Rövid élet – hosszú restauráció. Büchner és kora
Szép jel
„Éppoly oktalan, mint amilyen törvényellenes gondolat,
ha magánszemélyek azt hiszik, arra hivatottak, hogy
egyenként vagy másokkal szövetségben együttműködjenek
Németország nagy nemzeti ügyeiben.”
Ibell, nassaui államtanácsos
Az első német diákszövetség (Burschenschaft) Jénában alakult 1815-ben, ezt követte gyors egymásutánban a többi. Mint a hazafias felbuzdulások ebben az időben – így például a tornaegyletek szervezése 1812-től – , a diákok mozgalma is a Napóleon-ellenesség talaján érlelődött. Céljuk: „minden tisztességes és hadrafogható” egyetemista tömörítése. Demokratikus szervezeteknek indultak, bárki beléphetett, a megkereszteletlen zsidókat kivéve. Nemzeti irányultság jellemezte őket, szemben a XVIII. századi diákok kozmopolita szellemiségű „Rend”-jeivel. Össznémet alapokon álltak, azaz a 34 államra széttagolt németség egyesítésére törekedtek. Jelszavaik: „becsület, szabadság, haza”. Fekete-vörös-arany színeik a mai német trikolór előzményei. Programjukban a francia forradalom polgári követeléseivel a romantikus múltkultusz keveredett. 5000 delegáltjuk 1817 októberében a középkori dalnokverseny színhelyén, Wartburg várában gyűlt össze országos találkozóra. Megemlékeztek a lipcsei Népek Csatája négyéves, valamint a reformáció 300 éves évfordulójáról. Mérsékelt hangnemben induló megemlékezésüket igazán az első esti könyvégetés tette emlékezetessé. Carl Ludwig Jahn, a német testgyakorlás apostola, „a torna atyja” és hívei akcióztak: „nem-német és reakciós” szelleműnek ítélt szerzők (pl. Kotzebue) könyveiből, a porosz rendőrségi törvényből és a Code Napoleonból raktak máglyát. A tetejébe az őrmesterbotot és a copfot, a porosz hadsereg jelképeit dobták.
Egy év múlva megalakult az Általános Német Diákszövetség. Radikális szárnyukat Jénában az „Ónémetek”, Giessenben a „Feketék” alkották. Utóbbiak szellemi vezére, Karl Follen jogász, egyetemi tanár volt. A „Feketék” magja, a „Feltétlenek”-nek nevezett csoport egy politikai filozófiai irálytól nyerte nevét. Filozófus apostoluk, Jakob Friedrich Fries tanítása szerint az emberi viselkedés középpontjában a meggyőződés áll. A meggyőződés Fries megfogalmazása szerint nem egyéb, mint egyéni hit, valamely erkölcsi igazság szabadon elsajátított, érzésen alapuló bensőségessége. Csak a feltétlen meggyőződés valódi meggyőződés, minden más gyűlöletes és elvetendő. Meggyőződésünk ki lehet téve a hangulat ingadozásainak, ám semmiféle érvelés nem döntheti meg. Nem váltogathatjuk meggyőződésünket, mert ez árulás. A legfontosabb, hogy hűek maradjunk meggyőződésünkhöz. Ám a legkiválóbb meggyőződés is puszta szócséplés, amíg nem követik tettek. És amiként meggyőződésünk feltétlen, akként a cselekedetekre is feltétel nélkül kell vállalkoznunk. Aki meggyőződésből cselekszik, az adott esetben a mártíromságot is vállalja. Ahol parancsoló erkölcsi szükségszerűséggel van dolgunk, ott a meggyőződéses cselekvő számára minden eszköz megengedett, zárul Fries gondolatmenete.
1819 koratavaszán Karl Ludwig Sand, huszonnégy éves jénai teológus hallgató Mannheimben leszúrja „a Weimarban kitartott dongólegyet, amely mindent bepiszkított és bemocskolt, amire csak rászállt”, név szerint August von Kotzebue írót. Kotzebue, a sikeres irodalmár és jelentéktelen politikai ügyeskedő kettős bűnt követett el: informálta az orosz kormányt a német egyetemeken folyó eseményekről és azok, úgymond, jakobinus jellegéről, valamint lapjában a nyilvánosság előtt gúny tárgyává tette a Burschenschaft szent eszméjét. A merénylő Follen befolyása alatt áll, nehéz felfogású, zavaros gondolkodású, érzelmileg túlfűtött, fanatikus fiatalember. Meggyőződését az evangéliummal azonosítja, és meggyőződése gyilkosságra szólítja fel, akár életének feláldozása árán is. Pár hónappal később Loening patikus merényletet követ el a nassaui kormány igazgatója, Ibell ellen (Ibell a fenti mottó szerzője).
Volt, aki a fennálló despotizmus elleni akciónak tartotta a merényletet. Volt, aki Sandot „tisztalelkű, istenfélő” ifjúnak állította be, kinek „hitében, bizakodásában” a nemes szándékon túlmenően korának „szép jelét” látta.
Sandot halálra ítélték. A kivégzésre összegyűlt tömeg könnyárban úszott, az emberek egymást agyontaposva próbáltak hősük levágott hajából egy-egy tincshez hozzájutni, kendőket mártogattak Sand vérébe, majd meghaltak, hogy egy forgácsot hazavihessenek maguknak a vérpadból; a kivégzés helyét még sokáig elborították a virágcsokrok, a szomorúfűz ágak. A hóhér, egy demokrata, a vérpad deszkáiból présházat ácsolt az egyik heidelbergi szőlőhegyen, ebben a kerti lakban ülésezett aztán a diákszövetség nagy titokban: Sand vérpadja alatt, a demokrata érzelmű hóhér vendégeként.
Metternich nem érzékenyült el. A bécsi kongresszus táncmestere magához intette a szövetséges német fejedelemségek minisztereit, és a rövidesen meghozott karlsbadi határozatok révén kivonta a forgalomból a lázadó eszméket hirdető professzorokat és diákokat, feloszlatta a diákszövetségeket, szigorú cenzúrát léptetett életbe főleg a sajtótermékekkel szemben, teljhatalmú vizsgáló bizottságot állíttatott fel a „forradalmi üzelmek” (köztük a torna, a térdhajlítás és a haskelep) felderítésére és elfojtására.
Beköszöntött – és 1848-ig érvényben maradt – a restauráció kora.
Száműzetés – 1833-34
„A giesseni diákság modora minden volt,
csak nem finom, néha meg kifejezetten pimasz.
A diák sok sört ivott és gyakran berúgott.”
