A mézadó
1
Izzanak az egek, az eső tartósan kihagy, bújócskázik egy isten, ahogy szokott, lábon ég el a termés: nincs új a nap alatt. Mikor az ókori ember így járt, mint a mostaniak, füst borított tűzhelyet, oltárt, szállt a könyörgés, bőgött az áldozat, míg le nem ütötték. Mint szárnyas kígyók tekeregtek a rímek a levegőben, de meg is dermedtek, el is száradtak mindjárt a szeszélyesen váltakozó hidegben-hőben. Hideg és hő ütötte egymást vad arccal, idegesen tépelődtek a gyökerek, mocorgott a csimasz a földben, el is jött a tavasz meg nem is, el is jött a nyár meg nem is; fehér és vörös bika öklelte egymást, így látták az ókoriak. Nem dőlt el semmi, akárcsak mostanság, de nem is termett, nem is sarjadt semmi, és nem is nemzett, a tűzhelyen kialudt a tűz, a tőgyben elapadt a tej, a tehén nem ellett.
Határvidék voltunk, határvidék vagyunk, örmény volt a napunk, ma már csak a holdunk, ma már csak a múltunk, ma muszlimok vagyunk, félig anatóliaiak, félig kaukázusiak, félig erdei népek, félig pusztaiak. Kicsit kevert a fajunk, de régóta itt élünk, sziklában, földben, fában, őslakosok; meredek lejtők, fenyveserdők, fennsíkok, szakadékok ismerői. Számon tartjuk, mit terítenek elénk a rétek, mit takar a rengeteg, mit rejt az aljnövényzet, nekünk terem itt minden, ha terem, ha eljön a tavasz, a nyár, az ősz, ha itt terem – de ha nem? Mi van, ha nem?
Most ilyen mi van, ők ínségnek nevezik, aszálynak, vagy szárazságnak, terményhiánynak, vagy egyszerűen azt mondják, megbolondult a természet: na mit evett?, mit ehetett?, persze, hogy bolondmézet!; ettől hagy ki a szívverése, vagy éppen zakatol, majd kiugrik a helyéből; leszakad az ég, megcsúszik a lejtő, sárlavina támad, és mire a völgybe leér, adózó falvakat borít el, megművelt földeket. Főhet a feje az erzurumi pasának, kitől és mit szed be így, miből élelmezi a zászlóaljait, akiket keletre kell küldeni, amikor Grúzia török fele lázad, és hogyan teljesíti a vidék beszolgáltatásait az udvarnak tisztított vajban, mézben és viaszban?
Ha baj van, akár az ókorban, akár a mában, az emberek tudják az okot: az isten haragszik, az ördög nem alszik, ami majdnem ugyanaz. De hogyan lehet a bajt hárítani: a haragot csillapítani, az ördögöt elkábítani? A környékbeli ókoriak, ha valaki nem volt meg nekik, egy szeretett halott vagy egy megbántott isten, aki sértetten elbujdosott, előbb maguk keresték, aztán a sassal kerestették, aki mindent lát ugye, de mindhiába; végül hozzánk fordultak: keresd meg kicsi méhike, különben végünk, te vagy az utolsó reménységünk!
Felszállt a füst, kígyóztak a rímek újra, át a hegygerincen, a fűrészfogas fenyveseken, és mi, akikre téli nap sütött szinte a föld alól, felkerekedtünk a hosszú útra, a mitikusra, hogy rezgő sások és páfrányok takarója alatt megtaláljuk a zsombékban rejtezőt, a rendszeresen eltűnőt, az Erős Fiút, ez volt a neve: Telipinu. Aludt, de úgy, mint akiből minden erő elszállt. Talpra kellett állítani, kezét lábát megszurkálni, vesszejét is jól megdöfni, szájába mézet locsolni, nehogy össze találjon csuklani. Mi se hittük, hogy a növényt ez segíti kisarjadni, ez az árnyék, hogy a juhnak ez ad vemhet, ez a rongybáb, ez lesz, ami kancát ellet, mégis úgy lett, hála a méznek.
