Eurüdíké mondja
húzott változat
1. Agónia
Mi siklik itt rajtam? Már elérte a bokámat és a térdem felé tart. Áramlik, egyre beljebb, melegem lett, valamit le kell tennem, valami fölöslegest, érzem – az öltözékem? Folyik valami bennem, kellemetlen – lehet, hogy a konyhában nem alkotok többé nagyot és abba kell hagynom a megkezdett kéziratot? Eddig úgy ment pedig, ahogy a víz folyik. Simán. Úgy jött belőlem, ahogy a víz jön a csőből, bőven. Ilyen az írás, tudják?, én írok, ha ez valakit érdekel – a férjem viszont, a férjem énekel. A torkát tornáztatja, a dalait turnéztatja. Híres zenész. Mielőtt dalra fakadt, csend volt, volt csend, szent volt, azóta tönkrement az egész. Az én életem csendesebb meder. Én csak írok. És? Kit érdekel? Folyik a tollam, én folyok belőle, csőre töltve, folyik a csap, és kicsap a fehér papírra. De ennek most vége. Már a járás se megy, a létezésem minden eresztékében lazul, egyre távolodom saját magamtól, a tudatom ködben botorkál. Egymást rázzuk a Földanyával, le akar vetni, teher vagyok neki. Ő még folyik, a férjem, neki már megvan a mítosza, a csapból is ő folyik, az énekes dalnok, mindjárt hallani fogják, őt és a bandát. Mint az anyám hasán csecsemőkoromban, toporzékolok a földön, csak úgy dübörög. Fáj: ami bennem folydogál, azt hiszem, méreg. Szédülök, levetek valamit. Jé. Azt hittem, én vetettem le valamit, de nézzék csak, hát nem én vagyok az? Én bizony, ez a levetett, ami most elmarad mögöttem. Valami mozog a füvön, de nincs nyoma; egyetlen fűszál se rezdül, a szél nekilendül, de engem többé nem ér: én vagyok ez egyáltalán? Árny leszek. Árnyék. Valami belém hatolt, engem, az érző lényt kihajított a levegőtengerből, kitépte belőle azt a bizonyos érző lényeget, azt a bizonyost – melyiket? Most ott fullad meg az erdő szélén és elterül élettelenül. Pedig amíg élt, annyi érzés járta át, annyi érzés, az anyagok iránti fogékonyság!
És ami főleg hatott rá és áthatotta, az öltözködés, a ruhák, ez a csodás változékonyság! Én tulajdonképpen mindig a ruhákon lógtam, csak a divat érdekelt, mintha én nem is számítanék. Mintha magamra hagyna a táj, mintha hátrább lépne, hogy szemügyre vehessen az új szerelésemben. Mintha a saját anyám volnék, na de ki kényeztetne így, ha én nem? A dalnok? A nagy énekes? Vagy a rajongói?
Kiskamasz arcok, lárvaszerűek, meg se rezdülnek, nincs rajtuk érzés, nem vésődtek rájuk árkok, semmit se tudnak, kamaszlány hordák, falkában járók; nézzék az arcukat, a görcsös ordításukat, irtóztató, nem? Csupa kiscsaj. Mintha csikorgó kavics ömlene a szájukból, vizet nem látni, medret nem látni, csak őket látni, a lányfalkát, a férjem is ők, úgy üvölt, ahogy ők, a süvöltők, a sikítozók. Tegnap még kis nyuszi volt mindegyik – ma ők maguk a rettenet; rémületet keltenek mindenkiben, még az én dalnokomban is. A szart is kirántották belőle, a beleit kirázták, a kis kurva banda, csupa kétágú villa, a lábuk már terpeszben, hogy valakit fogadjanak. Ami a szájukból harsog, sodró áradat, sikíts, sikíts!, ennyi az egész; színtiszta ösztönkésztetés. Mindenüket mutogatják, kivetkőznek magukból, még abból is, amijük nincs, és már csak a rekedt sikolyok szakadnak ki belőlük meg az iszonyú visítások. A sikítófrász.
2. Grupik
Itt vannak ők, a guggolva vizelők, a sugárban pisilők; egyből kinyílnak alul is, felül is, képtelenek kivárni, hogy maguktól megnyíljanak. Csak a mának élő gyermeklétükből visítva vágódnak ki, ugyanígy csapódnak be minden köztérbe – a fiatalságot, mint a tárnát, mindig újra nyitják – és tágra tárulnak, amint az énekes rárugózik a színpadra, hogy mákonyos hangjával félresöpörjön néhány kavicszátonyt. A férjem iszonyatosan parázik a kiscsajoktól. Ettől minden csaj kész, teljesen elázik. Mi minden jön ki belőlük! Csenevész testük vajon mit rejteget? Imádni akarnak, imádni, magukba cuppantani, amiről azt se tudják, micsoda és hogyan kell kivárni. A kis piszkok!
Szexuális impulzusokban végül is a gyerekkorban sincs hiány, aztán egyszer csak más se pulzál már bennünk; de addigra már bele is rokkantunk talán. A gyerekkorban indul minden; indulj az úton és vissza se nézz – amíg hasra nem estél. És ha hasra estél és visszanézel; nincs már illatos kert, csak sívó pusztaság, nincs forrásvíz, árnyékot nem vetnek már a fák, a múlt nevét nem őrzi, se dal, se könyv, se jel, megátkozta a dalnok, felejtés nyeli el; az én dalnokom, az énekes is új átkot sulykol a sikítozókba mindannyiszor.
Énekes urak, önök beteggé teszik ezeket a sikítozó lányokat! Akik – ha már egyszer feloldották testükön a zárat, elhúzták sorra a reteszeket – nyitottak mindenre, a halálfélelemre is, pedig arról még csak nem is hallottak, nyitottak bármire, mindegyik csupa odaadás, olyanok, mint a kitáruló istálló- vagy ólajtó, csak éppen nincs mögötte semmi, amit meg lehetne fejni vagy le lehetne vágni. Ezek a lányok a semmit testesítik meg, mivel a kicsiny testükön kívül semmijük nincs. Őbennük nem lakik semmi, nem, az arkangyaluk Eminem, a főistenük Jagger, imádják este-reggel, de bennük nincs más, csak a semmi, azt meg (rejtély, hogy miért) muszáj kiengedni. Lárvaarcok, visítások, grimasz-torzók, üres héjak, nyáluk csordul, lóg a taknyuk; sikítófrász tör ki rajtuk! Merev arcok, eltorzultak, a semmi elé függönyt húztak, visítanak, mint akit a kettőhúsz ráz, sikítófrász, sikítófrász! Fennrekedtek a csúcson, és a hegyi mentőket hívják. Végül átázik az ágyuk, elázik a testük, a kincses ládikájuk, mindent benedvesít a vágyuk, lángra gyújtják és eloltják magukat, sikíts, sikíts, sikítanak.
