1
A Jad Vasemben mindjárt a bejárat után indul a Világ Igazainak sétánya. Elöl, az első sorban, egymás szomszédságában áll két fa. Az egyiket Raoul Wallenberg, a másikat Irena Sendler(owa) emlékére ültették. Wallenberg sorsa, bizonyos részleteitől eltekintve, közismert, Irena Sendlerowáról is lehet ezt-azt olvasni a neten. Ha 2007-ben Irena kapja meg a Béke Nobelt, és nem a környezetvédő amerikai alelnök, Al Gore, akkor ma többet tudunk róla.
Igen, gyerekeket mentett ki a varsói gettóból (sokadmagával több mint kétezret), igen, letartóztatta a Gestapo, és ha a lengyel földalatti mozgalom nem ken meg egy német tisztet, akkor a börtönben összetört lábú Irena a sírba viszi a megmentett gyerekek nevét. Így viszont kivégzés helyett a német futni hagyta. Futni nem tudott, de végül is elbujtatták, új néven folytatta ugyanazt. Alig egy év múlva, még tartott a háború, a lengyel földalatti hadsereg szélsőjobbos szárnya tette fel a nevét a halállistájára mint zsidómentő kommunistáét. Ezt a kivégzést az álnév miatt úszta meg. A háború után folytatta a szociális munkát, amíg lehetett, a varsói önkormányzat népjóléti osztályának élén, volt ellenálló barátait foglalkoztatva, emiatt rendszeresen beidézte a kommunista politikai rendőrség. Megint felkerült egy listára, most az illegális összeesküvőkére, és ha nem segít egy volt védence férje, az új rendszerben is letartóztatják, és eltűnik a süllyesztőben. Így viszont harmadszor is életben maradt. Ezután különféle egészségügyi iskolák vezetőjeként dolgozik, mígnem az 1967-es hatnapos háború idején „izraelbarát hangulatkeltés” címén kényszernyugdíjazzák. A következő évben az anticionista hecckampány alatt az egykori zsidómentő csoport reaktiválását fontolgatja, aztán csönd, éli a kisnyugdíjasok életét. Valamikor a 2000-es évek elején találnak rá egy varsói katolikus szeretetotthonban az újrafelfedezők. És lesz belőle, teljes joggal, a világ hőse. (A Világ Igaza címet már 1965-ben megkapta.) Ennek szellemében állítják össze életrajzát az újságírók. Szobrot faragnak belőle, magában állót.
Pedig a hős sosem áll magában. Jó, a lengyel ilyen rebellis fajta, szeret konspirálni. (Na de egyedül ki konspirál?) Persze van alapjuk az efféle közhelyeknek, a lengyel múlt nem egy példát szolgáltatott a magas fokú konspirációra. Elégséges bizonyíték rá maga a Honi Hadsereg létrejötte a német megszállás körülményei között. És épp e szerteágazó, kvázi népfrontos szervezet civil szárnyaként alakult meg a zsidókat segítő értelmiségi csoport, a Żegota. Mire az illegális csapat összeállt, Irena és mások már rég mentették a gyerekeket (és a felnőtteket). Nem csak a halálmegvető bátorság hajtotta őket. Valamennyien már korábban kapcsolatba kerültek a gyermekvédelemmel, a szegénygondozással, a társadalom kitaszítottjaival. Sokan közülük annak a szociális munkásokat (is) képző magánegyetemnek a növendékei voltak, amely eléggé baloldali (mondjuk ki, kommunista) irányítás alatt állt, és már a háború előtti években változatos terepmunkát végeztek a varsói önkormányzat megbízásából. Ekkoriban épült ki az a kapcsolati rendszer, amely a háborús gyerekmentés során szociális hálóként működött. Volt hová kigondozni a halálra ítélt zsidó gyerekeket.