Ránk volt szükség, most is ránk van, hogy a kanca legelhessen, hogy a király elvehessen, meg a szultán, minden hasznot, attól, aki itt van helyben, itt a párás hegyoldalon meg a szakadékos völgyben, itt, ahol a vegyes népség, hogy csökkentse adóterhét, felveszi a muszlim hitet, inkább a mecsetben térdel, mint a templom imapadján, onnan száll a könyörgése: Uram, adjál egy kis kölest, egy kis bükkönyt, egy kis mézet! Száll a kérés, kígyózik a lámpafüst is, a boltozat szétteríti, és az óhaj a korommal keveredve felrakódik a süketség félgömbjére, a kupola belsejére.
A föld csak porzik, szárad, még itt a Fekete-tenger közelében is, ahol a hegyre kúszva, a völgybe bukva lomha sárkányként gomolyog a pára. Mit tudhatunk mi, a Nap könnyei, a Fény lányai, ahogy az ókorban mondták, és néhol még ma is ezt hallani, mi lehet bennünk, akik istent dajkáltunk egykor és úgy rajzottunk elő nyirkos barlangokból, mintha a másvilágról jönnénk – ezért is tehettek holt királyok mellé a sírba, szárnyas mütyürt, lélekvezetőnek? Képmásunk aranypénzen forgott közkézen, nektárszívó szervünk ott díszlett a fő felségjelvényen, hirdetvén: a fáraó a nád és a méz sarja. Miért? Mert isten így akarja? Vagy az ördög? Kell a virágpor még, hogy a világ folytatódjék?
2
Valaki rávehette a szultánt, vágassa tarra legszebb erdeit, gyűjtesse halomba legjobb fáit, öles fenyőit, bükkjeit, csúsztassa le őket a völgybe, s a szálakat tutajba kötve úsztassa le a Fekete-tengerig, hogy ott hadihajókká változva vitorlázzanak nyugatra, meg sem állva a Peloponnészoszig, azt a törökké lett félszigetet vegyék vissza, ne szerencsétlenkedjenek, verjék tönkre a velenceieket, szorítsák be a szárnyas oroszlánt az Adria hónaljába, fojtsák bele Szent Márk flottáját a halszagú lagúnákba, teremtsenek rendet végre a Boszporuszon túl: úszó erődök vigyázz, kész, büntető expedíció indul!
Így volt, valaki rávette a Próféta utódját, hogy ledöntse, mint holmi bálványokat, birodalma legbékésebb fáit, a legtávolibbakat. Valaki engedélyt szerzett, szultáni fermánt, hogy rájuk vetve szekercét, fűrészfogat, ezret és ezret, lekopasszon egész hegyoldalakat. Annyi bizonyos, a főváros környékén erdőt nemigen irthatott, hiszen azokban a Világ Menedéke vadászgatott, a padisah maga. Tavasz előtt a dúvadat gyérítette, tél előtt az apróvadat, nyáron és ősszel pedig ellenőrizte, hogy az egyensúly helyreállt-e. Ha nem, helyrebillentette. Még a hadjáratozást is körvadászatokkal kötötte egybe. És ez még ma is tartana, ha nagyvezíre Bécs alatt bele nem szalad egy világrengető vereségbe. Ennek épp öt éve. Azóta a mi Nimródunk trónjáról letaszíttatott, a nagyvezíre selyemzsinórt kapott, és velük együtt, mintha elfújták volna, eltűnt a kolosszális ötlet kiagyalója, a mi Erzurum tartományunk akkori kormányzója. A forgószínpad fordult egyet, a flottából semmi nem lett, pedig valaki igencsak nagyralátó terveket ácsolt az itteni olcsó fából és a még olcsóbb közmunkából.
