Ebben a kötetben elsősorban német írók, főleg klasszikusok arcát festettem meg, minél részletgazdagabb háttér előtt. Minden portré alkalmi, Kafkáé például a tüdőbaj kitörésének pillanatában született, Rahel Levinről fiatalkori első, Goethéről öregkori utolsó előtti nagy szerelme idején. A kalendáriumíró Hebelt és a „tárcagyáros” Robert Walsert én mutattam be a magyar olvasóközönségnek. Alighanem ritka az az összehasonlító hármasportré is, amelyet a párbajhős lelkületű Gombrowiczról, a lavírozó Vasról és az egyetemesség megszállottjáról, Canettiről készítettem. Rendszerint valós események színrétegeivel árnyaltam modelljeim arcát, de megesett (pl. Hoffmann-nál), hogy magával ragadott a figurában rejlő fantasztikum. Heinét ki-ki véleménycsíkokból rakhatja össze pecsvörkszerűen vagy (vigyázni az ujjunkra!) többnyire vékony, de annál élesebb tükörcserepekből. Végül nem egy szerzőnek szerkesztője is voltam, ilyenkor muszáj volt utánanéznem mindennek, még a márnák idegrendszerének is, ha történetesen a polihisztor Büchnerről volt szó.
Klasszikus író örül, ha modellt ülhet, ha személyiségét is megmutatják. Ledobja a babért, kibújik a bronzból, és már mondja is. Akadnak azért zavaró körülmények. Kafkát oda kell kötözni a nyugágyhoz, különben elfújja az igazság szele. Gombrowicz hátat fordít Európának, hogy szembenézhessen vele. Vas István kitérőket keres a kitéréseihez. Canetti akkori árnyékán, Werfel prófétán próbál átugrani. E. T. A. Hoffmann a hasonmását küldi el modellnek. Hebel a mesélők suszterszékén nyargalászik. Rahel Levin az akaratgyenge Finckenstein grófot készül megszöktetni szűk fekete ruhában. Robert Walserből csak annyi látszik, amennyi nyomot a cikázó korcsolya hagy a tó jegén. Az izgő-mozgó Heine szívet és hazát cserélne, de nincs mire. Goethe és Marianne Willemer: orientális marcipánfigurák a születésnapi tortán. Büchner mint Tulp tanár hajol az élőhalott Metternich-rendszer fölé – és ő hal bele. Íme a galéria, tessék belépni!