3. Szorongás
Ha engem kérdeznek, én ezt nem ismerem. Írónőként én ezt nem. Ismernem kéne, de nem ismerem. Naná, hogy bennem is szorongást kelt az, ahogy így kifolyok belőlem. Eddig nem ismertem ezt az érzést, helyesebben szólva, elnyomtam magamban. Ennek ellenére minduntalan visszajött, a szorongás mindig visszajön, akármit csinálok. Sokáig elkövettem azt a hibát, hogy valamelyik szervemre vonatkoztattam, mármint a szorongást, és ez most is így van, hiszen valami megmart, azt hiszem, egy kígyó. De hát egy kies völgyben ugyanúgy rám tört volna a szorongás. Mindig is betöltött. Rendszeresen úgy érzem, én nem én, hanem egy utolsó szar vagyok, ámen, á nem, nézzék meg inkább a ruhatáram. Van benne duster, trencskó, trapézkabát, valami, amit fölvehetek rá, hogy ne lássák, mennyire reszketek alatta, ráz a szorongás, a föld is rázkódik alattam, mintha ütemesen döngetném. Senki se gondoljon koituszra. Bármi, csak az ne, csak azt ne kelljen újból – mindaz, amit erre az abszolút negatív érzésre ráaggattam, persze hiába, itt lóg a gardróbomban. Nem is tudom. Most mintha az én volna a ruha, én magam, és alóla szivárogna, folyna, olyan. Most kilépek, úgy, ahogy csak egy nő tud, kicsusszanok belőle, és végigsiklok rajta, a levetett bőrön, saját magamon; nem szoktam meg, hogy ilyesmin járok – ez most az enyém? Vagy a kígyóé? Nem tudom. Jó volna megint ott lenni az erdőszélen. Már a seholban vagyok. Itt semmi sincsen. Illetve, a ruhám még itt van. Én vagyok a ruha. Ruha vagyok. Ez a büntetésem? Azért, mert egész életemben csak a ruhákat cseréltem? Mániákusan jártam vásikázni, egyik butikból a másikba, hátha ott valami szebbet találni. Eszembe se jutott, hogy a ruhák elrejtenek, menedéket jelentenek; menekülés – ki elől? És itt bezárul a kör. Hogy mit köszönhetek a szorongásnak? Őszintén szólva ezt se tudom, mert szorongásmentes állapot nem volt, nem nagyon. Másoknál a szorongás: a veszélyre adott ideiglenes válasz. Nálam állandó, és nem kell hozzá veszély. Mindig kéznél ez az állapot, nem kell előhívnia semminek, a szorongás azt súgja, itt vagyok, ne félj. Állok rendelkezésedre. A szorongásban mintegy magamat előlegezem, ennyi elég is nekem, hiszen még azt se mondhatom, hogy az enyém volna a szorongás, nem, én vagyok a szorongásé. Ezt a tényt ruhák alá rejtem, hosszasan válogatott ruhákkal takargatom, mert csak a ruhák takarásában lehetek biztonságosan én: én, egészen a következő szorongásig, ami persze jön is menetrendszerűen. Csak arra vár, hogy sietve belelépjek a sorsomba. A szorongás nem más, mint rám váró ruha; a szorongás az én ruhám, mindig másik ruhám, a szorongás azonban mindig ugyanaz.
4. A vágy tárgya
Elveszítem magam, érzem. Már gyászolom is a saját veszteségem. A dalnok alapos valóságvizsgálatot fog végezni, aztán még egy valóságvizsgálatot tart, és annak eredményeként a gyász hatása alá fog kerülni, igen, és akkor majd azt fogja kívánni, hogy most már váljon le a tárgyáról, rólam, hiszen ez a tárgy, az énem nem él már, csak a képzeletében. És akkor végrehajtja a visszahúzódást a tárgytól, a tárgyától, igen, ez fontos, ne nevessenek, tőlem, aki azáltal lettem értékes, hogy a trágya, bocsánat, a tárgya vagyok. Talán túlságosan magasra értékelt engem, lehet, talán túlságosan felhangolódott tőlem, lehet, hogy csak egyetlen hanggal volt feljebb a kelleténél, de akkor is hamis hangot ütött meg, persze ekkora ricsajban ki hallja ezt meg?, hamis színben tüntetett fel és hamis hangon szólt, lehet, de akkor is el kell majd fogadnia, mivel nekem végem, lőttek, eltűntem, elsüllyedtem, végleg a múlté lettem, én mint tárgy kihullok a rostán, ámde akkor, hiába törődött bele, felidéződik újra elválásunk összes fájdalma, de nem ömlik dalba, amely búcsúra utalna, a dalnok nem tehet mást, mint hogy beletörődik a tárgyvesztésbe újra, aztán újra meg újra, nem lesz más választása, és ha ezt egyszer végre kapiskálja, ha ezt egyszer meg is érti végre, akkor is, és most jön a csavar, tessék figyelni, minden olyan helyzet, amely a vágymegszállásra, a tárgyára, vagyis rám emlékezteti majd, a hozzám való kötődést fogja felidézni benne minduntalan, márpedig a tárgyához való kötődésnek, itt nem segít sírás, ez az előírás, végérvényesen oldódnia kell.
Hogy engem békén hagyjon, végre lenni hagyjon, magára hagyja azt, aki egyébként volnék, ezt azelőtt se bírta elfogadni, nem bírt elengedni, nem. Soha nem lesz képes hagyni, hogy csak úgy legyek. Pedig nem ő csinált engem, de akkor se fogja hagyni: megint eljön értem. Olyan nincs, hogy én elmegyek! Mindenütt engem fog látni, az erdő szélén, a fák koronájában, így legalábbis a természetlíra szótárában. És bárhol kerül is terítékre ebben az ábrázolásban, és nyúl a hangszeréhez az énekes, meglátják – már mondtam, de olyan fontos, hogy elismétlem még egy párszor –, ő kényszerűen újra meg újra megteremti majd a szeretett tárgyhoz való kötődését, ami esetünkben a hozzám való kötődést jelenti. Az én vágymegszállásom, a hiányzó, elveszített tárgyi állásom, ez annyira fájni fog neki, mint nekem a kígyómarás az előbb, juj!
Mindez elég egyhangú, unalmas és közhelyes; pont olyan, amilyen az én művem is – jó, hogy mondják, de azért ezt nem kellett volna! De de de, mit is akartam mondani, szóval ha az énekes minduntalan a tárgya hiányával, vagyis az én hiányommal szembesül, akkor az óhatatlanul fellépő testi fájdalomról való áttérés megfelel a, hogy is, a tudomisénmiről a nemtudommire való áttérésnek, ami általában, normális embereknél, akik nem énekesek, nem felel meg semminek, az égvilágon semminek, nincs találat, vagy pedig én nem ismerem a normális embereket. Így van!
A sztárok esetében ez természetesen nem így van, náluk minden másképpen van, na igen, de mit kezdjen az énekes azokkal, akik az orra előtt kapják elő és teszik ki a placcra a genitáliájukat, márpedig akárhova néz az ember, mindenütt ott vannak a lányok az alattomos kis réseikkel, olyanok, mint a sivatagi homokbuckák, mindenkit elnyelnek és senkit sem adnak vissza, bárkivel készek, aki nem igazi férfi, és senkivel sem, aki az, de bárki is legyen, legjobb partiban, egyszerre sok mindenkivel!, szóval azokkal, akik a disznó-, bocs, diszkó-hodályokban áznak és ráznak, és ezerrel adnak a sikítófrásznak.
Szóval az áttérés, ami egy normális embernél nem semminek sem felel meg, amint az előbb tévesen állítottam, hanem abszolút megfelel a nárcisztikusról a tárgymegszállásra való átmenetnek. Hát nem? Az áttérés tehát mégiscsak megfelel valaminek, de ahhoz ugyebár az kell, hogy az ember magán kívül még valaki mást is lásson, legalább egyvalaki mást. A veszteség okozta fantomfájdalom arra készteti a normális embert, hogy egy olyan másik tárgyat keressen magának, ami szinte azonnal képes ismét fájdalmat okozni neki. Az emberek elfojtják ezt, mert azt hiszik, hogy örömre vágynak, pedig fájdalomra. Minél több mindenre vágynak, annál inkább vágynak arra, hogy valami hiányozzék. Az én halálom? Az én hiányom? Nem, nála ez valahogy nem működik, előre látom. Ismerem őt. Nem fog beletörődni. Arra fog törekedni, hogy megtaláljon. Hogy kitalálja, hol vagyok. Túlértékelt engem, túl magasan, túl magas hangfokon, mondhatnám, megszállt bennem, mint a marketing direktorom, túl nagy feneket, akarom mondani, szerepet kerített nekem, kezdettől ilyen magasra értékelt, mértéktelenül magasra, és ez a magas fokon megszállt tárgyszerep, amit végül is kerített vagy sikerített nekem (én nem kértem, elhitetik!), hozzávetőlegesen a sérült, de csak hevenyészve lefedett testrész szerepét játssza. A dalnok mostantól a teste részének tekint, egyáltalán nem képes másnak látni. Hát persze. És ez őt a teljes pszichés tehetetlenség állapotába juttatja. Ezt mind magam előtt látom, pedig még a fűben fekszem, egyre halványabban, egyre halálra váltabban. Árny volnék? Szárnyalnék? Mi a pontos szó erre? Nem fontos, én se vagyok az, sose is voltam.