Még rabszolgákat is rendelt, le is szállították a cserkeszek, köztük a krími tatároktól vett foglyokat, németeket, hollandokat: ott a szakértelem! Tíz hajót, ötvenet építtet velük, ígérte, százat!, kikotorja a tengeröblöt, a kaukázusi végeken rendbe hozat egy tucatnyi várat. Csak annyit kér cserébe, hogy ezentúl ő tarthassa a szultán kengyelét, ez igazán semmiség! Ő ezt a hajóügyet egy-kettő sínre teszi, mi az neki! Ezek itt az állam hegyei, a völgyben az állam alattvalói nyomorognak, azokat bármire rá lehet venni, szekercét kell a kezükbe adni, fűrészt, kivezényelni őket a hegyre, és kész! Már csak a katonákat kell átnevelni tengerésznek, és a szárazföld után a vizeken is szedheti a szultán az áthaladási illetéket! Így lett volna a világvégi hajógyárból aranybánya, vagy legalább ugródeszka valakinek magas udvari körök irányába, csak hát a csúcselit maga alatt is vágta a fát: a bécsi, budai, nagyharsányi bukta szélsebesen levette a napirendről, mondhatni, ad acta tette a világverő oszmán armadát.
Ami a hajóhad anyagát képezte volna, a lábáról leütött erdő, az jóformán el sem mozdult innen. Épp csak szétzilálták, szétszórták. Úgy jó öt éve ennek. Azóta itt hevernek a kidöntött, lecsupasztott, legurított fák a szakadékvölgy vályújában egymás hegyén-hátán, mint valami roppant marokkó játék odaejtett pálcikái, sorsukra hagyva. Fölöttük a szépívű hegy totál leborotválva. Egy fél várost fel lehetne építeni az irdatlan rakásból, de megtiltották, hogy bárki hozzányúljon. Puskás mezőőrök cirkálnak arra, borjú nagyságú kutyákkal. Nyáron, mint a gáton, bőgve ömlik át a rakáson a rohanó víz, sár csuszamlik rá, latyakos lé lepi, löki lefelé. Zöttyen a reménybeli hajógerinc, ropognak a képzeletbeli fenékbordák, csúszik egyet, félrebillen a főárbóc gerendája. Íme, a győzelem álma: a világ legerősebb flotillája a szurdokban, alaktalan halmazban, tótágast állva. Ha valaki odatéved az álomszerű szurdok tájékára, zúgó felhő esik neki, goromba darazsak, támadó méhek: utcanépek, kilakoltatott hadiárvák.
3
Együttműködési formáinkat, érintkezési normáinkat, bár egy tőről fakadnak, nem kéne egy kalap alá venni, sem egymás ellen fordítva őket, a különbségeket kiemelni. Mindannyian a természet kísérletei vagyunk, a Föld a játékasztalunk, a kísérletekről jól követhető munkanapló készül; nem más, mint az örökítőanyagunk. Mi, gyanítom, a vége felé járunk valaminek, aminek az ember még az elején. Éppen ezért ránk aggatni olyan fogalmakat, mint munkamegosztás, teljes foglalkoztatás, vagy pláne állam és annak ilyen-olyan formái, legalább annyira elhibázott vállalkozás, mint szárnyra kesztyűt, lábra sisakot próbálni. A fajfenntartás kategóriája meg az emberekre nem húzható rá maradéktalanul, csak fenntartásokkal, miránk méhekre annál inkább. Mi a hatszögletű sejtet találtuk fel, ők a kereket: az egyik összeragasztható, a másik gurul, de próbáld felcserélni őket! Nincs mit tanulnunk tőlük, nekik se tőlünk.
