-as német forradalomban, majd svájci, később francia emigrációba ment, Byronról írt értekezést és a caeni egyetemen világirodalmat tanított.
Georg régi emigráns barátai közül is sokan hazatértek 48-ban a forradalom hírére. Néhányan talán még akkor is ott ültek a frankfurti parlament padsoraiban, amikor „a forradalmárok” – a nagynémet (Ausztriát is magába foglaló) megoldás lehetetlenségét belátva – ünnepélyesen felajánlották a császári koronát IV. Frigyes Vilmosnak. Sokan ezt gondolták közben: „Szívem szerint az ellenkezőjére vágynék, de hát a semminél egy Kis-Németország is jobb.” IV. Frigyes Vilmos nem fogadta el a koronát, a frankfurti parlament hoppon maradt, kudarcából a tanulságot majd Bismarck vonja le.

Büchnert pedig játsszuk

Ki látott messzebbre? – kérdezte egyszer egy egyetemi tanár a huszadik század végén egy színházrendező barátjától. – A jóakaratú, de hoppon maradt negyvennyolcas politikai reformerek (akik a sikerrel igen, de a tisztességes polgári alkotmánnyal nem maradtak adósak a történelemnek), a ravasz és minden esélyt kihasználó hatalmi politikus, Bismarck (akinek rendszerét az első világháború süllyeszti el), vagy a rezignált forradalmár Georg Büchner (akinek „rövidlátásából” csak egy kis összeesküvésecskére futotta)? A történelem perspektívájából nézve mindegyik egyformán tévedett, vagy azért van köztük némi különbség?
A színházrendező, aki épp a Leonce és Léna színrevitelét fontolgatta, így felelt:
Engedd meg, hogy egy rövid kis anekdotával világítsam meg látás és messzeség viszonyát. –Alexander Büchner még a világon sem volt, de Louise talán már igen, amikor egy Friedrich König nevű derék feltaláló Angliából hazahozta saját fejlesztésű gőznyomdagépét. Az augsburgi Cotta könyv- és lapkiadónál próbált szerencsét (Büchner is ennél a kiadónál pályázott később a Leonce és Lénával). Üzembe állította a gépet. Az augsburgi Allgemeine Zeitung főszerkesztője fegyelmezett ember lévén palástolta érzéseit, ám a helyettese kijelentette: ezentúl inkább a szabad ég alatt ír, mintsem egy gőzgéppel egy fedél alatt. A háziszolga is felmondott: neki kedvesebb az élete az állásánál. Óvatos népek azontúl nagy ívben kerülték a „gőznyomdát”. Cotta viszont milliókat keresett rajta.– Azt kérded tehát, mi a különbség a negyvennyolcas reformképviselők, Bismarck és Büchner között? Megmondom: a Cottáék rettegett nyomdagépeinek köszönhetően mindegyikről olvasunk, csak épp a képviselőket felejtjük, Bismarckot tanuljuk, Büchnert pedig játsszuk.

(2003)

 

Heine-tükröcskék

Heinrich Heine a kortársak és az utókor ítéletének tükrének

 

Mint a felvilágosodás gyermeke és mint a romantika „utolsó, leköszönt mesebeli királya” Heine egyszerre tartozott a régi és az új világhoz is. Idealista és materialista, kora béklyóitól szabad költő és piacorientált hivatásos író, utópista racionalista és kísértetiesen éles víziókat látó álmodozó volt.
J. Ch. Hauschild–M. Werner, 1997

A politika jól teszi, ha tanul Heinétől. Heine arra törekedett, hogy hidat verjen különböző emberek, kultúrák és országok között.
Richard von Weizsäcker, 1996

Heine is szentimentális, csak szégyelli.
Julien Green, 1990

Heinében megvan ez az ünnepélyesség nélküli emelkedettség, a magasztosság a durvaságban. Mindig könnyed, és csak ami az agyunknak könnyű, az cseng tovább a fülünkben. Belül, a legmélyén Hegel, kívül sláger.
Peter Hacks, 1985

Bármennyit változott is, végig szenvedélyes demokrata maradt.
Gustav Heinemann, 1972

Vallomásaiban kigúnyolja őfelsége, a nép lakájait, akik uralkodójukat szépnek, jónak és intelligensnek magasztalják. Heine szilárdan meg van győződve ennek ellenkezőjéről.
Eörsi István, 1967

Az óceán végtelenségének megpillantásakor a vére mélyén kallódó emlékek keltek életre benne, egy nomád emlékei a sivatag és a sztyeppék végeláthatatlan messzeségeiről.
Ernst Alker, 1961

Heine azzal, hogy minden esetben nemcsak erkölcsileg, hanem esztétikailag is elmarasztalja a hitvány győztest, zsarnokot, elnyomót, viszont teljes elégtételt szolgáltat a hősi elbukottaknak, hogy utólag kijavítja, jóváteszi a történelem igazságtalanságait, most is, itt is az eszmét szolgálja.
Thuróczi-Trostler József, 1960

Bár szenvedélyesen küzdött a forradalomért és a szocialista célokért, a proletariátus osztályharcában nem vett részt. Gondolkodásbeli tisztázatlanságait és ingadozásait csak fokozta, hogy a beteg költő 1848 után teljes elszigeteltségbe került.
A Német Szocialista Egységpárt tudományos és propaganda osztálya, 1956

A német nép nem szereti a gyógyító célzatú bosszantást, és hogy mennyire nem, erre nagyszerű, már-már momumentális méretű példa Heinrich Heine esete.... Ennek a német történelemben egyedülálló személyiségnek a szellemi és irodalmi skálája az őt a világirodalomban közvetlenül Goethe szomszédságába juttató lírától a botrányt tudatosan fenyegetésként és fegyverként használó revolver-zsurnalizmusig terjed. A német haza szeretettel áthatott tiszteletétől, egyáltalán valami hallatlan szeretetképességtől egészen a gyalázkodó gyűlöletig.
A Német Szövetségi Köztársaság kormányának sajtó- és információs irodája, 1956

Heinében az irónia átcsapott ördögibe. A sátánizmus olyan narkotikummá finomult, amelyet az élet italaként szolgáltak fel, aztán szétrágta a művészet tisztaságába vetett hitet.
Walter Muschg, 1953

Bár nem látja tisztán, hogy a történelmet végső fokon a gazdasági tényezők határozzák meg, művei s elsősorban politikai költészete mégis helyesen tükrözik kora társadalmi harcait, s e harcok további perspektíváit... Heine költészete ma fegyver a kezünkben az új szocialista kultúra felépítéséért folytatott munkánkban és az imperializmus, a fasizmus elleni kérlelhetetlen küzdelemben.
Bódi László, 1950

Mivel Heine nem valamely ideológia szemüvegén keresztül nézte a dolgokat, hanem távcsövön keresztül, messzebbről és élesebben látott mindent, így még ma is kora politikai eseményeinek egyik legokosabb megítélőjeként tarthatjuk számon.
Hannah Arendt, 1948

Közismert, hogy szovjet katonák Sztálingrád ostrománál Heine-versekkel a hátizsákjukban harcoltak azok ellen a német katonák ellen, akik Heinét legfeljebb mint „Ismeretlen szerzőt” vagy mint „montmartre-i zsidó disznót” ismerték.
Christoph Trilse, 1986

Heine nem német lírikus! Költészete össze nem illő alkotórészek motívumok, hangulatok, nézetek, megfigyelések és egyebek esetlegesen összekeresgélt, összeenyvezett, összeragasztgatott katyvasza, vagyis nem valódi, szerves egésszé kikerekedő, szervesen fejlődő, mélységes átélésből fakadó költészet, hanem merő tettetés, hamisítvány, hatás, látszat!... Mivel Heine nem német, soha semmikor nem szerepelt a német irodalomtudományban, nem volt tagja a német költők Pantheonjának, mint német költő nem került be és mint ilyet nem is ünnepelték egyetlen olvasókönyvben és tankönyvben sem.
Dr. Wolfgang Lutz, 1936

Heinrich Heine az erkölcsi energia elpusztítója.
Hans Auflauf, 1932

Heine az első olyan író a német irodalomban, akinek valóban eleme a nagyváros, aki ízig-vérig városi ember.
Karl Wolfskehl, 1931

Marx a propagandájához szükséges pénzt Heinén keresztül kapta a berlini zsidó kulturális és tudományos egyesülettől. Engels ezért hálából Heine Párizsba érkezésének napját, május elsejét tette meg a proletáriátus ünnepnapjává.
Arnold Lützke, 1928

Heinrich Heine, aki annyira meglazította a német nyelven a mídert, hogy ma már minden irodaszolga fogdoshatja a mellét!
Karl Kraus, 1910

A legszabadabb gondolkodású német sem mondhatja Heinét másnak, mint gazembernek, csak a zsidók bolondjai és esetleg még a felizgatott hölgyek próbálják őt mentegetni.
Egy nagy virtuóz nem hazudik, de játszik, és Heine költészete is lényegében játék, nem színlelés, de nem is nagyon komoly.
Van Heinében érzés, de nincs meg a hozzávaló érzésbeli és gondolati anyag.
Összefoglalva Heine három fő jellemzőjeként említhetjük feuilletonizmusát, destruktivizmusát és kommunizmusát.
A Goethe halálával megüresedett helyet pedig nem kell betölteni, azt már rég Eduard Mörike foglalta el.
Adolf Bartels, 1906

Miközben pro és kontra dúltak a harci szenvedélyek a Heine-emlékmű felállítása körül, a fenséges asszony [Erzsébet királyné], akiben a terv először megfogant, szép csendben valóra váltotta a maga poétikus békeművét. Korfu szigetén, kastélya közelében, a tengerparton pálmákkal övezett, négy görög oszlopon nyugvó szentélyben fölállíttatta a költő szobrát. Látja, mondta az alkotónak, Haselriss dán szobrásznak, itt minden megvan, amire csak a költő szomorú-lelkes szíve vágyott: Hellász nevető ege, a babérfák, a sötét ciprusok, és a tenger, amit úgy szeretett és amit olyan gyönyörűen megénekelt.
Gustav Karpeles, 1899

Hát teljesen elfelejtik az urak, hogy Heine olyan dalköltő, akivel legfeljebb Goethét lehet egy lapon említeni?
Otto von Bismarck, 1890 körül

Micsoda tehetség! És micsoda útszéli hang!
Theodor Mommsen, 1888

Heine a líra torzképe. Leginkább az ordenáréban és a bemocskolásban volt otthonos. Ez valamennyi literátor között a legszemérmetlenebb és legjellemtelenebb, aki tollát hitsorsai és legközelebbi rokonai ellen is zsarolásra használta, s még a betegágyban töltött hosszú éveken át is a nemes mártíromság maskarádéjával vezette félre a német közvéleményt.
Karl Goedeke, 1881

Megvolt benne az az isteni gonoszság, ami nélkül el se tudom képzelni a tökéletességet... És hogy bánik a némettel! Egyszer még azt fogják mondani, hogy Heine és én messze a legjobb artistái voltunk a német nyelvnek.
Friedrich Nietzsche, 1888

A mi szegény Franciarszágunknak nagyon kevés költője van, és nincs köztük egy se, aki felvehetné a versenyt Heinrich Heinével.
Charles Baudelaire, 1865

Apolló és Mefisztó keveréke.
Théofile Gautier, 1864

Heine humora nem attól volt elbűvölő, hogy másoknak akart tetszeni, neki fontosabb volt, hogy saját magát szórakoztassa.
Gerard de Nerval, 1857

A temetés némán zajlott le. A költő végakarata úgy szólt, hogy bár ő az evangélikus felekezethez tartozik (legalábbis hivatalosan), a montmartre-i temető katolikus részébe temessék, hogy egyszer majd a felesége mellett fekhessen.
J. Cohen, 1856

Nem szoktam álmodni, de aznap hajnalban álmot láttam: Sötét lepkék csapódtak neki az ablaknak. Egyszercsak nagy világosság támadt odakint, vakító fény sütött a szemembe. Egy óriási fekete rovart láttam, nagy szárnycsapásokkal próbált kijutni a szabadba.
Elise Krinitz, 1856

A vég hamar bekövetkezett, de nem annak a bajnak a következményeként, amely Heinét évek óta ledöntötte a lábáról. Véletlen rosszullét fogta el, és orvosát, aki már hosszú ideje tartotta életben mesterséges úton, huszonnégy órával később hívták. Heine megkérdezte tőle: Doktor úr, mi a helyzet – meg fogok halni? A doktor azonnal fölismerte, hogy a beteg állapota menthetetlen, és ezt nem is titkolta el előtte. Heine, aki annyi szenvedést állt ki, már rég felkészülhetett a halálra, és az orvosa közlése egyáltalán nem rendítette meg.
Friedrich Szarvady, 1856

Heine iróniája sokszor abban áll, hogy előbb a fejét, aztán a hátsó felét mutatja.
Friedrich Hebbel, 1854

Kicsi, de igen takaros szobában találtam, ott feküdt több egymásra tett matracon, kinyújtózva. Habár teljesen megvakult és a legsúlyosabb bajok sorvasztották, máris a régi Heine volt, ugyanazok a finom és okos vonások, ahogy annak idején 1829-ben Helgoland szigetén megjelent előttem. Szép hosszú gesztenyebarna haj kereztezte fölül az arcát, a szája szegletétől az álla körül futó, lent hegyes végű szakáll pedig élesen elvágta az arc alsó részét a fehér paplantól. A csontsovány sápadt kar és a szép formájú sápadt kéz kétoldalt mozdulatlanul lógott.
Ferdinand Meyer, 1849

D[avid] Gruby hét éve kezelte Heinét. Amikor átvette őt ez a kiváló férfiú, Heine képtelen volt mozogni, úgy feküdt a földön, teljesen magatehetetlenül, saját nyálába ragadva, még élelmet sem tudott magához venni. Gruby doktornak sikerült őt annyira rendbe hoznia, hogy fel lehetett ültetni; megint tudta mozgatni az arcát és a karját, sőt ha akart, még írni is tudott. A hátgerincvelő betegség csírája már régóta benne volt a szervezetében. Egyszer – ez tizennégy évvel a halála előtt történt – már elhívták hozzá Gruby doktort konzíliumba, akkor a szeme fájt Heinének. Gruby kijelentette, a baj eredete a gerincvelőben keresendő, mire a beteg kinevette őt akkori orvosaival egyetemben. Később gyakran mondta doktor Grubynak mosolyogva: Ó, ha akkor jobban láttam volna, ma nem feküdnék itt.
Friedrich Szarvady, 1848

Vidám, csengő hangon felkacagott, s bármennyire szenvedő állapotban volt is, látszott rajta, milyen kellemes külsejű férfi lehetett azelőtt. Finom arcél, finom az arc egész formája, egyenesen aláomló dús haja világosbarna. Állát enyhén őszülő, tömött szakáll keretezi. A keze sovány, szép formájú, nagyon nemesek a kézmozdulatai, és főleg a szája az, ami szép lehetett, mert a betegség ellenére, amely megbénítja, olyan kellemes a kifejezése, hogy az ember az összes költői szót, az összes fortyogó féktelenkedést, az összes arisztophanészi tréfát azonnal elhiszi róla.
Fanny Lewald, 1848

Szegény ördög szörnyen kutyául néz ki. Olyan sovány lett, akár egy csontváz. Az agylágyulás terjed, az arc bénulása ugyancsak. Ami a legfeltűnőbb: hogy Heine mostanság roppant jóindulatú. Amúgy csupa szellemi energia, de a külseje – szakállt növesztett, mert a szája környékét nem tudja megborotválni – mindenkit rémségesen gyászos kedvre hangol. Siralmas látni, ahogy így fokról fokra pusztul elfele: egy ilyen híres fickó!
Friedrich Engels, 1846

De régi ismerősők láttán, kivált szép fiatal nők társaságában, visszatért a kedélye és ilyenkor kifogyhatatlanul ontotta élceit. Egyszer régi otthoni ismerőseivel, egy baráti házaspárral ebédelt. Azután a még mindig csinos, fiatal hölgyhöz fordult:
      Kit óhajt először meglátogatni? kérdezte tőle.
      Még nincs eldöntve, felelte a hölgy, de ötre értünk jön hintóval madame K[oreff].
      Madame K[oreff], emelte fel a hangját Heine. Asszonyom, jobban teszi, ha nem mutatkozik egy hintóban madame K[oreff]el, mert ez a kocsikázás bizony fölér egy vesszőfutással.
      Most jut eszembe, szólt hangjában némi megütközéssel a hölgy, madame K[oreff] azt mondta, hogy nézzük meg a Pantheont.
      A Pantheont, dünnyögte Heine. De hát miért menne a Pantheonba madame K[oreff], amikor Frau K[oreff] maga is egy Pantheon, egy csomó nagy ember nyugodott már benne.
Alfred Meissner, 1846

Az elmúlt év őszén egy berlini irodalmár, K. elment Heinéhez. Becsönget, Heine személyesen nyit ajtót. Heine úr?, mondja K. azon a hangon, ahogy a turisták szokták bejelenteni magukat, ám Heine gyorsan a szavába vág e szókkal: Heine úr nincs otthon. – Ha nem tévedek, mondja K., nem hagyva, hogy csak úgy elküldjék, akkor ön Heine úr. – Na és ha én vagyok, dörmögi a költő, akkor se vagyok itthon, és be akarja csukni az ajtót. K. benyomul az ajtórésbe, s azt dadogja: Éppen Börnstein úrtól jövök, ő nagyon barátságosan fogadott és azt mondta, hogy ön... – No, ha olyan barátságosan fogadta, mondja Heine, egyszeriben teljesen barátságos ábrázattal, akkor menjen vissza hozzá és mondja meg neki, hogy ha majd egyszer tizenöt éve él Párizsban és olyan tapasztalatai lesznek az utazó irodalmárokkal, mint nekem, akkor ő se fogad többé senkit. Azzal becsapta az ajtót az elképedt K. orra előtt.
Név nélkül, 1846

A mi kis harapós csalogányunk.
Karl Grün, 1845

Párizsban ő képviseli a német szellemet és poézist, amiként Németországban is ő testesíti meg az eleven és szellemes francia kritikát.
Honoré de Balzac, 1844

Heine tele van vele született gonoszsággal. Ha tudna valakit Szibériában, akinek ő kellemetlen perceket szeretne szerezni, nem sajnálna semmilyen fáradságot, hogy elérje célját.
Nikolaus Lenau, 1843

Párizsi tartózkodásom alatt csak a bulvárokon csavarogtam. Megszólít Heine a szokott modorában, kérdi, mi újság Önnel, majd a lehető legnagyszerűbb, legelragadtatottabb és legméltóbb dicshimnuszba kezd a gyönyörű hercegnőről. Azt mondja, nem tudja megszokni az Ön távollétét, s naponta többször is elsíratja. Egyébként ő mindezt sokkal jobban meg fogja írni Önnek még a napokban, már ha megtudja az Ön címét; én nem árultam el neki, bár elkérte tőlem.
Liszt Ferenc, 1842

Amilyen jó a szíve, olyan gonosz a nyelve.
George Sand, 1841

A „Bolygó Hollandi”, amellyel a tengeren kötöttem bensőséges ismeretséget, folyamatosan lebilincselte képzeletemet; ezért megismerkedtem e monda Heine általi sajátságos alkalmazásával a ’Salon’ egyik részében. Főleg azáltal, hogy Heine kitalálta ennek az óceáni Ahasvérusnak a megváltását, ahogy ezt igazi drámaíró módjára kezelte, egyszer csak a kezemben volt minden ahhoz, hogy ezt a mondát operaszüzsének használhassam. Meg is egyeztem erről Heinével, elkészítettem a vázlatot és átnyújtottam Leon Pillet úrnak azzal a javaslattal, hogy annak alapján csináltasson nekem egy francia szövegkönyvet.
Richard Wagner,1841

Rotschild palotát építtetett magának a rue Lafitte-en neoreneszánsz stílben. Csak a díszítésre 100 millókat költött. Az első fogadáson minden belépőtől megkérdezte:Comment trouvez-vous mon chenil?Azt hitte, nagyon vicceset mond. Heine a fülébe súgta: Nem tudja, hogy chenil kutyaólat jelent? Mire Rotschild: Na és, mi van abban?  A költő csóválta a fejét: Hát arra nem gondolt, báró úr, hogy ki lakik a kutyaólban?
Alexandre Weil, 1840

Mitől vagyok olyan jókedvű? A barátaink zöme eléggé szomorú: Legouvénak súlyos gastritise van, Schalk a minap veszítette el az édesanyját; Heine nem boldog; Chopin a Baleárokon betegeskedik; Dumas olyan nyomasztó terhet cipel, ami napról napra súlyosabb lesz; madame Sandnak a gyereke beteg; egyedül Victor Hugo nyugodt és erős.
Hector Berlioz, 1839

Külsejében semmi nem volt a zsidó nemzeti típusból. Most negyven éves volt, ereje teljében lévő férfi, testileg és szellemileg egyaránt. Szakasztott úgy festett, akár egy francia abbé. Középtermetű, húsos, finom bőre rózsaszínes beütésű. Jó vágású arc, kecses orr, kicsi, huncut szem, roppant kifejezésteli száj, középhosszúra vágott barna haj. Gyorsan beszélt, többnyire rövid, szellemes fordulatokkal, ezt szarkasztikus mosoly, néha egy-egy kurta, csengő kacagás kísérte. A hangja tenor volt, majdnem magas tenor olyankor, amikor hosszasabb beszéd közben valamit be akart bizonyítani vagy meg akart védelmezni, és közben egyre feljebb srófolta a hangerőt. De a hangja azért nem volt se túl magas, se túl vékony, csak néha kissé éles a bosszús indulattól. Aztán rendszerint le is engedte a hangját végül, mert ha felfokozott hangulatban volt is, szerette valamilyen váratlan szarkazmussal lezárni, lecsengetni a dolgot. Szép keze – Heine általában is tiszta volt – mindig együtt játszott a mondandójával, és épp ebben a társas viselkedésében volt valami a francia világi papból, aki visszafogja magát az élénkségben, de belül mintha nevetne ezen a tartózkodáson.
Heinrich Laube, 1839-40