Carl Vogt
Giessen az 1830-as évek elején 7000 lakosú hesseni kisváros: a lapályt, amelyre települt, a romantikusan kanyargó Lahn folyó szeldeli, körös-körben dombok emelkednek hullámzó falrendszer gyanánt, enyhe bezártságérzetet keltve az érzékenyebb idegzetű városlakóban. Georg Büchner két boldog, tágas strassburgi év után érkezik Giessenbe, idegzete érzékeny, a Rajna-parti kétnyelvű, szabad szellemű, Párizs közeli, majdnem történelemcsináló Strassburg után ezt a politikai repressziótól sújtott, fogyó diákságú, középkoriasan áporodott „egyetemi falut” személyes sérelemnek, száműzetése helyének éli meg. Még két év és végez az orvosin, praxist nyithat, tehetős pacientúrára tehet szert, állami tisztségeket vállalhat, kórházakat felügyelő városi főorvos, orvosi tanácsos is lehet belőle, akárcsak apjából, Ernst Büchnerből. Hiszen megígérte neki: mint legidősebb fiú, a nyomába lép. De hát egyre kevésbé érdekli az orvoslás, egyre inkább, sőt egyre kizárólagosabban az élet nagy kérdései foglalkoztatják. Az, hogy van-e emberi szabadság, s ha igen, mekkora, mire való az, és mihez lehet kezdeni vele. Vagy Spinozának van igaza, aki cáfolhatatlan logikával bizonyítja: semmi sem lehet máshogy, mint ahogy van, merthogy „a dolgok természetében nincs semmi véletlen; hanem az isteni természet szükségszerűsége determinál mindent bizonyos módon való létezésre és működésre”? Büchner természetesen önmaga és a fennálló politikai rendszer viszonyának tisztázására törekszik, miként a gondolkodó húszévesek közül jónéhányan. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy már gimnazista korában „Bon jour, citoyen” köszöntéssel üdvözölte némelyik barátját, hogy időnként a jakobinusok által felkapott frígiai sapkát tett a fejére, hogy már tizenévesen a francia forradalmat istenítette, és a vallásossággal gyakorlatilag leszámolt. Leveleiből értesülünk róla, hogy a strassburgi két év orvostanhallgatás alatt tagja az Eugenia nevű radikális beállítottságú kulturális egyesületnek, arra pedig a későbbi vizsgálati jegyzőkönyvekből derült fény, hogy Strassburgban a határozottan jakobinus Emberi Jogok Társaságának is tagja volt. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy az 1830-as párizsi forradalom gyümölcsét nem a kirobbantók és végigcsinálók aratták le, hanem a pénzarisztokrácia, arról pedig ismét csak a levelezés tanúskodik, hogy Büchner a jelek szerint a legradikálisabb forradalmi irányzattól, a kommunisztikus „egyenlősítőktől” sem tagadta meg rokonszenvét, az utópikus szocialista sant-simonistákkal pedig határozottan jóban volt. Mindez ott Strassburgban élénk szellemű vitákat, barátságokat jelentett szabad légkörben, itt Giessenben erre, legalábbis az elején, semmi remény nem nyílik.Túl a politikai viszonyokon, nyomasztja Büchnert, hogy Strassburgban maradt szerelme és titkos jegyese, ráadásul Minna (Wilhelmine) sürgeti: fedje fel viszonyukat a szülők előtt. Elvégre ő, Minna már huszonhárom éves, és ha egyszer elkötelezte magát Georg mellett, nem élhet hazugságban: nem tehet úgy a világ előtt, mintha nem volna senkije. Georg fél évig őrlődik, mire rászánja magát, hogy szülei tudomására hozza: vőlegénye Wilhelmine Jaeglé kisasszonynak, a strassburgi lelkész lányának. Viszonya apjával ekkor romlik meg, az idősebb Büchner nem tudja megbocsátani, hogy fia tanulás helyett házasuláson töri a fejét, és az apa a jelek szerint jövendőbeli menye személyével sincs kibékülve (jobb partira számított).
Az előbbiek ismeretében nem csoda, ha Büchner, alighogy Giessenben beköltözik albérletébe, alighogy beiratkozik az egyetemre és felveszi az óráit, alighogy elkezd hallgatni – Hillebrandnál pszichológiát, Werneckinknél az idegrendszert, Willbrandnál (a Woyzeck egyik orvos-modelljénél) anatómiát –, nyomban ágynak is dől: öt hetes agyhártyagyulladás a lelki válság előzménye. És az agyhártyagyulladás enyhe lefolyású ahhoz a súlyos depresszióhoz képest, ami csakhamar meglátogatja a húszévest, hogy személyiségének egészét gyengítse le: automatának érzi magát, szolgának a szolgák közt, a halál érzete lebeg fölötte. A különbség a két baj között: a lázas agyhártyagyulladás után hetekre haza lehet menekülni a sivár, de családi meleggel szolgáló Darmstadtba, a halálérzetes depressziót azonban Giessenben kell kihordani hónapokig. Akik a későbbi művekben megjelenő hasadt személyiség, a belső ürességgel vívódó „szakadéklény” élményforrását keresik, fellelhetik a húszéves giesseni magányos vergődőben.
Pedig Büchner nincs egyedül. Apai, anyai rokonai élnek a városban. Az ötven itt tanuló darmstadtiból tíz az orvosi fakultásra jár, mint ő. Földiben tehát nincs hiány. Gimnáziumi osztály-, évfolyam- és iskolatársai koptatják az egyetem padjait jogászként, teológusként több tucatnyian. Nem egy közülük egészen közel lakik hozzá, azoknak a nem is középkori, hanem biedermeyer épületek valamelyikében, amelyek új arculatot kölcsönöznek a környéknek. De Büchner elzárkózó. Mindazt, ami hozzátartozik a diákélethez a német egyetemeken, úgy mint: „dobolás” (ez a diák becsületkódex szerint álarcos vívást jelent seb ejtése nélkül), kocsmázás, hetvenkedés, kötekedés és összeszólalkozás kellően sűrű dohányfüstbe burkolva, mindezt fumigálja. Magas cilindert hord, mélyen a tarkójába húzva, egyik kortársa szerint „állandóan olyan képet vág, akár a macska mennydörgés közben”. Nem is nyeri el a Palatia diákegyesület tagjainak rokonszenvét. Pedig a Palatia a tavaly politikai tevékenység miatt feloszlott diákegylet, a Germania magát politikamentesnek mondó örököse. Nem a legrosszabb fajtából való a diákegyletek közül. Tagjai közül néhányan részt vettek azon a másfél éve Pfalzban tartott, „német nemzeti ünnepnek” elkeresztelt találkozón, amely a restauráció korának legnagyobb tömegrendezvénye volt. Képzeljünk el egy omladozó kastélyromot (ez volt a hambachi kastély), a hozzá vezető utak mentén sárga rekettyebokrokat, sok-sok zöld füvet, frissen lombosodó fát, fehér-rózsaszín virágzó csipkebokrot, s a tarka bokrok, fák tövében több tízezer demokráciára, sajtószabadságra, „Németország újjászületésére” vágyó egybegyűltet. Képzeljük el, amint a „Sajtószabadság Támogatására Alakult Hazaegylet” égisze alatt olyan jelszavaktól lelkesülnek diákok, kézművesek, értelmiségiek, mint hogy „a fejedelmi trónok megszüntetése nélkül nincs üdv a haza számára”, vagy olyan szónoklatoktól, hogy eljő a nap, „midőn a fejedelmek az isten helytartójaként viselt hermelines palástjukat a német nemzeties méltóság férfias tógájával cserélik fel”, és „a német nő sem az uralkodó férfi szolgálólánya lesz többé, hanem a szabad polgár szabad társnője”, és „a hivatalnok és a katona sem viseli immár azt a kendőt, amellyel ura és feljebbvalója bekötötte a szemét”. Képzeljük el: a szónokok végül odáig merészkednek, hogy „törvényes forradalmat” emlegetnek. Tehetik: május van, harsognak a pacsirták, s oly bódító a fűszeres tavaszi levegő. Tehetik, mert a pfalzi hatóságok elnézik nekik.
Nem úgy Metternich. A szent szövetség lelke ismét magához intette a német minisztereket, megerősíttette velük a karlsbadi határozatokat (nincsenek politikai szervezetek, újságok, gyűlések), ledöntette a júniusi szabadságfákat, kényszerbeszállásolást rendelt el: bajor katonák özönlötték el a latinul Palatiának mondott Pfalzot. Dehogy lesz itt még egy hambachi ünnep!
Csak hát a több tízezer ember szétvitte a lelkesedés tüzének parazsát. Összeesküvők (egyetemisták, kézművesek, értelmiségiek) egy évvel később rosszul szervezetten, tömegtámogatás nélkül megpróbálják elfoglalni a frankfurti parlamentet, hogy onnan kiáltsák ki a forradalom kitörését (1833. április 3.). Egyetlen őrszobát sikerül elfoglalniuk, azt is csak egy órára. Sokakat letartóztatnak, becsuknak az államcsínyben való részvétel miatt, vagy összeesküvés vádjával. Köztük a giesseni Palatia diákegyesület néhány tagját. Büchner ekkor még „választott szülővárosában”, az imádott Strassburgban foghatja Minnája kezét, és nyugodtan intézhet dörgedelmet a szabadságtalan német állapotokról – és a forradalmi erőszak elkerülhetetlenségéről – szüleinek levélben. Georg Büchner orvostanhallgató egyelőre senkinek nem gyanús, ezért a metternichi intésre aktivizálódó hatóságok nem bontják fel a leveleit, mint egy évvel később, pár hónappal ama mély depresszió elmúlta után itt Giessenben.