5. Kettős árnyék
Vessünk akkor egy pillantást a dologra a férjem szemszögéből. A tehetetlenség kínzó érzéssel, pontosabban kínérzéssel jár. Bocs, nálam nem, nekem a tehetetlenség az alapállásom, a rendes felállásom, szorongás és tehetetlenség, megszoktam már. Na, most akkor melyik csapáson induljunk el? Mibe csapjunk bele? Belecsapjunk ebbe a fejezetbe? Szóval: az eltűnésemre adott válasz minden esetben kínérzés, legelsősorban az én esetemben persze, de az énekes úgy tesz, mint ha őt sokkal nagyobb veszteség érte volna – nekem ugye csak az életem hiányzik, őt viszont kiforgatták mindenéből –, a férjem tapadt rám, és tessék, egyszeriben már csak az árnyékomat látja, megretten, attól, hogy az árnyékom mellett egy másik árnyékot is lát, saját magáét, összerezzen, összeszedi magát, megretten, eddig az asztalomnál etettem, főztem rá, teljesen értelmetlenül, egy értelmetlen világban, egy olyan életben, amely nekem semmire nem ad lehetőséget; most felállt és ahogy körülnézett, két árnyék ötlött a szemébe, az egyik: én, a másik: az igazság.
De hát ez nem lehet. Neki is megvan az árnyéka, nekem is megvan az enyém, csakhogy én most árnyék VAGYOK, nem lehetünk ugyanolyanok; ott áll a férjem a földön és töpreng: két árnyék, az övé és az enyém, utóbbi olyan, nem, nem olyan, mint az övé, egyszerűen csak árnyék, egyszerű árnyék, egyszeriben árnyék, egyszerű, erre ő összerezzen és gyorsan felnéz; ki ez a másik, hogyhogy kettő?, honnan jön ez a másik?, valaki van itt mellettem, de hol?, honnan veti ezt az árnyékot?, valakinek kell még itt lennie, aki rajtam kívül árnyékot vet, na de én csak ezt az árnyékot látom, ezt meg az enyémet, természetesen az enyémet, ez az én árnyékom, ugyanúgy az enyém, mint a bőröm; hogy van?!, honnan jön ez?, ki tüntette el azt a személyt, aki itt állt mellettem és oda vetette az árnyékát?, tessék, nézze csak, abban a viszonyban, ami engem ehhez az árnyékhoz fűz, mindegy, ki is volt az, aki ezt az árnyékot vetette; á, sajnos még egyszer neki kell futnom: bárkié volt is ez a másik árnyék, ez a valaki most eltűnt, de itt hagyta az árnyékát, bárki is ő, mit is akartam mondani, de ez nem az árnyékvető személyére, bárki volt is, bárki is ő, vonatkozik, hanem én-, én-, énrám! Nem értem: összetapadok magammal? Árnyék vagyok az árnyékon? az enyém mind a kettő? És ebben a viszonyban valaki otthagyja az árnyékát, egyszerűen hagyja odavetődni, nem, pillanat, most elmegy, végre elmegy, de a kötődés nagyon erős volt, alighanem túl erős is lehetett: nekem? neki? kinek?!
Igen, biztos ezt gondolja a férjem, mikor meglátja azt a másik árnyékot, mibe fogadunk? Jó, akkor most odébbállok. Nem visz el senki magával, hát elviszem magamat én, el én, az árnyékot, most felveszem szépen és elindulok! Létem átváltozott azzá, ami körülveszi; ez a burok most lapos, nélkülem lapos.
6. Ruhatár
Ó, ti gyönyörű ruhák, mennyit begyűjtöttem az idők során! Legszívesebben kifordítottam, visszájára hajtottam volna magamat, hogy csak a külsőmet lássák, és ne engem. Mindig arra vágytam, hogy eltűnhessek az anyag, egy másfajta anyag, különféle anyagok burka alatt, most viszont én tűnök el teljes egészemben! Ki gondolta volna? Hogy arra irányuló szenvedélyem, hogy eltakarjam magamat, hogy ne lássanak alatta, hogy megbocsássák nekem, de mit? – burokká változtat majd engem is. Hogy úgy létezem, hogy nem tudok magamra ráhúzni semmit, hogy nem tudom magam ráhúzni semmire, ne az időre tessék gondolni, arra még ráhúzunk.
Ahhoz, hogy mindenki ezeket a szépséges burkolatokat lássa, ne engem, a divatőrültet, ahhoz persze ez is kell nekem, meg az is, és még az is! Nem, az nem, az túl drága ahhoz, hogy háromszor fölvegyem és aztán félretegyem, hogy úgy legyen összehajtva, mint egy árnyék, mint, mint mostanság a sajátom, ha már nem kell, mivel besötétedett közben. Nem, mégse túl drága! Mi az, hogy túl drága? Közben nem is volt drága! Menjünk tovább, de visszajövünk, vissza fogunk jönni és ezt a blézert is meg fogjuk venni, jól megy ehhez a szoknyához, ehhez a nadrághoz is meg a másik nadrághoz is, ez a blézer egyformán jól megy a szűk és a bő nadrághoz, a cigarettanadrághoz, a skinny jeanshez és a Marlene-nadrághoz, még gondolkodunk majd rajta, de aztán azonnal beugrik, hogy itt nincs mit gondolkodni, és akkor megvesszük. Végtelen sokféle vásárlási lehetőség van, neten is lehet, már régóta, kép kép hátán, és mindegyikhez van részletes leírás. Veszek magamnak valamit, hogy végre eltűnhessek; az eltűnés burka alatt napvilágra hozhatom a történetemet, a hajszoltság történetét, valami folyton hajt, hogy menjek vásárolni, vásárlás közben a boldog ember táncot lejt a tükör előtt, a kirakatüveg előtt, az autók szélvédője előtt, utóbbiak kísértetté torzítják, de nem táncikál sokáig, lehervad a saját képétől, mert tudja: ami most új, abból is használt cucc lesz egykettőre. A természet máris azon dolgozik – és milyen fontoskodva! (már tudom, mért utálom annyira a természetet!) –, hogy elfonnyadjon, elszáradjon, megvénüljön és meghaljon minden. Ó, tüzes Nap, ne közelíts, maradj fenn az égen, nehogy a földre zuhanj! Nekem valami barlang kell, a Hádész üreges mélye; azt most már vezető nélkül is megtalálom, hiszen a Föld utat mutatott nekem: tűnés!
Csak nyugi, mondja az árnyékom, mindjárt megszabadítjuk a zavaró fölöslegtől.
