Ez az utolsó lélegzetvételem, a jövő még nem született meg, a múlt halott, odalent hét embernyi mélyen kopácsol a mester, leeresztem a vödröt a kitermelt földnek, sürget a társam ott lent, hol vagy, hol vagy, és tényleg: hol vagyok? Majd ha felér a föld az aknából, ennek a szűk kútnak a torkából, kiborítom a szája mellé, ki a káva mellé, erről ismernek engem, a sok kis rakásról, a sok kis törmelékkupacból formázott föld-fánkról, erről ismer meg isten, ha lenéz az égi országból, hogy a közepén ott a lyuk, erről a sok-sok gyűrű alakú ragyáról a Föld arcán. Ilyenre formáljuk, vagy én, vagy a váltásom, aki helyett olyankor lent a vágatban görnyedezem, fojtogató, nyirkos homályban, a készülő föld alatti csatornában, a bontástól az akna fenekéig cipelve a törmeléket, vagy épp a kosárból a vödörbe lapátolva, hét embernyi mélyen vagy még mélyebben. Csak a testem teljesít, én alig élek, alig lélegzem.
A felszínen tél van, zúzmara, fagyoskodás, forog a csörlő az állványon, magad felé tekered. Jobbra billensz, leng a vödör, nyikordul a kötél, számolod, hányszor, mire leér. Nincs más isten, ezt ismétled. Táncol a vödör, énekel a kötél, közben lélegzet-visszatartás, mintha belülről fűtenél, lassan megtelsz, lassan megtelik, elönt a meleg, a levegőt apránként kiengeded. Balra lendülsz, fogod a hajtókereket, a csörlőt elfelé tekered, elindul felfelé a vödör. Csupán Allah, ezt ismétled. Nyikorog, nyöszörög, de emelkedik, a meleg lejjebb száll benned, egyre lejjebb, tetőtől talpig átjár, a felszínen tél van, benned hévséges nyár. Nem érzel éhet, csak magadat, azt is csak mint idegenséget.
Fiam, hol kapartalak össze, mondd el!, mindjárt ezzel kínoz a mester, ha eljön az ebéd ideje, ha visszatér a mester helyettese és váltása, a fősegéd. Ma ő gondoskodik élelemről, ha nem feledkezik el magáról és nem marad el másnapig, mint a minap, és vele az ebéd is, egy özvegyasszony miatt. Reméljük a legjobbakat. Hogy más is lesz, mint kása, meg pár zöldségdarab. Mi vizet adunk, a falu enni ad. A falu nem nyughat, a falu sürget, a falu számol: Még csak ennyi akna van meg? Hé, te ürge, mit állsz ott, mért nem ásol? Nem azért tömünk, hogy idehozd a talajvizet? Nő az adó, fogy a folyó, májusra száraz a medre, a víznek szárnya nő, csak nézünk utána; madár nem tűnik el ilyen sebesen, mint mifelénk a pára!
Igazuk van, ne hagyjuk el magunkat, harsog ilyenkor a mester, van bennünk tartalék elég, próbáljuk javítani durva állagunkat! Az csak rontja, hogyha hús az ebéd. Mennyit szenvedtek a szentek, mire elérték a tökéletességet, elbontották az útból az ént, ezt a tapadós, kemény önösséget! Akaratuk volt a csákány, lemondásuk a lapát. Mindegyiknek volt az úton vezetője, és úgy hallgatta, mint a Próféta isten angyalát. Ide hallgassatok, nyikhajok! Nálunk egy mindenki, mindenki egy. De aki ennél kevesebb, annak azt mondom, eredj, majd lehajol érted valaki más, akiben nem lesz ennyi gondoskodás!
Valahol őt is felszedték, erről állhatatosan hallgat, csak álmában kiabál perzsául, Horászánt emlegeti, Nísápúrt, az átkozott hórezmieket, akik elszakították az anyjától, Hívában adtak túl rajta, aztán jól berúgtak az árából. Messze keletre került, egy szúfi kolostorba, a Szír-Darján túlra, bekapcsolták az aranyláncba, a titkok láncolatába, a titkos tudásba, belógatták a kegyelem kútjába. Ne verjék, ne gyötörjék!, jajveszékel álmában, vigyázva vegyék ki a lelkét az én börtönéből és óvatosan ültessék át a nem-én kertjébe, hadd nyíljon, hadd viruljon, vagy nem ez a cél? És ő ugyanígy gyötör minket, meg se hallja a kérdéseinket, mondván, a mester a tanítványnak tükör, a Prófétát láthatnátok benne, belőle az isteni fény jönne, ha nyitva volna a szívetek, gyökerek!