A német vallásról és filozófiáról írott cikke azokra a szellemes előadásokra épül, amelyeket Ahrens professzor tartott Párizsban a kormány megbízásából, Őszintén szólva, nekem nem tetszik, hogy mélységesen komoly tárgyakat ilyen csinos és vicces csomagolásban tálalnak, hogy a járadékból élő hölgyek és a varrónők is élvezettel habzsolják, mondván: Ja, most már a értem a filozófiát! Jó, Heine a franciáknak írta ezt, és azoknak úgy lehet csak beadni az ilyesmit, hogy egy kicsit megédesítjük, ahogy a gyerekeknek az iskolába járást bonbonokkal, ropogós mandulával.
Ernst Wilhelm, 1839

Ha Németország nem szereti Heinét, mi szívesen befogadjuk, de sajnos Heine jobban szereti Németországot, mint az megérdemelné.
Alexandre Dumas, 1839

Heine nem haragszik rám, csupán egy szívességet akar kérni tőlem. A szívesség abban áll, hogy nézzem át némely versének francia fordítását. Miczkiewicz és Heine olyan ellentétei egymásnak, hogy különbözőbbet náluk képzelni sem lehet: egy angyal és démon áll egymással szemben.
Edgar Quinet, 1837

Heinrich Heine a minap egy párizsi caféban üldögélt, ahol is néhány fiatal francia nem átallt sértő megjegyzéseket tenni a németek szokásaira. Erre Heine az említettek egyikét, aki egyébiránt éppenséggel nem vett részt a sértegetésben, súlyosan inzultálta, minekutána párbaj lett a dologból, ám annak nem lett egyéb következménye, mint hogy mindkét fél célt tévesztve mellé lőtt.
Név nélkül, 1837

Heinében a német lélek tökéletes francia stílussal párosul.
Jules Janin, 1833

Heine zsidó. Többször eljött hozzám látogatóba. Nekem nem tetszik. Hidegnek és gonosznak találom. Egyike azoknak a külföldieknek, akiknek odahaza nem sikerült hírnevet szerezniök, és azt hiszik, hogy máshol majd sikerülni fog nekik.
Alfred de Vigny, 1832

Lelked úgy szárnyalna szépen pille gyanánt, de
      tested utána nyúl otromba ujjaival.
Név nélkül, 1832

Heine elveszett ember. A párizsi leveleim teljesen tönkretették. Nem ismerek senkit, aki nála megvetendőbb volna. Rossz zsidó természete van, teljesen lélektelen, nem szeret semmit, nem hisz semmiben. A leghitványabb népséghez csapódik, jöttment spionokkal mászkál, besúgást folytat, és ezt nyilván pénzért teszi.
Heine a porosz ügynökök besúgója.
Szegény Heinét vegyi úton elemeire bontom. Sejtelme sincs róla, hogy állandóan kísérleteket folytatok vele.
Heine jellemgyengesége, határtalan hiúsága.
Megvetésre méltó alacsony rabszolga ő, aki a saját idegei láncára van verve; fura egy béklyó ez, minél gyöngébbek az idegek, annál jobban szorít.
Soha nem találkoztam még nála gyávább lélekkel, aki ekkora türelemmel tűri, hogy a teste zsarnokoskodjék rajta.
Heine a szenvedélyek tartóedénye.
Éjjel nappal a kurvák után fut.
Játszik, 50 Lajos-aranyat vesztett.
Attól fél, hogy a jelenlétemben nem tud eléggé tündökölni.
Néha irígylem benne, hogy annyival tovább maradt fiatal, mint én.
Ami szellem van benne, az mind az íróujjaiba szorult.
Heine egy igazi bóher. Tud zsidó módra viccelni és a vicc kedvéért nemcsak a jogot és az igazságot áldozza fel, hanem tulajdon meggyőződését is. Az ilyenek úgy váltogatják az elveiket, mint más a ruháját, hogy mindig lépést tartsanak a divattal.
A kereszténységtől és általában a vallástól nemcsak iszonyodik, hanem undorodik is.
A nép tengeribeteggé teszi, a nép vihara halálos félelmet kelt benne.
Ha egyszer kitörne a forradalom Németországban, H. rövid szerepet játszana benne, de az annál kártékonyabb lenne mind Németországra, mind a világra nézve. Mint a gyönge emberek általában, a legvéresebb szörnyűségeket lenne képes elkövetni.
Szegény Heinét vegyi úton elemeire bontom. Sejtelme sincs róla, hogy állandóan kísérleteket folytatok vele.
Néha irígylem benne, hogy annyival tovább maradt fiatal, mint én.
Mellettem ült a hangversenyen. Annyira nem ért a zenéhez, hogy a szimfónia négy tételét négy önálló darabnak tartotta.
Kár, hogy legszebb költői lelkesültsége az érzéki szerelem moslékából fakad.
Tíz évvel érettebb korban sokat fog veszíteni értékéből. Erotikus költészetét inkább a tobzódó fantázia, mint a jelenlevő élvezet inspirálja, inkább papírpénz az, mint a szerelem készpénze.
Mit mondott tegnap is: “Metternich egy módon tudna megvásárolni: ha nekem adnám Párizs összes nőjét.”
Történelmi és antropológiai érdeklődésből igyekszem kinyomozni, mi lakik benne.
Főleg az a mániás szenvedélye idegesít, hogy mindenkiből nevetést akar kiváltani. A nevetés egyike a lélek legalacsonyabbrendű megnyilvánulásainak.
Ludwig Börne, 1831-32

Heinrich Heine ezt írta Salamon nagybátyja emlékkönyvébe: Kedves bácsi, adj kölcsön százezer tallért és felejtsd el örökre a te szerető unokaöcsédet, Heinrich Heinét.
Azt is mondta a nagybátyjának: Tudod, mi a legjobb benned bácsikám? Az, hogy az én nevemet viseled.
Ahányszor beállított hozzá az ottenseei villába, első dolga volt megkérdezni az inastól: Mondja, Heinrich, milyen idő van most maguknál? – Ma vihar van, doktor úr, felelte a hű cseléd, jöjjön inkább estefelé. Ez azt jelentette: most nem lehet pumpolni.
Moritz Moser, 1829

Heine úr az az első, kinek dalköltészetében a meghasonlott lélek világmegvető hangulata alaphanggá lőn, méghozzá úgy, hogy Heine humora még véletlenül sem valamiféle rejtett megbékülésre utal, inkább élet és poézis kontrasztját domborítja ki jóformán mindig enyhítés nélkül, eléggé harsányan és hideg keserűséggel.
Gustav Schwab, 1828

Heine Göttingenből.
Goethe, Napló, 1824. október 2.

Mindenfelől hallom, hogy milyen sokféleképpen ítélnek rólam (mint költőről). Dicsérnek vagy szidnak, nem érdekel, járom az utamat, nehéz út, de rájöttem, nekem ez a legjobb. Egyesek szerint a nyomorba visz, mások szerint a Parnasszusra, megint mások szerint egyesen a pokolba. Mindegy, az út új, és én kalandra vágyom.
Heinrich Heine, 1822

Heinrich Heinének hívják és Düsseldorfból jött. Michaelisnál szokott ebédelni többedmagával. Ott robbant ki az a bizonyos vita, hogy szabad-e bojkottálnia az egyik diákszövetségnek a másikat. Ő azon a véleményen volt, hogy nem szabad, mert az ilyesmiből nagy disznóságok lesznek, amint azt a heidelbergi eset is tanúsítja. Ezzel azt akarta mondani, hogy a bojkott méltatlan viselkedéshez vezet. Ekkor lépett színre Wiebel, mondván: Az a disznóság, amit maga mond. Fent nevezett azt felelte, jó, majd megtudakolta Wiebel nevét, és elküldött egy ismeretlen diákot Wiebelhez azzal, hogy hívja ki, méghozzá pisztolyra, mert a sértés nem olyan hétköznapi volt, mint pl. az, hogy buta. Wiebel elfogadta a kihívást, fent nevezett pedig Mündent jelölte meg a párbaj színhelyéül. A párbajra azonban nem került sor, mert kitudódott és mindketten szobafogságot kaptak.
A Göttingeni egyetemi bíróság jegyzőkönyve, 1820

Bátyámat 12 [17] éves korában kereskedelmi iskolába adták. Egy év sem telt el, az iskola elbocsátotta azzal, hogy rendelkezik mindazon ismeretekkel, amelyek a kerekedelmi pályához szükségesek, sőt annyi észbeli tehetséggel van megáldva, hogy jobb lenne továbbtanulnia. Ezután mégiscsak gimnáziumba küldték, és a Meyer direktor úr azt javasolta a szüleinknek, adják a fiút papi pályára, mert ennek a gyereknek akkora esze van, hogy még bíboros is lehet belőle. De a papa nem hallgatott a direktor úrra.
Charlotte Embden, 1866

Szüleim nagyon szerették a zenét, ezért Heinrich bátyámnak, bon gré mal gré, hegedülni kellett tanulnia. Rendszeresen jött hozzá a tanár, kb. három hónap elteltével egyszer anyám véletlenül elmegy a szoba mellett, ahol a zeneóra folyt, s csak ámul, ahogy hallja, mekkorát haladt a fia a hegedülésben ilyen rövid idő alatt. Nem akarta megzavarni őket, de legközelebb a szép hegedűszó hallatán nem tudta megállni, hogy nesztelenül be ne nyisson. No de mit lát? Bátyám ott feküdt elnyúlva a díványon hanyatt, a tanárt pedig hagyta, hogy közben csak játsszon neki. Bátyám annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy még a hegedűtanáráról is megfeledkezett, s amikor hirtelen észrevette a mamát, fölpattant és azt kiáltotta: De szép verset írtam! A további hegedűtanulás ezennel be lett szüntetve.
Charlotte Embden, 1866

A papa sokáig volt Angliában, ő nevezte el a bátyámat Harrynek. Egyszer a papával folytatott séta közben utcagyerekek szegődtek a nyomunkba, és Harry nevét hallván valamit sutyorogtak a hátunk mögött. A papa odament az egyikhez, és valami kis aprópénzt ajánlott neki, ha megmondja, mit susmutoltak az előbb. Uram, mondta a fiú, elvéve a pénzt, nagyon megrökönyödtünk, mer minálunk a szamarat híják Herinek. Attól fogva a bátyámat Heinrichnek szólítottuk. Csak ha összevesztünk valamin, akkor került elő a Harry.
Charlotte Embden, 1866

Azt kérdezte tőlem: Emlékszel, mikor a papa egyszer hazajött a gyönyörű díszegyenruhájában, és miután levetette, mi fiúk úgyszólván megosztoztunk rajta? Én megragadtam a tollas kalapot és fölkiáltottam: Én vagyok Napóleon! Te a kardot fogtad meg és ujjongva kiabáltál: Én vagyok Murat! Max öcsénk pedig magát a gálakabátot vette föl, persze a földön vonszolta maga után, és egyfolytában ujjongott: Én vagyok a császár háziorvosa! Ezt a prófétikus jelenetet azóta se tudom elfelejteni. Tessék: belőled lovassági tiszt lett, Max híres orvos, én pedig itt heverek kimondhatatlan fájdalmak között a saját Szent Helénámon.
Gustav Heine, 1855

Volt a szobában, ahol mi négyen voltunk gyerekek, egy nagy angol kandalló. Előtte egy lakozott tábla állt, nehogy valamelyikünk bemásszon a kandallóba. Ezen a lakozott táblán tanult meg a mamától írni, fehér krétával a kezében, a bátyám négy éves korában.
Charlotte Embden, 1866

[A költő nagyapját] Heymann Heinét eredetileg Chajjim Bückeburgnak hívták. A zsidóknak abban az időben nem volt családi nevük, hanem születési helyük vagy lakóhelyük szerint szokták volt magukat elnevezni. Az, hogy Strassburgban már 1334-ben viselte egy zsidó a Heyne nevet, tényszerűen igazolható, arra viszont, hogy a költő családja mikor és miért épp ezt a nevet vette föl, aligha találunk bizonyító erejű adatot. De talán a Heinék közösségénél szélesebb körben is élénk érdeklődésre tart számot az az érdekfeszítő és köszönetre méltó tájékoztatás, melyet e név elterjedésének eredetéről a neves lexikográfus és göttingai egyetemi tanár, prof. Moritz Heyne adott.
Gustav Karpeles, 1899

Mélyen tisztelt Uram!
A Heine, Hein, svájciasan Heini alak a Heinrich név becézett alakja, és a hasonlóképpen becézett Heinz alakkal együtt úgy viszonyul hozzá, mint a Kuhne és Kunze, ófelnémetül Kuono és Kuonzo, a Konrad, ófelnémetül Kuonrat névhez. A Heine, Hein, Heinze (illetve Hinze) gyakran előforduló tulajdonnevek voltak, főleg az alacsonyabb társadalmi rétegek körében, ezért általános megszólításként a Bursch, Kerl [legény, fickó], Svájcban Bauer [paraszt] jelentéssel is használatossá váltak. Heinz (Hinz) és Kunz az akárki, boldog-boldogtalan [Pityi Palkó] megjelölésére szolgált; elterjedt továbbá a Freund Hein [Hein cimbora], Gevatter Hein [Hein testvér] alakban is, ebben a jelentésében is a közelebbről meg nem nevezett személyt jelölte… Ráértette a népnyelv a Freund Hein-t a Kaszásra és az ördögre is; főleg az elsőre találunk irodalmi példákat a 18. századtól kezdve. Svájcban Heini gólyát is jelent, ő az, aki a gyereket hozza a családnak. A sok jelentés világossá teszi, miért van ennek a becenévnek ilyen sokféle alakja.
Ha mármost a költő Heine nagyapját eredetileg Chajjimnak hívták, akkor kézenfekvő lehetett, hogy idegen csengésű nevét a hozzá hasonló hangzású Heimannra változtatja. A Heimann viszont a Heinemann rövidült alakja, s ez utóbbi ugyanolyan viszonyban áll a Heinével, mint a Lude a Ludemann-nal, ezek pedig a Ludwig név népies becézett alakjai. Valószínű tehát, hogy Heine nagyapja az előnevének népi alakváltozatát elfogadta családi névnek, ezt már csak azért is megtehette minden feltűnés nélkül, mivel ez az alak oly széles körben elterjedt volt és egyáltalán nem számított kirívónak.
Abban a reményben, hogy e fejtegetés némiképpen választ ad kérdésére, üdvözli híve
Moritz Heyne, 1899

(2000)

 

Egy próza-aranyműves. Johann Peter Hebel

 

A megbecsülhetetlen

1806-ban, amikor Goethe befejezi a Faustot, és Napóleon csapatai bevonulnak Berlinbe, Németország délnyugati csücskében, távol a világraszóló hadi- és irodalmi eseményektől egy eljelentéktelenedett helyi kalendárium jövőjéről folyik a vita. A kalendárium kiadásának és haszonvételének joga a karlsruhei evangélikus gimnáziumot illette meg. Csakhogy egyre kevesebb haszon volt rajta, miközben egyre több lett a gazdája. A sok író-szerkesztő bába között lassacskán elveszett a gyerek. A felsőbb hatóság „szakvéleményeket” kért a helyzet orvoslása érdekében. Volt, aki annyira komolyan vette az ebek harmincadjára jutott kiadvány sorsát, hogy húszoldalnyi terjedelemben értekezett a csőd okairól és a belőle kivezető lehetséges utakról. Mivel az illetőt nemcsak alaposságáért becsülték, hanem akkor már ismert költő is volt, „minisztériumi szinten” úgy döntöttek, megfogadják a tanácsait, s egyben rábízzák „a beteg gyógyítását”. Pedig a terjedelmes szakvélemény készítője nem pályázott kalendáriumszerzői babérokra, ő mást javasolt, régi jó barátját, egy vidéki tanárt, aki a „nép között él”, s épp ezért tudja, „mi kell a népnek”. De hiába ódzkodott, mert maga a nagyherceg szentesítette a kinevezést, és ez ellen már nem volt apelláta. A költő tanárt „szaván fogták”, és úgyszólván „erőnek erejével” prózaírót csináltak belőle. Idáig mindez csak helyi ügy volna, de amit ő csinált a kalendáriumból, az messze felülmúlt minden várakozást. A példányszám ugrásszerűen megnőtt, a kiadvány a német nyelvterület távolabbi pontjain is kapós lett, még a tengerentúlról is érkeztek megrendelések, a Rajna-vidéki Házibarát egy csapásra fogalommá vált mind az egyszerű, mind a művelt olvasók körében. Olyan kortárs írók forgatták rendszeresen, mint Jean Paul, a Grimm fivérek és nem utolsósorban Goethe, aki a Költészet és valóságban egyszerűen csak így aposztrofálja a kalendáriumszerzőt: „a megbecsülhetetlen”.

Felemelkedés

A bázeli születésű Johann Peter Hebel (1760-1826) apai ágon pfalzi mesteremberek, anyai részről alemann parasztok leszármazottja volt. Szülei egy bázeli patríciuscsalád szolgálatában álltak. Alig múlt egyéves, amikor apját, aki eredetileg takácslegény volt, de aztán ura kíséretében bejárta a kor franciaországi, németalföldi és korzikai hadszíntereit, elviszi egy járvány. A vándorvért, a világ és az emberek iránti olthatatlan kíváncsiságot, a költői vénát és a mesélőkedvét Hebel tőle örökölte. Tizenhárom éves, amikor anyját elragadja egy hirtelen betegség; útban a falujába, egy ökrösszekéren, a fiú szeme láttára hal meg. A mozgékony, életigenlő apai szellemhez a fiúban az anyától kapott mély vallásosság, a felsőbbség tisztelete, egyfajta tartózkodó zártság és szemlélődő-hajlam társult. A szegény, de tehetséges árva sorsa ettől fogva a patrónusok jóindulatától függ. Karlsruhéban középiskolát, majd Erlangenben teológiát végez, záróvizsgái azonban a vártnál kevésbé jól sikerülnek, ezért támogatói elfordulnak tőle, és a hőn áhított lelkészi kinevezést nem kapja meg. Nem kapja meg később sem, habár tízévi nevelősködés, tanítóskodás után ismét felkarolják; a karlsruhei evangélikus gimnázium tanára, utóbb igazgatója lesz, sőt az egyházi ranglétrán egészen a prelátusi méltóságig emelkedik, s ebben a minőségében bekerül a badeni országgyűlés első kamarájába (a felsőházba) is. Természettudományos társaságok választják tagjaik sorába, a heidelbergi egyetem teológiai doktorrá avatja, de ő még hatvanévesen is, élete álmát dédelgetve, egy kis falusi lelkészségre pályázik; mindhiába. Fennmaradt annak a soha el nem mondott bemutatkozó prédikációnak a fogalmazványa, melyben – közel harmincéves karlsruhei tartózkodás után is – bázelinek vallja magát, és leveleinek sokasága vall arról, mennyire hiányzik neki a szülőföld, a Bázeltól északra elterülő, a Rajna kanyarulata és a Fekete-erdő nyúlványai által határolt dimbes-dombos Oberland világa.

A tájköltő

Költővé a honvágy tette, ő pedig nevéhez méltón – Hebel németül emelőt jelent – mindjárt irodalmi rangra emelte az olyannyira hiányolt otthoni alemann tájszólást. Ha valaki például Strassburgban jár, a szupermarketben sorban állás közben idős asszonyok szájából ma is hallhatja ezt a meglehetősen régies csengésű dialektust. Hebel több mint félszáz darabot írt a legkülönfélébb klasszikus metrumokban, javarészt dalokat, de van köztük szerelmi ballada, életkép, kísértetrege és számos tájköltemény is. Már negyvenéves elmúlt, amikor a Múzsa melléje szegődött, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is hagyta a költői ihlet. Az Alemann költemények alig egy-két év alatt születtek, és ugyanolyan karriert futottak be, mint valamivel később a kalendáriumtörténetek. Az egyik dal azóta Bázel város himnusza lett, de hogy messzebbre menjünk: a múlt századi Oroszországban a lefordított Hebel-versek ugyanúgy folklorizálódtak, mint minálunk Petőfi „népdalai”: az orosz családokban otthon az asztali áldáshoz például A zabkása címűből vették az idézetet. Körülbelül akkortájt, amikor Hebel lírája elapadt, érkezett a kalendáriumcsinálásra szóló nagyhercegi megbízatás. Vagyis így utólag már tudható, éppen a legjobbkor, éppen az arra legalkalmasabbnak. A versek színtere Hebel legszűkebb pátriája volt, a kalendáriumtörténetek földrajzicentruma is valahol itt van, ám a határ most már rugalmasabb, anélkül, hogy az illetékességi kör egy szemernyit is változna.

Házibarátság

Ez utóbbira egy jellemző példa: mikor a neves tübingeni kiadó, Cotta ki akarta vinni a szélesebb piacra Hebel addigra összegyűlt kalendáriumtörténeteit, A német Házibarát kincsesládikója címet ajánlotta. Hebel igen erélyesen eltanácsolta ettől; végül megalkudtak A rajnai Házibarátban. Nem mintha Hebel nem érezte volna magát németnek, csak éppen nem akarta, hogy kinyújtsák önmagából. Hol érezte magát otthon a kalendáriumszerző? Képzeljünk el egy kifli alakú földdarabot, mely nagyjából a Rajna folyását követi; az egyik csücske a Bodeni-tóig, a másik Mannheimig ér. Ezt a német nyelvterület délnyugati perifériáján elterülő vidéket Károly Frigyes őrgróf (1738-1811) virágoztatta fel kulturálisan a XVIII-XIX. század fordulóján, politikailag pedig Napóleon emelte a középhatalmak sorába. A Badeni Őrgrófság, majd Nagyhercegség – hiszen erről van szó – éppen Hebel életében tette meg az első lépéseket a középkorias rendiségből a modernebb polgári életforma felé. Ahol a felvilágosult fejedelem véghezvitte a jobbágyfelszabadítást, bevezette a népoktatást, papneveldéket, bábaképzőt, agrárfőiskolát, múzeumot alapított, és Mátyás király módjára álruhában járva-kelve figyelte a népéletet, ugyanott terjesztette ki a kalendáriumszerző Házibarát is saját fennhatóságát a félig tréfásan, félig komolyan Rajna-vidéki Házibarátságnak nevezett államalakulatra. Ez volt az ő történetszülő hazája, belőle merített (vendéglőben, kávéházban, kocsmában) az ugyancsak felvilágosult elbeszélő, és amit tőle kapott, meg amire olvasmányai ihlették, elsősorban neki adta tovább.