Hát, amit magamnak felhalmoztam, amivel magamat elhalmoztam – belefér néhány szekrénybe. Így csupán a természet halmoz el és fel, persze nem mindenkit és nem mindennel, a túláradó kedvességet például hiába keresné bárki bennem; nincs belőle a ruhásszekrényemben, az is őrzi a maga hűvös Ikea-arányait. Mindig arra vágytam, hogy én hamisítatlanul én legyek, megőrizzem magamat a tarka rongyok között, aztán szép lassan magam is ronggyá váltam. Tudják, hogy főleg azok a nők bolondulnak ennyire a ruhákért, akiket nem szeret az anyjuk? Az anyák rideg fenségét álcázni vagy enyhíteni lehet, néha még el is lehet takarni egy halom ruhával. Az emlékezés rései bezárulnak, a testemben a lyuk befedve, a tüneteim megőrződnek későbbre. Az ember, ha nő, minden alkalommal átvedlik valaki mássá, hátha így szeretni fogják. De én ebből semmit sem veszek észre. Hogy annyira szeretnének. Én világéletemben arra törekedtem, hogy ezekkel a ruhákkal pótoljam magamat, hogy a ruhák álljanak helyt helyettem, gyönyörű holmikat vásároltam magamnak, egy vagyont költöttem rájuk. Na, és hol vagyok én most? Ó istenem! Eltűnt az árnyékom, illetve nem, most én vagyok árnyék; akkor tehát az összes többi tűnt el belőlem? Ruhafelhők, anyaghegyek, nagy halom cipő, szőrme, bőr: roppant kiterjedésű lelőhelyek, nyughelyei mindannak, ami nálam többet ért; most persze rögtön azt fogják mondani: magánál mindenki többet ér, bármelyik nőnél többet ér bármi, ami él, sok nőnél is többet ér, mér, sok nő se nyom semmit a mérlegen, ez a mérlegük, a nyomor, a női nyomor, folyton méricskélik egymást, utána magukat méricskélik, kijön, hogy ők mindig jobbak mindenkinél, jobbak bárkinél? akárki másnál?, de ezt a cipőt itt még felveszem, nem, most ez is megy a halomra. Ezzel is pont úgy van, ahogy az árnyékkal: az emberek azt hiszik, hiányzik nekem, pedig én vagyok az, aki hiányzik! Csak senki nem hiszi el. Én lehet, hogy kevéssé vagyok szép, na de ez a borjúbőr kabát? Viselhető övvel és öv nélkül, önöknek hogy tetszik? Nem őrületes ez a kabát? És egy egészen hasonlót lehet kapni eredeti vintage-ben, ha az ember nem sajnálja rá a fáradságot és három hétig lohol utána, de mit számít az idő, ha valami nem megy ki a divatból. A kabát csinál belőlem valamit. Árnyék lévén sajnos már nem tudom hordani, folyton lecsúszik rólam, arról a semmiről, ami vagyok. A ruhák úgy tárulnak fel előttem, mint megannyi sors, én sorra beléjük rohanok.
Üvöltözés a távolból, már megint a kiscsajok. Sikítófrász, sikítófrász! Mobilfotó-orgiák! A csarnok most is az utolsó helyig elkelt. Az énekes a két obligát átöltözés közti szünetekben, ebben nem különbözik akármelyik nőtől, nem különbözött ő semelyik nőtől. A lányok a földön fetrengenek, sikítanak, üvöltenek, lárvaarcok, vaku villog, telefonok, rongyok alól csitritagok, sikoltozó gyerekdelnők, könnyű gyereksiklóernyők, mindjárt felszállunk, felnövünk, és magunkra eszmélhetünk, de már most is eszméletlenül szörnyűek vagyunk. Bárkit szétszaggatunk. Csak jöjjön a mi utcánkba! Bele a sikítófrászba! Ők költsenek ruhatárra? Minek, ha egyszer magukat is lerántják magukról, amikor az énekes dalol.
Teljesen üres lettem, ráadásul lapos is vagyok. Mi marad az emberből? A semmi? Az már az, ami marad?Valami nyüzsgést érzékelek. Mit akarnak ezek? Csak nem valami szűk farmernadrágba akarnak gyömöszölni? Én farmert? Soha! Hogy előnytelenül hangsúlyozza a csípőmet? Hogy kirajzolódjon a sonkáim vonala? Egyáltalán mit akarnak tőlem? Engem ugyebár nem akarhatnak, akkor hát mit? Nyugodtan eltávolíthatnak engem, mint egy szennyfoltot, csak a ruháimat hagyják meg nekem. Csak a ruháimat hadd vigyem magammal. A ruháim tökéletesen lefedik azt, ami vagyok. Még azt is lefedik, ami csak lehetnék. Nem? Azt mondják, nem vihetem el?
7. A váltás
Azért vásárolnék még valami szépet magamnak, nem, nem az emberek szeretetét, arra nem vágyom. Engem nem szeret senki. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy már nem kell visszajönni. Ha mindenki így tenne, már nem lenne a földön egyetlen ember se.
Na jó, lehet, hogy egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha szeretnének, vagyis létezőnek tekintenének, hogy azzal nekem mennyit használnának, ha kellenék és használnának, mint olyasvalamit, amit bárki megvehet, aztán lehet, hogy már nem kell neki, mert rájön, hogy nem arra volt szüksége, csak azt hitte, valójában mindig valami másra volt szüksége; az ilyen vevő pedig szükségszerűen vissza fog jönni, hogy az egyszer már szükségeset becserélje egy még szükségesebbre, az egyszer már használtat egy még használtabbra, mert az ilyen csak azt képes becsben tartani, szeretni, amire nagyon sokan vágynak.
Mi történik itt velem? Valaki letérdel előttem, de hát erre semmi szükség! Egyáltalán ki ez? Nem az énekes. Itt térdel mellettem valaki, és bámulatos ügyességgel, mit csinál?, nem tudom, de nagyon ügyesen csinálja, csak nem látom, hogy mire irányul?, alányúl, de minek? Átad a semminek? Nem értem, mindegy, itt térdel, és látom, ahogy megfog, s a kosztümgalléromtól az alsó nadrágszegélyemig felnyalábol, csendben felemel a fűről, elemel magamtól, elemel tőlem engem, miközben én: hol állok?, hogy csinálja ezt?, nem látom, csak azt látom, hogy leválaszt, hogy levált végre! Elérkezett volna leváltásom pillanata? Hogy? Én volnék a saját váltásom? Már megint én? Mindig én? Na jó, végre leváltom magam, ráadásul nem kell, hogy én maradjak. Meghagyhatom magamat, anélkül hogy én lennék.
Az új nadrágkosztümöm vagyok, semmi kétség, jé, tényleg én vagyok az. Én vagyok a kosztümöm. Csak én lehetek: a váltás engem fog meg, azaz, a kosztümöt magát (akivé én válok, az nem lát bennem ént, nahát!), megfog, felemel, összehajt, és végül – még csak ez hiányzott! – eltesz. Mi ez, elsinkófált? Mit akar velem? Fák mellett halad el, bozótos mellett, rét szélén, látom, ahogy cipel és elvisel, közben tulajdonképpen nekem kellene viselnem ezt a kosztümöt! Van egy kis gond: hogy ez a kosztüm mínusz én, vagyis én mínusz önmagam, vagyis én mint kosztüm hogyan vizsgázom majd?
8. A vizsga
Mit gondolnak rólam a zord szívűek, midőn elővezetnek és szemügyre vesznek; nem, ez nem megy át, mindegy, mi van rajta, egyszerűen nem mehet át, ő elvben a miénk, olyan, mint mi, de minálunk több akar lenni, föntről akar ránk tekintgetni. Száz ilyen kosztümöt felvehet, olyan, mint mi, akkor sem lehet, jó, ebben a kosztümben szakasztott olyan, mint akárki itt miköztünk, de a képen máshogy fest a kosztüm, vagyis mégse lehet olyan, amilyenek mi vagyunk, akik szintén nem úgy festünk egészen, ahogy a képen, de hogy ő közénk tartozhatna; most már semmiképpen!, hiába olyan, mint mi, és nem olyan, mint a képen – éppen azért, mert a kosztümben nincs semmi, illetve ékszer, sál, kiegészítő még csak-csak volna, de hol van benne ő, na hol, na?! – Halló? A vonalban, na, ki az a lakó? Hát nem olyan ez a ruha, akár az ön otthona? Nem azért vette végre-valahára, hogy önre simuljon, mint a lakása? Így beszélnek rólam. És tisztán hallom, ahogy mondják: ön a ruha, a ruha gyakorlatilag azonos önnel, olyan, mint önre öntötték volna. Másfelől ön, ezt nem fogja lenyelni, nem hogy nem több nálunk, de egyenesen semmi. Aztán hozzáteszik még: ne csodálkozzék, ha ön és a kosztüm semmivé enyésznék.
