Diktatorius
Paraszt maradt a gyárban, a rács mögött, a trónon.
Azt tudta, mi az ocsú, mi a búza. S hogy az ökrök nyakát
muszáj igába törni. A földműves gondját-baját
átérzi szerszám, élőlény – az embert sem kivéve.
Ostor és szalma. Ellenség, barát: tudta jól, mi módon
kezelhető. A rosszat eltörölte – szép újat hozva létre.
A nagyvárosi finomságok közül a színházat imádta.
Mikor jövője elközelgett, és szinte mindenki gyónt,
kevesellte a teatralitást. Jáspis és márvány Babilont
emeltetett a szemétdomb helyén. Akkorát, hogy elfér
nagytermében a Notre Dame, a San Pietro kupolája
és a Westminster. Igaz, üres a százmérföldes erkély,
kirajzolódik rajta sziluettje mint felkiáltójel; hogy újra
lelkesítsen, hogy tűzbe jönne tőle fejőnők, spiclik serege
az Elíziumi Mezőkön (a Champs-Élysées-t gyártatta le;
hosszabb lett, szélesebb, csak sajna nem Párizsba’ csillog).
De mindnyájan tévedhetünk. Másfajta Elízium lett a jussa:
elszenesedett föld, roggyant kereszten vörös csillag
alatt (mindkét isten bocsánatára tartva számot).
Állami trikolór fakul a hant fölött. A sok-sok művirág
a bánatos fajanszban olyan; mintha csak szájon át
tömték volna a tátott koponyába. Ling-leng itt
papírlap, rajta felirat „Köszönjük a szabadságot”,
mert tényleg közhely volna azt mondani: sic transit.
Odébb élettelen lakótelep, megannyi sokablakos kártya.
Mint a cenzor feltépte borítékon ragasztószalag,
rideg égbolt csillámlik. Ez a főváros nem sír, nem sirat.
Szklerotikus, rozsdás csövei. Nyomora, munkanélkülisége.
Milliónyi hajléktalanja (ez lett a tiltott abortuszból mára),
kóbor kutyái. Még nincs a karácsonynak vége,
mikor mint véres héj a ponyva ráborult, de könnyet
senki, csak fekete földdel szórta be pár marék.
Azt hitte mindhalálig – szereti őt a nép.
Varjú császkál avarban, lombját a nyárfa ejti.
Az iskolás, becsukva a történelemkönyvet,
nevét is elfelejti.