A kalendárium

A kalendárium vidéken sokáig afféle házi mindentudó volt, a Biblia, az ima- vagy zsoltároskönyv után a harmadik legfontosabb nyomtatott kiadvány a falu népének. Amikor még nem volt se gáz, se villanyvilágítás, nem volt mindegy, mikor kel és nyugszik a Nap, hiszen sötétben bajos lett volna a földeken dolgozni. Voltak úgynevezett százéves kalendáriumok, ezekből, no meg a Hold és a planéták járásából próbálták előre megjósolni az időjárás várható alakulását. Szintúgy asztrológiai megfontolások alapján adták meg, mely napokon szabad vagy nem szabad eret, hajat vagy fát vágni, vagy a gabonát elvetni. Egyházi információkban is dúskáltak a kalendáriumok: tartalmazták a jeles napokat, megadták, mikor melyik evangéliumi textust használja fel a pap a vasárnapi prédikációban, a legapróbb részletekbe menően szabályozták a hitéletet. De ugyanígy feltüntették a vásár- és piacnapokat, a postakocsik menetrendjét, az utazási tarifákat, a különféle pénznemek egymáshoz viszonyított árfolyamait. A XIX. század végére odáig fajult a szakosodás, hogy külön kalendárium jelent meg az absztinenseknek, a vámosoknak, sőt a legfiatalabb korosztályt is megcélozták az élelmes kiadók: akadt – igaz, nem hosszú életű – gyerekkalendárium is. Idővel megtudhatta azt is a polgár, miből és hogyan készítsen karácsonyfadíszeket, ha sportra vágyik, milyen tornagyakorlatokkal edzheti testét, a kártyázni vágyó megismerhette a pasziánsz szabályait, a sakkamatőr feladványokban részesült, és persze bűvészmutatványokat is megtanulhatott bárki, ha elég ügyes volt a keze. Végül már komplett útiprogramokkal látták el a turistákat, és az elmaradhatatlan fejtörő, találós kérdés és képrejtvény sem hiányozhatott persze, de ezt már a mai magyar olvasó is ismeri a Füles, a Nők Lapja, az Élet és Tudomány kalendáriumaiból.

A röplaptól az újságig

Valamikor a nyomtatás hőskorában egyetlen nagyalakú, néha lepedőnyi lapon tették közzé a legfrissebb híreket. Ez volt a hitújítás. a reformáció és az ellenreformáció kora. Az emberek már akkor is kapva kaptak a sokszor gyalázkodó, az ellenfelet bemocskoló ideologikus irományokon. De még jobban izgatták őket a torzszülöttekről, a fejüknél, hátuknál, szívüknél összenőtt sziámi ikrekről, a félig állat, félig ember formájú keverék lényekről, a rémes és bestiális szörnyetegekről szóló szenzációs beszámolók, főleg azért, mert a főszereplők képileg is ábrázolva voltak. Hadi- és udvari események híre terjedt így villámgyorsan, néha ezer példány is elkelt a vásárokon egy-két nap alatt. Frissen szerzett énekeket árultak kottástul, olykor a szerző maga lépett fel a piactéren hevenyében ácsolt emelvényre, hogy élőzenével reklámozza a saját szerzeményét valamely balul – gyilkossággal, de mindenképp halállal – végződő szerelmi históriáról. Amikor a rögtönzésről rendszerre váltottak – üzleti és ideológiai megfontolásokból -, az egylapos, egynapos újságot felváltotta a többlapos periodika. Ami a ponyváról és a piaci dobogóról került közkézre, ugyanaz lopózott be idővel a kalendárium műfajába, hiszen a napi-, heti- vagy havilapokhoz anyagi okokból nemigen férhetett hozzá az egyszerű olvasó, nem is szólva az olcsó regényről, amely csak a múlt század közepétől, de főleg a mi századunkban lett tömegolvasmány.

A planéták munkatársa

Adva volt tehát a műfaj: részben felvilágosító, természettudományos ismereteket kellett közvetíteni a népnek, részben tanulságos történetekkel emelni a közerkölcsöt, mindazonáltal semmiképp sem elhanyagolni a szórakoztatást. Hebel nemhogy nem változtatott a műfajon – még az érvágást szemléltető ábrát is visszavette, amit pedig mint középkori babonaságot egyszer elhagytak már. A Rajna-vidéki Házibarát kalendáriumának nagy nóvuma és egyszerisége írójának személyében és az írói hangban rejlett. Ez a személy a kalendárium minden egyes sorában, szavában, nyelvi fordulatában mindig és mindenütt felismerhető és tetten érhető. Az egyszerű olvasó szemében ő az, aki mindenről értesül, aki a csillagokról, a természeti tüneményekről, az állatokról. a növényekről szinte mindent tud, akire bízvást lehet támaszkodni, aki jótáll magáért. De Hebel többet nyújt a puszta állandóságnál, a személyes hitelnél, a szavak aranyfedezeténél: fokról fokra – vagy inkább körről körre, a nagy világábrákhoz, a mandulákhoz hasonlatosan, bár nem szisztematikusan, inkább csak jelzésszerűen – felrajzolja az emberi szemmel még befogható világ képét. Egyszerűen, hétköznapi hasonlatokkal, költőien. Nála például „az ég az isteni mindenhatóságról és jóságról szóló óriás könyv”, amelynek „aranybetűi a csillagok”, de mindez „arabusul van írva”, tolmács nélkül nem érthető, ám aki el tudja már olvasni „ezt a zsoltárt”, az nem kapható többé semmi rosszra, bármilyen kísértés közelget is hozzá az éj sötétjében. Naivan hangzik? Igen is, meg nem is. (No de gondoljuk meg, kinek szólt a szöveg, és ki írta: egy lelkész tanár az evangélikus hívőknek.) Ebben a kozmoszban, a teremtett világnak az ember felé fokozatosan szűkülő gyűrűiben igazít el, hol az isteni titkosírás tolmácsaként, hol a planéták munkatársaként, hol pedig a gondviselés útjait embersorsokban kutató térképészként a felvilágosodott kalendáriumszerző. Hebelre sohasem merevedik páncélként a fölvett szerep, sőt mintha egyenesen azért venné magára, hogy szabadabban mozoghasson benne, eljátszhasson vele, és így, olykor rangrejtve, olykor nyíltan megmutatkozva, de mindenkor szuverén módon igazgathassa a maga írói világát – Házibarátságot. Hogy ezzel a magára ruházott teljhatalommal soha nem él vissza, arra a hangja a garancia: olyan közelről szólítja meg az olvasót, mintha egy asztalnál ülve, családi vagy baráti körben mesélne. Hősei iránt – tán egyet-kettőt kivéve – messzemenő együttérzést tanúsít, megkönnyítve ezzel az olvasónak az azonosulást. Ez a derűs, meleg, közvetlen emberi hang a szívre és az értelemre egyaránt tud hatni.

Hivatásos amatőr

A német irodalomban a klasszikusok közül előtte Grimmelshausen, Claudius, századunkban pedig Brecht írt kalendáriumot. Jó néhányan (köztük E. T. A. Hoffmann, Eichendorff) novellákkal vendégeskedtek ebben a népszerű publikációs műfajban. Olyan író azonban egy se volt, aki egy életre meg is maradt volna benne, és ne akart volna a szépprózában „nagyobbra törni”. Már ez is unikummá teszi Hebelt. De nemcsak ez. A kalendárium-műfajon belül igen népszerűek voltak az anekdoták. A Rajna-vidéki Házibarát is minden évben hozott belőlük szép számmal. Vannak köztük vicctömörségűek, pl. Az újonc vagy a Fura recept, ám ez utóbbiból a végén kiszól a mesélő, mintegy megdicsérve a talpraesett parasztot, aki hátán az ajtóval „tud segíteni magán a bajban”, Hebel, miután pódiumot csinált magának és hőseinek, bátran ad rövid rendezői instrukciókat, buzdít, megdicsér, elmarasztal. A kortárs elbeszélő, drámaíró és költő Kleist (persze mellékterméknek számító) anekdotáiban véletlenül sem találunk ilyen megnyilatkozásokat. De hát Kleist épp eléggé individuális volt ahhoz a magas műfajokban, hogy az alacsonyban tartsa magát a konvencionális tárgyszerű előadásmódhoz. Hebel meg sem kísérelt elbeszélést, regényt, netán drámát írni, olyasmit tehát, ahol a személyesség elengedhetetlen. Nyíltan soha, burkoltan is csak elvétve írt önmagáról. Ő ott volt személyes, ahol mások nem, és ahol mások igen, ott ő nem. Ennek a kulcsa abban keresendő, hogy elsősorban tanárnak tekintette magát, az íróságot, bármennyi öröme telt is benne, csak mellékfoglalkozásként űzte. A – sokszor ponyvaízű, pongyola stílusú – kalendáriumíróktól viszont megkülönböztette az, hogy ő mindig minden munkájában tökéletességre törekedett. A hivatásosok közt amatőr volt, az amatőrök közt hivatásos.

A néptanító

Úgy is mondhatnánk: ezekben a mesterien megszerkesztett történetminiatűrökben az a bravúros, hogy nincs bennük semmi bravúros. A mondatok egyszerűségét, természetes lejtését azonban Hebel sem a kisujjából rázta ki, hosszasan faragta, véste, csiszolgatta őket. Mígnem ezek a könnyednek ható futamok annyira feldúsultak felhangokkal, hogy immár bárkihez – szegényhez, gazdaghoz, művelthez, műveletlenhez – egyaránt szólni tudnak. Hebel nyolc éven át (1807-1815) töretlen kedvvel és elhivatottsággal írta és szerkesztette A rajnai Házibarátot, majd egy kellemetlen közjáték után – a cenzúra a katolikus egyház nyomására kivetette a Jámbor tanács című ártalmatlan példázatát – megcsinálta még az 1819-es évfolyamot is, akkor azonban végleg leköszönt. Élete utolsó éveiben az ifjúság számára feldolgozott egy kötetnyi bibliai történetet, amely a múlt század közepéig volt forgalomban. A róla készült egykorú rajzokról, már-már falvédőszerűen édeskés festményekről, metszetekről a felemelt ujjával intő, magyarázó jóságos néptanító arca néz ránk, hol figyelmes hallgatósága, hol a bájos nagyhercegné társaságában. Gyérülő haj, pakombart, bozontos, lelógó szemöldök, ravaszkás tekintet, hosszú (bagolycsőrformán hegyesedő vagy húsosan vastag) orr, összeszorított keskeny száj: mai szemmel mindez eléggé filiszterien hat, mondhatni, inkább a nyárspolgárra, mintsem a nagy szellemre és íróra emlékeztet. Hebel egyszerűen élt: munka után (németet, latint, hébert, görögöt, matematikát és természetrajzot is tanított) esténként vendéglőben, kávéházban üldögélt egy-egy pohárka bor mellett adomázva, szeretett színházba járni, de a komoly zene például egyáltalán nem érdekelte, amikor tehette, eljárt fürdőre a közeli Baden-Badenbe (ahol a rulettet is kipróbálta), időnként átruccant Strassburgba a keresztlányáékhoz, amúgy eseményekben nemigen bővelkedett az élete: prózájával egyenértékű levelezés maradt utána. Utolsó útja a Karlsruhénál derűsebb Mannheimbe vezetett. Egykori tanítványai fáklyás vízi felvonulást rendeztek a tiszteletére az imádott Rajnán: a partra sereglett kíváncsiskodók alig látszottak már a sötétben. Hebel megjegyezte: „mintha Kháron ladikjában ülnék, s azok ott már mind csak árnyak volnának”. Másnap, hatvanhat évesen elvitte a gyomorrák.

Kicsiben a nagyot

Amikor Gall, a frenológia atyja Badenba látogatott. Hebel koponyáját is megvizsgáltatták vele. Szakvéleményként hallatott mormogásából csak ennyi voh kivehető: „rendkívül erősen fejlett...”. Mire Hebel kérdőn: „A tolvajmirigy?” Ez a megjegyzés legalább annyira árulkodik írói munkamódszeréről, mint a csavargókhoz, naplopókhoz. csibészekhez fűződő rokonszenvéről. Történeteinek anyagát -akárcsak a többi kalendáriumíró többnyire a korabeli újságokból, folyóiratokból vagy régi könyvekből merítette. A Kaniferszta például egy francia fiatalemberrel megtörtént valóságos eset hebeli adaptációja. Olykor a lap fel is szólította az írókat a közzétett „különös eset” költői feldolgozására; ilyen felhívás nyomán született a Nem remélt viszontlátás, amelynek sorait egy beteljesületlen szerelem fájdalmas szenvedélye forrósítja át. A fiatalkori elszakadást követő ötven év, az „ezenközben” történelme szenvtelen imamalomként forog, ám így, a történetbe ékelve, afféle hebeli mantraként végül mégis a megrendítő találkozáshoz visz el, ahonnan már csak egy lépés az örök egyesülés, a szerető lélek sejtetett bizonyossága.

Hebel nem a kitalálás, a feldolgozás zsenijeként vonult be az irodalomba. A Kincsesládikó volt az első ajándékba kapott könyve a gyermek Böllnek: újra és újra elolvasta. Ezen tanult meg gyorsírni a zürichi gimnazista Canetti. „Az első mondataitól azonnal megmelegedett a szívem” – olvashatjuk visszaemlékezésében. A filozófus Heidegger több tanulmányt, előadást szentelt a könyvnek. Mondják, hogy Kafka mindig magával hordta a Kincsesládizsebkiadását, és annak egyik gyöngyszemét, a Nem remélt viszontlátást a világ legcsodálatosabb történetének tartotta. A népnevelő Tolsztoj kívülről fújta németül az egyik csibésztörténetet, és csodálkozott: hogyhogy nincs meg ez a könyv valamennyi német parasztházban? De olvasta és szerette Hebel franciára fordított történeteit George Sand és Victor Hugo is. „A német próza-aranymívesség egyik legigazibb remeke” – írta róla Walter Benjamin, Ernst Bloch pedig a minden sorát átható bölcs mértéktartás, paraszti józanság, igazságosság okán a kínai igaz úttal, a taóval rokonította. A méltatok és rajongók sorát még hosszan lehetne folytatni. Egy biztos: akit egyszer Hebel a bűvkörébe vont, az soha többé nem felejti el. Ő az az író, aki hídként kapcsolja össze a legkülönbözőbb felfogású, alkatú embereket. Hebel a helytállás híve, hősei általában belekeverednek valamibe, olykor a leglehetetlenebb helyzetekbe, és ilyenkor derül ki, hogyan lehet viselkedni ezekben a – bárhol, bármikor előadódó – szituációkban: a Sorskerék forog, most éppen ez történik velünk. Ő mindig a kicsiben villantja fel a nagyot, az egyediben a tágasabb összefüggéseket. Pőrére csupaszított tény történetei magukban hordozzák a behelyettesíthetőséget. Beléjük lehet költözni, tovább lehet gondolni őket. Kafka kisprózája, Canetti életregényének bizonyos fejezetei elképzelhetetlenek a Hebel-stílus, a hebeli szemlélet ismerete, elsajátítása nélkül. Doderer hét variációt is írt egy Hebel-témára.

Szép érzékletesség

Ez a válogatás, jó néhány német kiadványhoz hasonlóan, elhagyta a kalendáriumtörténetek közé ékelődő természettudományos – csillagászati, meteorológiai, zoológiai és botanikai – fejtegetéseket, a számtanpéldákat, a tréfás fejtörőket, valamint a múlt és az akkori jelen történelmére vonatkozó ismertetéseket, továbbá a verseket is; a magyar kötetbe – egy-két kivételtől eltekintve – kizárólag a szépprózának minősíthető történetek kerültek be, A szerkesztésben, miként Hebel a Kincsesládikó összeállításakor, a megjelenés időrendjét tartottam szem előtt, ám a kalendáriumszerzőtől eltérően. mivel itt életművet mutatok be, jelöltem az évszámot is. Már Hebel életében volt róla szó, hogy az 1811-es gyűjtemény után Összeállít egy második Kincsesládikót is, de erre nem került sor. Bízom benne, hogy az ő szellemében cselekszem, amikor válogatásomat ugyanezzel a címmel bocsátom útjára. A képszerkesztésnél pedig ugyanarra a kaleidoszkópszerű változatosságra, illetve „szép érzékletességre” törekedtem, amire Hebel is a történetek írásakor. És még egy megjegyzés: a nyájas olvasó ne lepődjön meg, ha egy helyütt rajnai, másutt Rajna-vidéki Házibarátról olvas. Ennek egyszerű oka van: az éves kalendárium a Rajna-vidékieknek, a Kincsesládikó az egész német nyelvterületnek szólt. Ami pedig a zibarát szót illeti, ez németül így hangzik: „Hausfreund”. Pontosabb lett volna „Családi barát”-nak fordítani, mert így kevésbé hallott volna ki belőle a szó mai frivol mellékzöngéje; pontosabb, de nehézkesebb. Kérem tehát a nyájas olvasót, ne tévessze össze a mi társaságkedvelő, egyenes erkölcsű, mellesleg agglegény szerzőnket a mai hálószobák legitim vagy illegitim bérleteseivel.

Álmok

Hebel éveken át jegyezgette az álmait, ezek is fennmaradtak. Idemásolnék közülük néhány rövidet érdekességképpen. Azt hiszem, szükségtelen kommentárt fűzni hozzájuk. – (1804) December 4-én egy ismeretlen szobában egy oroszlán közeledett felém. Nem volt valami jó érzés, mikor a vállamra tette a mellső lábait, főleg, mikor észrevettem, hogy valami kiütés van rajta. De mikor elkezdett beszélni hozzám, egész jól éreztem magam a társaságában, és csodálkoztam, hogy miért nem tartanak minden tudósképző iskolában beszélő oroszlánokat – olyan jól taníthatnák, gondoltam, de hogy mit – a természetrajzot vagy az állatlélektant vagy Afrika földrajzát –, arra már nem emlékszem. – (1805) Január 30. Láttam valamit a pokolból. A kárhozottak forró halak és más tengeri állatok képében bükkfalevelek között feküdtek egy meleg szobában. Ráleheltem az egyikre: jólesett neki. Azt mondta: „A levegő, amit ki kell lélegezned, mert már túlságosan megmelegedett a melledben, engem hűsít.'' De ekkor felém nyújtotta a fejét a jóérzéstől valami olyan iszonyatos kifejezéssel az arcán, hogy elborzadtam tőle, és tovább már nem bírtam a közelében maradni. – (1811) A zsidó Sámsont láttam, lent járt egy mély folyó fenekén a víz alatt, közbe-közbe fölsiklott a felszínre, majd alámerült, hihetetlenül könnyedén és kecsesen. Azt is láttam, hogy a víz alatt egy üvegből vizet tölt egy pohárba, és iszik. – (1812) Június 27. Valakinek levágták a fejét. A fej és a törzs tovább élt. De mikor a törzs levelet akart írni, akkor oda kellett ülnie a fejhez, úgy, mint egy lámpáshoz. – Van Hebelnek egy olyan álma is, ahol az Univerzum egyik naprendszere mint a földi írásművek átlényegült könyvtára jelenik meg előtte. A Nap kristálycsillárként ontja a fényt, de a könyvekkel megrakott bolygók mindig ugyanazzal a felükkel a Nap felé fordulva keringenek. A klasszikusoknak ilyesformán az örök világosság fényeskedik, a többiekre értékük szerint jut az életadó fényből. Én a magyar olvasók szívére bízom a választást, döntsék el ők, mennyi napmeleg jár az ő belső bibliotékájukban a Kincsesládikónak.

(1997)

A szívhegedű. Robert Walser

Inkább

Szeles, szürke, július végi nap. Két kiránduló érkezik a Bodeni tóhoz. A fiatalabbik elegáns, halszálkamintás szövetkabátban, pettyes csokornyakkendővel. Az öregemberen elnyűtt öltöny, kezében esernyő. Élénk társalgásukat légiriadó szakítja félbe. A tó túlsó partjáról, a német oldalról áthallatszik a légelhárító ütegek ropogása. A kirándulók svájciak. Betérnek egy cukrászdába, ahol túrótortát és rebarbaratortát fogyasztanak. A tóparti étteremben, ahová ezután mennek ebédelni, amerikai pilóták kosztolnak, tagbaszakadt, széles vállú fickók. Az öregember válla csapott, halántéka, tarkója, bajusza már deres, sörtehajával, barázdált, cserzett arcával pont úgy néz ki, mint egy öreg munkás. 1944-et írunk. A szövetségesek hamarosan felszabadítják Párizst, a szovjet haderő az országhatár felé tolja a frontot, a háború a végkifejlet felé tart. A kirándulók halat ebédelnek, majd úszni mennek. Az uszodában egy lélek sincs rajtuk kívül. Az öregember fölmászik az ugródeszkára, aztán  meggondolja magát. A fiatalabbik kiránduló jó családból származó író, újságíró, mecénás, menekülő értelmiségiek és nem értelmiségiek segítője, továbbá az öregember gyámja épp ettől az esztendőtől kezdve. Többek között Nietzsche is szóba került köztük ezen a barátságtalan napon (az öregember szerint csak azt kapta, amit megérdemelt: vele született szolgalelkűségét kompenzálandó uralkodni akart, és mert érezte, hogy nem szeretik a nők, bosszúból mindenkit sértegetett), de ugyanígy Dickens és Gottfried Keller is (az öregember szerint az a csodálatos a könyveikben, hogy az ember sose tudja, nevessen-e rajtuk vagy sírjon; barátja kérdésére, hogy nem ugyanez-e a helyzet az ő műveivel is, az öregember elhárítólag legyint és kéri, hogy az ő nevét inkább ne emlegessék, sőt, még csak ne is rebesgessék a nagy mesterekkel kapcsolatban), valamint Van Gogh (őt egy hajdan elfogyasztott puding napsárgája juttatta az öregember eszébe). Visszafelé már vonattal mennek. A kirándulás kiadós borozgatással zárul a magyar kalandozások egyik fénypontját jelentő St. Gallenben.