9. Gyász
Azért vásároltam össze mindenfélét, hogy rólam elfeledkezzenek. Most viszont már tényleg elfelejthetnének. Itt vagyok a csendben, az idelentben. Divatos csend, divatos béke. Ez itt a veszteségek vége. Ki ragaszkodik itt valamijéhez? Az énekes meg én, csak mi ketten. A dalnok tőlem nem tud elszakadni, nekem a nadrágkosztüm fáj, az, hogy oda kellett adni. Én tudom, mit vesztettem. Ő nem. Nem is gondolkodik rajta. Nem érti, kit vesztett el, hogy ki is kell neki: a múzsát és a hitvest, csak azt követeli.
A gyász keményen dolgozik benne. Hú, hogy dolgozik; őrületes, hogy izzad! Egyszer csak mégis elhallgat, annyira leköti energiáit ez a nagy meló, a depresszió.A depresszió, az ilyen tudat-éj; nem tudod pontosan, mitől is félj. De ha gyászol az ember, akkor tudja. A melankólia rejtélyesebb valami; nem lehet belelátni, nem lehet kitalálni, mitől lett ilyen depressziós valaki. Ő maga se tudja megmondani. Egyszer csak rá tör az emberre, és a nyamvadt, a puhány létrehoz valamit, ami többnyire minden, csak nem kellemes, de mégis művészet vagy mi. Néha még szép is. A gyászoló esete más. Az tudja, mitől olyan bénult. Még magát a gyászmunkát sem képes elvégezni, pedig ez volna a kötelessége ugye. De hát nem megy neki. Művet létrehozni? Nem fog többé neki sikerülni, csak ha az alvilágot is megjárta. A szakadékot, ha az ember művész, nem lehet megkerülni. Fura, hogy most én ereszkedem oda le helyette mint árnyékfigura. Miközben ő mást se áhít, mint eljutni a mélység talapzatáig, a valóságra dühös, hogy csúfot űz vele, és nem dobja a sötét gödörbe bele, holott: ő már szinte halott. Gyász idején kiüresedik a világ, nincs belseje, értelme se, mintha kicsontozták és kimagvalták volna. A depresszió is egyfajta gyász, csak nem mindig olyan bénító. Mintha dolgozna is magán, mintha tanulna is ezt-azt. Nagyon trükkösen működik; fogalmam sincs, itt van-e már, vagy csak készülődik; és meg nem mondom, melyik fázisában van éppen. Ugrál a szinuszgörbe, állandó föl-le, szegényt valami folyton ráncigálja, és ami bántja, azt harsány dalokba konvertálja. Szemben a gyásszal, mely egy üres világot fájlal, a depresszió a magasságos ént kezdi ki, illetve az én mélységének megy neki, azt üresíti ki csontra. Ez a melankólia legfőbb törekvése. A depressziósnál nincs tökéletesebb vágyteljesítő gépezet:
Meg akarja fosztani magát emberi méltóságától? Egy szavába kerül! Rekesszék ki az emberiség tagjainak sorából? Ne féljen, ez is sikerül! Önmarcangolás felső fokon? Ízekre szedjük, csak ne vegye zokon! Kisebbségi komplexus, álmatlanság, étvágytalanság, impotencia? Expressz küldemény. Már csak a fuvarlevelet kéne aláírnia. Ja, hogy erre se képes ön? Sebaj. Akkor is szállítjuk, házhoz. Nincs rosszkedve esetleg valami máshoz? Háromig se kell számolnia, már ágaskodik az impotencia. Igen, abszolút megbízható.
Az énekes most már dühös, és elindul értem, vissza akarja hozni az alvilágból a saját külön bejáratú árnyékát, neki csak ez az egy kell, ebben rettentő önfejű; én persze rögtön ki fogok csúszni a keze közül. Egy árnyéknak nincs teste, naná. Amit elfelejt: idelenn sötét van, az árnyak eggyé olvadnak, valóságos árnyerdőt alkotnak, és árnyékban az árny alakja már nem kivehető. Már fut is, már rohan a dalnok, egy öles ugrással lent terem nálunk, leugrik az árnyak közé, kiugrik, kirí közülünk, és már ugrás közben szerét ejti, hogy tépje a hangszerét, mint valami ősállat-ivadék, akinek más semmi se kell, csak a zaba, a pia meg a dugás, mindegy, kivel.
10. A bűvös ének
Most az árnyaknak énekel. Kiereszti a hangját. Leül és nyomatja egyik után a másik éneket. Ezzel, gondolja, lerendezi a dolgot szépen. Hát nem fogja lerendezni, én legalábbis úgy remélem. Fekszünk egymás mellett mi árnyak, árnyjátékosok, mindenki nyugodt, de hipp-hopp, már meg is lódulunk, és egymás mellett békés menetben vonulunk, nem tudva megkülönböztetni magunkat mástól és nem tudva elszakadni sem egymástól. Az énekest is csak a hangja alapján lokalizáljuk. Ronggyá ordítja a torkát, már rojtos minden hangszalagja, a hangja összekuszálódik. Most szépen áthúzzuk magunkat a saját fejünkön, árnyékkapucnik vagyunk, beburkolózunk saját magunkba. Azt mondja, vissza akar kapni, kell neki egy kis apró kapupénznek, értem meg a cókmókomért nyilván nem kérnek sokat, csak kapjam már össze magam, és induljak vele szépen fölfelé gyorsan, de most rögtön! Fölfelé? Az merre van? Se fölötte, se alatta. Ha a tudattalan a tudat sötétebbik fele, és mi a világos felétől megszabadultunk, akkor talán tényleg a tudattalan lakik az árnyban, bár ennek sem lehetünk tudatában.
Elég a zajból! Énekes, állítsd le magad! El vagy tájolva. Zavarsz, hallod? Jobb lenne, ha elmennél szépen haza, vissza oda, ahonnan jöttél, térj vissza, de ne hozzám, én se akarok visszatérni hozzád! Mi vagyunk a sötét, és te széthajtod a sötét függönyét. Nem mintha ártanál vagy sértenél; nekünk az is semmi, nekünk az se számít.
Szabad árnyak vagyunk az árnyak szabad birodalmában. Ennek az országnak nincs vezetője, itt van még ez az idős házaspár, ők félig oszlásnak indultak már, úgyhogy a keselyű, ha valódi prédáját túl távolinak érzi, beléjük tépdes időnként. Árnyaknak nincs szükségük vezetésre. Kinyújtózhatnak végre mind külön vagy együtt, azelőtt a test diktátumát kellett követniük, fejleszthették magukban a testtudatot, erre voltak mindenféle gyakorlatok, már nem követik ezt a rezsimet. Mindegy, hogy rendesek vagy hanyagok, összehajtva fekszenek vagy összegyűrten, mint koszos törülközők, a sötét űrbe hányva; itt minden helyzet ünnep, boldog alkalom az örök egyformaságra. Egyetlen összefüggő árnytakarót alkotunk, egymást keresztezve, így-úgy takarva, fedve, de nincs mélytartalom, amit felfedhetne a tudattalan, mert tudattalanunk sincsen.
Nem érezzük, hogy nem érzünk, és azt se, hogy mit nem, mert nincs helye a tudatunkban, az öntudatunkban pedig, ami nincsen, végképp nincsen, öntudat, mit értettünk ezen a kincsen?, mennyit figyeltük, hogy meghalljuk, mit kell tennünk, hogy „ön” lehessünk, minden szinten, mi magunk, amivel felállhatunk, kiállhatunk, kiálthatunk, az ösztönünkre hagyatkozhatunk, belőle ént fabrikálhatunk, kiállhatatlan ént; de jó hogy ez már nincsen, főnyeremény, hogy nincsen én, amúgy semmi remény, de ez főnyeremény, többé nem kell lenni én, nem kell lenni, a nemlét ködtengerén fölösleges az én, elég a semmi, az ént pedig első dolgod letenni, leadni a ruhatárba úgy, hogy nem kapsz róla bilétát.