A durva politikai elnyomás oly mértékben bőszítette Büchnert, hogy a fojtott depresszió és a tehetetlen düh hovatovább robbanóelegyet alkottak benne. Ha fortyogó energiáit nem váltja mihamar cselekvésre, azok alighanem őt emésztették volna el. Ráadásul koraérett. Ahelyett hogy mulatni járna, erkölcsi kérdéseken rágódik. „Mi az, ami bennünk hazudik, gyilkol és lop?” Ahelyett hogy lányok társaságát keresné, komoly filozófusokat (Descartes, Spinoza) faggat. Mitől ez a szörnyű egyformaság az emberi természetben? Honnan az elháríthatatlan hatalom az emberi viszonyokban? Miközben bábjáték az egész. „Az egyes ember hab a hullámon.” Kevésnek érzi a filozófiától kapott válaszokat, égetőnek a cselekvés parancsát. Ez löki ismét a vészterhes politizálás felé.
Gyökeres volt a válság. Az ilyesmit vagy a gyóntatójának vagy a pszichológusának vallja meg az ember, vagy magányosan vergődik. Személyiségválságot nem verünk nagydobra. Inkább végigrágjuk magunkat az újkori történelmen (akárcsak Büchner), hogy értsünk valamit ebből az átkozott valóságból, szembesítjük magunkat a történelem „vastörvényeivel”, vagy éppen pszichológiai-fiziológiai tárgyat keresünk éhes szellemünknek. És ha történetesen Giessenben vagyunk (akárcsak Büchner), idegen, ellenségesnek érzett közegben, és esténként handabandázó, nótázó, duhaj burschenschaftos társaság vetődik albérletünk ablaka alá (mert a Palatia egyesület tagjainak zömét a kocsmázó korhelyek teszik ki), és mi éppen azt olvassuk petróleumlámpa-fényben Descartes-nál, hogy az ember csupán gépezet, s ettől jeges rémület tölt el, majd a nevünket halljuk odakintről, és nekünk (gőgösnek, elzárkózónak tartott és forradalmár hírébe keveredett diáknak) szóló gúnyos vivátokat, mondván, „éljen Georg Büchner, az európai súlyegyen őrizője, a rabszolgakereskedelem felszámolója”, akkor ez korántsem ablakunk kitárására, a pityókos dülöngélők beinvitálására és forró baráti ölelésekre ösztönöz bennünket (egyébként is: albérletben lakunk), inkább távolságtartásra, három lépésre a derék, de üresfejű Palatiásoktól, még akkor is, ha ezzel a kivagyiság látszatát keltjük, mert Descartes homme machine-jának képzete, nyugdíjhivatalnok szállásadónk, Bott méltatlankodó padlórecsegése az előtérben, az önfeledésbe menekülő faragatlan kurjongatók s maga a börtönnek érzett város együttesen oly erővel hasítanak tudatunkba, hogy legszívesebben minden ingertől óvnánk személyünket, mint a migrénes a magáét, mikor jön a roham.
Kihűl a világ
„Amikor minden inog... amikor az egész társadalmi létezés
a szelek és a hullámok játéka, elsősorban az szükséges,
hogy legyen valami állandóság, amibe belekapaszkodhat
a kereső, s ahol menedéket lelhet a tévelygő.”
Metternich
Hogy Büchner mély válságát, és a válságból kivezető döntését megértsük, nézzük, milyen választékot kínált az akkori Németország a közügyek iránt fogékony fiataloknak – a diákegyleten kívül?
A politikai közélet a kormányt, a szakapparátus hivatalnokokat (Beamtertum) és a kétkamarás parlamentet foglalja magában. Pártok és klubok nincsenek. A végrehajtó hatalom gazdája a koronás uralkodó. A metternichi játékszabályok értelmében a kormány erős, a parlament gyenge. Az országgyűlés szerepe: megszavazni az adókat. Ha nem szavazza meg, az uralkodó feloszlathatja a parlamentet, új választást írhat ki. Választani a cenzusos rendszer folytán a lakosság töredéke választ. Csak vagyonos polgár kerülhet be a az országgyűlés második kamarájába. A parlamentnek nincs javaslattevő joga, törvényt a kormány terjeszthet csak be. Mit lehet itt tenni? A következőkben megpróbáljuk röviden összefoglalni,s az egyszerűség kedvéért többes szám első személyben szólaltatjuk meg a kor két fő eszmeáramlatát, illetve az előbbi kérdésre adott válaszukat.
A liberális válasz: „Mi, liberálisok nem a részérdekek, az egyes hercegségek, hanem egész Németország üdvét óhajtjuk. Síkra szállunk az abszolutista önkény ellen, kiállunk az egyén szabadsága mellett, kívánjuk a polgári jogok, a szabad véleménynyilvánítás, a szabad szólás etc. érvényesítését. Elengedhetetlennek tartjuk a hatalmi ágak szétválasztását. Nem kívánunk viszont pártszínekben megjelenni, minthogy mandátumunkat a néptől kaptuk, nem kívánunk többpártrendszerű parlamentet sem. Ellenezzük az általános választójogot, mert az iskolázatlanok nem képesek önálló politikai ítéletet alkotni (nekik népiskolák bevezetését javasoljuk): a tulajdonnal nem rendelkezők irigyek és csak a saját javukat nézik. Kétkedéssel figyeljük az iparosítást, mert csökkenti a szociális biztonságot, tömeges elszegényedéshez vezet, elsorvasztja a kézművességet. Éppen ezért ellenezzük az állami be nem avatkozást a gazdaságba, ellenezzük az iparűzési szabadságot, a vámok eltörlését és a szabadkereskedelmet. Szerintünk a szabad kisvállalkozók számát kell gyarapítani. Minél nagyobb a szabadság, annál nagyobb a boldogság. Reform és evolúció. Az ész és a szabadság birodalma felé hajózunk.”
A konzervatív válasz: „Vagy rend vagy felfordulás: nincs harmadik út. A forradalom itt oson a kertek alatt. Ne higgyétek el a liberálisoknak, hogy alapjogok kellenek, hogy a hatalmi ágakat akarják szétválasztani. Alkotmányreformról beszélnek, de mindez előbb-utóbb népszuverenitásba, anarchiába, szocializmusba, „a birtokolni vágyók és a birtoklók közti harcba” fog torkollni. Ezért nem szabad engednünk. Az ember nem természettől fogva jó, ahogy a felvilágosítók állítják: az ember véges és gyarló. Amint fellazul a rend, az emberben elszabadulnak a romboló erők. Erős intézményekre, stabilitásra van szükség. Mi társadalmi békét akarunk. Szerintünk ehhez abszolút tekintélyre van szükség. A törvények gyöngyék, a párbeszéd, a meggyőzés hatástalan. Mindezzel csak aláássuk a tekintélyt. Ahol Krisztus és Barabás között kell dönteni, ott a liberálisok bizottságokat alakítanak. Ostobaság azt várni, hogy a tömeg majd értelmesen viselkedik. Az uralkodó az egyetlen kétségbevonhatatlan tekintély. Tekintélye a legitimitás elvére épül. A dinasztiákat Isten ülteti trónra. A trón és az oltár szövetségesek. Az embereket áhítatra, tiszteletre, alázatra, hűségre és engedelmességre kell nevelni. Haladás? Csak a gonosz foglal el újabb hadállásokat a világban. A nemzetet nem csak a ma élők alkotják. Ne átalljunk a történelemhez tanácsért fordulni, a hagyomány bölcsebb nálunk. Az ember szabadsága a különbözésben áll. Dőreség felszámolni a történelmileg kialakult különbségeket. Az egész – amire a liberális hivatkoznak – uniformizál. A liberálisok atomizálják a társadalmat. Pedig a közszabadság több mint az egyéni szabadságok összege. Ott vannak a családi, helyi, hivatásbeli, a testületi kötődések. Ezeken keresztül ágyazódik bele a világba mindenki. Több szabadság: több boldogság? Ugyan! Csak az elidegenedés nő. Kihűl a világ.”
