Elhangzott a Palládium-díj átvételekor
A költészet szerepjáték. A lehetséges szerepek egyike. Csakhogy nem akármelyike. A
költészet szűk nyílásán át tágas szerepuniverzumba nyílik belépés. Olyan tágas világ
ez, és olyan bőséges a kínálata, hogy azzal az illúzióval lepi meg az embert, rövid
pályafutása során a lehetséges szerepek bármelyikét alakíthatja. Alkudozhat az indiai
Halálisten, Jama képében a férje életét visszakérő asszonnyal, a csodálatos szavú
Szávitrivel, pimaszkodhat a marhatolvaj csecsemő, Hermész képében hüledező
bátyjával, Phoibosz Apollónnal, lámpásként viheti saját fejét, mint Dante poklában az
apát fiával összeveszejtő provanszál trubadúr, Bertran de Born, vagy kétségbeesésében
odaígérheti lányát egy magyar huszárnak a franciák bujdosó királyaként. Hozzámehet
feleségül a silány Tar Lőrinchez „gilice-nyögéssel”, mint Rozgonyi Piroska a
Toldiban, vezérkedhet és lázíthat a huszadik század elején Tas vezér unokájaként,
jajonghat élő szoborként egy másik nemzet sorsát átérezve, perelhet az Istennel Lót
feleségeként, mondván, hogy egy bűnös várost szeretni nem bűn, ebédelhet Ézsaiás és
Ezékiel prófétákkal, vagy éppen Jónásként rühellheti prófétaságát. Voájőrködhet
szépséges nimfák ölelkezését leskelvén délután, misztikusként egybekelhet Jézusával,
végítéletnek láthat izzó mezőbe tűzdelt árva léceket, férfi létére nővé változhat és
viszont, lehet szemérmes és céda, kiátkozott és az égiek kegyeltje, lehet az út és lehet
a cipő, lehet a kenyér és lehet az éhség, játszhatja azt, hogy van, és játszhatja azt, hogy
nincs. Kell ennél több? A költészet ezzel az illúzióval ajándékoz meg: hogy ez is
voltunk, meg az is voltunk. Nem szabad elfelejteni, hogy saját személyünk is csak egy
a szerepek végtelen sorában. Ez az úgynevezett „én” azonban éppúgy nem ragadható
meg, ahogy a világ sem leírható. Nem Matrjoska-babák vagyunk, hogy a kisebb költő-
bábu a nagyobba pászentosan belehelyezhető volna és ebből végül Gólem
Matrjoskaként kijönne a költészet; nem is olyan címlapfotó, amelyen ugyanaz a
címlapfotó látszik, és abban megint és ismét ugyanaz, csak kicsinyedve, távolodva, és
így tovább. Egyszeriségünk megbolygatja ezt a sémát. De mindenki legfeljebb
átdereng a szerepein, különb-különbféle fénytörésben; alanyiságunk ezer élre-lapra
törve csillog. A költő esetleges, a világ nem.
(2006)