Irena Sendlerowa a bölcsészkar polonisztika szakán, majd a szociális munkás szakon folytatott tanulmányokat. A harmincas évek egyik különlegessége volt a varsói egyetemen a „gettópad”, vagyis az a terembeosztás, amely különválasztotta az „árja oldali” és a „nem árja oldali” hallgatókat. Még az indexbe is bevezették miheztartás végett, hogy az illető hallgató melyik oldalon tartozik ülni. Irena, akinek sok zsidó barátnője és barátja volt, rendre beült a „gettópadba” és ennek következményeként a szélsőjobbos verőlegények rendszeresen megverték. A „zsidóverés” ugyanis a korabeli egyetemi rituálé szerves része volt. Irena (sokadmagával) tüntetett a „gettópad” intézménye és a rendszeresített „zsidóverések” ellen, sőt, dühében áthúzta az indexében, hogy ő az „árja oldalhoz” tartozna, emiatt évekre felfüggesztették a tanulmányait a bölcsészkaron.
Szociális elkötelezettségét, demokratizmusát, „megátalkodott” segítőkészségét otthonról hozta. Orvos apja ingyen kezelte a szegényeket, a zsidó szegényeket is, és abba halt bele fiatalon, hogy kollégáival ellentétben nem habozott kimenni a tífuszos betegekhez. Ez a minta hatott tovább Irenában, amikor fiatal terepmunkásként a megesett lányanyák eseteit dolgozta fel, szociális védelmet követelve nekik, vagy amikor a „város peremén” hodályokba összezsúfolt kilakoltatottakkal foglalkozott a harmincas években, nemkülönben és főleg akkor, amikor a gettó tífuszosai közé merészkedett be „szanitécnőként”. És ugyanez hajtotta a háború után is, amikor a varsói romokon prostitúcióból élő volt lágerlakó fiatal nőket reszocializálta, vagy megszervezte az árvagyermekek állami gondozását.
Végül maga is egy öregotthon gondozottjaként éldegélt az ismeretlenség homályában, amíg a véletlen nem szólt közbe. Egy amerikai iskola diákjai feldolgozták Irena hihetetlen háborús történetét és színdarabot írtak belőle. Amerikában először azt hitték, a gyerekmentő már rég halott, de kiderült, hogy él, kilencven éves, és már jó ideje tolószékben ül, a Gestapo egykori kezelésének tartós utóhatásaként. Meglátogatták a varsói öregotthonban, találkoztak egykori megmentettjeivel, elvitték a színdarabjukat New Yorkba, egyre több mindenki kapta fel a fejét (2500 megmentett gyerek, az nem semmi!), és Irenára elkezdtek zuhogni a kitüntetések. Levélben köszöntötte a lengyel pápa, lehajolt hozzá a lengyel államelnök, ma már szinte saját nemzeti szentjének tartja a lengyel katolikus egyház. Így lett az, akit már életében elfelejtettek – még életében ikonná.
Lassan-lassan persze kiderül, hogy az ikon valójában ikonosztáz. Hogy tehát Irena nem volt egyedül. Hiszen egyedül nem csempészhetett ki a gettóból 2500 gyereket. Csak hát egy tablóképet sokkal tovább tart megfesteni, mint egyetlen ikont. A hősgyártás ugyanolyan elven működik, mint a bűnbakállítás. Az egyik a rosszért, a másik a jóért felel. Mi, többiek pedig sütkérezünk a háborítatlanságban. Valaki megint megcsinálta – helyettünk. Pedig itt, a szervezett gyerekmentés esetében, abszolút tetten érhető, hogy sokan (sokféle meggyőződésű emberek) a humánum nevében összefogtak, az adott körülmények között, mondhatni, összeesküdtek a jóért.
Én, amikor ezt a topikot feldolgoztam, épp a lengyel embermentők hálózatszerű munkáját emeltem ki, a földalatti és földfeletti intézmények áldozatos együttműködését, mint a nemzeti összetartás, a közösségi éthosz nagyszerű példáját. Hogy ez mennyire nem volt kockázatmentes, az a lengyel áldozatok nagy számán is látszik. Zsidót bújtatni (vagy bármi módon segíteni) ugyanis halálbüntetéssel járt az akkori náci törvények szerint.