A zürichi Grethlein Verlag udvarias hangú levélben érdeklődik Robert Walser író úrnál műveinek kiadása iránt. A jogok Berlinben vannak, egy bizonyos Bruno Cassirer úrnál, aki azonban egy kis kötetecskét leszámítva immár tizenöt éve semmit sem adott ki Walser úrtól. A levélre válaszlevél jön, mely szerint Walser úr hajlandó a mondott ügyben fogadni a kiadó tulajdonosát, méghozzá ezen és ezen a címen. Aláírás: César, Walser úr inasa. A kiadó elmegy a megadott címre. Miután felbaktat a sötét lépcsőn, szegényes manzárdszoba előtt találja magát. A név stimmel. Kopogtatására egy ingujjra vetkőzött férfi nyit ajtót, kis türelmet kér, mondván, ura mindjárt rendelkezésre fog állni. Két perc múlva ugyanez a személy jelenik meg az ajtóban, csak időközben zakót öltött magára. Bemutatkozik: ő Walser. A kiadó elképed és felháborodik. Ennek ellenére elindulnak, ám hamarosan  meg is feneklenek a tárgyalások. Walser úr teljesíthetetlenül magas honoráriumot követel, 3000 frankot (hat évvel később összes adózó jövedelme 200 frank), ebből jottányit nem enged, sőt azzal fenyegetőzik, hogy írás helyett inkább elmegy irodistának egy berni szállítási vállalathoz. Új regénye, amiből csak  részletek maradtak fenn, végül nyomtalanul elkallódik valamelyik másik kiadónál. A pljuskini eset 1922-ben történt Bernben.

Karl Walser, az író bátyja, mint a század eleji Berlinben közkedvelt festő és illusztrátor több ízben is nagy utazásokat tett mecénások megbízásából. Így utazta be Olaszországot, Franciaországot és Spanyolországot. De eljutott Moszkvába is, majd a transzszibériai-expresszel a Távol-Keletre: ezúttal a japán táncokat bemutató kiadványhoz kellett rajzokat, festményeket készítenie a helyszinen. Öccse is kap ajánlatokat ugyanebben az időben. De mit tesz az ifjú író reménység? Mikor Samuel Fischer könyvkiadó lengyel, majd török riportútra inditaná, teljes ellátással, Walser közli, „épp most jártam gondolatban egy fél órát Törökországban, és úgy találtam, hogy elég unalmas ott”; mikor pedig Bruno Cassirer indiai útra szóló vonatjegyet, plusz csekket nyom a kezébe, az elutazás napján Walser azzal állít be hozzá, hogy nem tud elszakadni a szobájától, az útikoffere amúgy is túl öreg, nincs szive ilyen nagy útra küldeni szegényt. Inkább sétál egyet az Unter den Lindenen. Ez úgy nagyjából sikereinek tetőpontján történt, 1909-ben.

Meglátások

Ebben az évben jelent meg harmadik regénye. Közben vitriolos karcolatokat, glosszákat, novellákat ír vezető német irodalmi és szinházi lapoknak. „Ha azt akarják, hogy újságcikkszállító legyek, akkor inkább elmegyek katonáékhoz.” Ezt még 1907-ben jegyzi meg Morgensternnek írott levelében. Morgenstern Walser első szerkesztője, szárnyrabocsátója, pártfogója. Ő így ír valamivel korábban Walserről: „Ez az ember így fog mesélni egész életében, egyre szebben és egyre jelentőségteljesebben, könyvei sajátságos és csodálatos tükrei lesznek az életnek, annak az életnek, amit ma még  nem is annyira emberi, inkább szinte növényi módon nő be... Most még csupa homály, de ha egyszer kitör belőle a nap...ha mint héjból a mag, előtűnik majd az érett szellem...  az alighanem hallatlan színjáték lesz.” Walser, akiben Morgenstern az elhivatottat, az Új Ige megtalálóját szeretné látni, ugyanerről a kérdésről ekként nyilatkozik szerkesztőjének: „...kifejezetten olyan jó semminek lenni, ebben sokkal nagyobb szenvedély izzik, mint abban, hogy valamik vagyunk”.

Az előbbi három meglátás inkább az akarom-nem akarom, szeretném-nem szeretném határán belül mozog. Az első még hárítás a javából. Walser nem tudhatta, hogy az akkori pár tucat folyóiratban és hírlapban közölt publikációból idővel másfél ezer lesz. Mint ahogy Morgenstern sem sejthette, hogy protezsáltja sem igazán felnőtt nem lesz soha, sem igét nem fog hirdetni úgy, ahogy ő azt elképzeli; tételesen, komolyan, felkent pátosszal. A harmadik meglátás már közelít a valósághoz, csak annyiban nem fedi azt, hogy Walser ekkor tájt az irodalomtól való elfordulás gondolatával játszadozott, mondjuk a la Rimbaud. 

A Mi lett belőlem(1912) viszont már, viccesen ugyan, de sejteti, ha mást nem, a közeljövőt: „No de hát még minden jóra fordulhat, ki tudja, nem tér-e vissza hozzám egy szép napon újból az a naiv vidékiesség, és akkor megint tördelhetem majd a kezemet nagy magányomban.” Tudjuk (életrajzából kiderül), tördelhette.

„Én csak nőttem, idősebb lettem, de a lényem ugyanaz maradt... Lehet, hogy soha többé nem hajtok ágakat. Egy napon valamiféle illat árad majd ténykedésemből és iparkodásomból,  virág leszek, és egy kicsit, csak úgy a magam szórakoztatására, illatozok, aztán leejtem a fejem. A lábam, a karom furcsa mód elernyed majd, a szellemem, a büszkeségem, a jellemem mind, mind megtörik és elfonnyad, és halott leszek, nem valóságosan, csak egy bizonyos módon halott, és akkor talán hatvan évig is eléldegélek-elhalogatok majd így.” Ezt a Jakob von Gunten (írónk harmadik regényének) főhőse mondja magáról 1909-ben.

„...Léptei nyomán csikorgott a hó. A fenyőfákat olyan vastagon födte a hó, hogy erős ágaik fenségesen megereszkedve hajoltak a föld felé. Simon körülbelül a kapaszkodó felénél járhatott, amikor hirtelen észrevett egy fiatal férfit; ott feküdt a hóban. Még volt annyi maradék világosság az erdőben, hogy közelről szemügyre vesse az alvó férfit. Vajon mi indíthatta ezt az embert arra, hogy itt, ebben a dermesztő hidegben, ráadásul a fenyvesnek ilyen elhagyatott részén lefeküdjön a hóba?... Ez az ember meg volt fagyva, semmi kétség, és bizonyára már jó ideje fekhetett itt az úton. Nem látszottak lábnyomok a hóban, vagyis elképzelhető volt, hogy már régóta fekszik itt. Az arca, a keze rég megdermedt már, a ruha rátapadt a fagyott testre... Milyen előkelő sírhelyet választott magának. Csupa fenséges, zöld, hóborította fenyő között fekszik... Pompás nyugalom ez a fekvés, ez a jéggé dermedés a fenyőágak alatt, a hóban. Ez a legjobb, amit egyáltalán tehettél. Az emberek mindig szeretnek fájdalmat okozni az olyan fura fickóknak, amilyen te voltál, és szeretik kinevetni a fájdalmaikat.” Ez a részlet Walser első regényéből, aTanner testvérekből való. Ötven évvel később így találtak rá a már öreg és halott íróra, hóba fagyva.

Visszhangok

Művei általában nem nagyon fogytak. Volt, amelyikből az összes példány egy áruház raktárában végezte. Regényeit sokan unalmasnak találták. Sokan ellátták jótanáccsal. Olvasson Goethét, tőle tanulhat stílust, forgassa Eichendorffot, ő majd megtanítja az írás technikájára. Egyáltalán: legyen valami témája. Miért nem ír például szerelmes regényt? Ki kéne nőnie ebből a gyerekes, naiv, ugyanakkor szertelenül csapongó, olykor rohamszerű közlékenységből. Még a legszűkebb ismeretségi körben is az terjed el róla, hogy tehetségesnek tehetséges ugyan, de mikor tesz le végre valamit az asztalra? Lusta, álmodozó, kötekedő, öntetszelgő. És a később mind gyakrabban neki szegezett vád: üres. Mindez még a berlini fénykor (1906–13) vége felé hangzott el. Odahaza Svájcban (persze, közbejött a világháború is) Walser már teljesen elszigetelődik.

De van a mérlegnek másik serpenyője is: „Shakespeare enfant”-nak becézik indulásakor, Morgenstern, mint láttuk, az új Dosztojevszkijt véli fölfedezni benne, Musil egy recenziójában a sajátságosan játékos életlátást értékeli szövegeiben, Max Brod mint a legfrissebb, legélettelibb stílművészt ünnepli Walsert, Hesse kijelenti, hogy ha Walser az emberiség vezető szellemei közé számítana, akkor nem lenne háború. Na igen, tehetjük hozzá, de ahhoz az kéne, hogy Walser könyveit úgy vegyék, mint a cukrot. És kérdés az is, hogy vajon ezek a könyvek csakugyan cukorka mód kínáltatják-e magukat. (És még egy apró megjegyzés: Ha Beethoven Kilencedikje nem tudta elérni mindmáig azt, amit programszerűen hirdet, ha Michelangelo Utolsó ítélete nem volt képes szembesíteni az embert önnön végső drámájával, s végül: ha a Biblia és benne a négy evangélium oly szerény lélekjobbító hatásfokkal működött az utóbbi kétezer évben, akkor nem túlzás-e némiképp egy alig ismert szerző műveitől az emberekben dúló gyilkos indulatok megszüntetését várni.)

Inasiskola

Volt a Vilmos-kori Berlinben egy lakájképző iskola. Fénykép is fennmaradt róla. Csoportkép, amely művészi módon, egyetlen beállításban a szobainasok szinte teljes tevékenységi körét bemutatja. Mintha Brueghel Közmondásai elevenednének meg modern felfogásban, egyetlen foglalkozásra szorítkozva. Beszédes élőkép. A tanulók mindegyikén fehér, állógalléros ing, legtöbbjén csokornyakkendő, az egyenöltözéket hosszú (valószínűleg szilvakék) egyenkötény egészíti ki. Van köztük kisfiú, nagyfiú, fiatalember. A jelenetet egy tapétázott szobában vették föl. Középen átlósan mutatkozó asztallap, rajta üvegbúrás gyertyatartó, talpas porcelán tál, ezüsttálca. Körötte állnak, illetve ülnek a szorgoskodók. Az egyik bojtos kardot fényesít, a másik puskát tisztít töltővesszővel, a harmadik ellenzős sapkát kefélget, a negyedik kezében üvegbúra. Hátrébb (föltehetőleg széken állva), van, aki szekrényről törli a port, ketten a csillárt portalanítják, más a petróleumlámpát tisztogatja. Mindegyik jól fésült, nyugodt és roppant elmélyült. A teljesség kedvéért még egy ablakot is odaállítottak a kép előterébe. Azt is subickolja valaki. A cipő vagy csizma már nem fért bele a kamera lencséjébe. De könnyen odaképzelhető a legalul ülő kisfiú kezébe.

Készülhetett volna olyan fotó is, amin helyzetgyakorlatok láthatók. Hogy nyit ajtót a jó inas, hogyan hajol meg, hogyan távozik. Hogyan segíti fel a kabátot az uraságra, hogyan viszi a nagyságos, avagy méltóságos asszony sleppjét. És ami cseppet sem mellékes egy jó háziszolga esetében: hogyan maradjon észrevétlen. Nyilván lehettek beszéd-, illetve szóbeli alázatossággyakorlatok is. Amolyan skálázás a tisztelettudás húrjain. Mi a helyes megszólítás a különböző rangok esetében, milyen udvariassági formulák alkalmazandók érkezéskor, búcsúzásnál, hogyan lehet a leggazdaságosabban kifejezni az uraságoknak és az úrhölgyeknek kijáró hódolatot.

Ebben az iskolában tökéletesítette lakájtudományát Robert Walser. Nem volt ismeretlen számára a terep. Hiszen két évvel azelőtt egy zürichi feltaláló villájában szolgált hat hónapig. Közben megjelent az első kötete. Berlinbe költözött a bátyjához. Karl Walser, a festő csatlakozott az ez évben induló berlini szecesszióhoz, nagysikerű díszleteket tervezett Max Reinhardt legendás előadásaihoz, Thomas Mann, Hofmannstahl, Cervantes, Gautier stb. műveit illusztrálta és dúsgazdag kultúrhatalmasságok villáit díszítette freskóival. Az író öcs, a mi szerzőnk pedig a pár hónapos lakájtanfolyam elvégzése után egy felső-sziléziai kastélyba ment, hogy Monsieur Robertként a gyakorlatban hasznosítsa az inasiskolában tanultakat.

Aranygombos frakkban szolgált fel az asztalnál, nap mint nap befűtött a kandallóba, perzsaszőnyegeket porolt, de a legnagyobb gyönyörűsége abban telt, amikor sötétedéskor felgyújtotta a lámpákat. Az uraság ez utóbbiakból ritka szép gyűjteményt szedett össze magának. Egyszer egy érdeklődő irodalmárnő is beállított a kastélyba, ám ezt a vizitet Monsieur Robert erősen zokon vette.

A zürichi feltalálónál leszolgált hónapokat írta meg A kisegítő (Der Gehülfe) című regényében, az inasiskolában tapasztaltak pedig átszivárogtak a harmadik regénybe, a Jakob von Guntenbe. Ez utóbbiból való az alábbi, írói körökben azóta szállóigévé vált mondat: „Én csak az alsó régiókban tudok lélegezni.”

Erről bővebben később

Valahányszor kifárad, kudarcot vall, elbocsátják vagy fölmond, írónk mindig a nővérénél piheni ki a lelki megpróbáltatásokat. Lisa Walser rövidebb-hosszabb tanítóskodás-nevelőnősködés után a nyugat-svájci Bellelay-ben vállal tanítónői állást. Az elemi iskola a szomszédos elmegyógyintézet mellett működik. Az intézeti alkalmazottak gyerekei járnak ide. Lisának háromszobás lakása van. A vendégszoba bármikor Robert rendelkezésére áll. Amikor Bellelay-ben időzik, Walser soha nem ír. Kirándul, beszélget, a gyerekeknek csak barátságosan köszön, foglalkozni nem foglalkozik velük, viszont szeret segédkezni a mosodában. Ott dolgozik Lisa barátnője vasalónői minőségben. Ehhez a vasalónőhöz, aki elvált asszony, van egy fia, írónk igen sok levelet ír, amikor távol van. Fura leveleket, melyekben hol az irodalmárokat szidja, hol házassági ajánlatokat tesz, hol felkínálkozik cselédlánynak. Évődően alázatoskodó tisztelettudása nem ismer határokat. A házasságot úgy képzeli el, hogy ők ketten Lisával élnének együtt, és közösen néznének föl Lisára. Már ha Lisa nem megy férjhez. Máskor kijelenti, hogy ő akár Lisa nélkül is hűséges, jó kutyuskája lenne a mondott hölgynek. Lehet ezt komolyan venni? A hölgy zoknit, meleg holmit, élelmet küld a nyomorgó költőnek. Levelezésük, kisebb-nagyobb megszakításokkal több, mint tizenöt éven át tart. Időnként együtt sétálnak, kirándulnak, a köztes időben pedig együtt öregednek. Kezdeti vonzalmuk barátsággá nemesedik. Ez volt Robert Walser leghosszabb kapcsolata. Voltak fellángolásai (egy pincérnő iránt, lásdAmikor a gyengék erősnek tartják magukat), további rohamszerű házassági ajánlatai, de a szerelembe leginkább íróként tudta beleélni, beleálmodni magát (Marie). Megírása után ötven évvel adták ki kéziratban maradt negyedik (ismert) regényét. Ebben a meglehetősen laza szövésű és a szó legszorosabb értelmében „rendhagyó” írásműben a posztmodernek ugyanúgy ősükre ismertek, mint annak idején a szürrealisták a Maldoror énekeiben. A szóban forgó mű, melynek a szerkesztők adták A rabló címet, így kezdődik: „Edith szerette őt. Erről bővebben később.” Kell-e mondani: erről később sem tudunk meg szinte semmit. Mármint arról, hogy Edith voltaképpen hogyan és miképp szerette őt, már ha egyáltalán. De hát ránk tartozik ez?

Család

Lisa soha nem ment férjhez, mint ahogy Robert sem nősült meg. Nyolcan voltak testvérek. Hat fiú, két lány. Az elsőszülött fiú fiatalon meghalt, a második földrajztudós lett és negyvenkilenc éves korában önkezével vetett véget életének, a harmadik bankár (ő élt a legtovább), a negyedik zongoraművész, majd zenetanár (ő elmegyógyintézetben végezte), ötödikként Lisa következett, hatodikként Karl, a festő, majd Robert, és végül a legderűsebb-kiegyensúlyozottabb, a legkisebbik: Fanny (belőle fogorvos asszisztensnő lett). Egyik testvérnek sem lett gyereke. Biel tízezer lakosú kisváros a múlt század második felében, a Walser-gyerekek születése idején. A Jura-hegység lábánál, valamint a hasonnevű tó partján terül el. A tó egyik szigetére húzódott, még Ermenonville-nél is messzebb, a világ elől hajdan Rousseau, Bielben tanult a nálunk nem túl ismert italianista (és rasszista) Gobineau gróf, itt húzódik a német-francia nyelvhatár, egyéb érdekességet nemigen mondhatok róla. Óraiparának köszönhetően a lakosság száma később ugrásszerűen megnő. A nyolc gyerek viszonylagos jómódba született. Apjuknak kezdetben könyvkötő műhelye, valamint papír-, játék- és ajándékkereskedése volt a belvárosban. Később mindezt el kellett adnia, bort és olajbogyót árult, a család a külvárosba költözött. Az apa derűs rezignációval viselte az egzisztenciális süllyedést, a törékeny és ambiciózus mama azonban hamar beleroppant. Súlyos idegbetegségben, fiatalon halt meg, 1894-ben. Robert ekkor tizenhat éves.

Anyai felmenői parasztok, szegkovácsok. Apai ágon a nagyapa tollforgató lelkész, és az előidőkben is jelez a családfa nem egy literátort. A Walserek hajdan Dél-Svájból, Wallisból rajzottak ki, és rendszerint az alig lakott vagy lakatlan völgyek hátsó zugaiban, isten háta mögötti hegyoldalakon telepedtek meg. Magukkal hozott szabadságaikat és szokásaikat megtartották, saját jogot is kivívtak maguknak, ez volt az ún. Walser-jog. Robert személy szerint nem különösebben érdeklődött a családfája iránt.

(1878–1956)

Nem volt érettségije, csupán könyvelést-számvitelt tanult Bázelban. Volt hivatalsegéd, fogalmazó, írnok, egyszóval irodakuli bankokban, gyárakban, biztosítóknál, kiadó- és egyéb vállalatoknál Stuttgartban, Zürichben, Thunban, Solothurnban, majd ismét Zürichben. Fiatalon kezdett el írni, verset, prózát. Őstehetségnek tartották. Fölfedezte magának előbb a müncheni szecesszió, majd a berlini századelő irodalmi krémje. Egy ideig a berlini szecesszió titkára volt. Hét évig élt Berlinben, de nem a híres, hanem a tökéletesen elfelejtett író érkezett vissza Bielbe 1913-ban, itt hét évet töltött el nyomorogva, közben  a világháború alatt  határőrszolgálatot teljesített. 1921-től Bernben lakik, negyedévenként váltogatva albérleteit. Fél évet lehúz a városi levéltárban, ez az utolsó munkahelye. Kizárólag az írásból él, azazhogy tengődik. Szinte naponta küldözgeti a német nyelvterület legtávolabbi pontjaira kisprózáit (ő „Prosastückli”-knek nevezi ezeket), müncheni, frankfurti, berlini, prágai, bázeli, zürichi lapok állandó szállítója, míg azok lassanként ki nem hátrálnak a küldemények alól; legtovább a prágaiak tartanak ki mellette. 1925-től romlik az idegállapota, időnként hangokat hall, egyre összeférhetetlenebb, egyre kimerültebb. Most már szorong, fél egyedül, zajos jeleneteket rendez, egyre gyakoribbak a hangok, szállásadónőjét rohamozza házassági ajánlatokkal. 1929-ben skizofrénia gyanújával beviszik a Waldau nevű elmegyógyintézetbe (itt élt tizenhat éven át haláláig a  bátyja). Lisa kíséri be. Robert megtorpan az ajtóban. Egy pillanatra eltűnődik: Helyes-e, amit most tesznek? Lisa hallgat. Robert még négy éven át ír. Akkor átszállítják a Bodeni-tó közelében lévő herisaui intézetbe. Attól fogva nem ír többet. Többnyire nem is szól senkihez. Két dologhoz ragaszkodik: hogy semmiben ne kivételezzenek vele, és hogy ne kelljen egyedül egy szobában aludnia. Délelőttönként segít takarítani, délután papírzacskót hajtogat és ragaszt. Időnként gyapjút szálaz; csomagokról leszedett sztaniolt,  zsinórokat szortíroz. Esténként régi képes magazinokat böngészget, élclapokat forgat, rádiót hallgat. Még huszonhárom évig éldegél így. 1956 karácsonyán szokásos sétájára indul. Gyerekek találnak rá a hóban. Szívroham.