Még mindig itt áll és énekel! Észre se veszi, hogy egész idő alatt rajtam áll! Ott áll az a hülye kutya, összes pofája tátva és leesett az álla, még inni se akar, azt is elfelejtett, és persze a mobilját is elfelejtette elkobozni az énekestől, pedig az lett volna a dolga. Nálunk nincs testszkenner, ide nemigen jön olyan, akit át lehetne világítani. Egy árnyéknak nincs mélysége ugyebár. Vannak, akik igazából még nem haltak meg, csak kvázi-halottként vezekelnek, és bizonyos felsorolásokban szerepelnek, másokban nem, mások a halottakra felügyelnek, de ők maguk nem halottak, ám ezek is teljes passzivitásba merevednek, vagy éppen teljes aktivitásba mennek át, nahát! De akik csak félig azok, időnként azok is olyanok, mint a rendes árnyak, csak rájuk válogatott büntetések várnak. Tó vize húzódik el, szikla visszagörög, láng-hullámok: ölnek? ömölnek, továbbá zúgó kövek görögnek. Lehet, hogy a kövek is hamarosan üvöltésre fogják. De ez légyzümmögés lesz azokhoz képest, akik a fenti világot teleüvöltözik, telesikoltozzák.
Itt az áll, hogy új árnyak lenge rajából lépek elébük, fájó sebem fékezi léptem. Ez így nem igaz. Aki leng, az nem lép. És nem fékez semmit és nem fékezi semmi. Ezt csak az álhalottak képzelik így, ők nem halhatnak meg rendesen, nekik dolgozniuk kell.
Ha rendes árnyak lennének, mint mi, ez a Sziszüphosz és Tsai cég, akkor nem lenne ennyi munkájuk. És nem a szervbeszéddel élnének, nem az őrület testnyelvén beszélnének. A nyelvük azt sugallja, hogy a rész áll az egész helyén, Sziszüphosznál a szikla, Tantalosznál a víz, a Danaidáknál a korsó, ők már rég bediliztek, mert nekik még úgy-ahogy megvan a testük, és azt szorgosan mozgatniuk kell, minket viszont nem mozdíthat semmi. És mit mond ez a három félig se élő, meghalni se tudó test itt, mit mond az én dalnokomra? Régen milyen jó volt, most milyen közönséges!, néznek össze az egykor lelkes koncertre menők. Most az lesz, mondják, hogy a saját képére formálja majd a mi árnyainkat, ilyen közönséges, ilyen tahó lesz minden árny, ha ez itt marad, ilyen harsány, ilyen torka-szakadt. Nem kell hozzá jós, aki előre lát, őt fogja majmolni az egész alvilág, minél tovább fogjuk hallgatni, annál inkább fogjuk majmolni, ez az énekes mindenkit átvert, adta a jól neveltet, közben folyamatosan ontotta magából a szennyet, mindenütt ő szól, ő árad, nyálas üvöltése mindenen áthat, és mi átvesszük ezt a nyálat, még suttogva is bőgni fogunk, úgy átragad ránk ez a kurva közönségesség, a megjátszott énekesség.
Az énekes tényleg azt képzeli, hogy majd megesz a fene, hogy vele mehessek. Azt hiszi, alig várom, hogy árnylétemből kiváltson és megint a hatalmába kerítsen, megszelídítsen, hogy innen kifogjon és végleg befogjon. Csakhogy én cseppet sem vágyom arra, hogy megint megtérjek magamba. Én nem vagyok az a vendégfogadó, ahol nekem megszállni volna jó.
És az énekes énekel. Megmutatja, mije van neki, tesz egypár csipőmozdulatot, hogy fölhúzza azokat a sikítozó kis pisiseket ott kint, várják, hogy kivágja eléjük a farkát, hogy felvágjon vele, és most úgy csinál, mint aki mindjárt megint az arcukba spriccel, ráz, ráz, ettől rájuk jön a sikítófrász, abban nagyok, és ő is nő, az övé is egyre nagyobb, szemmagasságban celebrálja nekik a szent áldozatot, magasba emelve a tagot, aztán jön a rendőr és elzárja a szent tárgyat, kérem szépen, íme, az énekes, ez a csípeje és ez a farka, ez meg a pucér feneke, szinte semmi sincs rajta, egyék és vigyék, és ő úgy tesz, mintha tényleg az volna, mindenki étke és közös falatja.
Az esemény nagy reményeket kelt a gyerekszobákban, de nem a másvilágban, reményt arra, hogy még több kijöhet belőle, még, még, határ a csillagos ég, sikíts, sikíts, lárva az arcunk, hevül az orcánk, sírástól vörös a szemünk, ökölbe szorul a kezünk, sikíts, sikíts, annyira tapsolunk, hogy a puncink is tapsikol, fent sikoly és lent sikoly. De ezeknek a cuncimókusoknak a zene mellékes, mellékszereplő csupán, ezek másra se vágynak, mint hogy maguk is hangszerek lehessenek, ott lebegjen fölöttük egy ujj, aztán csapjon beléjük és tépje fel őket! Ezek a csajok, még a hátukon a pihe, csak arra várnak, hogy valaki, persze legjobb, ha egy énekes, előkapja végre. Elnézést, csajok, de ebből most nem esztek. Egyáltalán mit akarnak csinálni az énekessel, ha a karmaikba kaparintják, és sovány combjuk közé, babahasikájukra szorítják? Meg fogják vajon találni a tépőszalagját?
Az én dalnokom az én távolodó lépteimet figyeli, és azokat se hallja, mert ugye egy árnyék nem lépked, nem jár; siklik, vagy inkább kisiklik. Az énekes az elhangzóra figyel, arra a halkuló hangra, ami én voltam valaha, de közben ő maga olyan hangos, hogy azt se hallaná, ha a háta mögött felrobbanna egy másik gitár. És ha látna, se látna meg engem, ahogy itt áll, hatalmasan, mint egy isten, felmagasodva, mint egy hérosz, harsányan, mint egy tömegember, pont úgy, mint mi valamennyien. Olyan nincs, hogy tőle elvegyenek valamit. Olyan nincs, hogy ő elveszítsen valamit. Ilyen nincs. Ő halad előre, de hogy valamije egyszer csak elmaradjon mellőle, olyan nincs.
Én most árnyék vagyok. Az, ami levettetett és levált, a tátongó mélység, az anyag anyagtalanul, az énekes arra gyúr, hogy ami széthasadt, újra összeforrjon, addig ugat itt, amíg el nem hessegeti a halált, azt hiszi, elvontathat, és odébbállhat. Nem, ő nem árnyék, ahhoz meg kéne várnia, hogy lemenjen a Nap, de ő ezt soha nem tudja kivárni. Akkor rájönne végre: az árnyéknak nincs énje. Az árnyék AZ én.
11. Árnylét
Mit látok? Folyó, tó? Nincs kedvem leírni. Természet, dögunalom. Ha nem aludnám örök álmomat, most azonnal elaludnék. Akkor toljuk félre a hegyfokot, mondják, itt menjek be, ne tipródjak a bejárat előtt, friss árny, frissen fogott, menjek végre be, a való világba, a végérvényes sötétségbe; na jó, essünk túl rajta, már úgyis túl vagyunk mindenen. Jobb előre menekülni. Az árnyék mindenhová eljut. Semmi sem jelent gondot neki, az életet kivéve. Az árnyék hajtogatható, kavarható, felverhető, formálható és elengedhető, aztán megint visszaesik eredeti állapotába, ami nem is állapot. Énekkel vajon felkavarható? Nem hiszem.
Az árnyszerű létezés nem sok nyereséget tartogat annak, aki különbözni szeretne. Na de az árnyakat nem izgatja az ilyesmi, az árnyak gond nélkül egymásba olvadnak, szétválnak, vagy éppen mások alakítóivá válnak, persze az alakítás csak nagy vonalakban megy el, kit érdekel, az árnyak nem jók, nem gonoszak, és ha a gonosz erő volna történetesen, megvetnék mélységesen, de az unalmas jót is dettó.
