Bevezető a Béke velünk avagy az átmenet előadásához
Élünk és meghalunk, mondja a sláger. Élsz, hogy meghalj, mondja a költő. Az ember ilyen, igen, egyedüli példány. Akárki megszülethet már, csak ő nem. Mi nem, én nem, te sem. Mi nem is, na de a rendszer, a rendszerek? Őket se kelti fel se könny, se szó, se vegyszer? Hol voltak, hol nem, a világon – egyszer?! Hát…
Kaptam egy felkérést. Egy színház kért fel, írjak egy utópiát, írjam meg drámai formában, hogy 1945-ben és azután nem az történt, ami – leszámolás az előző, bukott rezsimmel, hanem szembenézés, melynek fóruma a bíróság, a nép bírósága, célja és értelme pedig a tények feltárása és a felelősség vállalása mindazért, amit a nép ellen, az emberek ellen az akkori közvetlen múltban, békében és háborúban elkövettek. Vegyem ezt kísérletnek, fiktív történelemnek, hozzam helyre, amit az idő, a közös idő, a mi időnk, embereké, kizökkentett. Hozza össze a darab az ellenséges feleket, ismerje fel és fogadja el mindegyik a másikban az embert, az embereket, mindenki tudja és hirdesse: ő volt, lépjen működésbe, nem deus ex machinaként, hanem a drámai cselekmény szerves fejleményeként a beismerés és a megbocsátás. Zuhanjon ránk a szörnyű, mázsás mennybolt. Volt már ilyen, vagy nem volt? Spanyolországban, Franco halála után. Vagy a távoli Dél-Afrikában, a fajüldöző rezsimet követő perek során. Na és Ruandában, a népirtások után.
Beismerés, megbocsátás? Előbbi az ember, utóbbi isten privilégiuma. Te jó ég, mi lesz ebből nálam? A bíróság átalakul mennyei törvényszékké? Az emberek vezeklőkké? Egy nagy nyilvánosat gyónnánk? Horthy a kezét tördelné, Szálasi megkövetné a zsidókat? És a deportáltak meg a doni halottak összeölelkeznének a csendőrökkel meg Jány Gusztávval? Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló?! Ez lenne ám a nagy csoda: az összkatarzis csarnoka. A hozzátartozók sírnak, a bírák sírnak, a Jóisten mosolyog odaföntről. Vagy nem mosolyog: hiszen magunkhoz vontuk az ő dolgát. És ha ő nem megbocsátáspárti? Ha ő sem irgalmaz az idők végezetén?
Na és nekem, írónak, mit hozna a konyhára ez a rózsaszín regény, akarom mondani, remény? Betakarhatnám vele a lelkiismeretemet, hogy ne fázzon? Vagy mit szólna ehhez a közönség? Tessék, igenis, ezt vártuk, ami ferdén nőtt, azt most szépen egyenesre operáltuk, hogy meglegyen a minta, okuljatok mindannyian e példán, hogy igen, igenis, így kell tenni, valahányszor egy rendszer bukik vagy bukna? Ha bukna, ha kinyúlna! De mit lát az ember a nap alatt? Akár abból a távoli példából, a déli Afrikából – azóta mi is cseng vissza? Az, hogy a rendszerek nem örökre halnak meg, és hogy utólag mindenki a levüket issza. Letűnnek a nyilvánosságból, átmenetileg, de nem tűnnek el a családból, kibekkelik a saját ellenfelüket, ellenrezsimüket, és amint lehet, megint felütik a fejüket. Van bennük valami, valami sárkány-?, víziló-? vagy keljfeljancsiszerű? Mert Lázárnak azért mégse mondanám a rendszereket.
Az én darabom revü, hazafias revü. Nem a történelem tükre, nem is a tükör kerete. Inkább a szavak foglalata, a szóba foglalt rendszereké, a rendszerszerű szólamoké, szép vagy nemszép szavaké, a közételbe, elnézést, a közéletbe kevert mérgeké. Aki nálam beszél, az nem a magáét mondja, azt mondja, amit a csoportja. A Bíró a bíróság tagja, a Miniszter a kormány tagja, a Honanya egy honanya, a Gazda egy gazda a sok közül, egyiküknek sincsen neve, se egyéni karaktere. Mentalitáshordozók, akárcsak az Antant és a Kisantant. A darab fókuszában a békediktátum áll, a Trianon palotában, a béke aláíratása, a vesztes megalázása. Nincs cselekmény, hisz az köztudott. A történelem köztudott. Vagy nem. De vegyük úgy, hogy igen. Igen! Ha máshol nem, a fejekben él. A fejünkben él és szünet nélkül beszél.