1936-ban keresi meg Carl Seelig (ő a fiatalabbik a két kiránduló közül), aki sorra kiadatja műveit, és amolyan Eckermannként rendre följegyzi vele folytatott beszélgetéseit. Ő az egyetlen, aki előtt Walser úgy-amennyire megnyílik, de az irodalomba neki sem sikerül visszacsábítania. A rendelkezésemre álló források alapján úgy vélem, az író nem volt sem súlyos, sem csendes őrült, csak végtelenül fáradt, magányos és sikertelen. Agyondolgozta magát, kiégett, mint egy kályha; ezt tőle idéztem. Arra a kérdése, hogy kivel érintkezett Bernben, így válaszolt: „Saját magammal.”

Utóélet, párhuzamok

Angolra, franciára még életében, olaszra, csehre, horvátra, lengyelre halála után fordítják műveit. A húszkötetes Walser-összesből majd’ másfél millió példány kelt el Németországban. Külön érdekessége az életműnek, hogy Walser 1925-től elhallgatásáig kifejlesztett egy sajátságos írást. Kétmilliméteres betűkkel hol piszkozatokat, hol kispróza változatokat, hol dramatikus jeleneteket, hol verseket vetett papírra. Ilyen írásmóddal született a már említett,A rablócímmel megjelent regény is. Két kutató húsz éves megfeszített munkával megfejtette ezeket az ún. mikrogrammokat. Azóta meg is jelentek hat kötetben. A sajátságos írásmód kiváltó oka az író szerint egyfajta manuális görcs volt. Addig többnyire tollal írt kalligrafikusan szép, de meglehetősen méretes betűket. A betű- és gondolathurkolás húsz évre visszamenő, szinte mindennapos monotóniája annyira kifáraszthatta, elfásíthatta, hogy végül megmerevedett tőle mind a keze, mind az agya. Áttért a ceruzára és finom rezgéseknek ható sztenografikus betűjelekkel sikerült oldania az írásgörcsöt. A kutatók szerint azonban a mikrográfia kiváltó oka lelki természetű volt: a rejtőzködni, mi több, az eltűnni vágyás. Ez igaz lehet, de hát Robinsonként azért Walser is kitűzte szigete egy bizonyos pontjára a zászlót, lett légyen az még oly parányi is. A lelke mélyén ő is azt akarta, hogy megtalálják. Azóta könyvtárnyira duzzadt a róla szóló értelmező szakirodalom. A germanisták a huszadik század legnagyobb német nyelvű írói között tartják számon.

Szokás őt Kafkával párba állítani. Kapcsolatuk azonban egyoldalú volt. Kafka ismerte, olvasta és továbbgondolta, főleg a korai Walser írásokat. Eleinte még össze is tévesztették Walserrel, sőt, volt aki Kafka első kisprózái olvastán azt hitte, hogy azokat Walser írta álnéven az olvasók megtévesztésére. Az illetőt úgy kellett felvilágosítani, hogy Kafka nevű író valóban létezik Prágában. Musil is felemlegette rokonságukat. Max Brod, Kafka barátja első pillanattól fogva lelkes híve, rajongója volt Walsernek és minden írást átvett tőle prágai lapjában. Tény, hogy például a Kakasülőn című Kafka-írás a kötetünkben is olvasható Ovációsajátosan tovább tágított variációja. Csakugyan van bennük egyfajta szellemi attitűdbeli  rokonság. Csak míg Walser az élet kapuján kopogtat, addig Kafka ugyanezt a törvény kapujával teszi. Kicsit mintha a színe-visszája lennének egymásnak: emitt rendszer, amott anarchia. Vagy mind kettőnek a keresése. De ez csak egyetlen elnagyolt vonatkozás. Walser nem ismerte Kafkát. A sokszínű kései Walser-kisprózák között mégis akad nem egy olyan, ahol a szemlélet és a „szereplők” oly mértékben absztrahálódnak, hogy a minden cselekményt nélkülöző „történet” már-már a kafkai parabolák szomszédságába kerül. Gondolok itt a későbbi Karcolatra Walser, és mondjuk, A hasonlatokról címűre Kafka részéről. A párhuzamok és a különbségek tetszés szerint szaporíthatók. Ő maga sorsszerű elmagányosodását, majd elcsendesedését a Hölderlinéhez szerette hasonlítani.

Szembenállás

Hermann Hesse, akit a szerencse és a siker végigkísért egész pályáján, s akit Walser – némiképp méltánytalanul – saját írói népszerűtlensége egyik fő okának vélt, 1938-ban Carl Seelig közbenjárására beadványban fordult a svájci írószövetséghez: részesítsék hatvanadik születésnapján életműdíjban a herisaui ápoltat, aki „a svájci irásművészet fogalmát eleddig ismeretlen finomságokkal gazdagította, amit annál is nagyobb érdemnek kell betudnunk, mivel éppen ez a mindentől és mindenki mástól való különbözősége az, ami alkalmatlanná teszi őt arra, hogy  akár népszerű szerző, akár valamely magasabb műveltségű kör kedvenc szerzője lehessen Svájcban.” A svájci írószövetség, nehogy precedenst teremtsen ezzel a jövőre nézve, elutasította a beadványt.

Hesse pontosan, ámbár nagyon diplomatikusan fogalmazott. Walser művészete igazi nóvum az irodalomban. De ezek az írások nem egy túlfinomult finomkodó mesterkélt nyelvi játékai (vö. Beszámoló), nem is a kocsmában fejét karjába temető édesdeden brummogó horkolásai, aminek egyes kor- és honfitársai szerették elkönyvelni Walsert (többek között erre is válasz a Schnori), nem: ezek az írások a határozott, markáns szembenállás talaján állva születtek, de nem az olcsó nemetmondás szellemében, valamely tézisre támaszkodva, lózungokkal dobálozva, hanem (sokszor a vagabundos hányavetiség, nyegleség köntösébe bújva) a legbriliánsabb, vagyis a leggazdagabb fénytörésű irónia fegyverével. Azáltal, hogy zsigerből utasított el mindenfajta tételességet, eleve megakadályozta, hogy bárhová be lehessen sorolni. Ezért, hálaistennek, máig adoptálhatatlan. Színész volt, szerepek mögé bújt. Amikor romantikusan rajong, mindig túljátssza egy kicsit. Amikor a naiv impresszionistát adja, valójában csak a szorongását leplezi. Avittas cikornyái csak arra kellenek, hogy beléjük rejthesse a gúny arabeszkjeit. Mikor a legkönnyedebb, akkor táncol a legmélyebb szakadék fölött. Igaza lehet Elias Canettinek, amikor azt mondja, hogy nem ismer Walsernél „fedettebb” írót, vagyis olyat, aki ennyire elpalástolná valódi indítékait. Az ember érzi: valamiféle finom, de sűrű gubó szövődik itt egy eleven seb köré.

Kötetünk az első válogatás magyar nyelven Walser műveiből. Bizonyos német kiadványok mintáit követi annyiban, hogy laza tematikus tömbökre osztja a rövidebb-hosszabb szövegeket. A szerkesztésben a változatosságra törekedtem, még akár az időrend megbontása árán is. Ezt annál is könnyebben tehettem, mivel Walser eleitől fogva sokféle regiszteren játszott. Ki mondaná meg például, hogy a Mi lett belőlem egy évben keletkezett az Ovációval, vagy a Brentano aJókai-recenzióval? Azt azonban mégsem lehet mondani, hogy Walser stílusa semmit sem változott, még ha bizonyos „fejlődésidegenség” jellemző volt is rá. Mert az a laza asszociációs tánc, amit a Cukorkában vagy az Egy hárs alattban művel, korábban elképzelhetetlen lett volna, ennek legfeljebb csírái mutatkoztak, mint pl. a Nahátban. A börleszk, a persziflázs (Slussz) kezdettől jelen van mint műfaj, de a kései szövegek – a szándékoltan gyermekded, bugyuta elemek, a történet töredezettsége, valamint a teljesen önkényesnek tűnő szerkesztés miatt – néhol már a követhetetlenség határát súrolják (vö.Töredék). Igen, a kései Walser valami sajátságos hermetizmus felé mozdul el, mintegy bújócskát játszik az olvasókkal (Beszámoló, a második Karcolat, Életkedv).

Sétálás nélkül halott lennék

Az irodalomtörténet számon tart nagy száműzötteket, nagy evőket, ivókat és/vagy nőcsábászokat, nagy utazókat és nagy otthonülőket az írók-költők között. Nem hiszem, hogy nagyot mondok, amikor azt állítom, hogy Robert Walser minden írók közt a legnagyobb sétáló volt. Fiatal korában 10 óra alatt elgyalogolt Münchenből Würzburgba (180 km). Valamivel később: Bernből este indul a Thuni tóhoz, másnap estére visszaér (120 km). Két nap alatt elmasírozik Bernből Genfbe (kb. 180 km). Gyalog ugrik át a rokonaihoz (20 km), amikor minden józan ember vonatra szállna, gyalog, ha felolvasása van valahol 50 kilométeres körzetben. Még az elmegyógyintézetben is ragaszkodik hozzá, hogy mindennap sétálhasson. Más kifárad a túrától, ő erőre kap tőle. Nála tizenöt évvel fiatalabb gyámja, Carl Seelig alig tud lépést tartani (és így: szót váltani) vele – eleinte. És végül: a kegyes halál is séta közben éri. Számtalan kisprózát írt a sétáiról. És ami nem arról szól, az is a séták során született. Rövidre fogva: amikor nem írt és nem aludt vagy éppen nem evett, akkor sétált.

Nem véletlenül lett hát e kötet címe A séta. Az itt olvasható, azonos című elbeszélés időrendben is az életmű tengelyében áll, 1916-ban keletkezett. De több ennél: amolyan fordítókorong a walseri oeuvre-ön belül, vissza is haladhatunk tőle a kezdetek, és előre is, a vég felé. Már-már kisregény terjedelmű. De: nincs valóságos cselekménye, hacsak a séta nem az. Nincsenek fejezetei, csak jelenetei. A családon  kívül felvonultatja a Walser számára fontos tematikus motívumok szinte mindegyikét: írás, tekintély, hatalom, állás, nyomor, nők, zene, színészet, táj, szerelem, halál. Párbeszédnek (alig) álcázott monológok követik egymást. Érdeklődések, kirohanások, beolvasások, hitvallások, értekezések, hirdetményszövegek. Burjánzik a nyelvi ékesszólás. De: senki senkit semmiről nem győz meg. A következmények elmaradnak vagy ellebegnek. Monodráma? Kudarc-áriák füzére? Sétába oltott bohózat? Chaplin hangos mozija? Is, is, is. De olybá is vehetjük, hogy ez az egész „merőben a képzeleten és a lélekemelésen alapszik” (vö. Paganini). És ha halljuk a hangszert, mely elnyűhetetlenül szól, súly és könnyűség, komolyság és semmiség határán egyszerre sikoltva és nevetve, akkor valami régtől ismerősre ismerünk és úgy érezzük, mintha belőlünk szólna elvehetetlen és kiszámíthatatlan biztonsággal, mert nem több és nem kevesebb ez, mint a művész lélekhangszere, az a bizonyos „szívhegedű”.

(1999)

„Itt alkalmazkodhatom". Kafka Zürauban

 

Ez az írás arról a nyolc hónapról szól, melyet Kafka – élete során első ízben – a világtól távol és jószerivel teljes csendben, betegsége és Ottla húga oltalmában töltött egy kis északnyugat-csehországi faluban, Zürauban.

 

A szirén karmai – Előzmények

1917 nyara. Öt esztendő telt el azóta, hogy Kafka Az ítélet megírása után naplójába jegyezte: „Csak így lehet írni, csak ilyen egybefüggően, test és lélek ilyen tökéletes megnyílásával.” Az ítéletet követően megszületett Az átváltozás, A fegyencgyarmaton (e három elbeszélést Kafka Büntetések címmel kötetben is szerette volna megjelentetni, erre azonban nem került sor); kéziratban, befejezetlen maradt A per és még jó néhány nagyszabású elbeszéléstöredék, ám épp az ötéves periódus vége felé – majd kétesztendős meddőség után – igen termékeny korszak köszönt az íróra. Ekkor – 1916 novembere és 1917 májusa között –, nagyjából fél év leforgása alatt írja az Egy falusi orvos című kötet (megj. 1919 őszén) majd’ minden darabját és számos egyéb kéziratban maradt elbeszélést. Ez az alkotói bőség annak köszönhető, hogy Ottla húga rendelkezésére bocsátja az Alkimisták utcájában bérelt és frissen – a legszükségesebbekkel – berendezett kis házat, ahol a külvilág zajaira görcsösen érzékeny Kafka eszményi búvóhelyet talál; estétől késő éjszakáig, nemegyszer reggelig írhat háborítatlanul.

A külvilág egyébként városszerte eléggé csendes ezen a télen: Prágában szénhiány van, nem járnak a villamosok, bezárnak a színházak, a fűtetlen kávéházakban alig van forgalom. Az író kapcsolata családjával az ebédek, néha vacsorák szófukar együttléteire szorítkozik, a Felicével folytatott – máskor oly intenzív – levelezés pedig szinte teljes egészében szünetel. Maradéktalanul az alkotásra összpontosíthat hát. Az egyik első önmagába vetett pillantás még a meddő kérget mutatja: „Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött”, de a kétségbeesett tekintet erejétől ez is bezúzódik: „...hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken ...” (A híd). Itt, az Alkimisták utcájában tűnik fel az író halott mása, Gracchus, a vadász? aki „a halottas inget úgy öltötte magára, ahogy a szűz a nászi köntöst”, ám halottas csónakja irányt tévesztett, itt maradt a földön, és azóta földi vizeken jár, „nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiba fúj”. Innen, a lélek sötét vizeiből hol a sivatagba vetődik a megváltónak remélt képzelet: „Uram, te vess véget a világot kettéosztó harcnak. Pontosan olyannak írták le véneink azt, aki ezt megteszi majd, mint amilyen te vagy ... Tisztaságot, semmi mást, csak tisztaságot akarunk ...” (Sakálok és arabok); hol a szénhiányos Prágába, kétségbeeséstől sarkantyúzva: „Koldusként kell érkeznem, aki éhségtől hörögve, haldokolva rogy a küszöbre” (A vödör lovasa); hol vidéki hóförgetegbe, muszájból gyógyító, de gyógyulást hozni mégsem tudó orvos képében: „Pucéran, kiszolgáltatva e legnyomorultabb korszak fagyának, bolyongok én, öregember, ide-oda, földi kocsin, földöntúli lovakkal” (Egy falusi orvos); s hogy az apokaliptikus vágtának emberi és alkotói szempontból nincs és nem lehet vége soha, azt a világcirkusz ponyvája alá saját sorsa által kényszerített író-műlovarnő kettőslátásos képe vetíti elénk, A kakasülőn azóta közmondásossá vált költői remeke. Mintha a szorongásos űzöttségtől zaklatott hang tisztulna itt oly élességűvé, hogy benne visszacsendül – fájdalmasan felfokozva – a rezignált ifjúkori sorslátás (a Meggondolnivalók, úrlovasoknak, Az utcai ablak; vagy a Boldogtalanság első pár mondata; mind a Szemlélődésből), s „az egyre tovább táruló kilátástalan jövő” ígéretével, valamint az ifjúval, aki „a kakasülőn fejét a karzat mellvédjére hajtja, és a záróinduló hangjaiba, mint mély álomba merülten sír, öntudatlanul”, megcsendül benne a kései elbeszélések közül az Első bánat, Az éhezőművész és, persze, a Josefine. Az Alkimisták utcájában kiköltött lidérc még egy Testvérgyilkosságot is láttat az íróval, s a zaklatott kafkai staccato ezzel mintha valamelyest oldódna is, higgadtabb, értelmezőbb tónusba vált át (pl. A Kínai fal építése), ám a hangnemváltás mit sem enyhít a végső gondokon, azok továbbra is megoldatlanok maradnak, igazi súlyukat a megrögzött reménytelenség adja meg, elég ha csak az Ütés a nagy kapura zárómondatait idézzük ide: „Szívhatok-e még más levegőt, mint a börtönét? Ez itt a nagy kérdés, sokkal inkább: ez lenne az, ha reménykedhetnék a szabadulásban.” Mindazonáltal – talán a komor tél elmúlta, talán az alkotói küzdelemben nyert önbizalom tette – még egy összefoglaló történetre is futja Kafka erejéből. Ebben a lelki fénytörés az Átváltozás szörnyű féreglétéhez képest éppen ellenirányú, hiszen itt egy afrikai bundás állat felemelkedésére esik némi világosság: „Csaknem öt év választ el majom-létemtől, s noha ez az idő naptárban mérve talán rövidnek tűnik fel, végtelen hosszú azonban, ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem, helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis egyedül...” Így kezdődik a Rőtpéter nevű majom öntudatos beszámolója egy bizonyos Akadémiának, ez az önéletrajzi utalásokban bővelkedő elbeszélés, a műfajteremtő Jelentés az Akadémiának. „Nem a szabadságot akartam – írja. – Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más igényem, még ha megtévesztés lenne is csupán e kivezető út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet nagyobb ... És tanulni kezdtem ... E földön azóta is páratlan erőfeszítéssel elértem egy átlagos műveltségű európai ember színvonalát ... Nem volt más lehetőségem, előrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem akartam választani ...” Szándékosan kiragadott kulcsmondatok ezek, majdnem diadalmas összegzései öt év írói és emberi erőfeszítésének. Kafka, bár április utolsó hetében még papírra veti gondolatait egy ODRADEK nevezetű, „csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló”, de csak hasonló, mert ugyanakkor két lábon is zötykölődő, mindenesetre kibogozhatatlan sorsú lényről (Egy családapa gondja), május elején beszünteti az írást az Alkimisták utcájában, ezzel a termékeny periódus véget ér.

Lakásgondjai nincsenek: március óta a Hradzsin alatti Schönborn-palotában lakik, kétszobás lakást bérel a második emeleten. Februártól a fizetése is emelkedett, bár előléptetési kérelmét – helyettes titkárból titkárrá – egyelőre elutasítják. Teli van tervekkel: elkezd tanulni héberül, feltett szándéka, hogy ha véget ér a háború, elköltözik Prágából, feladja állását, és csak az írásnak fog élni. Tőle szokatlan gyorsasággal kötetet állít össze javarészt az elmúlt fél évben írt elbeszélésekből, elküldi lipcsei kiadójának, Kurt Wolffnak, s egyelőre „Felelősség” címmel szeretné megjelentetni. (Ebből lesz az Egy falusi orvos-kötet.) Önállósodási törekvéseire egy újabb eljegyzés teszi fel a koronát. Július elején Berlinből Prágába érkezik Felice Bauer, s Kafka mintegy magának szánt születésnapi meglepetésként (július 3-án született) féléves alkotói némaságából feltámadva ismét megkéri a nem tudni, mit érző s mindezt mennyire komolyan vevő Felice kezét. Tudjuk jól – a Naplók, levelek több száz oldala, valamint a Levél Apámhoz világosan eligazít ebben a kapcsolatban –, Kafka számára a nősülési törekvés kétélű fegyver volt; egyrészt a fenyegető (s ugyanakkor legfőbb mintaként – hívogató) apaképpel küzdve forgatta az önálló egzisztenciateremtés érdekében, másrészt amit e téren eléri, az rögvest – és nem kevésbé fenyegetőn – a legalább ennyire hívogató írói függetlenség ellen fordult; döfést jelentett az alkotói szándékokra nézve. És mégis – talán mert érzi, hogy íróilag, következésképp emberileg megerősödött, s mert már harmincnégy éves, és a családalapítást „bizonyos értelemben ... a földi törekvések legszentebb céljának” tartja -, három évvel az első eljegyzés fiaskója után újból kísérletet tesz a társadalomba való beilleszkedésre. Július közepén a jegyespár Aradra utazik, Kafka elkíséri Felicét a húgához, aki Magyarországra ment férjhez. Visszafelé előbb Budapesten áll meg, itt barátjába, a varsói jiddis színház általa nagyra becsült színészébe, az iszákos, kedélybeteg Jizchak Löwybe próbál lelket önteni, önéletírásra biztatja, megígéri, hogy stilisztikailag átfésüli majd a szöveget, és elhelyezi Martin Buber folyóiratában, a Der Judeban. Felicével való viszonyáról és leendő házasságáról már Bécsben szkeptikusan nyilatkozik, az aradi útról pedig Prágába visszatérve így ír Ottla húgának: „Átlagban elviselhető volt, de hogy a pihenés vagy a kölcsönös megértés jegyében telt volna, azt persze nem mondhatom.” Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen valahányszor élet- és főleg testközelségbe került Felicével, mérhetetlen szorongások törtek rá, félelem attól, hogy nem tud megfelelni, félelem a fenyegetőnek érzett másiktól, a személyiség féltése, az önállóságé. Első eljegyzésekor ezt jegyzi be naplójába: „Megkötöztek, mint egy gonosztevőt.” Annak idején az eljegyzés megpróbáltatásaira és a saját megfutamodására az íróegyebek mellett a Fegyencgyarmaton kínzógépezetének működtetésével felelt. Most, a második eljegyzés után (s aligha csupán azért, mert „mesterkéltnek” érzi a végét) ismét ehhez az elbeszéléshez nyúl; új befejezéssel próbálkozik. A számos vázlattöredék közül álljon itt egy, nem is annyira a megingott férfiúi önbizalom, mint inkább a felőrlőnek érzett helyzet bizonyságául: „- »Építsetek utat a kígyónak! – harsant a kiáltás. – Készítsetek utat asszonyunknak!« – »Készen állunk! – harsant a válasz. – Készen állunk!« És mi, útépítők, sokat dicsért kőtörők kivonultunk az őserdőből. »Rajta! – kiáltott mindig vidám parancsnokunk. – Rajta, ti nyögvenyelők!« Erre mi felemeltük a kalapácsot és igen buzgón ütni-verni kezdtük a követ, a kopácsolás zaja hosszú mérföldekre terjedt. Kígyónk érkezését már estére jelezték, addigra mindent porrá kellett zúznunk, a mi kígyónk nem bírja elviselni a legapróbb kövecskét sem. Ugyan hol terem még egy ilyen érzékeny kígyó? De hát éppen ez az, nincsen hozzá fogható kígyó sehol, ugyanis páratlanul elkényeztettük munkánkkal, olyan teremtmény vált belőle, akinek ma már csakugyan nincs párja. Nem is értjük, miért nevezi magát még mindig kígyónak. Igazán sajnáljuk. Hiszen akár az asszony nevezet is megillethetné, ez lenne a legkevesebb, ugyanakkor persze a mi kígyónk asszonyi minőségében is párját ritkítja. De hát ez nem a mi gondunk, a mi dolgunk porrá zúzni a követ.”
Augusztus kilencedikén ezt úja a naplóba: „- »Ne, hagyjál! Ne, hagyjál!« ‑ így kiáltoztam szakadatlanul, végig az utcákon, de ő mindegyre megragadott, oldalról vagy a vállamon át újra meg újra mellembe vájtak a szirén karmai.” Azon az éjszakán, tizedikére virradóra vért hány, tíz percig vagy még tovább bugyborékol tüdejéből a vér. Reggel a szobalány a tócsát látva megjegyzi; „Doktor úr, maga nem sokáig húzza már.” Még aznap orvoshoz megy, a doktor meghűlést állapít meg, de az eset a következő éjszaka megismétlődik. Az orvos következő diagnózisa: „tüdőcsúcshurut”. Kafka, aki azonnal tisztában van a betegség fizikai és szellemi természetével – „álmatlansággal és fejfájással már évek óta csalogatom”, írja később Felicének, a naplóba pedig: „Ha a tüdőseb jelkép csupán, mint állítod, annak a sebnek a jelképe, amelynek gyulladását F.-nek (Felicének), és mélységét önigazolásnak hívják…” –, így kommentálja a tapintatos orvosi diagnózist: „... tüdőcsúcshurut (ezt a szót használja, úgy, mint mikor azt mondják valakinek: »malac«, amin persze »disznó«-t értenek)”. Egy szó, mint száz, családjában előzmény nélkül, ám a világban korántsem egyedülállón (fél Európa szenved tüdőbajban akkor) kitör rajta a tuberkolózis. Barátja, Max Brod szanatóriumot javasol; Salzkammergut, Davos kerül szóba, ott legalább orvosok keze alatt lenne, Kafka azonban a falusi életet, húga – Ottla – társaságát választja. Szülei csak hónapok múltán értesülnek betegségéről.

