fidlroyz
Nyári esőben feltör az emlék,
felszökik újra a rég meg a nemrég,
mind, amit mélyre temettem el egykor,
a hegedűrózsa és a gyerekkor.
Szól, de magától, a hegedűrózsa,
nincs, ki dicsérje ma, nincs, ki leszólja,
csak maga játszik, csak maga húzza,
hittel, örömmel, hogy zenghet a húrja.
Hogy zenghet a húrja és újra remeghet,
hogy érzi a méhet, a régi keservet,
hogy nedvdús a fullánk, virágszerű, édes,
hogy fájni tud újra – ez gyönyörűséges!