Mi olyan árnyszőnyeg vagyunk, amit soha nem kell tisztítani, mert soha senki nem törli belé a lábát. Mi egyszerűen csak vagyunk, miközben odafönt roppant zűrt, akarom mondani, űrt hagyunk magunk után. Csókokat tessék leadni, virágokat is, ajándékot nem veszünk át, nem kérünk semmit.
Az a bőgés odafönt, a sírás, amit hallunk, mi az? Mi az a sikítozáshoz képest? Fityfiritty.
Kedvező széljárás esetén ezt még idelent is halljuk, vagy legalábbis elképzeljük. A szikla hanyagul a háta mögé szórja a folyót, ahogy a babonás ember a sót, ez a folyó mintha vérzene, de a vér nem árad felénk, csak a térzene.
A víz kristálytiszta, lehet, hogy azért ilyen tiszta, ennyire élő, mert állandóan árnyak közt visz az útja? Az is lehet, hogy öntisztító program működik benne, van tűzfala, van vírusvédelme, ebbe a vízbe nem jut semmi ártalom, ide csak halottak érkeznek, de nem mennek bele, átkelnek rajta csónakon.
Senki se kapdos utánunk, senki mohó keze, egyvalakiét kivéve, és ez, jellemző, megint az énekes. A kiscsajoknak el tudja adni, hogy mindenki egyszerre az övé lehet, minket nem kábít el ezzel. Amúgy kívánságokkal itt nem mehet semmire. Mi értelme lenne itt bármit is kívánni, bármire vágyni, mikor itt semmi sem kapható már, mit kívánhatna magának egy árnyék? Több fényt, hátha hosszabbra nyúlik tőle?
A zenészek már csak ilyenek, közölniük sem kell, hogy mire vágynak, már csak úgy csöpög és csorog és folyik a padlóra vagy ezer kiscsaj tátongó lábközéből, úgy csattognak, mint a rák ollója, szét-össze, szét-össze! Micsoda kéjsóvárság, és tessék, még csak nem is látszik, az arcukon nem tükröződik legalábbis, az arcuk, már mondtam, lárvaarc, teljesen mozdulatlan, annál mozgékonyabb a lábuk köze, ami onnan bugyog, zubog és zuhog, ahhoz képest a folyó, ami bennünket idehozott, álmaim kiszáradt kicsiny ere, dehogy, álmaim sincsenek, mi vagyok?, a semmi tere. Én nem forgolódhatok, totál függő vagyok, engedelmeskednem kell a fénynek. A fény függvénye vagyok. Szerencsére itt nincs. Nincs fény.
12. Visszaút
Mii? Mi volna! Azt akarja, hogy menjek vele. Megyek, én mint semmi amúgy is azt csinálom mindig, amit mondanak nekem. Tessék, hogy menjek?, hová menjek? hiszen én árnyék vagyok, elvileg lehetetlen, hogy én ebben a formában legyek, mert a formám köztudomásúan függ valamitől, attól, amit nem ismerek, tehát nem tudom megmondani, milyen a formám, csak azt tudom, hogy egész jó formában vagyok. Mégis mi az elképzelés? Hogyan akarnak odaadni az énekesnek? Saját magamba bugyolálva? Fényálló csomagolásban? Fóliával lehegesztve? Azelőtt is semmi voltam, nem létező, ebből sem lesz semmi, már annyiszor megpróbáltuk, számtalanszor megpróbáltam már, hogy abból a semmiből, ami árad belőlem, valami legyen, próbálkoztam, néha egy új körömlakkal vagy szájceruzával, hátha sikerül érvényre juttatnom a körmömet, az ajkamat, de nem, semmi, soha semmi. Szar az egész, egy nagy halom szar, de ha rálépnek, adnak neki, jól megtapossák, majd csak enged – hogy fogok én ebből kijönni? Mi fog ebből kijönni?
Jó, legyen a kívánsága szerint, megpróbálom, de már előre tudom, hogy nem fog menni, hogy nem fogok tudni menni; hogy képzeli? Csak a testemet ne kelljen még egyszer! Csak azt ne! Azt tényleg sikerült levetnem, egyszer s mindenkorra, a Halál megmondta, kifejezetten garanciát vállalt rá, hogy letehetem. Olyan könnyű volt árnyéknak lenni, és most, amikor épp kezdtem beleszokni, a puha árnyszőnyegből őmiatta szakadjak ki? Nem bánom, legyen. Majd csak közbejön valami. Én semmit nem csináltam. Az embernek legyen árnyéka a világban, de legyen árnyék az alvilágban.
Eljön ide le, beugrik értem a koncert után, ez egy rövid kis hakni, többet nem is érdemes egy ilyen semmibe, ami én vagyok, belerakni, már ez is túl sok; mondja, hogy menjek, szót fogadok, mást nem tehetek, nem vagyok, még nem, de nem is leszek, remélem, mindegy, megyek vele. Veled megyek, kösz, hogy elviszel.
Az a terve, hogy rám erőszakolja a testet? Tudja, hogy teljesíteni fogom, amit kíván. Most menjek el innen? Amikor végre megtaláltam, amit kerestem: a jelen nem létet. A távolmaradást. Mindentől. Úgyse jut messze velem. Kénytelen lesz a ruhámnál fogva húzni, húzni maga után, az árnyékot, ami a ruhám, ha bővebb lenne, elférnék benne, de nem az. Puha vagyok, lagymatag, nem akaródzik járnom, valami rángat vagy magamat ráncigálom? A testem cibál, az énekes megtalálta és személyesen hozta el nekem, és a testem most vehemensen be akar szállni belém, hogy megfegyelmezhessen, megint rendbe szedjen, én meg majd szedhetem a lábát. És ez így rendben? Csak mert az énekes ezt akarja?
Most már tényleg húz maga után, úgy vonszol, mint egy halom ejtőernyőselymet. Hátulról meg valami belém akar jönni, a testem, ne nézz hátra, jön a farkas, ezzel ijesztget, nagyon vicces, eszembe sincs hátra nézni, nem akarom látni, hogy a testem most hogy néz ki. Nem nézek hátra. Ha a testem utolér, befog, akkor azonnal kézbesít mint egy csomagot és átad az énekesnek, akkor alakot öltök és tagjaim lesznek, ez a két feltétele annak, hogy kísérhessem, de én nem vágyom arra, hogy kísérgessem. A feltételeket nem én szabom. A nyomomban liheg a testem, ha elkap, végem, vár a kézbesítésem, a fizikai való. Na, nem. Hallom a testem, itt lélegzik mögöttem, hallom az énekesem, azt mantrázza nekem ott elöl, hogy legyek már valamilyen, na, mi lesz! Megvan már a tested?!
Kerget a testem, hess innen!, már mióta nem látott fényt és most bennem akarja viszontlátni, óriási!, gyorsan felcsavarom magam, jó szorosra, hátha így nem fog tudni kibontani, felcsavarom magam, mint egy szőnyeget; guruló modell lettem, csak apránként kap meg, aki hozzám akar férni, ha kihajtogat. A testem hangosan liheg, nyög az erőfeszítéstől; mielőtt az énekes eléri a barlang bejáratát, neki belém kell hatolnia, és miért? Hogy vetni tudjon, nem magot, árnyékot, engem?! Engem, akiből nincs még egy, hogy engem oda, bárhova vessen?! Azért olyan sürgős neki belém hatolnia, hogy legyen mit mindjárt eldobnia? Hogy velem dobálózzon, kacsázzon, mint egy kaviccsal? Már be is vetül egy ragyogó fénysugár, el kéne kerülni, hogy drága árnyékomat megszállja egy test, mely valószínűleg az enyém.