És most mars le anyátokba, a föld alá, cipeljétek a kavicsos sarat, roppantsa meg a derekatokat, ahogy a Prófétát szorongatta a barlangban Gábriel, mert a világosság a sötétben terem, és nem adják senkinek fájdalom nélkül, ez a ti terhetek, ki kell hordanotok: a víz, a körben forgó, a ti világosságotok! És amíg nem értek el vele a faluhoz, a falu népéhez, addig a világosság, a víz senkié, olyan, mintha nem is volna, ebben is hasonlít az örök élet italára, meg félig-meddig a kinyilatkoztatásra. Rajta, emeljük a csákányt és tartsuk a szánkat, gyerünk, gyerünk, ne együnk annyit, köszönjünk el a vágyainktól, a háborgásainktól, azt hagyjuk a világra, az alagút a mi hazánk, odalent béke vár, koncentráljunk az imára. Ha jó a víz lejtése, ha jó az iránya, nem éltünk hiába.
Megvan a tározó, még ősszel megástuk, mindig azzal kezdjük, a falu szélénél, ahol már fű se nő. Megvan pár akna is, levegőztetőnek, haladunk, haladunk, mi és az alagút, ami összeköti az aknák fenekét. Eddig szárazon ment, valahol alattunk lehet a talajvíz, jobb is így dolgozni, mint majd térdig vízben, bár ahol most tartunk, ott már izzadni kezd az akna löszfala. Na ugye, mi győztünk!, kurjongat a mester, már csak egy-két hónap, és az alagutunk a víztartó réteget keresztbe trafálja, ha jó az iránya. Mért is ne volna jó, ő Allah vakondja, ő lát a sötétben, dicsekszik a mester, persze van lámpása, meg néhány eszköze, amivel az irányt, ha kell, korrigálja, de nem, ez a kisugárzás, magyarázza, a fent, a hegyoldalban még ősszel megásott anyakút vonzása: mint a titkos tudás, olyan a talajvíz, bárki megtalálja, ha be van avatva; és a rejtőző víz, az is attól boldog, ha odajut, ahová a közösség akarja!
Sírbucka, kerítés, mért mindig ezt látod?, mint a járókába, beleállítottak, fél kézzel kapaszkodsz, másikkal meg kinyúlsz, át a kerítésen, földön egy kis bölcső, mellette egy baba, de amint megfogod, vér folyik belőle; színes imazászlók verdesnek fölötted. – Kanyargó sikátor, mért mindig ezt látja?, ajtó helyén függöny, napfény felszakítja, behatol a penge, ő a földet nyalja, sós a vér és édes, valaki felkapja, köpeny alá dugja, kerekek zörögnek. – Térdén lovagoltat, mért mindig ezt látom?, szól a nádsíp, bánatára jól figyelj, kezdi a dalt, félbeszakad, ugató vezényszavak, repülök, víz alá nyomnak, valamit fölém dobnak, nem kapok levegőt, ráznak, mint a rongyot, köpködök, röhögnek. – Hát a felgyújtott ház üszkös omladéka? Az alól kimászni, összevissza égve, új bőrt növeszteni, levetni a régit, az se csurgatott méz! – Vagy láncon vonszolódsz a tevék után, megy Dzsungáriába veled a karaván, porviharba keveredtek, nappali sötétség terít leplet rátok, lereszelitek a láncot, futásnak eredtek, bőg a homok, mint a sárkány, a sivatag kis híján elnyel.
Ezekkel az elveszős történetekkel, ezekkel nem tud betelni a mester. A sors próba, mindegy, hogy mi hozza: téged, aki öntöd ki a törmeléket, a szúfik belviszálya közben ejtettek le a temetőben, mondja. Meghalt egy szent hodzsa, a kán tanácsadója; unokatestvére, egyben vetélytársa ácsingózott a helyére, egy másik szent hodzsa: gyorsan megmérgezték. Őt, a kosárcipelőt, gyerekként akkor nyírták ki majdnem, amikor meghasonlott a káni család, a csagatájidák, és az átmeneti győztest az a szúfi hodzsa támogatta, aki mindjárt mehetett is száműzetésbe, mert a felülkerekedő ellen-kán ki nem állhatta. Ugye, milyen egyszerű? De az se tartotta soká magát, így estem én, meséled te, fiam, aki a vödröt emeled, a medencébe, mert előtte meg ő esett kelepcébe, az ellen-kán, hiába bújt abba a kolostorba, a dzsungárok elkapták, elvitték, túszként tartották fogva.
Az pedig szinte tegnap történt, hogy a megmérgezett hodzsa fia, az iszlám oszlopa, száműzetése idején bejárva Tibetet, a dalai lámával íratott levelet, és behívta Galdant, a dzsungár sereget, be a Hétvárosba, a mi kis hazánkba, és te, aki a csörlőt tekered, nekem ezt a bejövetelt emlegeted: akkor gyújtottak fel a hitetlenek, amit csak lehetett, akkor veszíthetted el a szüleidet. Milyen világ ez itt? Látjátok, fiaim, mint a káréz, olyan az életünk medre is. Öntözőmű vagyunk, lenti csatornákban a lelkünkkel folyunk. De ti ne féljetek, Allah fölénk hajol, leás és megkeres a létezés alján. El vagyunk süllyedve, bűnös rétegekbe, nemzedékekébe, az nyomja szívünket. De ha jó az irány, az ima iránya, ha nem térít el az a kutya önzés, ha úgy bánunk vele, ahogy kutyával kell, akkor bízhatsz benne, egyszer felszínre hoz, kiáraszt az isten. Allah akkor is lát, amikor mi őt nem.