Büchner egyik választ sem fogadta el. Amellett a politikai irány mellett kötelezte el magát, amelyet mindkét előbb említett áramlat – a kor sziámi ikrei, hiszen egyik sem képzelhető el a másik nélkül – elutasított, sőt diabolizált: a forradalmi lázítás mellett. Ezzel nemcsak a politikai közéleten, de a társadalmon is kívül helyezte magát. Mivel a szervezkedés konspiratív formában folyt, egy ideig tehette. Ennek a tevékenységnek eredményeként alakult meg az Emberi Jogok Társasága előbb Giessenben, majd Darmstadtban, és született meg a forradalmi hadüzenet „a kunyhókért, a paloták ellen”: a Hesseni Hírmondó. Büchner ezzel a választásával döntő lépést tett a (börtön vagy emigráció alternatívájában jelentkező) marginalizálódás felé.
Intermezzo – a halak proletárja
„Nem azért van kezünk, hogy fogni tudjunk,
hanem azért fogunk, mert van kezünk.”
Georg Büchner
Bajban vagyunk az intermezzo szóval. Büchnert ma mindenki íróként tartja számon. Ám ő a megélhetést nem az irodalomtól várta. Felfedezője, szerkesztője, a jeles kortárs író Gutzkow könyörögve kérte, legyen jövendőbeli lapja (a deutsche Revue) munkatársa, vagyis termeljen kritikát, novellát, útirajzot (à la Heine), bármit. Miután azonban Gutzkow-t a kereszténység irodalmi eszközökkel elkövetett meggyalázásáért börtönbe csukták, a tervezett lap kiadása pedig meghiúsult, valamint a Fiatal Németországhoz tartozó alkotókat egyetemlegesen betiltották, Büchner letett arról, hogy emigráns íróként akarja megkeresni kenyerét. Ilyen értelemben az irodalom volt az intermezzo e fiatalember életében. Állandó gondot a polgári létbe való megkapaszkodás jelentett számára, nem az, hogy tud-e írni vagy sem. Mai szóval outsider volt. Ez – és egzisztenciális fenyegetettsége – magyarázzák, hogy mindegyik írása rendhagyó. Büchner nem tekintette magára nézve kötelezőnek a kor esztétikai elvárásait. Akármilyen fellengzősen hangzik is: ő a valóság és az igazság igézetében élt. Máshonnan tekintett kora világára, mint akik így-úgy már beleilleszkedtek. Múlékonynak látta és botrányosnak. Alig elviselhetőnek. Hazugságvattával kitömött üreges világ volt ez az ő szemében. Valódi tartalmat a szenvedés és a szembenállás hordozott: a lelkileg porhanyósra püfölt utolsó kisember (Woyzeck) és a céltalanul meg nem alkuvó, lábát megvetni nem tudó, értékeivel hiába házaló művész (Lenz) alakja. Az egyik az erőszakba, a másik az őrületbe menekül a „kínzógépszerű” valóság elől. Büchner világában (Leonce és Léna) az uralkodó degenerált, a herceg üres, akár egy borsóhüvely, a lakájértelmiség velejéig korrupt. A figurák itt mintha saját álmukban bolyonganának alvajárókként. Gondolkodásuk ön-, kor- és romantika-paródia. Nem-valóságukhoz semmi kétség nem fér. Büchner vívódásainak szülöttei mind. „Pfuj, a szabad akarat itt elől véges-végig nyitva van. Hol az erkölcs, hol a kézelőm?”, így Péter király, Popóország uralkodója öltöztetés közben. Beckettig, Gomrowiczig nyúlnak itt a büchneri abszurd szálai. Vagy: a Kapitány, a Doktor, a Professzor figurájában lehetetlen nem érezni azt, amit George Grosz vagy Ödön von Horváth művel majd elszánt dühvel a huszadik század huszas-harmincas éveiben: a filozofikus karikatúrát. A Woyzeck sem hagyományos dráma, de nem is modern darab: dramaturgiája inkább a vásári képmutogatókét (a későbbi filmesekét) követi. Amiben Büchner, ez a szőke hajú huszonegynéhány éves – kinek a rendőrség szerint különleges ismertetőjele a rövidlátás – különösen megelőzte az irodalmi közízlést: az az élőbeszéd, a nyelvi maszkok használata (kivált a Woyzeckben); kései rokona és tanítványa e téren (a társadalom legalsó rétegének nyelvi jellemzésében) Alfred Döblin és a fiatal Elias Canetti.
Georg Büchner azonban egyelőre még nem hagyaték, csupán Strassburgba emigrált irodalmi ígéret, aki egyetemi katedráról álmodozik. Ahhoz, hogy felvételt nyerjen a frissen alapított zürichi egyetem filozófiai fakultására (ahol még nincs betöltve minden státus), le kell tennie az asztalra az elbírálást végző tudós grémium elé egy jeles értekezést. Ezért mint volt orvostanhallgató Büchner anatómiai tanulmányokra adja a fejét. Az agy- és a gerincvelő idegeit tervezi tanulmányozni a gerinceseknél. Kitől veszi az ötletet, kitől nem, egy biztos: a Szent Tamás rakpart egyik gótikus házából nemcsak a vámhivatal épületét látni, hanem a hajnalban csónakba szálló és reggel gazdag fogással megtérő halászokat is. Ott folyik el Büchner albérlete előtt az óváros egyik széles csatornája. Reggelente tehát a reménybeli magántanár első vevőként áll ott a fából összerótt ponton fölött a parti korlátra támaszkodva, hogy kísérleti állatokat vásároljon a kikötő halászoktól. Potykák, csukák, fattyúheringek, sügérek, lazacok vergődnek a hálóban. Büchner azt a társasan élő folyami halfajtát választja, amely könnyen felismerhető négy bajuszfonaláról, amellett oly tömegesen elterjedt a Rajnában és mellékfolyóiban, hogy a halászok ezt adják a legolcsóbban. A folyami márnáról a háziasszonyok azt tartják: sok a szálkája, kevés a húsa. A halak proletárja – a proletárok hala. A pontyfélékhez tartozik, s az anatómusok szerint rajta figyelhető meg legjobban a típus jellegzetessége: a csontozat és a pikkelyek szerkezete –mint Carl Gustav Carus, az összehasonlító anatómia németországi úttörője fogalmaz –feltárja az „egyszerű számarányokat”, a zoológusnak oly sokat mondó „matematikai ősformát”. Reménybeli magántanárunk tehát fürge kézzel márnákat preparál: (részben vízben) a gerincvázat, a fejet a kopoltyúval együtt, de elsősorban gerincvelőt, agyat, a gerincvelői és az agyi idegeket. Erős nagyítóval dolgozik, csak frissen leölt halakkal, mert ezeknél az idegrostok természetes fehére élesen elválik még a halhús színétől. Hónapokig preparál, megfigyel és rajzol. Amíg a tél tart (novemberben lát hozzá a dologhoz), addig könnyebb feldolgozni és konzerválni a megfigyelésre szánt anyagot. Maga sem tudja, honnan veszi ehhez az egyhangú (sokszor éjszakába nyúló) foglalatossághoz a türelmet: jóformán egész nap ki sem mozdul a négy fal közül. A lankadatlan buzgalom végül meghozza gyümölcsét. Március végére az addigi legnagyobb (és bizonyos tekintetben máig meg nem haladott) tudományos alapossággal mutatja ki és írja le a márnák idegműködését, ami akár egyfajta morfológiai kiindulópontot is jelenthet a fejlődés magasabb rendű fokait jelentő gerincesek leírásához. Meghallgatván a halak idegrendszeréről szóló előadását, Lauth és Duvernoy professzorok nemhogy nem rejtik véka alá tetszésüket, de legott elhatározzák, hogy a strassburgi Természettörténeti Múzeum Társasága saját költségén nyomtatja ki az előadás rövidített változatát, továbbá az ígéretes ifjú kollégát a tudós Társaság felveszi levelező tagjai sorába. Büchner az Értekezés a márnák idegrendszeréről szövegét küldi el Zürichbe doktori disszertáció gyanánt, és az ottani négytagú professzori grémium „rendkívül kedvező” szakvéleménye nyomán 1836 szeptember elején az egyetem a kérvényezőnek odaítéli a filozófiai doktor címet.