2
Királylányból jávorfácska, jávorfából furulyácska, mondja a mesebeli fa. És mond még mást is. Tetemre hívja a gyilkosokat.
A holokauszt áldozatainak, tudjuk, nem jutott sír, hogy tudhatnánk, kinek a poraiból milyen fa nőtt. De a holokauszt áldozatainak tekinthetők azok is, akik embermentés közben vagy annak következtében vesztették életüket – az ő esetükben azért általában tudni lehet.
Lengyelországban voltak olyan térségek, olyan időszakok, ahol és amikor a nácik tucatszám vagy akár százával gyilkolták le a zsidómentő lakosokat. Az egyszerű falusi parasztoktól kezdve a magas értelmiségig mindenkit. Egész családokat lőttek agyon nyilvánosan vagy égettek meg saját házukban. A szomszédaik pedig nézhették végig a kivégzést.
Irena tehát, ismétlem, nem volt egyedül. A Jad Vasemben sok-sok lengyel kapott fát az Igazak Kertjében. Kb. hétezrüket név szerint jegyzi a nyilvántartás. E hétezer sokszorosára tehető azok száma, akik kisebb-nagyobb szerepet játszottak a zsidómentésben a megszállás alatt. Nem rajtuk múlt, hogy a bújtatott emberek csekély hányada maradt életben végül. A náci terror sajnos a zsidókkal szembeni ellenérzésre, illetve a haszonlesésre is támaszkodhatott: bujkáló zsidót feladni jutalommal járt (ezt is megírtam az Út egyik fejezetében, részletek belőle itt).
Nem tudom, milyen módon lehet a feljelentők emlékezetét megőrizni; Lengyelországban egy kitűnő történész egész könyvet állított össze a Gestapóhoz befutott korabeli lakossági bejelentésekből. A történelemképünk az efféle öntevékenyekkel együtt biztosan teljesebb. A terror nemcsak a házmesterekre támaszkodik. A felsőbb emeleteken is laknak önkéntes rendőr lelkületű polgártársak. Hogy kik lehettek többen: a zsidómentők vagy a zsidóveszejtők, ezt meg sem próbálom taglalni. A társadalom mindenütt – Közép-Európában is – nem egyféle, nem kétféle, hanem határozottan vegyes erdő.
Viszont az Igazak Kertje a Jad Vasemben, amint ott jártamkor tapasztaltam, többnyire egyféle fát mutat. Először fogalmam sem volt, miféle fa ez. Aztán utánanéztem. Hát, szentjánoskenyérfa (latin neve ceratonia siliqua). Irena és Raoul fája is ilyen. De miért? Miért pont ilyen? Mert ez terem arrafelé? Egyrészt igen, hiszen máskülönben hogyan ehette volna (Keresztelő) Szent János? Róla kapta az európai (magyar) nevét. Másrészt jellegzetes termése miatt hol szarvhoz, hol kardhoz hasonlítják és ezekről nyeri eredeti nevét: görögül keration (keras: szarv), héberül charuv (cherev: kard). Kemény magja már az ókorban mértékegységül szolgált, ebből lett a karát. Ez a fa maga a kultúra, már amennyiben használják. Akárcsak a datolyapálmának, szinte minden része jó valamire. Állítólag semmi ártalmas hatása nincs.
Viszont aránylag hosszú időbe telik, mire meghozza termését. Hogy ez hét év vagy hetven, ahogy egy zsidó legenda állítja, hogy rendszeresen terem-e vagy csak akkor, amikor nagy a szárazság és fa társai mind meddők, ahogy egy másik legenda állítja, az most mindegy. Fő, hogy nehéz időkben látja el az embereket, akkor ad segítséget a túléléshez, amikor a többi fa, mondjuk így, nem nagyon. Azt hiszem, ez az analógia elfogadható.