A tüdőbaj gyökeres fordulatot hoz életében. Egyelőre enyhe formájában mutatkozik, testi gyengeséggel, enyhe hőemelkedéssel, köhögéssel kísérve, viszont a fejfájás megszűnik, és az álmatlanságot is mintha elfújták volna. Maga is úgy érzi, új életet kezdhet, de a távolabbi jövőt illetően nincsenek illúziói. Előbb csak megragadható jelképnek, kapaszkodónak látja a betegséget: „én a tuberkulózissal ma úgy vagyok, ahogyan a gyermek az anyja szoknyájával, melybe kapaszkodik”, később, s kivált a Felicének szóló tudósításban, már komorul a kép: „Nem fogok meggyógyulni ... ez nem tüdőbaj, amelyet az ember letesz a nyugágyba és elgyógyítgat, hanem fegyver, amelyre addig van feltétlenül szükség, amíg életben vagyok. És mindkettő nem maradhat meg.”

Mindenesetre megpróbál – végleg – szakítani Prágával: felmondja a lakást a Schönborn-palotában, munkahelyén pedig nyugdíjaztatását kéri. Kérelmét elutasítják: „ilyen értékes munkaerőt” nem nélkülözhetnek, viszont szabadságra – három hónapra – minden további nélkül elengedik. Szeptember 12-én vonatra száll, két óra múlva már lovaskocsi viszi a michelobi (ma Miecholup) állomásról Zürauba.

Itt a szabadság, a szabadság – Zürau

Zürau az akkori Karlsbadtól ötven kilométerre keletre fekszik egy dombokkal körülvett völgyteknőben. Az idő tájt zömmel németajkúak lakta kis falu, jobbára kétszintes kőépületekkel, piacterén fallal kerített barokk templom magasodik. Ugyancsak a téren, a templom apszisa felőli oldalon állt Kafka sógorának szülőháza. A sógor, Karl Hermann, Elli Kafka férje földet is bérelt, de amióta bevonult katonának, a birtok egyre vigasztalanabb állapotba került. Ide vonult le még áprilisban az író legfiatalabb húga, Ottla, hogy talpra állítsa a leromlott gazdaságot.

Hadd ejtsek itt néhány szót a „tartózkodó, hallgatag, alázatos”, ám döntéseiben rendíthetetlen Ottláról, akiben az apától kapott öntudat az anyai ágon örökölt dacossággal, érzékenységgel, igazságszeretettel, nyugtalansággal párosult. Ő volt a három nővér közül az egyetlen, akivel az író bizalmasan sugdolózhatott a fürdőszobában (ahol szülői fül nem halottá őket), akivel nagy sétákat tett Prága környékén, aki bátyja szószólójaként – sokszor annak tudtán kívül – intézte a hivatalban Kafka szabadságoltatási, nyugdíjaztatási kérelmeit, s ugyancsak ő volt az, aki később a Kastély írása idején is menedéket nyújtott a beteg írónak. „Húgom valóban a szárnyain hordoz e nehézkes világon át” – írja Kafka Brodnak Zürauból. „Sehol sem állok egy tőlem idegen elem mögött oly szilárdan, mint itt a húgom mögött. Itt alkalmazkodhatom.”

A bátyjánál kilenc évvel fiatalabb Ottla (hivatalosan: Otília) a népiskola elvégzése után a családi üzletbe, a prágai Óváros téren működő divatáru-nagykereskedésbe került. Huszonöt éves, amikor a szülői gyámkodást megelégelve elhatározza, falura vonul gazdálkodni. Ez a döntése éppúgy rebelliónak számított a zsarnoki természetű apa szemében, mint elsőszülött fiának írói hóbortja. Ottla tovább tetézte a családi hagyománytól való elszakadást azzal, hogy – nővéreitől és a kor konvencióitól eltérően – egy keresztény cseh ügyvédhez, Josef Dávidhoz ment feleségül. 1920-ban kötöttek házasságot, két leánygyermekük született. A náci megszállás után elvált férjétől, nehogy annak karrierjét és gyermekei sorsát veszélyeztesse. Prágából a theresienstadti gyűjtőtáborba került. 1943 októberének elején önként jelentkezett egy Auschwitzba induló gyermektranszport mellé kísérőnek. Valószínűleg egyenesen a gázba vitték. Egyelőre azonban életének ¨másfél esztendős – züraui szakaszát éli; fiatal nő létére, gazdálkodói tapasztalatok híján, ám roppant lelkierővel és határozottsággal próbálja rendbe hozni a birtokot; lovat vesz, kecskéket tart, disznót hizlal, bajlódik a férfi munkaerővel. És – bekvártélyozza bátyját.

Kafka, aki kezdettől támogatta húgát mind gazdálkodói, mind házassági törekvéseiben, szintén besegít a munkába, amikor ereje engedi. Fát vág, krumplit szed, csipkebogyót gyűjt, legelteti a kecskéket, a veteményeskertben dolgozgat, de leginkább – végtére is pihenésre szoruló beteg – nyugszékében heverészik. Ami a külső körülményeket illeti, eleinte még fel-felzaklatják a falusi élet zajai – egy bádogosra, a vele hajnaltól versenyt kopogtató asztalosra, s a szemközti udvar­házban vadul zengő zongorára panaszkodik, de a tél közeledtével mindinkább belezökken az itteni természetes rendbe: „Általában nem sokat olvasok – írja Felix Weltschnek –, annyira kielégít a falusi élet. Ha egyszer az ember már leküzdötte magában azt az érzést, az összes vele járó kellemetlenséggel együtt, hogy egy újabb elvek szerint berendezett állatkertben lakik, ahol az állatok teljes szabadságot kaptak, akkor rájön, nincs kellemesebb, s főként szabadabb élet a falusi életnél, szellemi értelemben itt valóban szabad lehet, a környező világ és az előélet nyomasztó hatását szinte alig érzi. Nem tévesztendő össze ez az élet a kisvárosival, az valószínűleg rettenetes lehet. Legszívesebben itt élnék mindig ..." A helybeli parasztokról így összegzi benyomásait: „...nemesek, akik a mezőgazdaságba menekültek, s itt a munkájukkal olyan bölcsen és alázatosan rendezkedtek be, hogy ez hézagmentesen illeszkedik az egészbe, és őket magukat minden ingadozástól és tengeri-betegségtől megőrzi üdvözítő halálukig. Igazi földi polgárok."

A házban, különösen a konyhában, gyakori a vendégjárás; megfordul itt egy császárszakállt viselő, rózsásarcú, hatvankét éves koldus is. A külsőre nyugdíjas hivatalnokra emlékeztető, ingatag kedélyű, tíz éve céltalanul csavargó öreglegényben Kafka mindjárt a saját hasonmását látja. Szokása szerint készséges mindenkivel: egy jobb sorsra érdemes jómódú leányzó számára próbál – barátai révén – Prágában szállást, ismeretséget keríteni. Ottlával együtt ő is igyekszik minél több élelmet felhajtani a szülőknek; vajat, tojást, lisztet, vadat küld az ínséges Prágába, ahol ekkor már jegyre adják az élelmet; barátainak is kerít, amit tud, így pl. egy-egy pár foglyot, sőt munkahelyére is juttat élelmiszerküldeményeket; a züraui segélyt a prágaiak ruhaneművel, jóféle cigarettával, szivarokkal ellentételezik. Vak író barátját, Oskar Baumot, aki a Munkás-Balesetbiztosítótól remélt tetemes segélyt, az ügy sikere érdekében részletes felvilágosítással látja el; kitől mit várhat az Intézetben, kivel milyen hangot üssön meg, közben látható élvezettel vázolja fel a messzi Prágában serénykedő kollégák ironikus színekben bővelkedő gyorsportréját. Barátai magánéleti gondjaira (Baum és Brod házassága egyaránt kátyúba jutott) lelkiismeretes, együttérző levelekben reagál. Kinek-kinek, amennyire lehet, igyekszik tehát segíteni, mindvégig őrizve azonban bizonyos távolságot, áll ez a helybeliekre is: „Kapcsolatom az itteniekkel olyannyira laza, mintha már nem is a földön élnék. Ma például a sötét országúton találkozom két emberrel; férfiak, nők vagy gyerekek, nem is tudom; köszönnek, én visszaköszönök, alkalmasint a kabátom körvonaláról ismertek fel, én valószínűleg fényes nappal sem tudnám, kicsodák, a hangjukról legalábbis nem azonosíthatom Őket, ez, mivel tájszólást beszélnek, teljesen lehetetlen. Elmennek mellettem, akkor az egyik visszafordul, megszólít: »Hermann úr (így hívják a sógoromat, vagyis már átvettem a nevét), van egy cigarettája?« Én: »Sajnos nincs.« Ezzel vége is; szavak a másvilágról, árnyak tévedései. Ennél a mostani állapotnál jobbat nem is kívánhatok magamnak."

Nagyokat sétál tehát, sokszor a sarat dagasztva, a szomszédos falvakig és vissza, fekvőkúrázik, a veteményesben hasznosítja magát (egyszer hátfájás, máskor ásó ejtette seb kedvetleníti el), olvas, levelez, folytatja a héber tanulását, s mindez távol a szülőktől, távol a nagyvilágtól (barátait kéri, ne látogassák meg), feltűnés nélkül, majdhogynem láthatatlanul; külső életfeltételei a betegség egyelőre kevésbé fenyegető, inkább oltalmazó árnyékában a lehető legkedvezőbben alakulnak.

Ám bármekkora a távolság a sötét, északkeleti fekvésű, petróleumlámpás, macska-egeres züraui szoba és a nagyvárosok között, Kafka, a mohó újságolvasó a bécsi és prágai lapok nyomán azért figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Kiadójától, barátaitól irodalmi lapokat kér és kap; előfizetője lesz a Selbstwehr nevű prágai cionista folyóiratnak (egyik szerkesztője ekkor: Felix Weltsch), ebből értesül például a zsidók palesztinai letelepedési jogát hivatalosan is deklaráló Balfour-nyilatkozatról; eljut hozzá a Jüdisches Echo, amelyben haszid történeteket olvas: „ez az egyetlen zsidó dolog, amiben lelkiállapotomtól függetlenül mindjárt s mindig otthon érzem magam, az összes többibe csak beavatnak, s ha megérint valami más, a szele máris tovább sodor.” Felix Weltschtől, aki a prágai német egyetem könyvtárosa, cseh és francia nyelvű könyveket kér. Augusztus elején, még Zürau előtt, Pascalt forgatja, szeptemberben a nagy cseh írónő, Božena Němcova válogatott levelei nyűgözik le roppant emberismeretükkel. Talán Zürauban olvassa Ágoston Vallomásait is, Van Gogh leveleit azonban biztosan, csakígy Herzen emlékezéseit, továbbá egy regényes Livingstone-életrajzot és egy Abesszíniáról szóló útleírást. Míg ez utóbbiakat üdítőnek érzi, pszichológiai tárgyú olvasmányai – így Hans Blüher Die Rolle der Erotik in der mánnlichen Gesellschaft (Jena, 1917) c. műve, amely a homoerotikusan kötődő férfitársaságokról értekezik, valamint Theodor Tagger Das neue Geschlecht (Berlin, 1917) címmel megjelent programadó írása a metaforák és az expresszionizmus ellen – felzaklatják. Igazán nagy hatást azonban két szerző tett rá ebben az időszakban, ők ketten beszélgető és vitapartnerei is voltak züraui magányában. Az egyik: Tolsztoj. Tolsztoj Naplójának első része (Tagebücher, 1894-1899) abban az esztendőben jelent meg németül. Kafka éles szemmel olvassa a Naplót, januárban sokat beszélgetnek róla a Zürauban vendégeskedő baráttal, Oskar Baummal. Nyilvánvaló, hogy az a kibékíthetetlen ellentét, ami a szellemi szabadság, a lelki függetlenség és a családi, családfői kötelmek között feszült, s ami a megigazulni vágyó Tolsztojt annyi éven át gyötörte, a harc, amit a boldogtalan tolsztoji lelkiismeret vívott Tosztoj gróf személyében a családfenntartó birtokossal, Kafkát, a lelkiismeret megszállottját, aki ez időben épp feladja családalapítási terveit, közelről s mélyen érinthette. Tolsztoj népmeséit már régebben olvasta, s nagyon szerette; Zürauban olvassa tőle A földesúr délelőttjét, valamint a Feltámadást. Utóbbiról így nyilatkozik Max Brodnak: „A megváltást leírni nem – csak megélni lehet.”

A másik szerző, aki hónapokig foglalkoztatja: Kierkegaard. Előbb a nagy dán és menyasszonya kapcsolatával ismerkedik a Kierkegaard viszonya Reginához című (Regina Olsen hagyatékában talált dokumentumokból összeállított) kötet alapján, elolvas továbbá egy Kier-kegaard-életrajzot; ezekből válik világossá számára, mekkora a hasonlóság kettejük (Kierkegaard és Kafka) eljegyzésének „dramatugiájá-ban”; az ostrom, amit a szerelmes indít az imádott nő kezének elnyeréséért, férfiúi fogyatékosságok okán mindkét esetben szellemi síkra terelődik, s noha érzelmeik viszonzásra találnak, ez az egyoldalúság végül is lehetetlenné teszi a házasságot (ugyanakkor nagyszerű műveket segít napvilágra). Később veszi kézbe a Vagy-vagyot, „nem minden viszolygás nélkül” olvassa, majd a Félelem és reszketés, az Ismétlés, végül a Stádiumok következik. Max Brodhoz ekkortájt (1918. január-március) írott leveleiben éieselméjű fejtegetéseket fűz az említett könyvekhez. Dicséri Kierkegaard olykori pozitivitását, átérzi melankóliáját, lelkesen üdvözli az általa használt fogalmakat, különösen a „mozgás”-t. „Ez a fogalom – írja – egyenesen a megismerés boldogságáig vihet el, sőt egy szárnycsapással még tovább.” Zavarja viszont a dán óriásban, hogy „az átlagembert nem látja és a rettentő Ábrahámot a felhőkbe festi fel” (vö. a Félelem és reszketéssel), módszeréről szólva: „hogy ordítsunk, mert akkor nem hallanak, és hamisan ordítsunk, mert hátha mégis meghallanak minket” (ez a Csábító naplójára vonatkozik) szintén szkepszisét hangoztatja, mint ahogy Kierkegaard vallásosságában, illetőleg hitre törekvésében is egy grandiózus szellem szertelenkedésének bizonyságát véli felfedezni: „Nem egyértelműek ezek a könyvek, s ha ő maga később eljutott is fejlődésében némi egyértelműségig, ez is csak szellemből, szomorúságból-gyászból és hitből kavarodott káoszának része.”

Az eljegyzés felbontása

Mindeme észrevételek már 1918 elejéről valók. 1917 őszén azonban Kafkának mindenekelőtt saját nősülési gondjával kellett megbirkóznia. Menyasszonya, amint megtudja, hogy Kafka tüdővérzést kapott, sietve meglátogatja Zürauban. Ott külön szobát kap, vőlegénye alig szól hozzá, a lényeget illetően egy szót sem ejt. „A korbácsokon, amelyekkel csapkodjuk egymást, jócskán megszaporodtak a csomók az elmúlt öt esztendőben” – írja Kafka a naplóba Felice távozása után. Két terjedelmes magyarázkodó levél következik, részint a betegség kafkai és sajátosan Felicének szóló megokolásával, részint sejtetve már a hamarosan bekövetkező szakítást: „Az a kettő, amely bennem küzd ... egy Jó és egy Gonosz; olykor álruhát cserélnek ..., de azért élt bennem a remény, hogy végre megkaphatlak téged.... Egyszerre kiderül, hogy a vér, amelyet a Jó ontott érted, hogy megnyerjen, a Gonosznak válik javára. ... Ez a betegség egyáltalán nem tüdőbaj, ... hanem az életem általános csődje. Azt képzeltem, hogy lehet így folytatni, holott nem lehet. Az a vér nem a tüdőből jön, hanem az egyik harcos végzetes szúrása nyomán fakad.” Kafka vívódik, odázná a döntést, Felice azonban most már tiszta vizet akar önteni a pohárba. Karácsonykor találkoznak Prágában, az eljegyzést felbontják, végleg szakítanak. Mindez csendesen zajlik, a türelmes ara tudomásul veszi, mint egyik levélből megtudjuk, „jóságosan fogadja” a csapással is felérő bejelentést, hogy vége. Kafkát, noha lélekben hónapok óta erre készül, mélyen felkavarja az esemény. Max Brodhoz megy először, s Brod munkahelyén, az irodában – mindenki szeme láttára – az asztalra borulva zokog. „Gyerekkorom óta nem sírtam ennyit...” – írja Ottlának Zürauba.

Idetartozik, s több mint érdekesség, hogyan alakul eközben apjához való viszonya. Ahogy a tüdőbaj kitörésével elsötétül előtte a házasság láthatára, s ezzel – az apjával egyenrangú – polgári lét lehetősége is elérhetetlen messzeségbe kerül, úgy próbál – magánéleti vereségét, akaratgyengeségét beismerve – távolról, tétován, fiúként utat találni a fájdalmas lelki elnyomó személyéhez. Ám ez csak vágy, remény, belső küzdelem marad, megfeneklik a külső körülményeken. Ekkoriban kezdődik ugyanis tartós elhidegülésük, nem utolsósorban az Ottlával kötött szövetség és a züraui dezertálás miatt. Mégis (vagy épp ezért) Felice sehogyan-sem-sikerült szeptemberi látogatása után, még aznap éjszaka az apjával álmodik. Az álombeli apa fekete zsakettban illusztris prágai (értelmiségi) személyiségek előtt – akikkel soha semmilyen kapcsolata nem volt – egy vadonatújnak, eredetinek és nagy horderejűnek hitt szociális reformelképzelést ismertet ügybuzgó komolysággal, amire a közönség – hisz nyomban rájön, ezerszer átrágott, elcsépelt gondolatokról van szó – elégedetlen mormogással reagál, ám a botcsinálta szónokot, aki eszméje terjesztéséhez szeretné megnyerni a jelenlévőket, a kelletlen fogadtatás nemhogy nem sújtja le, de még inkább megerősíti „nagyszerű” igazában. Nem derül ki, mi is ez az eszme, csak annyi, hogy hasznavehetetlen és rég idejét múlta, de ez az álom is jelzi – s főként az időpont –, mennyire közeli, mondhatni rövidzárlatszerű közelségben volt Kafka tudatában a nősülés és az apakép. Ha a házasság elől visszakozik, azzal önkéntelenül is az apja felé lép, de ezt a lépést csak fiúként teheti meg, fejet hajtva az erősebbnek. Ami ott vereség, az itt, ha nem is diadal, de a lázadásról való lemondás, az engedelmesség, s a vele járó nyugalom visszaszerzése, és – természetesen – az áhított apai szereteté. Ez látszik az egyik – reménybeli – kiútnak: a „maradék hit”-be kapaszkodva „visszatérés az atyához”, ahol az „engesztelés nagy napja” köszönt rá. Felmerül benne az is, hogy örökre itt marad vidéken, s ebbe ugyanúgy belejátszik a kiengesztelés reménye, hiszen így a saját lábára állva ugyanazokkal a nehéz körülményekkel küzdene, amelyeket apja annyiszor felemlegetett neki, a kényelembe születettnek, szemrehányásképpen. Ugyancsak e közeledési szándék jegyében érlelődik meg elhatározása, hogy az Egy falusi orvos kötetet „Apámnak” ajánlással jelenteti meg, erről levélben értesíti kiadóját. Köztudomású, hogy a megértésre, elismerésre áhítozó fiúi gesztus mennyire viszonzatlan maradt; megjelent írásait, ha átnyújtotta neki, apja egy fölényes „Tedd csak az éjjeliszekrényemre!” kijelentéssel intézte el.