Ha néha kölcsönveszem legfőbb eszköztárukat, a szavaikat, csak azért teszem, hogy az emberi beszéd dagályát érzékelhetővé tegyem. Tökéletesen elvolnánk nélkülük, hát még a retorikájuk nélkül, évmilliókon át megvoltunk: eltávolodtunk a húsevéstől, lavórunkká tettük a virágkelyhet, az sokkal ínycsiklandóbb illatokat terjeszt. Már Gondvánán is vegák voltunk és gondos gazdaként a zárvatermők tökéletesítésén fáradoztunk: a Föld értünk lett ilyen tarka, miattunk jött létre a színpompa, hegyen-völgyön a hímes rétek, a virágzó erdőségek, nem a költőkért, hogy ömlengjenek róla.
Itt volt egy erdő, halkan zúgott, mi is elfértünk benne, akárcsak a mókus, a harkály, mi odúlakók. Mindig a féregrágta törzsben éltünk, egy nagy család, volt vagy tíz lépünk, aztán a természet szavára továbbálltunk, míg rátaláltunk egy hasonló üreges fára, de valahányszor elköltöztünk, sohasem igyekeztünk a hegy túloldalára vagy pláne azon túlra. Minek? Eltartott minket is, elődeinket is a végeláthatatlan havasi rét, a párás fenyőrengeteg, de még a csalitos szakadék is, egészen tegnapig.
Ennyi szekerce, ennyi fűrész még sosem szólalt meg erre. A méh, ha veszélyt érez, mézgyomrát teleszívja, tartalékot képez és védi a fészket. Ezúttal nem darázs támadott, hogy felkoncoljon minket és lárváiba tömje értékes fehérjéinket, ami ellen van bevált fegyver: rárepülünk, légmentesen körbevesszük, zümmögő méhlabdába zárjuk, szárnyunkat rezegtetjük, a hőt addig turbózva bent a magban, amíg a támadó megsül és kipurcan. Igen ám, de a szekercék csattogása, a fűrészek sivítása, a fémbeszéd fülsiketítő ismétlőrímei egyáltalán nem érintették a fészket. Észre se vették, hogy ott vagyunk fölöttük, nemhogy minket vettek volna célba. És mire támadhattunk volna, lakásunk, családunk, teljes élelmiszer tartalékunk magából kifordulva zuhant velünk együtt a porba: a szomszéd fa, arra vettetett a fejsze, az egészségesre, dőltében a miénket is letaglózta.
Mintha felrobbantunk volna. A bejárati oldal csapódott a földbe. Ha a becsapódás a korhadt törzset nem töri össze, családunknak vége. Így se keveredtünk elő sokan a faroncs alól. A többség belefulladt a mézbe. Az az illat, ami kísért minket, a pánik és a gyász illata volt. Húztuk magunkkal, mint a csóvát, át a folyó fölött, az öreg híd fölött, a gesztenyés fölött, tétova hurkokat írtunk az égre, kinéztünk egy kidőlt szilfát és bevettük magunkat az üregébe. Körülöttünk tombolt a tavasz. Akkor még valahogy a virágzás is megvolt: a mandula már hullatta szirmát, a pisztácia épp menyasszonyt játszott, a bükköny, a kakukkfű ontotta a nektárt. Egyik szemünk sírt, a másikat dörzsölnünk kellett örömünkben. A királynő itt van velünk! Van anyánk: újjászülethetünk.
4
A takarófürtben jó volt. Mintha az anyabölcsőben volnék megint. Oda visszamenni! Aztán megszületni újra! Addig is melegedni. A fürt közepe lenni! Kár volt a trópusokról ilyen messze jönni. Nem nekünk találták ki a telet. Aludni nem lehet, mozogni kell, nektek rezegni, lányok, rezegtetni, különben megfagyunk. A föld kihűl, a fák is kihűlnek. Lányok, nyomjátok, ontsátok a kalóriátok, fűtsétek ezt az üreget, ezt a belső kastélyt! Biztatom őket. Csak a hülye veszi ezt parancsnak, csak az néz engem királynak: az ember, véletlenül se nőnek!