Két levél
Az egész Büchner-levelezésben ez a két levél maradt meg a szülőktől. Mivel igen keveset tudni róluk, csak annyit, hogy a család a korszak hagyományos modelljét követte (a férfi keres, a nő az otthon, a gyerekek irányítója), érdemes megfigyelni, milyen hangon fordul anya és apa „a tékozó fiúhoz”. Mennyire erősen sugározza felé a szeretetet az anya, és mennyire nehezére esik az apának a megbocsátás. A két levél kirajzolja a családi háttért is, a testvérekét, akikről később szólunk. Mindkét levél Darmstadtban kelt.
Kedves Georg! 1836. október 30.
Micsoda öröm volt, midőn október 25-i keltezésű leveled, rajta a zürichi pecséttel megérkezett. Hangos örömujjongásban törtem ki: mert jóllehet nem szóltunk egymásnak, mindnyájan nagyon féltünk, s nemigen hittük, hogy szerencsésen átjutsz a határon. Titokban sokat aggódtam emiatt, hálistennek most már mindez a múlté. –
Nagyon elfoglaltak voltunk mostanság, szerdán hozzáfogtam a nagymosáshoz, előtte való hétfőn pedig megjöttek Beckerték Frankfurtból, és csütörtökig itt maradtak, erősen tudakozódtak felőled és nagyon örültek a jó kilátásaidat hallva, volt néhány nagyon élvezetes napunk. A születésnapodon mindnyájan ittunk az egészségedre.
Amikor 27-én ideért a leveled, épp az utolsó darabot vasaltam, apa színházban volt, el sem tudom mondani Neked, mennyire megörült, mikor hazajött. Apád teljesen egyetért Beiterrel, és arra int, hogy összehasonlító anatómiából tartsál előadásokat; szentül hiszi, hogy ezzel először is szilárdan megvethetnéd a lábadat, másodszor tisztességesen elősegíthetnéd az előrejutásodat.
Wilhelm körülbelül két hete volt itt, most szerdán utazott el Schenk társaságában Heidelbergbe. Giessenből semmi sem lett ezen a télen. El sem tudom Neked mondani, mennyire nyugtalanít ez a fiú, még mindig egy nagy gyerek, fogalma sincs, mekkora kárt okoz ezzel, tele van hamis becsvággyal, nagyon elkanászodott a receptkiadó pult mögött. Ha levelet kapunk tőle, írni fogok neki, elküldöm neki a címedet, hogy ő is írhasson Neked. Rögtön válaszolj neki és fedd meg rendesen. Mathilde személyesen fog írni Neked, máskülönben nálunk minden a régiben. Október 25-én volt Alexander születésnapja, kilenc éves lett, ma fényesen megünnepeljük, 10 fiút hívott, a csokoládé már megfőtt, Neked is jutna belőle egy csészével. Georg nagybátyád még mindig hadnagy, meg még amolyan istállómester is lett. A régi istálló[mester] Schenk, ki időközben istállómester volt Louis hercegnél, ideglázban meghalt, és most nagybátyád lovagolja a herceg lovait, reméli, hogy Karl hercegéit is megkapja, akkor már 200 forint lesz a keresete. Imád lovagolni, nagyon meg van elégedve vele.
Ha azt hallod, hogy mifelénk tombol az idegláz, ne ijedj meg nagyon, mint a többiek, igaz, már sokan meghaltak ebben a betegségben. Nemrégiben egy családban három fiatalember halt meg. Két fiú és egy lány, egy napon temették őket, tegnap az anyjuk is meghalt.
A papa oboista. Sajnos a minap kivégeztek egy gyilkost, a gyerekek látták, amint pálcát törnek fölötte, és Louise elment apával a vesztőhelyre; a gyilkos két évvel ezelőtt agyonütött egy erdészt.
Hogy a letartóztatottaknak hogy megy soruk, isten tudja, teljes a csend.
Bechtold, az ifjú báró, hadnagy lett, Butzbachba helyezték át, és ma hallottuk: von Bechtold kormánytanácsos úrból miniszteri tanácsos lett. Ezek az újságok nálunk.
Türelmetlenül várom a következő leveledet, ne várass bennünket sokáig, járj rendesen az emberek közé és igyekezz szórakozni. De remélem, arra többé nem kell figyelmeztesselek: tartsd távol magad minden politikai tevékenységtől, nyakig vagy benne így is, gondolom, nem hagyod magad megfertőzni, néha ugyanis iszonyú félelem fog el. Holnap Mathilde és én írunk Minának, nagyon sajnálom őt, alig bírom kivárni a tavaszt, aztán, remélem, találkozunk vele itt nálunk. Mathilde ezerszer csókoltat; amint végre leült levelet írni, vendége jött, szóval ő most addig takarékoskodik a papírral, amíg én újból nem írok.
Apa küld egy receptet az orrodra, kéri, hogy végre komolyan és tartósan használd, és számolj be neki a sikerről. Nagyon olcsónak találjuk a szállásodat meg a kosztot, persze olyat, mint Jäkele kisasszonyé, nem egyhamar fogsz találni újból, de hát az embernek mindenhez hozzá kell szokni. Írjál csak mindig részletesen, azt hiszem, mióta eljöttél Strassburgból, idegenben vagy, Strassburgban mindig úgy éreztem, a közelemben vagy. El fogod tudni olvasni a firkálmányomat? De hát olyan kavarodásban írok, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Nagymama sokszor üdvözöl, írj neki mihamarabb, mert úgy örül neki, mindig olyan levert, mert már alig lát. Nagyon szomorú ez, szomorú kilátásokat jelent mindannyiunknak. Mindenki üdvözöl, a ház apraja-nagyja, itt van Emma is és a lusta Mathilde.
Isten áldjon, és írj mielőbb hűséges anyádnak,
C. Büchnernek
Kedves Georg! 1836. december 18.
Már jó ideje, hogy nem írtam Neked személyesen. Hogy valamelyest kárpótoljalak érte, megkértem a Jézuskát, adja át Neked ezeket a sorokat; nem kételkedem benne, hogy kellemes látványt jelentenek majd számodra. Eddig erősebb volt az aggodalmam jövőbeni boldogulásod miatt, s mélyebb lelki megrázkódtatást éltem át azon kellemetlenségek miatt, melyeket hebehurgya viselkedéseddel okoztál – nagyon sok szomorú órát szereztél nekünk –, semhogy el tudtam volna szánni magamat arra, hogy szívélyes viszonyt létesítsek veled; mindeközben mégsem mulasztottam el pontosan folyósítani Neked a szükséges pénzeszközöket, addig az általad ismert összegig menően, amelyet az oktatásodra vonatkozóan elegendőnek gondoltam.
Miután azonban most bizonyítékot szolgáltattál arra, hogy ezeket a pénzeszközöket nem pazaroltad el komiszul vagy léhán, hanem valóban a saját javadra fordítottad, és elértél egy bizonyos célt, s erről az álláspontról eztán is előre fogsz lépni, és további gyarapodásodat illetően nyugodtan nézhetek szembe Veled, itt az ideje, hogy ismét meglásd bennem a gyermekei boldogságáért aggódó jóságos apát.
