A hosszú versek és hosszú verssorok költőjének bizonyul bemutatkozó kötetében Halasi Zoltán. Még amikor - kivételképp - rövidebb kompozíciókat nyújt, akkor is a nagy formák vonzása érzékelhető nála. Elsősorban azért, mert - igaz, megtévesztő módon - meglehetős mennyiségű epikus anyagot dolgoz fel a költő: a hosszú sorokban végeláthatatlanul sorakoznak a megfigyelések, a város nyüzsgése, a helyszínek sokasága, a jelenetek egymást váltó "mozija" telíti fel a verseket. Ám Halasi Zoltán nem leíró, nem ábrázoló költő. Jóllehet pontos rajzokat ad, kitűnő megfigyelőnek bizonyul, igaz, versbe emelt alakjai "húsból-vérből" valók, még beszéltetésük is verista jellegű, ám a versek magját, lényegét nem az epikai ábrázolásmód közvetíti. Sokkal inkább az az életérzés, amely részint nem tud betelni a kisebb-nagyobb látványokkal, esetleges, véletlenszerű fordulatokkal és jelenségekkel, ugyanakkor azokat mindenkor csak felszínnek, fenoménnek, magában jelentőség, sőt jelentés nélkülinek tartja. A látványokban Halasi azt keresi, ami általuk, rajtuk keresztül megnyilvánul, kiadja magát, leleplezi magát. Ezt a lényeget, jelentést persze nem mondja ki, nem állítja pőrén az olvasó elé a költő, sőt olyan bravúrosan teszi áttetszővé, egyre inkább transzparenssé látványait, jelenségeit, jeleit, hogy nem nehéz ráérezni, miről is van szó. Nem metafizikai vagy ontológiai, még csak nem is létértelmező költészet ez, sokkal inkább a szó tág értelmében vett egzisztenciál-líra igen jelentős hazai megvalósulása.