A nagy feladat

Ezzel visszaérkeztünk az irodalomhoz. Az irodalom azonban – akárcsak a házasság, az apja vagy az egészséges élet – egyelőre inkább távolodik tőle. Pedig írói sikerekben gazdag esztendőre tekinthet vissza: még 1916 novemberében Münchenben felolvassa a Fegyencgyarmatont, a Szemlélődéstmásodszor is kiadják, újabb elbeszélései – köztük a legújabbak közül három éppen 1917 júliusában – sorra jelennek meg különféle folyóiratokban; kritikusai magasztalják kristálytiszta prózáját és erkölcsi szigorát; íróbarátai (és a nem barát írók közül pl. Musil, Rilke) egyöntetűen lelkesednek műveiért – Max Brod egyenesen a legnagyobb írónak tartja kortársai között. Kafka nyári tettrekészségről tanúskodó önbizalma azonban, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen csap át szigorú önbírálatba: az Egy falusi orvos darabjairól már júliusban azt írja kiadójának, Kurt Wolffnak: „messze vannak attól, amit valóban akarok.” Zürauba immár a tuberkulózis tudatában érkezik, amelyet „szellemi kórnak” határoz meg, s ez mélyebb, gyökeres önvizsgálatra készteti. Az első hónapokban még magában hordja egy regény tervét, melyet hol „Dickens-utánzatnak” minősít naplójában, hol „minden eddiginél nagyobb szabású munkaként”, a „rám váró roppant feladatként” emlegeti. Alkotóerejét illetően szkeptikus, igényei viszont maximálisak: „Átmeneti kielégülést még nyújthatnak olyan munkák, mint az Egy falusi orvos (feltéve, hogy ilyesmi sikerül még nekem – nagyon valószínűtlen). Ám boldogság csak akkor, ha a tiszta, az igaz, a változhatatlan körébe emelhetem a világot.” Ehhez azonban meg kellett teremtenie a megfelelő belső, lelki feltételeket, át kellett gondolnia viszonyát a világgal, egyértelművé tenni benne saját helyzetét. Le akart számolni mindazzal, ami élete során álreménynek, öncsalásnak bizonyult, szakítani mindazzal, aminek nem tudott megfelelni. A „leszámolás” nála számbavételt jelent, a „szakítás” a lelki csomók, görcsök megoldását (noha persze ténylegesen is szakít menyasszonyával – de csak december végén; ténylegesen szabadulni akar a hivataltól is – de csak szabadságot kap), s ehhez a betegség adja a fizikai jogalapot, Zürau a minden kényszertől mentes, nyugodt külső feltételeket; a halál angyalának közelsége itt elfogadható. Lelkiállapotáról – Max Brod megállapítására feleletül, hogy ti. ő „boldog a boldogtalanságban” – így ír Felicéhez címzett utolsó levelében: „Boldogtalannak nem boldogtalan, mivel a boldogtalanság az élet tartozéka, ő pedig az élettől már elkülönítette magát, de olyan kristályos pillantással nézi, hogy az ebben a szférában majdnem olyan, mint a boldogtalanság.” (1917. okt. 17.)Ez voltaképpen csak a lelki alapállást érzékelteti, a pillantás tisztulását ebben a szférában a minden téren elszenvedett vereség beismerése biztosítja: „Új, ebbéli tökéletességében eddig nem képzelt, a magam erejéből (már ha a tuberkulózist nem számítom erőimhez) soha meg nem lelt út lehetőségét látom most – írja Max Brodnak november derekán. – E járható út lényege az (lesz), hogy nemcsak magánemberként, nem merő félrebeszélés formájában, de nyíltan a magatartásommal fogom beismerni, hogy én itt a helyem megállni nem tudom. Hiszen e célból nem kell mást tennem, mint a leghatározottabban meghúzni egész eddigi életem körvonalait. Ennek első következménye az (lesz), hogy összetartom magam, nem aprózódom el értelmetlenül, pillantásom zavartalan lehet.” A kudarc beismerése és a kitűzött cél – egyelőre – nemcsak az élettől különítette el, hanem a regényírástól is. Tovább él a terv (Oskar Baumnak januárban még egy tervezett drámáról is említést tesz), ám „a talaj, a levegő, a parancs együttes hiánya” miatt nem tud hozzáfogni a kivitelezéshez. Ahhoz, hogy ezeket megteremtse, előbb a szó egyre szorosabb értelmében keresztül kell néznie önmagán. Ez az „önmaga” nem egyéb, mint egész eddigi élete (a megtörténtek és a meg-nem-történtek, a megismertek és a meg-nem-ismertek összessége), aminek egy részét keserves erőfeszítéssel, íróilag sikerült napvilágra hoznia (újjászülnie), a várt megoldás (feloldódás, lelki erőre kapás) azonban nemhogy nem következett be, de – s ennek a betegség a „megmondhatója”- épp az ellenirányba fordult. Ám ha így fordult – s mindez már visszafordíthatatlan -, miért fordulna a személy a régi (be nem vált) fegyverekhez, miért kapaszkodna abba az életbe – s az élet hívását ez idő tájt Felice jelentette Kafka számára -, ami úgyis elérhetetlen; mi értelme újból küzdeni azért, ami eddig is csak őrölte, s eztán egyhamar felőrölné amúgy is elégtelennek érzett erőit? Nos, ha mindenben kudarcot vallott, miből meríthet erőt? Mindenekelőtt abból, hogy a régi – zsákutcának bizonyult – utcákat (házasság elől irodalomba, irodalomból házasságba sietőket) nem járja többé, vagy ha mégis, csak mint régieket, mint megtörténtet, mint megismertet, s nem a felzaklató, szétaprózó személyes hiányok – a meg-nem-történt, a meg-nem-ismert – felé tesz tétova-tévelyegtető lépéseket. Egészében fogadja el, ami volt; arról a testi-lelki határpontról, amit a vidék és a tüdőbaj jelentett. Elfogadni önmagunkat: ez – lévén az ember érző lény, s érzelmei hullámzóak – az erőket ugyancsak próbára tévő, váltakozó sikerű, kemény belső küzdelem, amelyben a felelősen gondolkodónak csak átmeneti megnyugvás juthat osztályrészül – a felismerések pillanatai.

Nem kell kimenned a házból – Az oktávfüzetek

A züraui nyolc hónap gondolati eseményeiről a november tizedikéig vezetett negyedrét füzeten (a ,,Napló”-n) és a barátokhoz írott leveleken kívül főként két kékfedelű füzet tanúskodik (méretükről nyolcadrét vagy oktávfüzeteknek is nevezik ezeket). Nyolc ilyen oktávfüzet került elő a kafkai hagyatékból, közülük a harmadik és a negyedik tartalmában és jellegében eltér a többitől. Míg amazok általában elbeszéléseket, elbeszéléskezdeményeket tartalmaznak, e kettő jobbára szemlélődésből született gondolatok egymáshoz hol szorosan, hol lazábban kapcsolódó füzérét; az imént ismertetett „belső küzdelem” állomásait – a felismeréseket. Hogy ez a „szellemi út” mennyire elsődleges és kizárólagos fontosságú volt Kafka számára ebben az időszakban, azt nem csupán az irodalminak tekinthető művek csekély száma jelzi (ezek is inkább csak a „gondolatrügyek” hirtelen kibomlott virágainak tetszenek), hanem az a tény is, hogy a személyes napi események, körülmények (közérzet, időjárás, séta, olvasmányok) hangsúlyozottan apró betűkkel kerültek bejegyzésre, s a lehető legszűkszavúbban; panaszok, sirámok pedig – a korábbi naplók tobzódtak ilyesmikben – elvétve, akkor is mintegy természeti tényként, egy-egy szó erejéig vannak csak említve.

Míg a Napló utolsó bejegyzése épp egy álom a tagliamentói csatáról (a porosz gárda – némiképp Waterloora emlékeztetően – segítségére siet a vesztésre álló osztrák seregnek), az oktávfüzetekben történelmi eseményekkel csak imitt-amott találkozunk (fegyverszünet Oroszországgal, breszt-litovszki béke), hozzájuk fűzött kommentárral azonban sehol. Pedig erre az időre esik, hogy mást ne említsek, a pétervári forradalom, a cseh légiók felállítása, Wilson amerikai elnök tizennégy pontja. „Az emberi történelem: a pillanat egy vándor két lépése között” – jegyzi fel Kafka még októberben. Ebből a perspektívából nézve a háború és a nagypolitika eseményei valóban zárójelek közé szorulnak, amint azt egy novemberi levélrészlet is jól érzékelteti: „nappal három órám van mindössze ... ezt az időt, amikor két sötétség közt mégis felcsippentenénk valamit egy könyvből (és közben honvédek tisztítják meg a Piave-deltát, Tirolból csapást mérnek, Jaffát meghódítják ... Mann-nak nagy sikere van a fölolvasásával, Essignek semmi, Lenin nem Zederblum, hanem Uljanov stb.), ezt az időt igazán hogy is akarná írással tölteni az ember, és alighogy nem akarja, már sötét van megint, és csak a libákat látni ködösen a libaúsztatónál ...” Ha hozzáveszem, hogy a levélbeli sötétséget az egerektől való félelem és a macskától való viszolygás ecsetelése fogja keretbe, akkor a nagyvilág meglehetős szerény szerepe Kafka akkori gondolkodásában aligha szorul bővebb bizonyításra. Zavaró körülmények a tulajdonképpeni nagy feladathoz (a tervezett regényhez) szükséges belső feltételek megteremtése közben azért adódnak olykor. így mindjárt a harmadik oktávfüzetben elinduló gondolatsor elején, mikor is az író saját elbeszélését – a Sakálok és arabokatolvasva a Der Jude c. folyóiratban, nem tudja elfojtani „a hiúság és az öntetszelgés kitöréseit”. A hiúság türelmetlen vágyakozást kelt benne az iránt, amire – módszeresen elvégzett önvizsgálat híján – még nincs készen: „nem köphetsz a markodba addig, míg nem kulcsoltad imára kezed.” Zavarónak és végeredményben meddő izgalmakat okozónak érzi a belső világ pszichologikus feltárását (közben persze épp ilyen könyveket – is – olvas, de ezekkel, akárcsak a hiúsággal, szüntelen hadban áll: „Az első pillanatban bámulatosan jóllakatják az embert, de nem sokkal később már ugyanazt a régi éhséget érzi megint”, barátját, Felix Weltschet mégis arra kéri, másolja ki neki a „Freudot aprópénzre váltó” Stekel könyvéből az Átváltozásra vonatkozó öt sort): türelmetlenségként aposztrofálja a pszichológiát, amely a „csak élhető, de le nem írható” belső világnak antropomorfizált tükörképét vizsgálgatja, „látszatkerítésekkel veszi körül a látszatot”, valódi változást azonban nem hoz: „A pszichológia: tükörírás olvasása, no és persze, ami a mindig helyes megfejtést illeti, igen eredményes foglalatosság, valójában azonban semmi sem történt.” Ahelyett, hogy a magukba veszejtő részletek „elragadó vagy éppen elernyesztő kaleidoszkópjátékába” (A vonat utasai) merülne – íróként amúgy is megtette már jó néhányszor, önbüntetésszerűen –, inkább az egészet igyekszik felfogni minél tisztábban, minél egyszerűbben.

Bűnös állapotban élünk – bűnösségünktől függetlenül

A bukott ember képe a bűnbeesés-történetből néz vissza rá, s ezt akár a saját sorsára, akár az emberiségre vonatkoztatva jelképszerűsége folytán sokkal elfogadhatóbbnak, azaz érvényesebbnek érzi. Egyén és emberiség már a harmadik oktávfüzet első lapján összekapcsolódik: „Egy küzdelmet vívunk mi mindannyian”, szögezi le Kafka, hozzátéve: „Külön harcot nem folytathatok.” Ez a harc, ahol még a magányos is az egész emberiségért vív, „szellemi küzdelem”, s itt közös a fegyverkészlet is. Később ugyanezt a gondolatot tovább mélyíti: „Az ember egyebet se tesz itt, mint szellemi életlehetőséget teremt magának; bár úgy látszik, mintha azért dolgozna, hogy meglegyen a tápláléka, ruházata és így tovább, ám ez mellékes, mert minden egyes látható falattal együtt megkap egy láthatatlant is, minden egyes látható ruhával együtt egy láthatatlan ruhát is, és így tovább.” S az emberiségnyi küzdelem során, melyben igazságosságot, személyes érdemet keresni, s félni egyképpen értelmetlen: „Ami szenvedés van körülöttünk, mind szenvedésül jut nekünk is. Nem  egy  testben, de  egyként  növekszünk mi mindannyian, és növekedésünk során ilyen vagy olyan formában minden fájdalmat magunkba szívunk. Ahogy a gyermek az élet stádiumait végigjárva eljut fejlődésében az öregségig, majd a halálig (...), ugyanúgy fejlődünk mi is (az emberiséggel éppoly mélyen összeszövődve, mint önmagunkkal) a világ szenvedéseit mind egy cseppig magunkba szíva.” A bűnbeesés Kafka szerint az emberi türelmetlenség miatt következett be. „Türelmetlenségünkért űztek ki bennünket, türelmetlenségünk miatt nem térhetünk vissza.” De: eldőlt-e minden véglegesen? Kafka válasza: „Az emberi fejlődés döntő pillanata örökké tartó pillanat.” Vagyis: bár kiűzettünk a paradicsomból, ítélet alatt állunk – s szerinte az ítélet ugyanúgy folytonos, mint a megváltónak remélt „döntő” pillanat: „Végítélet? Csupán a mi időfogalmunk szerint az. Valójában: rögtönítélet” -, minden cselekedetünkben benne rejlik a visszajutás lehetősége, ám ehhez türelem kell, lévén az út – az egyéné csakúgy, mint az emberiségé – végtelen; „abból elvenni, ahhoz hozzátenni nem lehet”, az úgynevezett „igaz út” (amely kafkai változatában nem a magasban, hanem éppenséggel a földön kifeszített kötélpályához hasonlatos) pedig csak pillanatokra, kegyelemszerűen érinthető: „Láthatólag nem is arra rendeltetett, hogy járjuk, inkább hogy botladozzunk.” De ha a bukott ember élete csupa tévelygés, botladozás, honnan remélhet megváltást? Kívülről (elméletektől, magyarázatoktól, szabadító eszméktől, Messiástól) semmi esetre sem – állapítja meg Kafka -, csakis belül, önmagában lelheti fel – ha felleli – azt a részt, ami épen maradt a bűnbeesés után is. Ez a lényében lakozó „rombolhatatlan” elem, akár tud róla az ember, akár nem, hat. Mondhatnám úgy is: megtartó erőként hat. Kafka másképp fogalmaz: „Az ember nem élhet úgy, hogy ne bízna állandóan a benne lévő rombolhatatlanban, közben ez a rombolhatatlan elem csakúgy, mint a beléje vetett bizalom állandóan elrejtőzhet előle.” S hogy világossá tegye, ez a bizalom ahány ember, annyiféle lehet, s hogy ő személy szerint mennyire türelmes és visszafogott a megnevezésben, hozzáteszi: „Rejtőzésük kifejezésre juthat abban is (kiemelés tőlem – H. Z.), hogy az ember a maga istenében hisz” Nem nevezi tehát Istennek a rombolhatatlant (az „Isten” szóval amúgy sem szokása dobálózni); viszont elismeri; ahhoz, hogy a lélek útját állhassa a megsemmisülésnek, ezt az ép részt kell felszabadítania az emberi lényben, s ez a „munka”, ha úgy tetszik, a hit: „A hit azt jelenti, hogy felszabadítjuk a bennünk lévő rombolhatatlant, pontosabban, hogy felszabadítjuk önmagunkat, még pontosabban, hogy lerombolhatatlanok vagyunk, egészen pontosan, hogy – vagyunk.” Ez az ép rész – kafkai szemmel nézve – nem csupán kiválasztott egyének sajátja, hanem minden egyes ember „életlehetősége”, sőt, ez az az elem, ami valamennyi emberben benne rejlik, ami közös: „Az, ami lerombolhatatlan, egy: minden egyes ember sajátja, ugyanakkor valamennyiük közös eleme is, innen az embereket példátlan erővel összefűző, eltéphetetlen kötelék.” Ha azonban benne is, másokban is ott lakozik az ép elem, akkor a bukás – Kafkáé személy szerint és az emberiségé a bűnbeesés után – nem lehetett teljes és végérvényes; megtörtént ugyan, mégis megmaradt a lehetősége annak, hogy „a tiszta, az igaz, a változhatatlan”, vagyis a paradicsomi szférákba – Kafka másutt valódi életnek, öröklétnek is nevezi – visszajussunk. „Kiűzetésünk a paradicsomból lényegében örökké tart – jegyzi fel. – Tehát igaz, hogy a kiűzetés végérvényes, az élet itt a világban elkerülhetetlen, viszont a folyamat örökkévaló (illetve – időbeli kifejezéssel – örökké ismétlődik), ezért mégis lehetséges, s nem csupán az, hogy állandóan a paradicsomban maradhassunk, hanem hogy állandóan ott is legyünk, függetlenül attól, hogy mi itt ezt tudjuk-e vagy sem.”Mire ehhez az egyénre és az emberiségre egyképpen vonatkozó, egyensúlyos felismeréshez eljut (mintha a József Attila-i „áttetszel rajtam, égi hűvösséget” hallanám belőle), már sok észrevétele gyűlt az egyensúlyból kibillenteni igyekvő, s a nyugodt világosság felderengésétől visszahúzni akaró belső erőkről. Ezeket – a bűnbeesés szóhasználatán belül maradva – rossznak, gonosznak, ördöginek nevezi, lényünkbe bebocsátást kérő jövevényeknek, akik mind kecsegtetnek valamivel, csak épp – ez az én következtetésem – nyugalmat nem adnak. „Ereszd csak be a gonoszt, nem kéri többé, hogy higgy neki”; vagy: „A hátsó gondolatok, amelyekkel befogadod a gonoszt, nem a te hátsó gondolataid, hanem a gonoszéi”; vagy: „Rossz az, ami elterel”; „Önismeret csak a gonosztól jöhet”. De még itt, a gondolatsor elején feltűnik –pillanatokra – rossz és jó megismerésben betöltött dialektikája: „»Ismerd meg önmagad« – ez nem azt jelenti: Figyeld meg önmagad. Hanem azt jelenti: Tedd magad cselekedeteid urává. De hát immáron az vagy: ura cselekedeteidnek. A szó tehát azt jelenti: Ismerd félre magad! Zúzd szét önmagad! – vagyis valami rosszat jelent –, csak ha nagyon mélyen lehajolsz, hallod ki belőle a jót is, ami ekképp hangzik: Hogy azzá lehess, aki vagy!” S ugyanígy a jó, a csak jó – elválasztva a rossztól – Kafka érzése szerint üresség, vákuum: „a jó falairól” beszél, amik reménytelen csenddel veszik körül, s megállapítja: „A jó bizonyos értelemben vigasztalan.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy szerinte: „az igazi megismerés bukások sorozata, amit mindannyiszor gyermetegen boldog talpraállás követ”, akkor érthető a kép: „A rossz: a jó csillagos égboltja”, s a belőle levont első számú következtetés: „Az igazság oszthatatlan, tehát nem ismerheti meg önmagát; aki meg akarja ismerni, csak a hazugság lehet.” Vagyis – kissé hétköznapiasan – a rossz benne van a jóban, a jó a rosszban, mert: „Valójában csak egy világ van, a szellemi világ; amit mi érzéki világnak nevezünk, az a szellemiben lévő gonosz, amit pedig gonosznak hívunk, örök fejlődésünk egy-egy pillanatának szükségszerűsége csupán.” Ám ha így áthatja egymást, ami egyrészt szükségszerűen rossz, másrészt megismerhetetlen, mit tegyen a megismerés útját járó? Hogyan szállhat szembe a pillanatonként szükségképpen újjászülető gonosszal, amely, mint Kafka írja: „az emberi tudatból sugárzik szét jellegzetesen átmeneti helyzetekben.” Lemond a világról? Kiöli magából az érzékiséget? Vagy éppenséggel túlhajtja a bűnt, a gonosz erőit mintegy agyonhajszolva ekképp? Kafka úgy találja, hogy jó és rossz között választgatva nem tudjuk elkerülni, hogy valamelyik javára vagy rovására ne csaljunk: „Csalás minden –szögezi le – : ha a megtévesztésben a minimumra törekszünk, ha az átlagot követjük, ha a maximummal próbálkozunk.” Se a túlságos jóságot, se a túlságba vitt rosszaságot nem tartja méltányos alapállásnak a kétirányú küzdelemben. Közönséges halandó számára – állapítja meg – még leginkább a középút látszik elfogadhatónak: „a jót ugyanis mindig csaljuk, míg a gonoszt ez esetben, legalábbis látszólag, nem.” Ez egyszer talán nem árt, ha a jobb értés végett egy későbbi, 1920-ban kelt leveléből idézek: „Mindenkinek megvan a maga mardosó, éjeket emésztő ördöge, és ez a tény nem rossz s nem jó, hanem ez az élet: ha nem lenne ez az ördögünk, talán nem is élnénk ... Ez az ördög az anyag (s alapjában csodás anyag), amit eleve megkap, amiből azután valamit csinálnia kell...” A levél egy fiatal lányhoz szól, s Kafka a prágai Károly-hídon látható szent történetével illusztrálja a gonosszal való helyes bánásmódot: „A szent ezen a reliefen szánt, és ekéjébe az ördög van befogva. Az ördög ugyan dühös (tehát ez még az átmenet állapota, amíg nem elégedett az ördög is, nem teljes a győzelem), fogát csikorgatja, haragvón pillant urára, görcsösen behúzza farkát, hanem azért csak igában van már.” Vagyis: amit az ember tehet, erejéhez, képességeihez mérten idomítja az anyagot, ami a testével reábízatott. A rossz fölötti végső győzelmet kívánni, ilyesmiről ábrándozni –szerinte – botorság, elbizakodottság. „Hát ismerhetsz mást, mint csalást? Hiszen ha megsemmisül a csalás, nem nézhetsz oda, mert sóbálvánnyá válsz.” Más szóval: amíg az ember itt él a világban, soha, egyeden pillanatra sem lehet olyan önhitt, hogy a kizárólagos jó tudatát tulajdonítsa magának. Ám ha valaki Szodomával és Lóttal példálózik, még ha önmagának szánt szemrehányásképpen is, az már bizonyos távolságból szemlélgeti a pusztulásra ítélt világot. El lehet-e jutni a világon kívül élve, az e világi szenvedéseket mintegy kioltva magunkban abba a magasabb rendű szellemi szférába, ahová Kafka is kétségkívül eljutni vágyott? E kérdésben maga is ingadozott züraui meditációi során, de minden esetben – nincs jobb szavam rá – az igazságérzetére hallgatott. „Tartózkodhatsz a világ szenvedéseitől jogodban áll, természetednek is megfelel, de talán épp ez a tartózkodás az egyetlen szenvedés, amit itt elkerülhetsz” – hangzik a csak látszólag paradox válasz.