Hogy erről mindjárt bizonyságot adjak, kívánságodnak megfelelően megkapod tőlem Froriep Jegyzeteit. A küldemény legkésőbb folyó hó 24-én megérkezik Hozzád, dobozban, ingyen és bérmentve. Tekint ezt afféle kiskönyvtárnak, még nagy hasznodra lesz. Most jelenik meg az ötvenedik kötet. Nekem csak huszonhat van meg belőle, bekötetlen, ezek 93 forint 36 krajcárba kerültek, és ezeket kapod most tőlem ajándékba karácsonyra. [...] Találsz még a dobozban két példányt az én tűtörténeteimből, ezek csomagolás közben kerültek a kezembe mint afféle régi papírok. Talán alkalomadtán kerekíthetsz egy elbeszélést belőlük a diákjaidnak. Aztán betettem még a dobozba a mi újságunk egyik mellékletét, abban egy pályázati felhívást tettek közzé, tanári állásra, a zürichi egyetemre. Ha korábban megfogadtad volna jól megfontolt tanácsomat, akkor most Te is pályázhatnál. De ezt csak úgy mellékesen említem. Értekezésed nagy örömöt szerzett nekem, s legalább ennyire örültem filozófiai doktorrá történt kinevezésednek, egyáltalán annak, hogy olyan jól fogadtak Zürichben. Csak légy óvatos a magaviseleteddel és bárkivel szemben bárkiről tett kijelentéseiddel. Gondold meg, hogy az embernek szüksége van barátokra, és hogy a legkisebb ellenség is árthat. Kíváncsian hallanám, hogyan alakultak eddigi előadásaid, és főleg, hogy mire irányulnak további terveid. A zoológia és az összehasonlító anatómia olyan területek, ahol még rengeteget lehet tanulni; aki kellő szorgalmat fordít rá, az nem fog hiányságot látni semmiben. [...]
Anyád szeretett volna még pár sort hozzáfűzni a levelemhez, de a drága portó miatt ezt most inkább elhagyjuk, annál is inkább, mivel a dobozban kapsz leveleket. Anyád és Helena nénéd fönt ülnek a nagymamánál, aki most már majdnem teljesen vak. Tavasszal megműtik az egyik szemét. Mathilde és Louise a színházban vannak, A portici némán. Louise valószínűleg a karácsonyi ajándékok elkészítésével foglalatoskodik, Alexander pedig szokása szerint a történelmet olvassa buzgón. Ebből a fiúból, komolyan mondom, egyszer még higgadt tudós lesz. Végül, ami engem illet, én az íróasztalnál ülök, s éppen a nevemet biggyesztem ide, levelem végére.
E. Büchner
Végállomás
„A javulás soha nem az ember saját műve, a javulást
mindig Isten kegyelmi aktusának kell tekintenünk.”
Büchner iskoláskori Keresztyén erkölcstanából
Eleinte azt hitte, csak egy kis megfázás. Ezért enyhített a feszített tempón. Nappal ugyanis preparátumokat készített a Zootómiai bemutatók címmel saját albérleti szobájában tartott kollégiumra, éjszaka pedig a következő szemeszterre tervezett filozófiai előadáshoz – „A német filozófia fejlődése Descartes és Spinoza óta” – gyűjtött anyagot: fennmaradt jegyzetei tanúsága szerint több ezer oldalt olvasott el. Taposómalom? Nem baj, hisz a preparálás gépies elfoglaltsága közben képzelete tevékenyen működik. „Egyre közelebb kerülök a néphez és a középkorhoz, mindinkább megvilágosul előttem...”, írja menyasszonyának. Megvilágosul – mi? A középkor? A nép? Úgy érti, középkori tárgyú darabot ír? Netán ez volna a később sokat emlegetett Pietro Aretinóról szóló „gengszterdráma”, amit a rossznyelvek szerint Minna kisasszony több mint negyven évig dugdosott és végül tűzre vetett a darab „keresztényietlensége” miatt, no meg hogy a szerző hírnevére ne vessen rossz fényt? Pedig a szerző írta neki, hogy az alkotásban „örömét leli”. Vagy az volt, vagy nem. Azt mindenesetre kiderítette a kutatás, hogy a Spinoza-jegyzetek egy része (Büchner lefordította latinról németre az Etika első, Istenről szóló részét!) ugyanolyan papírra íródott, mint a Woyzeck első részvázlatai. Tehát itt Zürichben még a drámaírásra is szorított magának időt. Elképesztő munkahajsza. Meglepő-e, ha a fiatal szervezet védekező rendszere immár nem áll ellent „egy kis megfázásnak”?
Annyi baj legyen, majd nem olvas éjszaka, majd nem preparál nappal. Kifekszi a megfázást, esténként ellátogat a zürichi kaszinóba, fények és emberek közé. De „a malomkerék – mint írja – megállás nélkül forog”. Nem baj, húsvétig csak kibírja valahogy. Akkor elmegy majd Minnához Strassburgba, és Minna reggeltől estig népdalokat fog énekelni neki a rue St. Guillaume 66-ban, az első emeleten balra, a zöld tapétás szobában. „Itt egy hangot se hall az ember.” Nono. Hiszen itt van a szomszédban a Schulz-házaspár, az ő szobájukból át-átszűrődik ez-az. És hát össze is járnak, Georg szereti ezt az exkatonát, akit még a huszas évek elején szereltek le egy név nélkül megjelentetett politikai brosúra miatt, majd további, államrend ellen izgatónak minősített írásai miatt a babenhauseni fegyházba csuktak, és még most is ott ülne (öt évet kapott), ha felesége hősies bátorsággal meg nem szökteti szilveszter éjszaka, és Georg barátai segítségével ki nem jut külföldre. Schulz talpig férfi, csak a haja ritkult meg. No de az övé, Georgé is őszül már. Aztán találkozgatni szokott a Hesseni Hírmondó sikeresen Svájcba szakadt nyomdászával, az offenbachi illetőségű Karl Prellerrel, akit az első lebukás után ő, Georg figyelmeztetett a veszélyre. És itt van házigazdája, az emigránsok nagy barátja, Zehnder doktor. Vele még az életszellemekről is lehet diskurálni. Múltkor is, mikor Georg részletesen elmagyarázta neki, hogy Descartes szerint az életszellemek hogyan közlekednek mint afféle hírvivők és hírhozók a vér- és idegpályákon járva a szív és az agy, illetve az agy és a test többi része között, illetőleg hogyan hozzák mozgásba a lelket és az izmokat, mindig attól függően, hogy kellemes vagy kellemetlen érzeteket közölnek velük, a doktor azonnal a szavába vágott lelkesen, hogy ő is olvasta Cartesiustól a Tractatus de Hominét, és ha ő kutató orvos lehetne (de hát ahhoz idő és felszerelés kell), egyébbel se foglalkozna, egyre azt vizsgálná: valójában miféle anyag vagy anyagszerűség közlekedik az idegrostokon és a vérpályákon, vagyis hogy milyen anyagban vagy fluidumban terjed a hír a lelki utasító és a testi végrehajtó között. És ahhoz mit szól, kérdezte Georg, hogy az agy közepén függő tobozmirigy volna a szuperagy, a lélek szállása, minden emlékkép őrzője? Descartes szerinte, Georg szerint úgy képzelte el az embert, akár valami államgépezetet. A lélek vagy szellem nála a király, a tobozmirigy a kancellária, az életszellem a leiratok és feliratok (parancsok és kérelmek) megtestesítője, az idegrostok és vérpályák az országos utak, a szív a közállapotokat jelzi stb. Itt van a kutya elásva, csapott le a témára a doktor, hogy tudniillik az ember elfogadja-e a beléje plántált (rá oktrojált) lelket, amely halálakor visszaháramlik a teremtőhöz, amint Descartes is tette, vagy fütyül az életszellemre, és az anyagban keresi az isteni értelem nyitját. Nagy kérdés, bizony, vette át a szót Georg, hogy mi áramlik az idegrostokban, merthogy nem tűz, nem is pára, ahogy Descartes feltételezte, az biztos. De akkor mi? Úgy vándorol bennük a jel, akár az elektromos töltés a vezetőben? Vagy vegyi természetű folyamatról volna szó? Vagy egyszerre mind a kettőről? Hiszen a fényről is bebizonyosodott a normandiai útépítő mérnők, Fresnel számításai óta, hogy hullámtermészetű! Doktor úr, vágta el hirtelen a beszélgetés fonalát Georg, mert kilelte a hideg, nem tudna adni még egy takarót?
Csak egy kis megfázás, gondolta. De a dupla takaró alatt is fázott. A január végi kollégiumot el kell tolni egy héttel. Ez némi anyagi veszteséggel jár. Nem baj, hiszen nagyobb is lehetne a veszteség. De így, hogy eleinte se jártak hozzá háromnál többen, az utóbbi időben pedig már csak Tschudi hallgató (de furcsa neve van!) egymaga kuporgott az ágy szélén, amíg ő magyarázott, így tényleg nem baj. Sőt: a következő szemeszterben a hallgatók számának óriási növekedésével számolhat: száz, kétszáz, háromszáz százalék! Most, hogy egy kis levegőhöz jutott, le kéne tisztáztatnia a darabokat. Igen ám, de hitelből él. Egyelőre leíratásra se telik. Nem baj, a daraboknak biztos helyük van. Nemrégiben levélben megkereste őt egy bizonyos Ernst Willkomm úr Lipcséből (megint egy furcsa név), hogy a Drámai, dramaturgiai és színházi évkönyvek számára megnyerje munkatársul. Határozott ígéretet tett rá, hogy ki fogja nyomtatni Georg műveit.
Itt Zürichben a tótükörre néz az ablaka. Odalent a tavon folyik a lékhalászat, a mólón bundában promenádozik néhány ráérő polgár. Georg nem nézhet ki, csak a mandulatejet kortyolhatja. Feküdnie kell, mondják Schulzék. Nem baj, a tóról, a promenádozókról még eszébe találna jutni, hogy ezek idevalósiak, ő pedig idegen. Sőt megtűrt személy, kinek csupán hat hónapra engedélyezik az itt tartózkodását. Hat hónap leteltével hosszabbításért folyamodhat. Persze, meg fogja kapni, mondják Schulzék, csak feküdjön nyugodtan, magasra szökött a láza. Nem baj, majd csak elmúlik ez az „impetus febris” is. Pár napig mustártapaszt tettek a lába szárára, immár hideg lepedőbe csavarják, az most az új módi, Sziléziából jött, bizonyos Priessnitz találmánya. Ez a Priessnitz állítólag gyerekkorában megfigyelt egy sebesült őzet, amint az erdei forráshoz járt és a hideg vízben gyógyítgatta a beteg lábát, meséli Zehnder doktor, és most kivételesen nem hozza szóba közös szenvedélyüket, az életszellemet. De ha szóba hozná, a beteg akkor sem hallaná, mivel nincs magánál. Jó lenne tudni, hogy eszméletlen állapotban milyen hírek cirkulálnak a véredényekben és az idegpályákon. A sztetoszkópot is feltalálták, sőt használják is már, de ezek a hírek, úgy tetszik, még sztetoszkóppal sem hallgathatók ki. Schönlein professzor, a zürichi kórház igazgatója, a modern klinikai orvoslás úttörője legalábbis tehetetlen. A tifusz (népies nevén: idegláz) általában a harmadik héten éri el csúcspontját. Mire Wilhelmine Jaeglé, a menyasszony február közepén megérkezik, Schönlein professzor már semmi jóval nem kecsegtetheti. Úgy viszonyul a beteg állapotához, ahogyan Georg az akkori német társadaloméhoz: menthetetlennek tartja. Caroline Schulz törölgeti Georg homlokát nedves ronggyal. A beteg félrebeszél. Schönlein professzor is tud egy történetet az ifjú Priessnitzről. „Priessnitz még kisfiúként megfigyelt egy népi gyógyítót, egy úgynevezett vajákost, amint egy beteg bocira borogatást tett és közben ráolvasott. És úgy találta friss gyermekszemmel, hogy a varázsigéknek nem volt foganatjuk, ellenben a borogatás, amit ma már priznic néven ismerünk, bevált.” A zürichi kórház igazgatója, a modern klinikai orvoslás büszkesége veszi a kalapját. Három nap múlva már a borogatás se használ. Georg Büchner szervezetében kialszik az élet lángja.
A testvérek
„Én a halált az életen mérem.”
Montaigne
Amikor Georg Büchner 1813-ban egy gerendavázas falusi házban meglátta a napvilágot, a francia rekvirálások következtében a magtárak annyira kiürültek, hogy az emberek az épületgerendákról vett tölgyfakéreggel szaporították a lisztet. Hét évvel azután, hogy Büchnert elragadta a tífusz (nem utolsósorban azért, mert az utolsó télen alig evett), Németország-szerte a burgonyavész okoz éhínséget és járványokat. Időközben ugyanis a gabonaféléknél magasabb tápanyagtartalma miatt a krumpli termesztését és fogyasztását propagálják a hatóságok a lakosságnak. A krumpli és a belőle olcsón előállítható szesz elterjedésével lesz társadalmi méretű az alkoholizmus, amelynek Woyzeck életbeli modellje is áldozata.
Amikor Georg Büchner a Leonce és Lénát írja, üzembe helyezik Németország első – hat kilométer hosszú – vasútvonalát: a próbagőzös (Stephenson alkotása) csak nappal közlekedik, éjszaka a lakossági tiltakozások miatt visszatérnek a lóvontatásra. Büchner Hátrahagyott műveinek megjelenésekor, 1850-ben a németek együttesen 782,7 millió kilométert tesznek meg a „tűzokádó szörnyetegen”, mely ellenzői szerint „erdőt-mezőt lángba fog borítani, őrületbe kergeti a nyájakat és elnépteleníti a városokat”, mások meg éppenséggel úgy vélik: a vasutak „Németország egységére kiállított váltók”, a sínek a nagy ünnepre szóló „eljegyzési gyűrűk és menyasszonyi szalagok”.
Georg anyja, a jobb módú hivatalnokcsaládból származó Caroline Büchner huszonegy, az ősei közt számtalan seborvost számon tartó, feltörekvő apa huszonnégy évvel (pontosan annyival, ahány Georgnak jutott) élte túl legidősebb fiát. Nem utolsó sorban rájuk kellett tekintettel lenni, amikor a testvérek Georg levelezésének kiadásával foglalkoztak. Fura fordulat: a politikai „élesbeszédet”, amit a 30-as években tilos volt, az 50-es évekre szabad lett közzétenni, a családi konfliktus viszont, amit az elmúlt időkben jobban „elment” volna, az 50-es évek prűd légkörében már nem tartozott a nyilvánosságra. Ahogy a férfi viseletből kiszorul a nemesi térdnadrág, hogy helyét a hosszú pantalló foglalja el, s az egész öltözetre az angol módi, a sötétszürke szín nyomja rá bélyegét, úgy tűnik el a női divatból a század közepére a mély dekoltázs és a szabadon hagyott láb, hogy a ruha elfedje a testet, vagy a vaskosságot vagy a karcsúságot emelve ki. A krinolin ugyancsak a jó erkölcs hirdetője: az anya és hitves elsőbbségét hivatott megjeleníteni a krinolin viselésre nem jogosult szeretővel szemben.