Ez itt egy tárgyalás. Egy jelképes tárgyalóterem a terem, itt folyik a tetemrehívás, a bukott rendszer ebben a térben mutatkozik. Bár ő a vádlott, nem nagyon szabadkozik, nem nagyon ismer be, ez ismerős, nemde?, bár egyetlen bíró sem udvariaskodik, itt elszámoltatás, illetve leszámolás van, illetve, ami ezzel jár; megingások, tétovázás, végül, ami lenni szokott, a sorba beállás, az összezárás. Ez az átmenet dramaturgiája. A társadalmi „köztes lété”, amiből még valami jó is kisülhetne. De aztán valahogy mégsem. Fogjuk a múltra? A múlt lehúz, nagy a súlya, sok a sara, sok benne a károsanyagtartalom, a feldolgoznivaló, de erre nincs idő, ez nem megemészhető, különben is a hatalom étvágya az első, az a múltat is lenyeli – keresztbe, hogy aztán egyszer ez legyen a keresztje. Így inkarnálódnak a rendszerek, akkor is, ha váltani szeretnék őket egyesek. Ha meghalnak is, élnek. A rendszerek. És folyton kibeszélnek, a fejünkből: Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.
Ami nálam a történetből kilóg, a bíróságosból, azok a megszemélyesült nemzeti jelképek, Hungária, a Szentkorona, a címertartó angyalok, a Kárpát-medence szellemei. De ők is részei, kórusszerű kellékei a bírósági rítusnak. Ha le is tűnnek, visszatérnek, visszatérő toposzai a tudattérnek, a képzeletinek: a maguk módján örökek, örökletesek – jelképei egy ismétlődő szakrális cselekménynek; a bukásnak, a vereségnek. Ennyiben ők a csoda, a deus ex machina, a mirákulum és a misztérium.
Miért szerepeltetem őket? Miért nincs a darabban egy normális egyén? Ha a történelmünk normális volna, nem volna szükség irodalomra. A Történelem, a mi közös agyunk, színtiszta tébolyda. Szövi álmát, mint színes fonált ez az idült hülye, és mint a kincsre, úgy veti rá magát a lomra; ócska lózungokra, eszmecafatokra, vádaskodásokra, önfelmentő kiátkozásokra. Ezek a szólamok tekernek minket, velünk kintornáznak, rajtunk hegedülnek, mi vagyunk a nótájuk, azt hisszük, hogy a magunkét kiabáljuk, a magunkét fájjuk, de az is csak ő kottájuk. Hozzájuk lassulunk, hozzá, a Történelemhez, ehhez az idióta vénhez, aki ha valakivel, velünk biztos, hogy nem érez, nem érez együtt, másutt sem érez, csak minket lassít, hasonít, csoporténné, a maga verklijévé, a maga rendszerévé.
Ez a darab egy kliségyűjtemény. A mediatizált nyilvánosság szól belőle, nem én. Az enyém, az én darabom, az én dühöm, az én mosolyom. Az én iróniám lökdösi benne ide-oda a szavakat, mint egy biliárdasztalon. És ha időnként hiányzik a vicc, azért a szó még ott is sztereotíp, csak annyi történt, hogy az iróniám megakadt. Valami sebben, elevenben, saját játszóteremben, ebben a veremben, a történelemben. De mielőtt kővé meredt volna, gyorsan kézbe fogta a szózeném, a nyelvi énem, és a szavak ismét gurulni kezdtek, bukfenceztek, mint egy ugrócsoport a cirkuszi porondon, a rendszerközi térben, én meg csak néztem – hát nézzétek ti is, kedves közönségünk, kedves közönségem, ha már eljöttetek, nézzétek, mi lesz ebből, mi lesz a sok kitakart sebből, a temérdek közhelyből, mi lesz a szavakból, mielőtt megint glédába állnának, gúlába, kővé meredve, mint egy ereklye, mielőtt ismét rendszerré válnának.
Elhangzott a FUGÁban, 2021. október 9-én.