Amit én – bátortalanul – „szellemi útnak” nevezek, s a szakíró (Hartmut Binder) Kafkával élve bátran „önigazolásnak”, az némi felületességgel – vagy nagyvonalúsággal – két szakaszra bontható. Az elsőben még ránehezedett a Felicével való szakítás lelki terhe; erre az időre a világtól való távolodás nyomja rá bélyegét; ekkor születik gyors egymásutánban A vonat utasai, a Mi az igazság Sancho Pansa ügyében?, A szirének hallgatása, s a barátokkal való szolidaritás jegyében írott Himpellérek társasága; ekkor merülnek fel benne a hazugsággal, csalással, kígyóval-gonosszal kapcsolatos megkerülhetetlen kérdések, ez a lemondás, az útkeresés időszaka. Ekkor fogalmaz így: „A jó lelkiismeret nem egyéb, mint a felettünk győzedelmes gonosz”, s még jellemzőbben az egész időszakra: „Minden negatív dolgunk: még ránk rótt eredendő teher; ami pozitív, azt már ajándékba kapjuk.” Ez az első szakasz – az oktávfüzetekben követhetően – október közepétől január közepéig tart. A bűnbeesés vizsgálatán már ekkor is át- meg átcsillan a paradicsomi teljesség lehetősége, de az igazi áttörést csak a Felicével történt szakítás, majd Oskar Baum távozása hozza meg.

Az élet fája – az élet ura

Ha eddig a bűnbeesés negatív vonatkozásai voltak túlsúlyban – a gonosz kísértései, az elkerülhetetlen csalás az életben, a rögtönítélet állandósága tetteinkben, s kiútként a lemondás, a hit –, most kezdenek felrémleni a pozitív következmények is. Ennek nyitányaként olvashatójuk Kafka ismertetésében egy nagy bűnös történetének, a Prométeusz-mondának négyféle – egy görög, három „apokrif” változatát. Héraklésznek, aki a hivatalos változat szerint lenyilazza az ítéletvégrehajtó madarat, és megszabadítja a leláncolt titánt, itt már nem jut szerep, vagy azért, mert már nem látja Prométeuszt, aki fájdalmában egyre mélyebben nyomult a sziklába, míg eggyé nem lett vele, vagy azért, mert a nagy bűnöst a büntetők – elfelejtették. S egy még valószínűbb – kafkai – változat szerint „mindenki belefáradt az immár ok nélkülibe. Belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb”. Ez utóbbi a meggyógyult vagy legalábbis a megkönnyebbült Prométeusz meséje. A bűnbeesés büntető hangsúlya ekkortól tevődik át a – szabadító nélküli – szabadulásra: a tudás fájáról az élet fájára. „Miért épp a bűnbeesésre panaszkodunk? – kérdi Kafka. – Nem amiatt űztek ki minket a paradicsomból, hanem az élet fája miatt, hogy arról ne ehessünk.” (A kiemelés tőlem – H. Z.) „Nemcsak azért vagyunk bűnösek, mert ettünk a tudás fájáról – folytatódik a gondolatmenet -, hanem azért is, mert az élet fájáról még nem ettünk. Bűnös állapotban élünk – bűnösségünktől függetlenül.” Minket a bűnbeesés választ el istentől, istent az élet fája választja el mitőlünk. Áttörhető-e, ledönthető-e a kettős válaszfal, és ha igen, hogyan? Ennek első lépése egész eddigi életünk – bűnbeesésünk – tudomásulvétele; nem úgy, hogy jó s rossz tudását kiválóságunk bizonyítékaként villogtatjuk, de nem is úgy, hogy bűnösségünkbe bele akarunk pusztulni, ellenkezőleg: a megszerzett tudást alapfoknak tekintjük a teljesség felé nyíló úton. Ehhez azonban – véli Kafka – nincs bennünk elég erő (ez alighanem a „bűnbeesés” következménye is, s oka egyben a természetes halálnak is), ezért önmagunkat kell pusztítanunk, ha a már megismert jó és rossz tudásával nem visszaélni, de valóban élni akarunk. „A tudás az örök élethez vivő lépcsőfok, egyben az előtte emelkedő akadály is. Ha a tudást megszerezvén az örök élet elérésére törekszel majd – s ha akarod, ha nem, erre kell törekedned, hiszen a tudás ezzel a törekvéssel egyenlő -, önmagadat, aki az akadály vagy, kell szétzúznod majd, ekképp épülhet csak a lépcsőfok, mely maga a rombolás”. A teljes élet tehát – s Kafka szerint ez nem csupán lehetőségként, de meglévőként is adott: „Csak mi vagyunk átkozottak, az Édenkert, az nem”– belőlünk épül, tetteinktől népesül be: önmagunkból elevenítjük a felismert jó s rossz, életünk szenvedéstől gazdagodó tudatában. Ám: „Csak itt szenvedés a szenvedés. Nem mintha az itt szenvedőket szenvedésükért valahol másutt felmagasztalnák, hanem mert ami ebben a világban szenvedés, az egy másik világban – változatlanul, épp csak ellentététől megszabadulva –: boldogság.” Az ellentétek nem jutalomként, hanem – ez az én feltételezésem – értelemként oldódnak fel. A meditációban is roppant óvatos – vagy inkább: módszeres – Kafka csak (csak?) annyit állít: „Kétféle igazság létezik számunkra, amit a tudás fája és az élet fája jelképez. A tevékenység igazsága és a nyugvás igazsága. Az elsőben a jó elválik a gonosztól, a második maga a megtestesült jóság, ez nem tud se jóról, se rosszról. Az első igazság valóságosan a miénk, a második csak sejtelemként él bennünk. Ennyiben szomorú a kép. Annyiban örömteli, hogy az első igazság a pillanat igazsága, míg a második az örökkévalóságé, ezért az első igazság ki is huny a második fényében.”Itt jut el ahhoz a küszöbhöz, ahonnan – már-már személyes kínjaitól megszabadulva – az öröklétbe pillanthat. De mi történik? „Örülnöm kellene az örökkévalóságnak; ha rátalálok, mégis elszomorodom. Az öröklét révén teljességet kellene éreznem; én meg letört vagyok?”Konstatálni kénytelen, hogy „az örökléttel az időbeli lét nem áll meg”. Elragadtatásról, valamiféle misztikus „felragadtatásról” tehát szó sincsen; vakító fények, eufória érzés még nyomokban sem tapasztalható. Csupán a szemlélet – személyt elcsitító – ereje szabadította fel, hozta közel az „öröklétnek” érzett dimenziót. S ez a találkozás nem a „magasztos, a fenséges” érzetét kelti, ellenkezőleg: „Van valami nyomasztó az örök képzetében – jegyzi föl –: az a számunkra megérthetetlen dolog, hogy az örökkévalóságban az idő igazolást nyerhet, ebből következőleg igazolást nyerünk mi magunk is, úgy, ahogyan vagyunk.” Első pillanatban alighanem porig sújtó érzés – Rilkeis erről ad hírt, más hangon persze, de mégis, az Első Duinói Elégiában – a bűnöket (magunkét vagy épp a bűnös világét) nem bűnnek, csupán megtörténtnek látni. Személy elevenen önnön megszűnését – természeti ténnyé átváltoztat – nehezen veheti tudomásul. Kafka is ebben az értelemben írja: „A jelenlegi bűnös állapotunkról kialakult legkönyörtelenebb meggyőződésnél is mennyivel nyomasztóbb teher akár a leghalványabb meggyőződésként hordozni időbeli létünk majdani örökre szóló igazolódását.” Vagyis: bármit teszünk – s tehetünk bármit! – az úgy van, sérthetetlen s immár moccanthatatlan építőköve vagy épp: mozgató ereje a teljességnek! Voltunkból leszünk vagy máris vagyunk – valahogy – változhatatlanul! Vissza és előretekintve egyaránt bénító érzés – hát még a nem ismert teljesség szemszögéből! „Márpedig – folytatja Kafka – csak e második – s az elsőt teljességénél fogva mindenestül tartalmazó -meggyőződés elviselésében tanúsított erő a hit mértéke, semmi más.” A teljesség – vélem érteni Kafka gondolatát –, amelyet magunkból felemelni s amelyhez magunk is felemelkedni vágytunk, egyszerre velünk – személyünkkel s valamennyi cselekedetünkkel – együtt teljes súlyával ránk szakad, s tudatunk azt súgja, így van ez minden pillanatban, így megy ez örökké; így válhat a hit felszabadító ereje lesújtó erővé, ha ezt a tudatot – jelenlétünket a teljességben s a teljesség jelenlétét bennünk – nem tudjuk elviselni: „A hit: akár a nyaktiló; oly nehéz, oly könnyű” – hangzik a kafkai megfogalmazás. Ám ez alól a súly alól nincs kibúvó: „Atlasz gondolhatta éppen, hogy ha akarja, leejtheti válláról a Földet, aztán szépen odébbállhat; eddig a gondolatig elmehetett, de tovább nem.” Mit kezdhet hát roppant személyes felelősségével a vállán, a „döntő” pillanat örökké tartó, folytonos voltának tudatában „a tiszta, az igaz, a változhatatlan szférájába” törekvő ember? Hol a biztosíték (bizonyosság) arra, hogy amit tesz, helyes? Nos, ilyenféle biztosítékot Kafka nem talált, ő csupán (csupán?) az ellentmondásokat – ellentétes erők (vagy ha úgy tetszik: világok) találkozásait – érzékelte önmagában. Ezeket igyekezett minél szorosabbra fogni, az ellentmondásokat egyértelműsíteni, a külső fogódzókat, amelyek zavarnák a tisztánlátásban, elejteni. „Vond egyre szűkebbre körödet – inti magát -, s nézd meg mindig, nem bujkálsz-e valahol körödön kívül.”Ez a vágy, hogy egyetlen alkotó pillantásba sűrítse önmagát – merthogy „a világ csak arról a pontról nézve látható jónak, ahonnét megalkották, hiszen csak ott hangzott el róla »Íme, igen jó;« csak onnan nézve lehet elítélni és lerombolni is csak onnan lehet” –, a tisztán teremtő nézőpont elérésének vágya, alighanem ez munkált züraui gondolatai mélyén mindvégig. Igent mondani az élet egészére, hogy új életet adhasson neki. Kérdés, hogy az egyikből közvetlenül következik-e a másik? Kafka nem bánta volna, ha így alakul. Mindkét alapkérdésre: hogy érdemes-e hinni az életben, s hogy érdemes-e hinni az élet céljában, megpróbálta kimondani a belső igent. Az új élet – a regény – mégsem itt, a lelki egyensúly átmenetileg elért állapotából született meg. Pedig nagyon készült rá; eddigi életpoggyászát nagyon is szerette volna alkotóként újjáteremteni. Erről tanúskodik több, Kierkegaard-hoz fűzött megjegyzése, ahol a hittel telt Ábrahámot nyugodtan behelyettesíthetjük Kafka személyével: „Ábrahám gondoskodásának nem elegendő a mulandó világ, ezért elhatározza, hogy vele egyetemben kivándorol az örökkévalóságba. Ám a málháskocsi – vagy mert itt a kijáratnál, vagy mert ott a bejáratnál túl szűk a kapu – sehogy se fér át. Ábrahám saját vezényszavainak erélytelenségét okolja a kudarcért.” Vagy: „Ábrahám szellemi szegénysége, és az, hogy e szegényes szellemiek is oly nehezen mozdíthatók, tulajdonképpen előny, megkönnyítik számára az összpontosítást, mi több, ez már eleve összpontosítás, ám így oda az előny, amit az összpontosítóképesség alkalmazása jelent.”

Idáig jut gondolataiban, és – egy-két nekifutástól eltekintve – íróként sem tovább. Felderengett előtte valami, amit hol élet fájának, hol igazságnak, hol örökkévalóságnak nevezett. Elérte azt a szemléleti nyugalmat és erőt, amelyből a pillantás, mint egy magból, új szellemi életet sarjaszthat. De a magnak nem lehet vezényelni. A magnak nyugtalansággal és gyengeséggel (szerelmekkel és kudarcokkal), nagyon is e világi szenvedésekkel kell teliszívódnia, hogy elháríthatatlan fájdalmak közepette önerőből szökjön szárba; teremjen. Az, amit Kafka eltervezett, a regény csak négy esztendő múltán kezd alakot ölteni: 1922 januárjától – kis megszakításokkal, majdnem egy lendülettel – írja majd a Kastélyt.

Egyelőre Zürauban éri a tavasz – regénytelenül. A negyedik oktávfüzet márciusban egy-két történetkezdeménnyel, még verssel is gazdagodik, de ekkor már a kétkezi munka kerül felül. Kafka késő délelőtt kel, délutánonként hat órát dolgozik a veteményesben. Vázlatosan papírra veti „a vagyontalan munkásság” jogait és kötelességeit; feltehetőleg a Palesztinában létesítendő zsidó telepesekre vonatkozó, mai szemmel meglehetősen utópisztikusnak tűnő kívánalmak ezek; a munkások magukkal hozott vagyonukat az államnak ajándékozva, csupán a legszükségesebb dolgokkal (ruha, munkaeszköz, könyvek, élelem) rendelkeznének; bért a megélhetésre kétnaponta kapnának, pénzt nem, csupán kenyeret, vizet és datolyát; a munkáját ki-ki legjobb lelkiismerete szerint, embertársaiba vetett hitétől vezérelve végezné. A szigorú elveket egyelőre kizárólag – állami alkalmazásban álló – nőtlen férfiak ültetnék át a gyakorlatba. Ezt csak mint érdekességet említem, noha tény, hogy Kafkának – talán már ekkor is – dédelgetett terve; könyvkötőként dolgozni Palesztinában.

Hogy mennyire akklimatizálódott a falusi élethez, jól jelzi ekkortájt íródott levele, amelyben művész és mű viszonyáról igazítja el – a kritikusok iránti rosszallását el nem hallgatva – Max Brodot, és a magasröptű elmefuttatásba aggálytalanul iktatja be – igaz, zárójelben – éppen aktuális teendőjét és közvetlen környezete fűszeresen érzékletes ábrázolását. „(Közben a kancával Schaab faluban jártam csődörnél, most a szobában már túl hideg van, itt a kertben egy félig kész uborkaágyásban viszont még jó meleg. Ottla nemrég hordott ide kecsketrágyát, szaga szúrja az orromat)” Az illatos helyzetképet – barátja orrának szánt fricskát, Brod ugyanis viszolygott a falusi élettől – zökkenőmentesen követi a megkezdett gondolatmenet folytatása: „bármit írunk, nem a holdat lökjük ki eredetünkre vonatkozó vizsgálatok érdekében, hanem mindenünkkel áttelepülünk a holdra ...”

Április közepén Ottla hozza Prágából a hírt: az Intézet nem ad több szabadságot, májustól ismét munkába kell állnia. Kafka április harmincadikán – a meglapuló tüdőkórtól eltekintve makkegészségesen -búcsúzik Zürautól.

Most előreszaladok két esztendőt. Mire az alábbi sorokat írja, már átesett – negyvenegy fokos lázzal – a spanyolnáthán, eljegyezte és kis híján feleségül vette Julie Wohryzeket, egy prágai cipész és templomszolga lányát, és a zelizy-i penzióban megszületett a Levél Apámhoz, előléptették intézeti titkárrá, kibontakozott szenvedélyes és reménytelen kapcsolata cseh fordítójával, Milena Jesenskával, a csodálatos asszonnyal és nagyszerű újságírónővel (aki majd negyedszázaddal később Ravensbrückben végzi). Milenához szól 1920 júniusában a levél, amelyben Kafka így emlékezik: „Gondolj arra is, hogy életednek talán legjobb időszaka, amelyről tulajdonképpen még senkinek sem beszéltél igazán, mintegy két évvel ezelőtt az a nyolc falusi hónap volt, amikor azt hitted, hogy mindenkivel szakítottál, csak arra szorítkoztál, amit kétségbevonhatatlannak tartottál önmagádban, szabad voltál, levelek nélkül, a Berlinnel fenntartott ötéves postai kapcsolat nélkül, betegséged oltalmában, és ráadásul változnod sem kellett sokat, csak lényed régi, szűk kontúrjait húztad még szorosabbra (hiszen az arcod, szürke hajad alatt, alig változott hatéves korod óta).

Te magad vagy a felelősség – Zárszó

Zürau rövid epizód volt Kafka küzdelmes életében. Mint az imént idézett levél s mint az oktávfüzetek tanúsága mutatja, nem múlt el nyom nélkül, s az író számára sem volt jelentőség nélkül való. 1920 augusztusa és októbere között (a Milena-szerelem válsága idején) újra átolvasva züraui gondolatait, a legfontosabbakat kimásolja cédulákra. A cédulákat megszámozza, némelyik számot később ceruzával áthúzza, de a cédulák egy tömbben maradnak. Ebből is látszik: Kafka számára is jelentettek valamit akkori felismerései. Minősítik ezeket „gondolatforgácsoknak”, „szösszeneteknek”, általában azonban „az aforizmák”-ként emlegetik. (Körük kiegészül az 1920-ból származó hasonló jellegű feljegyzésekkel, amelyek az „Ő” gyűjtőnevet, illetve címet kapták. Max Brod, az akkori jó barát és későbbi kiadó a cédulagyűjteményt külön egységként is megjelentette Szemlélődések bűnről, szenvedésről, reményről és az igaz útról címmel. Ő Kafka vallásos útkeresésére, valamiféle zsidó megváltástanra következtet belőlük. Mások a Tolsztojjal, illetve a Kierkegaard-ral való kapcsolódásokból, illetve a tőlük való elhatárolódásból indulnak ki. Vannak, akik (nemcsak e gondolatokat, Kafka egész életművét) a Kabbala misztikájával hozzák összefüggésbe. Léteznek – itt kevéssé érvényesíthető – pszichoanalitikus megközelítések; eszerint Kafka „Ödipusza” meghatározó kezdettől fogva, ez nyomja rá bélyegét egész művészetére. Kafka, az élete megoldásán szüntelen gondolkodó és a szenvedést nem megkerülő író természetesen sokfelől megközelíthető. Művei gazdagsága, kivételes érzékenysége, egyetemes igénye megengedik, hogy akár származása, akár kora, akár műveltsége felől vegyük szemügyre. Ám Kafkát fürkészve ne felejtsük el, amit ő maga mond: „Az ember, ha mégoly csalhatatlan is, a másikban azt látja csupán, amit a szeme ereje és pillantásának íve befog.” Távol áll tőlem a szándék, hogy Kafkát holmi misztikus homályba burkoljam, egyszerűen csak mértékletességet tanácsolok. Ha ő, aki „a végső dolgokat” szerette volna tisztázni magában züraui tartózkodása idején, kezdettől türelemre intette szigorú szellemét, legyünk mi is türelmesek a megközelítésben. Én – az élettényeken kívül lényegében minden más támpontot elhagyva – a beleélő olvasás módszerével élve, nem csupán forgácsokat látok röpködni itt, nem is szösszenetpihéket, hanem komoly szellemi küzdelemben megfogalmazott világos gondolatokat arról, miben áll és mit követel az emberi felelősség; ez utóbbi pedig nem tanokból és tételekből, hanem a legszorosabban vett személyes lelkiismeretből (lélekismeretből) ered. Felnőtt embervoltunk – nézetem szerint – ezen a sarkalatos ponton fordul; hogy merre, ezt kinek-kinek belső erői szabják meg. Aligha túloz tehát Kafka, amikor megállapítja: „Ha mind e földi felelősség téged terhel, úgy, ha akarsz, élhetsz a pillanattal, és összeroskadhatsz alatta, de próbáld csak meg, mindjárt kiderül, hogy szó sincs itt rád rótt teherről – te magad vagy ez a felelősség.” Valahol itt keresendő minden (s nemcsak kafkai) béklyó, s ugyanitt a megoldásigény is. Ha ezt beláttuk – nem könnyű! –, látni fogjuk: Kafka szemernyivel se „nehezebb”, mint az emberség általában.

1989

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat