Har-ke sod mahram-e del dar haram-e jár be-mánd
Kit magához engedett ő, már örökké ott marad;
ezt a rest lélek nem érti, azt se tudja, mit tagad.
Hogy szivem ledobta fátylát, fel ne rójad vétkemül,
mert a képzelgés a szívre oly keserves fátylat ad.
Visszavették mind a szúfik zálogba tett köntösük,
csak mi hagytuk köntösünket bent a kocsmapult alatt.
Elvonultak a csuhások, mámoruk is messze tűnt;
míg a mi történetünk betölti a bazárokat.
Volt egy köntösöm, amit száz jól elrejtett folt fedett,
borra elment és zenészre, csak a zunnár-öv maradt.
Kedvesem kristály kezéből kapott minden korty rubin
bor szememben gyöngy-eső lett, visszatartott áradat.
Ily erővel dolgozó szív, fáradást nem ismerő,
sem ezelőtt, sem ezután, mint az enyém, nem akad.
Nincs a forgó ég alatt szebb, mint a szerelem szava;
bármi csendül, minden elszáll, ez az emlék megmarad.
Bájoló tekintetedtől lett a nárcisz nagybeteg;
bájt akart magára vonni, rá azonban baj szakadt.
Híre ment, a híres festmény szépségedtől megfakult;
arcod minden műremeknél százszor valóságosabb.
Háfiz is elindult egyszer, megbűvölték fürtjeid,
hitte, hogy még visszatérhet, ám örökre rab maradt.