Mathilde, a sorban Georg után következett idősebb Büchner-lány, az egyetlen, aki nem vitte sokra: neki még fényképe sem maradt fenn. Igaz, hetvenedik születésnapját nagy rongyrázással ünnepelték meg testvérei. Kivéve Louisét, aki ezt a családi egybesereglést már nem érte meg. Ez az erős beleérzőképességgel megáldott, szép arcú húg, kinek egy gyerekkori baleset következtében meggörbült a háta, zenei tehetségnek indult, később mint nőíró, a női jogok élharcosa szerzett magának hírnevet. A nők és hivatásuk címmel megjelent könyve írásához bizonyára hozzájárult az a megfigyelés, miszerint a patriarchális családkép nagyon is egybeesik bizonyos politikai irányzatok társadalomképével: a férfi éppoly előjogokat élvez, mint a nemesség, éppúgy fel van mentve bizonyos munkák végzése alól, mint a nemesség, a férfi véleménye kinyilatkoztatás, éppoly szent és sérthetetlen, akárcsak az egyházé és így tovább. Amikor Louise született (1821), akkor tájt vezették be egyes városokban („fényes utca, világos otthon” jelszóval) a gázvilágítást, és mire meghalt, elkészült Zeppelin első kormányozható léghajója. Louise Büchner halála előtt nem sokkal intézett éles támadást a német szociáldemokraták gothai programja ellen egy könyörtelen politikai gondolkodó: Karl Marx. És éppen ezen szociáldemokraták szavazataira támaszkodva kerül be a Birodalmi Gyűlésbe Louise halálának évében (1877) a második Büchner-fiú, az egykor forrófejű Wilhelm, aki annak idején titokban postára adta a Danton halálát, mikor Georg rendőri megfigyelés alatt állt, s aki létrát támasztott kertjük hátsó falához Georg számára, minden eshetőségre (de főleg letartóztatásra) készen. Wilhelm kezdetben a család butájának számított. Tizenöt évesen ki kellett venni a gimnáziumból. Először Butzbachba adták patikussegédnek. Ott „elkanászodott”. Nagy nehezen bejuttatták Justus von Liebig giesseni laboratóriumába. A kor egyik első kémikusának számító Liebig (Platen költő szívbéli jóbarátja, a műtrágya felfedezője) kitűnő bizonyítvánnyal bocsátja el a fiút két évvel később. Wilhelm az új vegyipar úttörője lesz. Wilkens kémikussal együtt elsőként állítják elő szintetikus úton az ultramarint, megspórolva ezzel a drága indigóbehozatalt Amerikából. Gyárat alapítanak. Wilhelm a liberális Haladás Párt képviselője évtizedeken át a darmstadti, majd a berlini parlamentben.
Mire a család butájából a család krőzusa lesz, az országban felgyorsul az elszegényedés, a bérek hanyatlanak. A német családok többségében a kereset a létminimum alatt marad, olykor az élelmiszerszükséglet fedezésére sem elég. Az „alsó rétegek” egyik napról a másikra élnek. Nincsen előttük perspektíva. Meglazul a munkaerkölcs, a munkafegyelem. Amit megkeresnek, azt többnyire meg is eszik, illetve el is isszák. Pauperizálódás, mondják a közgazdászok. A kortársak lelki elzüllésnek minősítik, a radikális filozófusok (egy bizonyos Marx például) elidegenedésként írják le a folyamatot. Wilhelm Büchner vegyi gyára, meg a hozzá hasonlók üzemei szívják fel majd az új munkaerőpiacról az épp kialakuló proletár réteget. A munkaerő-felesleg persze annak is köszönhető, hogy a halálozási arányszám a század eleje óta fokozatosan csökken, a születési arányszám pedig szépen emelkedik: Hessenben a század közepén 12 ezrelék, szemben a mai minusz két ezrelékkel. Büchneréknél például hét gyerek született, és csak egy halt el csecsemőkorában.
A család német földön leghíresebb szülötte a maga korában Ludwig volt, aki megfelelve az atyai elvárásnak orvos lett, Darmstadtban praktizált, és 1855-ben Erő és anyag címmel könyvet jelentetett meg, melyben nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy „az eddigi teológiai-filozófiai világnézetet a modern természetismeret és az arra épülő természetes világrend alapján teljességgel átalakítja”. Könyvét a filozófiatörténet az ún. vulgáris materializmus alapkönyveként tartja számon.
Ludwig és Louise (mindkettőjük fő műve ugyanabban az évben jelent meg) szerkesztették a Hátrahagyott írásokat 1850-ben. Amilyen tapintosak voltak saját családjuk tagjait illetően, annyira indiszkréten kezelték szeretett „Zsorzs” bátyjuk menyasszonyához írt leveleit. Wilhelmine csak megtekintésre adta át ezeket Gutzkow-nak (egy megírandó életrajz segédanyagaként), Ludwig és Louise pedig (miután Gutzkow-tól megkapták) Minna megkérdezése nélkül egypárat publikáltak közülük. Nincs kizárva, hogy Jaeglé kisasszony kezén azért is tűnt el jó néhány további Büchner-kézirat, mert a testvérek annak idején visszaéltek a bizalmával.
Kakukktojásnak számított a családban a legkisebb fiú, Alexander. Ő akkor született (1824-ben), amikor Georg már javában a Keresztyén erkölcstant magolta a hittanórán, és akkor hunyta le végleg a szemét, mikor Csehov megírta a Cseresznyéskertet. Nyilván tetszett volna neki a Csehov-mű, hiszen maga is írt. Első emlékezetes novellájáért, amely felismerhetően Weidig butzbachi lelkész végnapjairól szól (arról, hogy a vadállatias, alkoholista vizsgálóbíró, Georgi miként végzi ki a zárkában a már félholtra vert rabot, a Hesseni Hírmondó társszerzőjét), pert akasztottak a nyakába. Alexander a radikálisok között vett részt a 48-as német forradalomban, majd svájci, később francia emigrációba ment, Byronról írt értekezést és a caeni egyetemen világirodalmat tanított.
Georg régi emigráns barátai közül is sokan hazatértek 48-ban a forradalom hírére. Néhányan talán még akkor is ott ültek a frankfurti parlament padsoraiban, amikor „a forradalmárok” – a nagynémet (Ausztriát is magába foglaló) megoldás lehetetlenségét belátva – ünnepélyesen felajánlották a császári koronát IV. Frigyes Vilmosnak. Sokan ezt gondolták közben: „Szívem szerint az ellenkezőjére vágynék, de hát a semminél egy Kis-Németország is jobb.” IV. Frigyes Vilmos nem fogadta el a koronát, a frankfurti parlament hoppon maradt, kudarcából a tanulságot majd Bismarck vonja le.
Büchnert pedig játsszuk
Ki látott messzebbre? – kérdezte egyszer egy egyetemi tanár a huszadik század végén egy színházrendező barátjától. – A jóakaratú, de hoppon maradt negyvennyolcas politikai reformerek (akik a sikerrel igen, de a tisztességes polgári alkotmánnyal nem maradtak adósak a történelemnek), a ravasz és minden esélyt kihasználó hatalmi politikus, Bismarck (akinek rendszerét az első világháború süllyeszti el), vagy a rezignált forradalmár Georg Büchner (akinek „rövidlátásából” csak egy kis összeesküvésecskére futotta)? A történelem perspektívájából nézve mindegyik egyformán tévedett, vagy azért van köztük némi különbség?
A színházrendező, aki épp a Leonce és Léna színrevitelét fontolgatta, így felelt:
Engedd meg, hogy egy rövid kis anekdotával világítsam meg látás és messzeség viszonyát. –Alexander Büchner még a világon sem volt, de Louise talán már igen, amikor egy Friedrich König nevű derék feltaláló Angliából hazahozta saját fejlesztésű gőznyomdagépét. Az augsburgi Cotta könyv- és lapkiadónál próbált szerencsét (Büchner is ennél a kiadónál pályázott később a Leonce és Lénával). Üzembe állította a gépet. Az augsburgi Allgemeine Zeitung főszerkesztője fegyelmezett ember lévén palástolta érzéseit, ám a helyettese kijelentette: ezentúl inkább a szabad ég alatt ír, mintsem egy gőzgéppel egy fedél alatt. A háziszolga is felmondott: neki kedvesebb az élete az állásánál. Óvatos népek azontúl nagy ívben kerülték a „gőznyomdát”. Cotta viszont milliókat keresett rajta.– Azt kérded tehát, mi a különbség a negyvennyolcas reformképviselők, Bismarck és Büchner között? Megmondom: a Cottáék rettegett nyomdagépeinek köszönhetően mindegyikről olvasunk, csak épp a képviselőket felejtjük, Bismarckot tanuljuk, Büchnert pedig játsszuk.
(2003)