13. Vaku
Mit csinál ott az énekes? Elővette a mobilját? Mit akar? Elkapni egy pillanatot? Ugyebár ez a film és a fotó igazi értelme, eltekintve attól, hogy mindkettő tökéletesen értelmetlen. Rögzíteni akar egy pillanatot, amit nem is lát? A semmit akarja rögzíteni, a megtestesülésem pillanatát? Rögzítse, jó! Én nem bánom! Ha ezt csinálja, a testem, a formám, mindaz, ami még csak ezután fog formálódni, kialakulni, az árnyékből, belőlem –, szóval ez most mind láthatóvá fog válni, napvilágra fog jönni, és ott el is szárad és el is pusztul szépen; ezt teszi a Nap mindennel ezen a földkerekségen.
Hihetetlen, az énekes mégis azt hiszi, mert körülötte szünet nélkül villognak a mobilok, mobilok ezrei villognak és ő folyton egy égő tűzgyűrűben áll, az énekes azt hiszi, hogy ezt ő is tudja, azt hiszi, ő is tud ilyen villámokat szórni, mi az neki, nem, az énekes azt követeli, csináljak már valamit az árnyékommal, lépjek már ki az ő árnyékából és csináljak végre valami többet az enyémből, hogy aztán ő is csinálhasson belőlem valamit, de hát csak ő zuhan, a tűzgyűrűbe zuhan, beleesik a tűzgyűrűbe, a lángok magasra csapnak, a mobilokból cikáznak a villámok, az énekes zuhan, egyre csak zuhan, közben a lángok egyre feljebb csapnak, az énekes zuhan, kívánságai űzik, lerántják hozzám a mélybe. Az énekes még nem veszi észre, hogy zuhan, de már zuhan, esik bele a villogó tűzgyűrűbe. Majd ő segít nekem, majd szétküldözi a fotóimat, gondolja, közben a lángok nyaldossák azokkal a pici kis ajkukkal, azt hiszi, az emberek hálásak lesznek neki, az ügynökségek rárepülnek a fotókra, belém fognak zúgni, csakhogy mi látszik majd abból, ami vagyok, valami nyúlós tésztaféle. Az a fotó nem lesz kapu, amin át beléphet a test, hogy kitöltse a maga árnyát, amiként kedves kis notebookja merevlemezén, ahová mindent rögzít és lement, ott sem lesz semmi. Az énekes persze mindent rögzíteni, tárolni akar, engem is, miért ne, be akar vezetni újra a sóbizbe, mint csatolt részt, saját művet, méghozzá abban a döntő pillanatban, amikor éppen létre hoz. Ez mind szép és jó, csakhogy ő egy árnyékot akar felvenni! Egy árnyat! Na, de ehhez is fény kell, ami itt nincs. Egy árnyat is csak fénnyel lehet felvenni. Hátulról valami mintha satuba fogna, egyszersmind próbálna belém nyomulni; nem vagyok én vonat, hogy csak úgy beszálljon belém. Megtartom? Elvetem? El, igen, örökre! Összetekeredem jó szorosan, ezt a tekercset nem bontja fel a test, cibálhat, ráncigálhat, az énekes meg hiába exponálgat. Ott valami villant, valami villanás volt az előbb! Létre hoz a fénye? Vagy épp az ellentéte? Nem tárol – töröl.
14. Szabadság
Rekedt kiáltást hallok, miközben hátrahanyatlok, puha árnyam visszazuhan a sötétbe, mögöttem ernyed a szorítás, a rám uszított test egyszer csak nincs sehol. Hihetetlen megkönnyebbülés ez nekem, puhán folyok le a sötétbe, úgy kúszom a köveken, mint a kígyó, mely árnyat csinált belőlem. Most elválunk, éntől az én, végre semmivé válunk, már csak a semmire várunk, fönt még a bőgés – pillanat!, többé nem fogom hallani –, elnyel az árnysötétség, ez a semmi, ami vagyok, végre semmi, nincs ennél jobb, ezt be kell vallani, semmirekellő semmitársaimmal semmi lehetek végre, tehetek egy nagyot mindennemű saját jelenlétre, ne rángasson senki, ne húzzon, ne tehesse, ezekből, minden kezekből kicsúszom, elúszom messze-messze.
Az előbb még veszélyben volt, de az már a múlté, az énekest most a rajongói elé veti az alvilági turné, sírva-bőgve fogadják odafent, megérkezik, birtokba veszik, felveszik, számtalan biztonsági másolat készül róla, ha valakit megőriz az emlékezet, az ő lesz! Tömeges önkívület veszi körül, elnyeli a rekedt sikítozás, inkább sejtem, mint látom, szar mindenütt a láthatáron, egy halom szar mindenki, mind szarok vagyunk, semmik akarunk lenni, semmik is vagyunk.
Visszafolyok, visszacsörgedezek, sötét ér a kövön, még erecske, aztán már az sem, ér sem, árnyék sem, mert semmi kétség, nem voltam én más, mint merő sötétség és űr és semmi és nyugalom, és a műveimet is csak így aposztrofálhatom: semmi és nyugalom.
Minden koromsötét. Odakint távoli sikítozás, tudom, hogy szól, de már nem hallom, eltűnt a testem, eltűnt minden, eltűntem én is újra, alábukom, hálaisten, a köveken csúszva, egy rongycsík, nem több, egy árnycsík, az se, mégse, az árnyék árnya. És már tudnom se kell, emlékeznem se kell, teremtenem se kell, amit amúgy se tettem, nem is telt volna ki tőlem. Már semmi sincs belőlem. Hurrá. Már senki sem aggódik, hogy milyen erőben vagyok, hiszen az erőm is oda, visszazuhantam, dehogy zuhantam, csúsztam, siklottam, mint egy nincs-vipera. Dehogy nyújtanám még egyszer vágyakozva a karom, a semmibe és a semmit vágyom, az voltam mindig, most újra az vagyok, azt akarom, teljes erkölcsi fertő, csak nem lenni teremtő, se nemtő, vagy vigyen el a mentő, de nem fog, nem fognak el, nem fognak fel, és nem lesz egyetlen tárgy sem, amit fogok és feldolgozok, nem dolgozok, szerencse, baj nem ér, csak mindenütt egybeeső, egybefolyó, árnyakat halmozó, puha, fekete éj. Se fény, se képező, se fényképező, se kattintás, se kütyü, se memóriachip, se slágerek, se linkek, se youtube. De jó az árnyéknak, nekem, hogy már semmi sincsen úgy. De jó a világtól távol!
Nincs szebb, mint a semmi, nincs szebb, mint semminek lenni, és csábításban sincs nagyobb, mint nem vágyni a lágy fuvallatot, puha karok kikötőjét, karok lebbenő illatfelhőjét, nem panaszkodni többet, de hát mire is, ha nem vész el semmi, nem tűnik tova? A panasznak akkor még mi indoka? Semmi. Nem köszönni többé egy olyan fülnek, amelynek rekedt sikítások, sírások, csikorgó fogak hegedülnek, amely a bekebelezésre, nyeldeklésre, zabálásra, vedelésre nyitott és a még zajosabb emésztésre, és már ott elveszt engem, ahol ennél több sincs, nem köszönni, nem nyúlni semmi csontos, kemény után, nem lenni semmi többé, csak egy árny a kövön, a kő homorulatán, hogy aztán ráncba szedjenek, összekapjanak a többiek, nem, én szedem össze magam, dehogy szedem össze magam, nem én, soha többé nem emberelem meg magamat, nem, de!, utolsó erőmmel azért is összekapom magamat, ezennel, ezzel a két árny-kezemmel, nem, kéz nélkül, minden nélkül, semmi nélkül, magamban összeszedem magamat végül, aki már nincs, összeszedem, árny az árnnyal összeteszem, magamból semmit se hagyok, vagyok.
A fejezetcímek nem szerepelnek az eredetiben, dramaturgiai célt szolgálnak, a húzás tőlem származik (HZ).