Csápok, szipókák, szárnyak, tapogatások: most is úgy izgulnak értem, mint amikor a világra jöttem, a lányok. Lehetne fordítva is: én izgulhatnék valakiért, én tolnám a szájába az étket, én vigyáznék rá, én lesném a kívánságait, én figyelném az ellenséget ezredmagammal, én lennék az ő női testőrsége. De a statisztikai véletlen, nevezzük sorsnak, úgy akarta, úgy fordult a kocka, hogy ők viselnek gondot rám, a kivételezettre, eleitől fogva. Körülvesznek, kényeztetnek, egy percig sem éheztetnek. Nyomják belém a méhpempőt ezerrel, hogy vérbeli nő legyek, és az is vagyok. Nekik csak mézet írt fel az evolúció, meg virágport. Ők is lányok, de ivartalanok.
Lehetnek álanyák, fiúszülők, de az zsákutca, a valódi anya én vagyok! Ováció tör ki, amerre csak a lépen megfordulok, illegetve a potrohomat. Az enyém mindenkiénél nagyobb, fényesebb, teltebb! Nem lehet leírni azt a szédületet, ami a társnőimet elfogja, mikor az ismerős illattal betelnek. Mintha ettől tudnák mindannyian, hol a helyük, mi a dolguk. Szünet nélkül hozzám törleszkednek. Hívjuk ezt rajongásnak? Vagy egyszerűen szeretetnek?
Építők, dajkák, gyűjtögetők: mind ugyanarra várnak, a fellépésemre. Erre külső helyszíneken kerül sor, mikor a fiúkon kitör a tavasz. Van erre egy kijelölt idősáv, akkor indítja rohamát bennük a genetika. Engem a lányok ápolnak, cicomáznak, ki vannak hegyezve a vonalaimra, a mutatós szelvényeimre: az egészséges mindig szép és terebélyes. Ők kicsik, a zsírszegény diéta, ugye, alacsonyan repülnek a méhlegelő és a fészek közt, spórolnak az energiával.
Belém meg a proteinbomba pempőt tömik, hogy amikor eljön a nagy nap, a herék már gyülekeznek, én legyek az, aki emelkedő spirálban egyre feljebb, a bükkök és a jegenyefenyők fölé szárnyal. Tesznek róla, hogy akkora erő hajtson, mintha a mennybe mennék, és csakugyan oda megyek, magam után húzva, mint a csóvát, a felgerjedt hímeket. Akik idegenek. Na ki ér utol, srácok? Ki tölti meg a zsákot? Élesedik a verseny, sok a lemaradó.
Odafent, ahol már csak egy darucsapat van fölöttem meg a Nap, aminek a könnyeiből lettem, a győztes udvarlót a hátamba kapom. Amije van, a magtarisznyámba bespájzolom. Pattogva lő a micsodája és belém szakad. Így jár egymás után mindegyik lovag. Násznak elég béna: én magasan, mint a héja, ők meg elperzselődve, rólam leválva, tehetetlen kis ikaruszok, hullanak lefelé, a hangyáknak vacsorára. A készülékük bennem marad. Vagy sikerül még útközben kioperálnom, vagy mint diadaljelvényt otthon felkínálom: lányok, kihúzhatjátok, szuvenír, nektek adom!
Jó a takarófürtben télen, de nyáron az égben járni még jobb! A testeddel énekelni a partitúrát. Egyszer, kétszer, tizennégyszer a négyvonalas C-vel kizengetni azt, ami már szinte nem is hallható, a földről biztosan nem, az utódlásról megírt nagy koloratúrát. A fiúk? Az egész annyi, hogy behangol. Én áriázok ilyenkor. Persze én se vagyok én. Csupán egy hangszer, egy edény. Egy átjáróház a kezdet és a cél között. Előbb a mennyei hakni, aztán nyomás a petéket rakni. A nász futó pillanata, és beindul a tojóautomata.
