Ég a talaj, katlan az ég, a nappal tüzes bélyeg, éjjel is remegnek a tevék, leopárdok néznek le ránk a sziklákról; olyan, mintha menekülnénk, mi, egy roppant birodalom, a nagy India küldöttei, mintha futnánk Buharából, de hiába tartunk délnek, mi már sosem érünk haza. Itt minden szent, szent, szent: amerre az iszlám ment, amerre mentünk, szenteket termettünk; Buharának is van hét, Szamarkandnak hetvenhét, Balhot hetvenezer angyal őrzi. Szent a föld és szent a víz, szent a láng, a levegő, szent az út és szent a szikla, szent a por és szent a láb, szent az összes vándoré, szúfié és kalandaré, csak mi nem érünk haza soha. Szent a béke, szent az ünnep, szent az alkony és a hajnal, mindenütt szentekbe botlasz, élőkbe és halottakba, élni-halni nem tudókba, örök élőhalottakba. Ez a földi Paradicsom, így tartják a helybeliek, tele dicső üdvözülttel, szent itt, szent ott, szent mindenütt, mi is szentek leszünk, azok, hamarosan üdvözülünk, ha itt veszünk, vendégszentek. És itt veszünk, mert nem kaptunk észbe idejekorán, hogy ez itt nem Hindusztán, hanem Turán. Így akarja a Visszatartó.
Mint egy ajtó, nyílik a nap, Ő nyitja ki, a Késleltető. Belépünk, nem tudjuk, hova, át a réven, az ártéren, át a sárga hömpölygésen, a szétterült Amudarján, zátonyok közt evickélve. Asszonyok a homokparton, bárkánk után integetnek, leölt kecske a lábuknál, alighanem áldozatnak. Az asszonyok víznek mennek, derekukig megmerülnek, fohászkodnak: csak nem a folyó istenéhez? Nem, mondja az egyik révész, ott egy sziget, mutatja is, ott egy türbe, egy nagy szenté, hozzá szól a könyörgésük: ő a Kezes, aki dúskál az áldásban, a Korán is emlegeti, Zúlkifli vagy mi a neve. Itt térített, itt segített meddőkön és szegényeken, itt lehelte ki a lelkét, holttestét csónakba tették, azt meg a folyóra bízták, ezt kérte halála előtt. De mint egy cet, felbukkant az a sziget, és a csónak annak szélén feneklett meg, ott temették el a szentet, nem messze a folyórévtől. Sáros a víz, jó termékeny az iszapja: tudták ezt a szájidok is, a Próféta rokonai, hogy a mag, az iszlám magja itt találhat jó talajra, ezért telepedtek ide és ültették a lelkekbe, tadzsikokba és türkökbe az igazság magvait. Ők is szentek, itt a révnél boldogultak, gyógyulást és vigaszt hoznak, temetőjük kisebb város, tele türbével, mecsettel, áhítatos zarándokkal.
De amit mi áhítanánk, hindusztáni jövevények, így három év ittlét után, három év követség után, három év barátság után, nézeteltérések után – hogy dolgunkat elvégezve vagy épp félig végezetlen végre ismét átkeljünk a Hindukuson –, abból most már semmi nem lesz: küldöttségünk karavánja halottas csónakként hányódik a vendéglátás hullámain. Szentek leszünk és itt veszünk, egy követség mártírjai leszünk, vendégszentek, ettől tartunk. Voltaképpen elegünk van, elegünk a jól tartásból, elegünk a lakomákból, elegünk van Buharából, a félig-meg-se-főtt birkákból, a lovak hátsó feléből mint pecsenyéből, a végtelen vedelésből, a szent helyeken ődöngésből, noha most is ez vár minket. A jelek szerint még hátravan a szentek java, jóllehet ez lehetetlen: mögöttünk nyugszik már Dániel, a híres héber álomfejtő, koporsója negyven láb hosszú és egyre csak nő, mögöttünk a Próféta unokatestvére, akinek Szamarkand ostrománál hullt a vére, ám egy kútba aláereszkedvén egyszer csak ott találta magát a földalatti Paradicsomban és azóta is a Lenti Kertek boldog fejedelme. Ő hazatért, nem úgy, mint mi, akik már soha. Így akarja a Gondoskodó.
