Másként ugyanaz
Kovács Johanna, Krajcsovics Éva, Mózes Katalin, Zoltai Bea festőművészek „Négyen másképpen" című kiállítása elé
1
Kedves Szemtulajdonosok, nekem, kezdő hetvenesnek, gyakran csípi a szememet a szél. Gyakran kapom magam könnyezésen. Vehetnék szemüveget, végezhetnék szemhéjtoilettet, pisloghatnék sűrűbben; elkerülhetném a szúró, égető érzést, de nem teszem. Szúrjon, égessen, fájjon: az én szemem. Nem a könny függönyén akarok átlátni, azon úgysem tudnék, hanem a csípős szeleken.
Ha volna még időm, nem kezdő hetvenes volnék már, bizisten, nem ilyen báva lenne a nézésem, ilyen tágra nyílt európai a szemrésem, ilyen könnyezékeny, hanem mandulaformán összeszűkülő, rajta egy kis plusz szemhéjredő, a harcot a legcsípősebb széllel is felvevő, cérnavékonyságú látónyílás. Persze, adaptálódni sose késő.
2
Nem vigyázó szememet egy ideje keleten jártatom, hosszú száron. Sokat legel, betűt, képet, legutóbb a Góbi homokján engedtem el; keserűfüveken, kései perjén tartom, de főleg szakszaulon. Aki nem tudná, az egy majdnem-fa, inkább bokor, egy majdnem-talajon, inkább sivatagon. Valaha tengerfenék volt Mongólia, aztán kiemelkedett a vízből, úgy háromszázmillió éve, azóta szárad, törődik, nem tudni, mi végre, időnként karambolozik vele három nagy jármű, Szibéria, Kína és India kőtutaja. Addig lökdösik-gyűrik, amíg az eltésztásodott Földanya hegykaréjt domborít köré, majdnem teljeset, elzárva tőle óceáni párát, esővel terhes felleget, azt mind magára locsolja India, Kína, Szibéria; Mongóliát, legalábbis a Góbiját nem éri más, csak a száraz szelek zuhanya, a por és a homok vihara, na meg a kavics zápora, jó nagyot ütve a szaxaulon, hadd nyögje, azt a zöld növényszemét függönyözze csak el, húzza össze, ne párologtasson fölöslegesen. Ne is legyen látható levele, csak ágra boruló pikkelye, takarékosan fotoszintetizáljon, viszont a gyökere, ha lehet, hálózza be sűrűn az élettelennek látszó sivatagi talajt, a homokot kösse meg. A szakszaul gyökere derekasan szívja a nem látható vizet, a teve hálás ezért, valamennyire az emberek is, az összehúzott szemű, szélálló mongolok. De hát manapság más szelek is fújnak, más szemek is járnak a Góbi homokján, és azok bizony mélyebbre tekintenek, azok a szemek, mint a teve, vagy a szakszaul gyökere, azok a szemek lelátnak a földkéregig, és ami ott lent van, réz, nikkel, arany, urán, az kell nekik. És persze szén, és persze lítium.
3
Ahogy egykor a magma a köpenyből, feltör a mongol a sztyeppről: világtényező lesz Dzsingisz népe újra. A nemesérc-, a kőszén- és alkálifémkitermelőket – az ausztrál multikat, de Kínát főleg –, őket csak az a harminc év izgatja, amíg Földanya extraprofitra odaadja, amije van. Hogy a földalatti víztartalék, amiből a bányászatnál sosincs elég, kifullad 2030-ra? Sebaj, így a mongol kormány, van két folyó közel, pár száz kilométer, majd a Góbiba tereljük!
Hát igen, ezt ismerjük. Nekünk is van medencés anyánk, elég gazdag a méhe. Igaz, nem lítiumban, rézben és aranyban, de ha összehúzzuk a szemünket, és kisajtoljuk belőle a bávaságot, már látjuk, mint a jósok, a belünket, ami eddig kilógott, ám most kedvező jelünk lett, és már keblére is ölel minket a távlat: egy nemzedék, és Góbivá lehet a körbezárt Alföld, elmobilozzuk, elfurikázzuk a pótolhatatlan rétegvízkészletet. Addigra már a pincéinket is légkondicionáljuk, mert a legvastagabb szigetelésen is átjut a Szahara forró lehelete, az lesz az igazi áttörés. Ulánbátor már ma is megapolisz, hajrá Budapest! Hol volt, hol is?
4
Adaptálódni sose késő, kedves Szemtulajdonosok. Legyünk szaxaulok, ha már körénk gyűrt ezt-azt a nyomuló Afrikai kőzetlemez, a vele ütköző Kelet-Európai tábla, ne legyen a szemünk báva, húzódjon össze az öldöke, simuljon rá az a pici redő, mint a szaxaul ágára a levél pikkelye. Szivattyúzzuk ki magunkból, a talajunkból, ha van benne még valami, amit esetleg megújuló energiának is lehetne mondani, intsünk be a szélnek, ha fejünkre talál ütni, kössük meg a szétfutó életszilánkokat, takarékosan szintetizáljunk, de úgy álljunk helyt, mint akinek mélyebb a gyökere, mint ami a felszínen látszik belőle, mint aki hálót ereszt a mélybe, a nem látható sötétbe, és apró virágokat nyit a fénybe, álljuk úgy itt a helyünket meg, ezen az öntött kövön, amin gépek hagytak nyomot, mint egykor az őslények a mocsaras agyagon, álljuk meg úgy a helyünket, mintha mennénk valahová, mint a földmélyről felszívott tiszta víz, ami sejtet, szövetet töltött, végül párává vált.
5
Emeljük fel a szemünket, emeljük rá a tekintetünket, amik itt függnek, arra, tőlünk függnek és értünk, noha szabadabbak és függetlenebbek nálunk, akik csak állunk és bizonyos titkokat csodálunk: égető redőt, könnyező gyászt, sugárzó levegőt, komponálást; időt szívunk belőlük és ebből extraprofitálunk, ez a mi nyitásunk, a mi cérnavékony résünk, hogy magunkból kilépjünk, beléjük belépjünk. Van itt négy művészünk, mindegyik másként ugyanaz, mint mi: mintha hazamennénk, úgy kell a szemünket rájuk nyitni, Bea, Éva, Johanna, Kati, és a bennük élők, és a bennünk élők, a túlélők halottai; a szél fúj, ahová akar, a szem beszívja, a szél belemar, jó rá, tudom, a szemhéjtoilett, de az enyém, mondtam már, elvan keserűfüvön, szakszaulon; négy kereső művész a falon, lelátnak a földlélekig – a kiállítást megnyitom.
Elhangzott az Artus Studióban 2024. április 10-én,
a négy festőművész kiállításának megnyitójaként.