Neki van igaza mindig, a mesternek. Akár Karasárban, akár Turfán mellett, akár fent Kucsában vagy itt Kasgár mellett, mindig adunk inni a szomjazó földnek. Mikor nem dolgozunk, kolostorban lakunk, mégse lakóbarlang, van hol tisztálkodni, és a szúfiktól elvileg volna mit tanulni. Szeretünk tétlenül ülni a tornácon, hallgatni a szentek küzdelmes életét; melyikük lelte meg épp itt a nyughelyét, a muszlim világ végén, a sivatag szélén, jóformán Kínában. Szeretnénk szemek lenni a szúfi rend láncában, részesülni végre a teljes tudásban, járni az utat, melyen a szeretet úgymond önmagadtól önmagadhoz vezet. De mi van ehelyett: a szeretet helyett? Két iskola, két tan, két család, két ima, pedig mind a kettő a Próféta rokona. Szent csak egyik lehet, áldás csak egyiken, másik a Sátáné, átok az emberen. Ez a hodzsák kertje, a szúfik országa: minden muszlim testvér, egymás sírját ássa.
Mintha abbamaradt volna a mester kopácsolása. Ti halljátok?, te hallod?, hé, hé, mi folyik odalent?, most ellenőrzitek az irányt?, kérdezem. Nincs válasz. – Valaki közeledik a faluból, egy férfi, szamárkordén. Majdnem belehajtott az egyik aknába, a marhája, mintha nem lenne szeme, mintha le akarná dobni a targoncája, úgy siet, akkorákat huppan menet közben. Ha ott volna a kocsiján az ebéd, már kiborult volna, de ez nem a mi emberünk, ez nem a fősegéd. Messziről mutogat, mindjárt elüt, mi ez?, és kiabál valamit, ami rettenetes:
Megjött Galdan embere! A fejadót szedi be! De hát hol a mi fejünk, és hány fejünk van?! Most vágták le, most szedték be, nincs két hónapja! Még egy ezüst, fejenként!, a tököm nem kéne?! Fel se veszi, ott táncol a lova, rúgja a havat, rágjuk az öklünk. Ő meg csak röhög, a pribék: akkor ide a birkát, a kecskét, az is megér egy tengét; vagy el is hajthat minket, van hely a láncon, van elég nyakbilincs, mutatja, és tényleg, ott van a vezetéklovon. A szomszédot is elhajtotta nemrég; na, azt se fogjuk tudni kiváltani! Vigyék inkább, az aprójószágot, vigyék, odadjuk! Viszont az új kárézt, amin dolgoztok, pedig nagyon kéne, félbehagyjuk. Ott van a régi, iszapos csatorna, az önerővel ki lesz kotorva, azt valahogy álljuk. Ezt nagyon sajnáljuk, nem mi tehetünk róla, a falu a megbízást, bocsánat, visszavonja. Mester, hallja?
Dehogy hallja!, üvölt vissza lentről a kosaras. Minket se hall! Mi se halljuk őt! Elaludt a lámpás, baj van! – Baj, az mindig van, mi törmelékhányók, mi kútaknaásók, mi alagút-kaparászók, mi csak tudjuk. Mi az öregkort másokra hagyjuk, szántóvetőkre, karavánosokra, rézmívesekre. Mi az omlással vagyunk eljegyezve; áshatjuk magunk alatt az aknát, egyre mélyebbre, egyre üresebb üregbe. Erre célzott a mester? Ez vár a szentekre, a szentség bajnokaira, az arany láncolat színarany tagjaira? – Kötelet, kötelet!, kiabálnak a lentiek. Meg kell mentenünk! Alig van benne élet. Gyerünk, gyerünk! Mi lesz már, mi lesz? A mesterünk! Jót-rosszat, mindent neki köszönhetünk!
Te is tudod. Akkor mi ez?! Elönt a hideg, nem teljesít a tested, akaratod fagyott. Megjött a fősegéd és vele az ebéd is: kása, pár zöldségdarab. Alig várod. A gyomrod kordul. Ne hagyd el magad! Jobbra billensz, ereszkedik a kötél, nem számolod, hányat nyikordul, így is leér. Átkötik vele a testet, most az a teher. Balra lendülsz, a kötél nyikordul, himbálózik a test, elindul felfelé. Éhség gyötör. Felhúztad, felért a mester. Hét embernyi mély a szeme, csak múlttal van tele, a jövő halott, mintha belülről hűtenék, ez az utolsó lélegzetvétele.