Egy év hagyján; itt időzés, ott odázás, benne van a százezerben, a százezer rúpiában, amit urunk, Aurangzéb küldött Buhara kánjának, a Magasztos Szolgájának ajándékba, cserébe a szövetségért Indiával Irán ellen, a kizilbas rabló hordák, hitehagyott siíták ellen. Még egy év is rendben lenne, a tavalyi; itt vekengés, ott vadászás, mondjuk, ez is benne van a nagyértékű dísztárgyakban, a szokásos díszkardokban, díszpajzsokban, dísztőrökben, gyémántos turbánjelvényben és egyéb figyelmességben, tigrisben és elefántban; minden előre fizetve! Csak azzal nem számolt senki, hogy Buhara átjáróház: védereje folyton ugrál, mint a bolha, hol keletre, hol nyugatra, hol az ország közepére, valakibe nagyot csípni, sokszor késve. Hol a barbár hórezmiek, hol a dzsungár kutyafejek, hol a vérivó kazahok, hol a fekete kirgizek marnak el vagy fosztanak ki egy-egy várost, jó pár falut. A határok, ha nem hágók, átjárhatók, nincs határőr, lassan megy a mozgósítás, erőteljes a széthúzás; özbeg törzs van harminckettő, harminchárom fele húznak, vonakodva adnak harcost, a kánnal is ujjat húznak. Minden törzsfőt meg kell venni, tisztséggel, földadománnyal, nem csoda, ha a káni kincstár olyan, mint egy üres kaptár. Úgy látszik, a Gazdagító ezt akarja.
Másfél-két év egyhuzamban, így külföldi szolgálatban, még belefér; de most már a harmadikat tapossuk! És ha eddig a határok védelmére-belviszályra lehetett fogni, hogy nincs idő velünk foglalkozni (nem baj, üzente a kán, a szövetséget meg kell alapozni, tessék állatviadalra járni, fogadni kosra, kakasra, járni ki a városszélre, rászokni a köbörére, a népszerű csapatsportra, a fejetlen kecskedögöt ráncigáló, lökdösődő lovasokra, aztán órákig mulatni, mert a szilárd alapokat időbe telik lerakni – hova?, mit?, azt a sok tömlőnyi bort, amit mindenki kipisált, miután a fejébe szállt?), változatlan itt tartásunk egyre beszédesebb jele annak, hogy az indiai ajánlat, miszerint a mogul kincstár a háború költségeit megtéríti Buharának, nagyon is tetszik a kánnak, igen jó üzletnek tetszik, eszébe sincs elengedni; csakhogy nem tud egyelőre annyi harcost összeszedni, amennyi a sikerhez kell. Úgyhogy amíg összeszedi, addig is itt legyünk neki, vendégei vagy foglyai, a majdani kifizetés biztosítékai, legyünk kéznél; nyíltan ezt nem vállalhatja persze, sem a bizalmatlanságot, sem azt, hogy még gyenge, ezért kénytelen előlünk bujkálni és a választ elodázni. Megteheti, engedélye nélkül a kánságot nem hagyhatjuk el, de ha egyszer hazamegyünk (sose megyünk, így akarja a Jóindulatú), valamilyen választ velünk a barátság érdekében küldenie kell.
Minden országnak van háta, ezt mi, diplomaták tudjuk, és nagyon is számontartjuk. Elsősorban a magunkét, India nagy, széles hátát. És mivel a hadi orrunk, óriás hadseregcsoportunk délnek fordult már jó régen, észak felé tartott hátunk kimondottan sérülékeny. Mi már szent háborút vívunk, a siíta Dekkán ellen, hadi orrunkkal feltúrjuk az Iránnal szövetséges, rossz muszlimok fellegvárát, a szultánok éléstárát, kincsestárát, kitúrjuk az eretneket, a hindukat nemkülönben, velük szintén hadakozunk mi, mogulok ott lenn délen, a Dekkánon, hindu sziklaerődöket, szentélyeket tönkrezúzva toljuk délre a határunk – de ki védi meg a hátunk? Ki támad hátból Iránra, mikor az egyáltalán nem várja? Ki, ha nem a szent Buhara, ahol a mi bölcsőnk ringott? Az ám, Turán mogul bölcső, szunni bölcső, onnan jöttünk, ott pihent el dinasztiánk első őse, Timúr emír, aki nyilát szertelőtte, aki magvát széthintette, mecseteit Szamarkandban akkorára építette, hogy a nap is belebotlott a kék hagymakupolákba és pirulva bukfencezett az eretnek Perzsiába. Ki Allahnak házat épít e siralomvölgyben, / annak Allah házat épít a Paradicsomkertben.Timúr emír, a világ alávetője, Allah legfőbb tisztelője, Perzsiát legyőzve hálapiramisokat emeltetett levágott fejekből, vagy hatvanezerből – vajon ezért gúla alakú pavilonokat kapott jutalmul odafönt a Legerősebbtől?
