Misztériumok villája. Pompeji
Apád az anyját vette el anyádban,
anyád fiútestvért akart apádban;
anyádnak fájt, apád meg kevesellte.
Anyád halott nővérét látja benned,
boldog hogy feltámaszthat, eltemethet,
apád a tűrhetetlen vetélytársat.
És jönnek fiúk, lányok váltakozva,
apák és anyák variációi,
a tévedések szomorújátéka.
Mindenki dob valakinek kis aprót
az ösztön sötét aluljárójában
a földre tett, nyitott hegedűtokba.
Hol az Akácos út, hol a Chaconne szól,
hol rajtad játsszák, hol te vagy a koldus,
hol úgy díjazod, hogy oda se nézel.
Hol leköpdösnek, hol leszerződtetnek,
a mutatvány keres itt mutatványost,
helyek cserére, cél utakra vágyik.
Nézz a tükörbe, amit nekik tartasz:
nem te vagy, akit árvaházba adtak,
nem téged csodálnak a hódolóid.
Anyádat vette el az első férjed,
apádnak szólt a barátnői részvét:
neked felemás arcot, szellemképest
kínált a zöldhínáros ösztönélet.
A korong forog, most te táplálsz
gidát, holnap te viseled a bőrét.
Sosem tudod, a szexus kosarából
mikor mered elő, mintha belőled,
nagyanyád vágyának teljesítője,
és barlang falán, mikor ver visszhangot
szerelmed fülében, ismétléskényszer,
dermesztő sikolyod, a megerőszakolté.