Ez is valami, a semminél biztos nem kevesebb. Napi ezerötszáz pete, ennyit simán letehetek. És nekem legalább kijár több idény. Na de ti, többiek, ti meddig élvezhetitek az én sikereimet? Meddig húzhatjátok a családi zenekarban? Ti, a munka hősei, akik fortisszimót játszotok és fáradtnak sem látszotok, hány nap jut nektek, akik a kötelességet úgy élitek meg mint boldogságot? Mintha mások lennétek idén, mint tavaly. Vagy rosszul látok?
5
Nem, ez már az új eresztés. Az előzőek, akik télen fűtöttek a nagyasszonynak, akik a takarófürtben körülötte voltak, már nincsenek itt. Akiket most lát, azok a tavasziak. Forog a színpad, ugyanaz a darab, egy sikersorozat. Hogy lesz sok pirinyó kukacból vegyi üzem, repülő labor, gyermekélelmezési vállalat. Lány létére hogy áll helyt építőbrigádban, őrző-védő cégben, szállítmányozásban, raktározásban, egyszóval családfenntartásban a hártyásszárnyú. Élete szakadatlan profilváltás, hogy érlelődjön és áramoljon az áldás, az isteni nedű, az édes tápanyag. Ugyanúgy sűrít, mint a költő, csak ő folyékony napsugarat. Valami magasabb bölcsesség vezérli, ez az, ami a fortisszimót vezényli, ez, ami éppen negyven napig hagyja élni.
Negyven napig: amíg babszemnyire nő az embercsepp az anyja hasában, és eljön az Angyal, hogy megformálja szerveit és tagjait: ez áll a Koránban. Negyven napig: amíg Mózes fent térdel a hegyen a felhő tűzburkában, és eljön az Úr, hogy átadja parancsolatait: ez áll a Tórában. Negyven napig: amíg Jézus böjtöl Júdea sivatagában, és eljön a Sátán, hogy felvonultassa válogatott kísértéseit: ez áll Máté evangéliumában. Negyven napig: amíg Buddha kitart a fügefa árnyékában, és eljön Márá, hogy kilője rá a vágy, a félelem és a kétség nyilait: ez áll a Tanítások Kosarában. Negyven napig: amíg a lélek időzik a halál-utánban, és eljön a szülőpár, hogy tovább kavarja vele a szenvedés örvényeit: ez áll a Köztes Létről szóló tibeti útmutatásban.
Eddig élnek a munkáslányok, a mézgyáriak, tavasziak és nyáriak. Ez persze az eszményi eset. Erős raj ugyanis nem tűr gyengét, beteget. Nem küldi szabadságra, kivizsgálásra: eltakarítja az útból, ha ilyet észrevesz. Tovább, tovább! A világ legjobb verssora. Betéve tudja minden méhcsalád. Folytatni kell az idők ostromát, az idényekét, folytatni a sikerszériát. Idők mindig vannak, idények is. Amikor nincsenek, most is és régen is, akkor vannak csak igazán. Akkor a nyár a tavaszt hiába kérleli, hogy járjon előtte, akkor megzavarodnak a növények gyökerei, akkor a csimasz rémülten bújik vissza a földbe, akkor az izzó ég alatt a levegő füsttel teli. Akkor egy isten sem kerül elő, aki a felelőst megnevezi, akkor, hogy hogy nem, nincs ébren az ördög sem; az idő kihagy.
Ám így is folytatódik a sorozat, rakják a petét, úszik a pempőben az álca, a nincs-időből kér egy újabb nemzedék, aztán még egy és még egy, az előzőt kihasználva. Egy-kettő kikel a sejtből, azazhogy három hét alatt, és mire kidugja csápjait, már érlelődik a közös gondolat, hogy hová fognak rajzani. Ebben is magasabb bölcsesség lehet vagy ösztönkésztetés: már ellepték a lépeket, kevés a hely, kevés a méz. De lám, ott meredezik szemközt egy sziklafal pár mérföldnyire! Valódi mészkő, nem papírmasé. Időnként pára lengi be, aztán felragyog megint. Függélyes árnyékok szabdalják: az üregeibe nyíló hasadékok. Mennyivel biztonságosabb, mint ez a földön fekvő korhadt szilfa! Az újak, amint röpképesek lesznek, a mézhólyagot teleszíva egy fiatal anya köré gyülekeznek és a kiszemelt hely felé veszik útjukat. Magasan van? Akkor sem adják alább. Tovább, tovább!