Aki réseket tárt az egeken és megtöltötte azokat az angyalok rendjeivel, Gábrielt küldte el. Gábriel arkangyal hozta le az égből Balh városát, olyan gyengéden tartva, ahogy a menyasszonyt viszi a nászi sátorba a vőlegény: a város Allah adománya, mesélik nekünk, akik már türelmetlenkedünk. Hát, Balh is földet ért, hazatért, nem úgy, mint mi, akik csak Balhba térünk, haza nem, átkelvén az Amu folyón és a folyómenti sivatagon. Balh „a városok anyja”, no meg „az iszlám kupolája”: ekként magasodik az alacsony környezet fölé, de nem a hegyek, a Hindukus csúcsai fölé. Ezek a havas bércek, ez a közeli hegyláncolat úgy emelkedik elénk a ködből, a követsors ködéből, mint fehérre festett üvegcserepekkel kicsipkézett börtönfal. Már ki is találtuk, mi a neve legújabb látszatelfoglaltságunknak: eddig ugyebár „buharáztunk”, most „balholunk”, egy fura helyzet fényűzésre ítélt túszai vagyunk. Először a káni palotában lakunk, tigrisek és oroszlánok szomszédságában, ők rács mögött, mi díszes vendégházban. Velünk szemben, az udvar túloldalán a káni csarnok: falán, az oromzaton annyi szent felirat, hogy ha három napig olvasom, akkor se érek a végére. Itt zajlanak a fogadások pénteken és ünnepnapon – ha a kán vagy a kormányzó Balhban tartózkodik, de sajna egyik sincsen itt. Mindkettő, úgy halljuk, győzni ment valahová, ezért van távol. Természetesen a Legyőzhetetlen akaratából.
Micsoda év! Télen a nap is megdermedt az égen, olyan hideg volt; ha tüzet raktál, röptükben megfagytak a szikrák; a ciprus fehér rózsabokor lett, úgy hulltak a hópelyhek! Most meg üresen ásítanak a kutak, a tavak, csak az Amu árad, amire nincs magyarázat, a balhi oázist tápláló folyóágak medre ijesztően apad, állva szárad el a gabona, a kalászból kipereg a mag; egyelőre van mit enni, de mi lesz jövőre, ha homokszínre vált a csatornák ezüst legyezője? Esőárnyék, itt van a kutya elásva, akinek van szeme, látja! Esőárnyékban él Balh és Buhara népe, meg majdnem egész Iráné. A monszun a mi vendégünk, Indiáé, azt mi marasztaljuk, a magashegyeink: útját állja a Himalája, a Pamír, a Hindukus lánca; a monszun hiába igyekszik, nem ér el ide, ahogy mi sem érünk haza sose. A pénzünket feléltük, az életünket leéltük, már nem rendelkezünk vele, hét lakat alatt őriz bennünket a kán, mint valami csodafegyvert, mintha mi volnánk a Próféta köpenye, legféltettebb titka a buharai kincstárnak. Csak nem azt gondolja, hogy majd mi leszünk a győzelme záloga, mint elődeinek Mohamed hajszálai meg ez a szent ruha? Ez volna a Legnagyobb akarata?
Én megálltam volna az aranymíveseknél, de tovább tereltek, nem volt megállás, csak annál a szentnél, akinek kezében karddá vált a fa ága, amit a Próféta adott neki, mikor csatába indult a szent, később idejött téríteni. Poraiból hatalmas platán nőtt, törzse odvában valaki meditált. Onnan visszafordult a menet, kivágtattunk a keleti kapun, irány a legszentebb. Lótetemek az út szélén, szétnyílt bordák, a belsőségeket már elhordták a keselyűk. A homokban állatcsontok, fehér írásjelek, finom port szitál a szél, állandósítva a nappali szürkületet. Homokszín falvak sora. Elhomályosult tekintetünk előtt végre feltűnt a két nagy és sok kis türkiz kupola. Ékszer a félsivatag lapos mellén a sír: itt nyugszik a Próféta veje, Ali, a negyedik kalifa. Igaz, hogy Dél-Irakban is van sírmecsetje, de az megtévesztés házigazdáink szerint: az igazi Ali, akit megöltek ima közben, balhi földben alussza örök álmát. Ellenségei elől menekítették, nehogy holttestét meggyalázzák, hónapokig utazott ládába rejtve a fehér tevekanca hátán. Ali szelleme maga mutatta a tevének az északkeleti irányt, és amikor a nemes állat ideért, ahol a gyalult síkot vastag lösz borítja, holtan rogyott össze; az a hely lett az Újra Támadó Oroszlán, Ali sírja.
Hosszú századokig aludt úgy, hogy a helyét hallgatás övezte, de Ali a helyieknek álmukban többször jelezte, hogy igényt tart a tiszteletre, számít a gyülekezetre, méltó sírmecsetre, imára, ünnepekre, cserébe csodát tesz, munkát ad, jólétet teremt. Házigazdáink szerint még azt is hozzátette: tudni annyi, mint hinni, hogy tenni kell! És ahogy az elvetett mag kikel, ahogy a szent öreg, Hízr botja nyomán a pusztában a fű kinő, ahogy a szúfi szenthez, mikor nem ért rá Mekkába menni, eljött a Kába-kő, hogy körbejárhassa hétszer – úgy virágzott fel a kánok adománya nyomán Ali sírja, úgy vonzotta magához a muszlim világot ez az épületékszer és a koporsóból áradó csodatévő erő. Valahol itt tartott a mese, kalauzunk, a szent hely mindenese éppen a Fenntartó merkantil szellemét ecsetelte, hogy mennyire nem örül pl. a vagyon elvesztegetésének, mikor nagy port kavarva beállított a kormányzó hírnöke, és minket, engem, India követét, se szó, se beszéd, egy szúfi kolostorba vittek.
Teljes a zűrzavar, de nemcsak a mi fejünkben. Azt mondják, nem azért hoztak ide minket, egyébként biztosítva kényelmünket, hogy szabadságunktól megfosszanak; a külvilágtól elzárva bennünket csakis a mi érdekünkben tartanak. Mi? Hogy?! Ki árthat itt nekünk, hacsak nem ők! Nem, dehogy! Hozzák az ajándékot, vég vásznakat, öklömnyi rubinokat, darura-gémre idomított sólymokat, a sor végén zenészek és táncot lejtő rabszolganők. Mi történt? Ezért küldött ide minket a Világ Hódítója, a Trón Dicsősége, egész India ura, az iszlám szigorú védelmezője, a földi örömök fékezője, ezért, hogy ez várjon ránk a várt szövetség, az Irán elleni hadművelet helyett – egy szúfi rendházban rendezett orgia?! Én nem vagyok szent, a beosztottaim sem, de ezt a botrányt nem mossuk le magunkról kaolinnal sem. Elhiggyük nekik, amivel etetnek, hogy miután a hórezmi kán betört a területükre, Buhara hadat üzent a hórezmieknek? Hogy ezért volna testi épségünk veszélyben, mert Hórezm az útonállók állama, és félő, hogy magas váltságdíj reményében, mondjuk, engem rabolnának el éppen, hiszen a világ leggazdagabb országa India?! De hát hol van ide Híva, hol van ide Hórezm? Meg aztán muszlim a muszlimot, szunni a szunnit? Még ha az eretnek Irán vetemedne erre! Miért gondolják, hogy a követ ennyire ostoba, hogy a Bölcs nem adott értelmet neki, hogy ezt a maszlagot simán beveszi?