Mire odaérnek, az egyik üreg környéke be lesz kenve cukros lével, a nyílása be lesz csinálva mészhabarccsal, csak kis lyukak lesznek hagyva rajta. Ez a mézrablás bejáratott módja az ókor óta, a helyi mézvadász trükkje, hogy a rajt odacsalja. Naná, hogy a felderítő méhek bedőlnek az ingatlanközvetítőnek, hiszen az üreg tutibiztos bejáratot, lakályos teret kínál, közvetlen kertkapcsolattal. Mindjárt alatta hegyoldal: rododendron, áfonya, hanga beláthatatlan mennyiségben. Lent a faluszélen két hüvelyk a köles, kornyad a bükköny, ezek meg, a beporzásra várók itt fönt, szélesre tárva szirmuk, szinte isszák a lángoló eget, ontják a virágport, árasztják a nektárt, vendéglátásban verhetetlenek. Ez itt a világ teteje, egy méh-eldorádó! Tengernyi méz, utód lesz a hegyi virágzásból.
Nyár derekán kitehetik a táblát: telt ház. A fele népet el is viszi az újabb rajzás. Akik a sziklaodúban maradtak, a sok hordástól elég bágyadtak, de örülnek a biztonságnak, a lepecsételt mézraktárnak. Ekkor kívülről valaki, az a bizonyos mézrabló profi, bontani kezdi a tapasztott falat. Ezt teszi évről-évre, van neki otthon saját méhe-méze, de ezekkel itt kevesebb a gondja, és tudja, a patikusok sokat adnak érte. Lesz miből élelmet vennie az övéinek. Bontja-bontja, feszegeti a vakolatot, másra se gondol, mint hogy a családja végre rendesen enni fog, és nem észleli a nagy igyekezetben, hogy egy gyanús csapat már egy ideje követi. Lövés dörren. A falbontó, mint párzás után a herék, zuhan lefelé hanyatt.
Helyére fél tucat martalóc nyomul, kezükben húgyszagú kapcarongy füstölög, azt lengetik. Ettől az amúgy is bágyadt raj elkábul, hátrább húzódik. A füstben kések villognak, kezek, hadonászva. Vágják a csorgó lépet, zabálnak két pofára. Ami még beljebb lógna az üregben, azt is letördelik. Mintha lepénykenyér volna, frissen sült pita, harapják mohón, és nyelik, nyelik. Így ereszkednek le a sziklafalról, szakálluk csimbókba ragad. Sértett katonák, szökött rabszolgák, siíta rebellisek, a végeken grasszáló haramiák. Nem telik fél órába, a lábuk összeakad, a nyelvük nemkülönben. Céltalanul tekeregnek, majd megdermednek. Hol a hőség tör rájuk, hol, úgy érzik, a fagy. Egymásnak mennek, fákat öklelnek. Mint akit leütöttek, eldőlnek, fölkelnek, szívverésük ki-kihagy.
Úgy járnak ők is, mint az ókoriak: az átvonuló görögök és rómaiak. Nekik is megárt, mint minden idegen katonának, akik nekiesett az itteni kaptárnak, a bolondméz. A nagy hegyi parázna, a rododendron mérgező nektárja az, ami a mit sem sejtő fosztogatókra lecsap. Mint az eszementek hahotáznak, majd kétrét görnyedve okádnak. Kirabolva a fészek, nem élik túl a méhek. A meredek lejtőn fél tucat martalóc rohan. Sorra leüti őket a szívroham. Izzik az ég. Végeláthatatlan a havasi rét. Bújócskázik egy isten. Határvidék.