Hinduk mindenütt vannak, üde színfoltjai Buharának, Balhnak, külön negyedben laknak, kereskedelmi kolóniát alkotnak, hírforrásnak sem rosszak. Az országban tényleg valami nagy felfordulás van, különösen nagy az elégedetlenség Szamarkand városában; rájuk rendkívüli adót vetett ki uruk, a buharai kán, azok után, hogy pár éve behódoltak a hórezmieknek, harc nélkül megnyitották a kapukat, kiszolgáltatták a kincstárat, a nőket, ahelyett hogy védekeztek volna és megvédelmezték volna őket. Most egy hindu emberem dervis álruhában azt jelenti, hogy az idei év valamelyik nyári havában, míg a buharai fősereg az ország keleti végein csatározott, a kán pedig a balhi kormányzó leváltásával foglalkozott (itt vagyok és erről nem tudok!), a szamarkandiak behívták az országba a hórezmi kánt, egy sihedert. Inkább neki adóznak, mint saját kánjuknak, egy legatyásodott adósnak, aki rontja a pénzt, kiárusítja az államot, csupa elpuhult kegyenc veszi körül és eunuchok. De emberem azt is tudni véli, hogy a kán, Buhara ura, hadait összevonva, immár elindult délnyugatra, Irán keleti tartománya ellen, most rátör az ottani gazdag városokra, hogy a kincstára veszteségeit pótolja, a buharai erők lehetnek vagy hetvenezren.
Valami lehet a hírekben, a levegőben nagy a feszültség. A szúfi sejk, a rendház főnöke maga újságolja, hogy Buharában egy megvadult elefánt a süvegesek bazárját felforgatta, a kalpagokat felnyársalta, az árusokat eltiporta, majd rémisztőn trombitálva, mint a végítélet harsonása, a várost is tönkre dúlta. Kutya legyek, mondtam én, ha ez nem az a harci elefánt, amit gazdám, a Világ Ura küldött a buharai uralkodónak. Mire a sejk: hiába a Világ Ura, gazdád is szolga, tudhatta volna, az Ítélkező mit ír elő teremtményeinek (ember-állat itt egyre megy) – amíg a benned élő rossztól nem szabadulsz, eszedbe ne jusson, hogy elutazz, mert még inkább elvadulsz. Azzal felmutatott az előcsarnok falára, az ott olvasható szúfi kalligráfiára: Te vagy a hazád, ismerd meg állapotaid, önmagad tájait. Köszi, bólintottam, és szegény elefántra gondoltam, hogy ő se mehetett haza, akárcsak én; szegény magamra, aki itt nem lehet önmaga, csak a bezártság lenyomata, és arra, hogy vajon meddig bírom még, belőlem mikor tör ki a szent őrület?
Itt járt az újonnan kinevezett balhi kormányzó és kilátásba helyezte, hogy hazaenged minket, amint a hadműveletek lehetőséget adnak rá, hogy biztosítva legyen a biztonságunk. Azt üzeni a kán, és ezt a mellékelt levélben is megerősítette (ott volt az írnoknál lepecsételve), hogy hálás lehet neki a mi padisáhunk, mert Buhara magára vállalja a megbeszélt közös vállalkozás terheit és az eretnekek elleni szent háborút lebonyolítja egymaga. Háború ennél nem is lehet szentebb, hittudósai szerint a pogánynál is rosszabb az eretnek. Megérti, hogy Hindusztán ura elfoglalt, a délvidéki háború mellett leköti még lázadó elsőszülöttje sorsa. Neki itt Buharában, Balhban ez már nem gond, ő meg is vívta, meg is szenvedte örökösei belharcait. Olyan ez az ország, mint a mesében a szegény ember szőnyege, amit hét fia örököl utána: csak egy fér el rajta, ezért a hét testvér inkább hét felé cibálja. Az idő mindent átcsomóz, újrasző, a dinasztiák szőnyegét is átmintázza vagy elrongyolja az idő, de abban ő, a kán egészen bizonyos, hogy a valláson nem fog az idő, Hindusztán muszlim marad, míg a világ világ. Ezért még egy ajándékot küld velem, ez az ő személyes adománya, és azt kívánja, jót tegyen majd a Világ Urának, ha ezen a buharai szőnyegen járhat (hatan tartották összetekerve), ez a legodaadóbb nő testénél is hamvasabb, reméli, díszére válik a delhi palotának. Ott a közepén, olvassa el, a jelmondat: Akinek az arca nyitott és derűt sugárzó, / annak többet bocsát meg a Sokat Megbocsátó. Ez különösen háborús világban fontos, és mikor nincs háború a világban?
